Idézőjel (Bajza)

„Én (…) becsülöm a történetvizsgáló fáradozásait, mert történetvizsgálat nélkül nem támadhat történetíró: de csak ott becsülöm, hol való és hasznos dolgokkal foglalatoskodik. (…) Én nem elégszem meg annak tudásával, mi történt, hanem azt kívánom kifejteni philosophiai szellemmel – mert a historia philosohia nélkül csak sovány emlékeztető krónika –miért történt ez vagy amaz így és nem máskép, s miért kellett szükségképen így történnie; s én megvallom, bármint szánakozzék rajtam és együgyűségemen Horvát István, ha historiai dolgokat írni fogok (…) nem annyira arról leszen kedvem beszélni, milyen hímzetű vala Szent István király palástja, hanem inkább arról, milyen vala azon ember szelleme, kit e palást ékesíte; nem annyira arról, egyenesen állott-e a kereszt valaha a magyar koronán vagy görbén, hanem arról, mi hasznot és kárt hoztak a közjóra azon fejek, melyeken e korona fénylett.(…). Én nem tartom oly fontosnak, mint Horvát István azt, ha Kain magyar név-e vagy zsidó; nem tekintem a magyar história fő problémájának annak megfejtését: őseink honnan eredtek, mert ez, ha világosságra hozza is valaha Horvát –mit kétlek – szép dolog lesz ugyan magában, de nem sok hasznú, s bármi sok értekezéseket ír is össze Horvát felőle figyelem gerjesztésül, azok a polgári életre semmi tanulságosat nem foglalhatnak magokban; a história pedig csak úgy felelhet meg czéljának valóban, ha, mint Cicero mondotta, magistra vitae lészen.”
(Bajza József)

Három szegény legények

"Vagy tényleg minden csak a családi örökségen múlik? (Azon, hogy a szülői házból milyen konnotációját hozod magaddal a >>jobb<< és a >>bal<< szavaknak?)"

2008 emlékezetes őszén három fiatal legény állított be a Kardforgatók Legfőbb Székely Lófőjéhez, azzal hogy szeretnék jól megtanulni a szablyaforgatás fogásait. A Legfőbb Kardforgató Lófő szívesen fogadta, és gondosan tanította őket.
Lelkesek voltak ők hárman, fiatalok és elszántak. Hasonlítottak egymásra: mindhárman magasak, vékonyak és barna hajúak voltak, sötét színű szemekkel és turanid arcvonásokkal, szóval tipikusan magyar legények.
Nem voltak testvérek, csak jó cimborák, és főleg kollégák. Deákok mind a hárman, idegen nyelvekben és históriában képezték magukat. Csak pár hónap különbség volt közöttük születésben. Az érdekes inkább az, hogy a sok nagy hasonlóság ellenére, ami volt és ma is van közöttük mennyi különbség volt köztük szemléletben, indíttatásban és vérmérsékletben. De talán még szemléletben sem volt nagy különbség közöttük akkor még, mégis a háromféle indíttatás később aztán három különböző útra terelte őket.
A legidősebb közülük nagyon régi dunántúli köznemesi családból származott, buzgó katolikusnak tartotta magát. Érték volt számára a tudás, az elegancia, és a karakán kiállás a jogokért, a régi erényekért és értékekért. Nemes volt, azon belül is köznemes, a szónak jó értelmében. Ezt azért jó hangsúlyozni, mert senki nem nevezhette volna sem arisztokratának, sem dzsentrinek, valószínűleg ő is visszautasította volna mindkettő jelzőt, és visszautasították volna mindkettőt azok is, akik jól ismerték. Ő a XVIII. századi hazájáért aggódó, jogaiért nyakasan kiálló nemesnek a mintaképe volt, akitől idegen mind az arisztokraták individualizmusa és fölényessége, mind a XIX-XX. századi dzsenrtik felelőtlensége és minden valódi érték nélküli urizálása. Mindenkihez barátságos, udvarias volt, amennyire lehetett. Legtöbb ismerősét lenyűgözte nemcsak magabiztosságával és elhivatott szorgalmával, de ékes-ízes magyar beszédével és nótázó kedvével is. Vezérnek, hangadónak, szószólónak való volt.
A középső legénynek paraszti ősei voltak. Leginkább talán az izgágaság, az ideges mozgékonyság és a kíváncsiság volt rá jellemző. Sok szempontból kereste még önmagát, bizonyítani akart magának és másoknak is. Hol harcias volt, hol letört és elvesztette az önbizalmát. Neki is a tudás volt a legfőbb érték, de legtöbbször igyekezett az olyan szilárd és kategorikus állásfoglalásokat elkerülni, amik az első legényre olyan jellemzőek voltak. Inkább körül akart járni mindent sokszor, megnézni, minden oldalról. De voltak dolgok, amikért nagyon tudott lelkesedni. Főleg az irodalomban. Ha vallásáról kérdezték, sosem tudott egy szóval válaszolni, inkább hosszú fejtegetésbe kezdett a természeti vallásokról, Mircea Eliadéról, Lao-céról és Weörös Sándorról. Valami fura transzcendentális rendszert épített fel magának saját használatra. Azokkal, akik tételes vallásokat követtek előszeretettel szállt vitába, de éppígy nekiment az ateistáknak is. Sok szemléletet tanulmányozott és sokmindent átvett a legkülönbözőbb helyekről, amiket jónak érzett. Ezt az eklektikusságát nem mindenki tudta követni. Vívni is így vívott: többnyire óvatos volt és védte magát, vagy egyszerűen csak kitért, aztán időnként kitört, de nem erejével inkább fürgeségével próbálta az ellenfelet legyőzni.
A harmadik, legfiatalabb legény régi református lelkészcsaládból származott, méghozzá a „kálvinista Rómából” azaz Debrecenből. Nagyon ráillett a „nyakas kálvinista” elnevezés. Általában csendes embernek ismerték, szerénynek, de nagyon következetesnek. Ritkán szólt, de akkor nagyon frappánsan és szellemesen. Nem volt rá jellemző sem az a szóvirágos ékesszólás, ami az első legényre, sem aza gondolati kacskaringósság, ami a másodikra (akinek mindenről ezerféle más dolog jutott az eszébe). Inkább lényegretörően hatásos akart lenni. Teológiát is tanult, és ha kellett, ő is szívesen kiállt a Bibliáról vitázni, de ezt is többnyire sok humorral és megértéssel tette. Stabil volt és biztos, mint egy tölgyfa. Vívni is teljes nyugalommal vívott, bár nem volt lételeme a harc.

Az első legény néha tett olyan kijelentéseket más vallásúakról (zsidókról és protestánsokról), amiket a másik kettő, főleg a harmadik legény sértőnek találhatott.

És tett olyan kijelentéseket más nemzetiségekről is, amiket főleg a második legény találhatott sértőnek (akinek sokfelé voltak barátai). A másik két legény azonban ilyen kijelentések után nem rántott kardot, és mégcsak nem is csapott az asztalra, inkább elnézően, de a lehetőségekhez képest gonoszul kiröhögték a legöregebb legényt Tudták, hogy a másik embert nem mindig a kocsmában hirtelen felindulásból tett kijelentései alapján kell megítélni.
A második legény is tett néha olyan kijelentéseket, például a kereszténységről, mint ideológiáról, amelyeket a másik két legény (főleg az első) sértőnek találhatott. A másik két legény azonban ilyenkor nem rántott kardot, és az asztalra sem csapott, inkább csak elnézően, de a lehetőségekhez képest gonoszul kiröhögte a középső legényt. Tudták, hogy a másik embert nem feltétlenül kocsmában hirtelen felindulásból tett kijelentései alapján kell megítélni.
A harmadik legény nem tett elhamarkodott kijelentéseket, ő annál okosabb volt.

A három legény kolléga is volt, szövetkeztek egymással egy nagy vállalkozásra: a Rákóczi-szabadságharcról akartak közös könyvet írni. Mindhárman komolyan vették a „kuruc” örökséget, de mindhárman másként értelmezték (ami később fontossá vált), ahogyan a szabadságharc történetéből is más-más dolgok érdekelték őket.

(Rajz: Zórád Ernő)
A legöregebb legényt a szabadságharc, mint a kis- és köznemesség mozgalma érdekelte: a felkelés a magyar alkotmány és az ország függetlenéségének védelme érdekében, az ősi jogok és kiváltságok védelmére. Az első legény „harcos-kuruc” volt.
A középső legényt az érdekelte, hogy Rákóczi Ferenc fejedelem hogyan vette fel a kapcsolatot más országokkal, hogyan tárgyalt küldöttei útján, hogyan akarta a harcát és az államát, a Magyar Konföderációt nemzetközi, európai keretbe illeszteni. A második legény „diplomata-kuruc” volt.
A legfiatalabb legényt a szabadságharcban és a fejedelemnél is meglévő vallásos gondolat érdekelte; az hogyan illettek az események a magyar közgondolkodás fejlődésébe, a magyar protestantizmus történetébe, és egyáltalán: a XVII-XVIII. századi emberek gondolkodásába. A harmadik legény „ideológus-kuruc” volt.

Idővel a három legény útjai szétváltak. Ma, ha találkoznak, a régi szívélyességgel köszönnek egymásnak, de már nem keresik egymást. Pedig nem feledték el Rákóczit, sem azt, amit a Legfőbb Kardforgató Lófőnél tanultak, de már mindhárman mással foglalkoznak. Most is hasonlóan élnek, és lehet, hogy a jövőjük is hasonló lesz, de a jelenüket teljesen másképp látják.
Az első legény továbbvitte családjának lázadozó nemesi öntudatát. A XVIII. századi országgyűlések történetével foglalkozik A hosszú békés korszakkal, amelyben oly sok vér után a nemességnek végre lehetősége nyílt a sérelmeit békésen, parlamentárisan rendezni. Amikor a „harcos kurucság”, harcias, de békés és alkotmányos ellenzékiséggé szelídült. Fontos, építő kor, és fontos róla írni, nem kevésbé, mint a nagy történelmi fordulatokról. Ami pedig a jelent illeti: sokan hallgatnak a szavára. Megérezte a hatalom ízét. Buzgón támogatja a kétharmadista keresztény és nemzeti rendszert, amely nézete szerint a magyar állami függetlenség feltétlen védelmén dolgozik, és rendet tesz az országban. A műhelyt, ahol dolgozott egy darabig Horthyt éltető plakátokkal díszítette. És mintha fel akarna támasztani egy XVIII. századi nemességet maga is. Következetesen kiáll azért, amit fontosnak tart, mégha sokakat meg is bánt ezzel.
A második legény továbbvitte családjának népi értelmiségi öntudatát. A XX. századi magyar népi mozgalommal, és a népi írókkal foglalkozik. Azzal az időszakkal, amikor olyan sokan igyekeztek egy ország figyelmét felhívni, hol lírai szép, hol ijesztő, mellbevágó eszközökkel, hogy a parasztsággal, mint társadalmi osztállyal is foglalkozni kellene, már, megélhetésüket biztosítani, kultúrájukat a nemzeti kultúra részének elismerni, gazdasági és társadalmi szervezkedésüket tolerálni (és nem puskatussal veretni őket brutális csendőrök által), egészséges, demokratikus magyar öntudatuk fejlesztéséhez a segítséget megadni. Egyáltalán: az egész nemzet új, demokratikus öntudatának a kifejlődését segíteni (az eddigi hierarchikus helyett). A második legény a jelenét is ilyen alapokról szemléli: úgy gondolja, a demokratikus nemzettudatért harcol, amikor szembefordul a kétharmadista hatalommal, amely nézete szerint elnyomja és elkergeti állampolgárait, amely (mint a két világháború közötti rendszer) nézete szerint csak a kartelleknek és klienseknek őrzi az állam és a nemzet javait. Vannak, akik hallgatnak a szavára. Megérezte a lázadás ízét. Régen vallásról vitatkozott, ma politikai folyamatokról vitatkozik hevesen, harciasan. Mintha feltámasztani akarná a Márciusi Frontot, a Szabad Szót és a Továbbot. Következetesen kiáll azért, amit fontosnak tart, mégha némelyeket meg is bánt ezzel.
A harmadik legény továbbvitte a családja lelkészi hagyományait. De valószínűbb hogy történész lesz belőle, mint hogy lelkész. A magyar református egyházak történetével foglalkozik. A hatalomról és a lázadásról is bizonyára megvan a véleménye, de nem veri nagy dobra. Nem akar feleslegesen balhézni és konfliktusokba kerülni. Következetes abban, amit fontosnak tart, de úgy gondolja, emiatt senkit nem kell megbántania.

A három legény tehát most is sokban hasonlít egymásra. Hasonló helyzetben vannak most is egy szétszakadó társadalmon belül. Lehet az is, hogy hasonló pályát fognak befutni: megvan az esélyük, hogy elismert tudós váljon mindhármukból. Legalábbis úgy hallottam. A nagy különbségek a fejükben vannak: abban, amit gondolnak, és abban, amit leírnak, megalkotnak. Kérdés, ki mi alapján fogja megítélni őket. És még jobb kérdés: találhatnak, találhatnának-e még ők utat egymáshoz? Most vagy a jövőben?

Persze sokan rájöttetek már, hogy e sorok írója elfogult. Mert e sorok írója a második legénnyel azonos.

Mégis, végignézve a három legényen, felmerül a nyugtalanító, feszítő kérdés: mi okozza a különbségeiket a gondolkodásban, ha ennyire hasonlítanak egymásra? (Nem a mentalitásbeli, hanem a gondolkodásban való különbségekre gondolok…) Kizárólag az, hogy milyen családi örökséget visznek tovább? (Egy nemesit, egy munkásmozgalmit és egy református lelkészit.) Ennyire meghatározó lenne ez ma? Ennyire nem lehet ebből kitörni? Ennyire ez dönt el minden állásfoglalást?

Megint az utcán menetelünk

Hát persze, idén is ott voltam az ellenzéki tüntetésen. Még mindig nem tartom elégnek azt, hogy otthon ülök, és ilyen bölcselkedő bejegyzéseket gyártok. Állítólag okosakat mondok, írok. Lehet. És mégis, nagyhatású üzenetet még mindig csak így küldhetek szét arról, hogy mi a véleményem. (Hogy mi a véleményem? Ugyan már. Az, hogy ott vagyok egy tüntetésen, csak egy része egy dolognak. Azokkal, akik úgy gondolják, már eleget tudnak rólam és a véleményemről az alapján, hogy ott voltam-e egy tüntetésen, illetve, hogy több tüntetés közül melyiken voltam ott – hát az olyanokkal én szóba sem állok. Legalábbis igyekszem elkerülni őket.)
Az ellenzéki tüntetést az Egymillióan a Magyar Sajtószabadságért (közkedvelt nevén: Milla) és a Szolidaritás (a Szakszervezeti Szövetség) szervezték. A Szolidaritás miatt mentem oda. Erről talán szükséges egy pár szót mondanom.

A Szolidaritás
Tavaly ott voltam az október 1-jei ún. partraszállás-tüntetésen, avagy a D(emokrácia)-napon. Sok szempontból érzem úgy utólag, hogy az volt a csúcspont a mi ellenzéki mozgalmunk számára. Amikor Kónya Péter, a katona és Árok Kornél, a tűzoltó kibontották az új mozgalom zászlóját, én olyan lelkesedést éreztem, olyan euforikus állapotot, amit nagyon ritkán érez az ember.

Akkor, és utána még egy darabig, mikor ott vonultam az új zászlók és transzparensek mögött, a második vagy harmadik sorban, tényleg éreztem, hogy együtt lépek, együtt gondolkodom és együtt cselekszem nagyon-nagyon sok emberrel, bajtársakkal. Úgy éreztem együtt erősek vagyunk. Úgy éreztem ma valami elkezdődött. Szűk két hónappal voltam csak a nagy gdański zarándoklatom után, amelyről az útinaplót nemrég itt közöltem a blogon. És teljesen odáig voltam meg vissza az örömtől: végre, végre, végre valakinek eszébe jutott a Solidarność! Hogy egy ilyen széleskörű társadalmi összefogásra van szükségünk, hogy csak úgy léphetünk fel eredményesen a magunk zsarnoksága ellen, mint annak idején a polákok. (Akikre azóta is annyit hivatkozunk, és annyit idézgetjük, hogy 1956-ban is az volt a jelszó: „Kövessük a lengyel utat!”.) Később, mikor már józanabbul belegondoltam, kis kétségeim támadtak, és ezt el is mondtam több embernek: talán mégsem szerencsés egy történelmi szervezet nevét, de még logóját, az emblémáját is egy az egyben átvenni, mert mégis hogy jövünk mi ahhoz…? Nem lenne elég az alapító okiratban rá hivatkozni, és kész? De ezeken a kétségeken hamar túlléptem, végül is ezek csak a formát és nem a tartalmat érintő kétségek voltak. Adam Michnik, a nagy gondolkodó, mikor itt járt, igyekezett is eloszlatni ezeket a kétségeimet. Egyébként is éppen én mondtam, hogy a Solidarność példát, irányt, lehetséges mintát adott a nemzetközi munkásmozgalomnak is. Akkor tehát miért ne juttassuk kifejezésre, hogy mi ezt a példát, pontosan ezt a sikeres és hatékony példát akarjuk követni?
És azóta mi van? Átment a Szolidaritás a köztudatba annyira, amennyire reméltük? Nem, nem ment át. Közel sincs annyi tagja, elképzelhetetlen lenne, hogy az ország lakosságának negyede egy ilyen szervezetbe lépjen be. De ez végül is érthető is: annak idején a Solidarność az egyetlen terepe volt Polákországban a párton kívüli politizálásnak és érdekvédelemnek. Nyilvánvaló, hogy aki tehette, oda „menekült”. Ma nem ez az egyetlen ellenzéki szervezet, és ez nem is baj. De mit csinál manapság a Szolidaritás? Nem látom, hogy túl jól menedzseli magát. Ismerek embereket, akik még soha nem hallottak róla, hogy ilyen van ma Magyarországon. Még több embert ismerek, akik tudják, hogy van valami ilyesmi, de fogalmuk sincs, illetve nem is nagyon értik, hogy egyáltalán miért van szükség munkásmozgalomra és munkás-érdekvédelemre, minek kellenek szakszervezetek és diákegyesületek meg ilyenek. És nemcsak azokra az emberekre igaz ez a tanácstalan értetlenség, akik rossz tapasztalatok vagy még rosszabb manipulációk alapján azt hiszik, hogy a munkásmozgalom az valami kommunista dolog, egy letűnt párt retorikájának demagóg fordulata.
Mit akar ma a Szolidaritás? Hogyan akar érdekeket védeni? Mit akar tenni a zsarnoksággal, vagy az ilyen-olyan elnyomó hatalmakkal szemben? Az emberi önfelszabadításért? Hogyan határozza meg önmagát? Vannak céljai? Van ideológiája? Vannak tervei, stratégiája?

Egymillióan a Sajtószabadságért
A Milla kezdetben nagyon rokonszenves volt: egy szimpatikus diákszervezet, amely úgy tűnik képes lesz sokakat megszólítani és értelmesen elmondani, mit is akar tulajdonképpen, és miért fontos, hogy nekünk, az első sajtószabadságban felnövő generációnak (nem is tudom, mióta) miért lenne fontos, hogy továbbra is meglegyen a szólásszabadságunk. Egy szervezet, amely talán még azt is el tudná magyarázni a korombeli és nálam fiatalabb fiataloknak, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága nem azt jelenti, hogy kukákat gyújtunk fel, és rendőröket provokálunk, amíg végre ránk nem csapnak, hogy aztán „rendőrállamot” és „sünt” kiálthassunk. (Egyszóval: nem olyan randalírozásra kellene használni, mint használták sokan 2006-ban.) Valamint, hogy ellenállni nem akkor kell, amikor valaki csúnyán beszél, vagy nem tetszik a pofája, hanem amikor tényleg veszélyben vannak a jogaink.

Persze a Milla is túlzó volt néha, mint minden ilyen szervezet. De ilyenkor vitába lehet majd velük szállni –gondoltam. Csinálnak néha bugyuta dolgokat is, mint a „Nem tetszik a rendszer!”-dal, amire persze az ellenfelek majd rászállnak. De ezt is meg lehet bocsátani a millásoknak, mert ha utána az ellenfeleknek felteszik egyúttal a komoly kérdéseket is, amik elől nem lehet majd egy gügye indulón való gúnyolódással kitérni. –gondoltam.
Már nem tudom, mikor ért az első csalódás. Az alternatív köztársasági elnökválasztást valami miatt nem tudtam rossz ötletnek tartani, csak az eszem tiltakozott ellene, de a szívem nem. Soha nem ismertem el elnöknek azt a Zoknibábot, a bohócot, akkor sem, mikor még nem robbant ki, hogy lopott. De az alternatív választás eredménye egy kicsit dühbe gurított. Dopeman? Ne már! Mindig bölcs tanácsnak tartottam, hogy ne vegyük túl komolyan magunkat, nade azzal a kitétellel, hogy egy bizonyos szintnél alább sem adjuk. (Félreértés ne essék: szeretem a rappet és a rappereket, Geszti Pétert például simán el tudnám képzelni alternatív elnöknek, de talán még Máté Szabolcsot (Sub Bass Monstert) is. És Dopemannel magával sincsen semmi bajom, vannak szimpatikus megnyilatkozásai, de ne elnök akarjon lenni, könyörgöm!) De még talán ez is megbocsátható volt. (Egyébként nem sokkal utána a neogörénykurzus az elnöki székbe juttatott egy olyan embert, akit tisztelek, becsülök, és készséggel elismerek elnöknek: Áder Jánost. Nem érdekel, hogy ez a rezsim juttatta hatalomra, attól még ő a legelfogadhatóbb ember a „kínálatból” vagy miből.)
A Millával idén júniusban szakítottam meg minden kapcsolatot, a Trianonról szóló nyilatkozatuk után. Felbosszantott, hogy nem lehet Trianonról méltóságteljesen megemlékezni. Csak azért, mert ez a kormány csinált ebből a napból ünnepet, ki kell gúnyolni ezt a tényleg jelentős nemzeti fájdalmat? Úgy tesz a Milla, mintha nem értené meg, hogy ezen a napon nem feltétlenül mindenki az elvesztett területeket (és az elvesztett magyar birodalmi álmokat) siratja, hanem az elvesztett magyar anyanyelvű magyar embereket? Muszáj úgy tenni, mintha Trianonról is csak kétféleképpen lehetne gondolkodni? Én is hiába tépem itt a billentyűzetemet ezért? Ez fájt. Utólag látom, hogy nem kellett volna ennyire megsértődnöm. Egyébként a Milla üzenetének végével én is egyetértettem: „Különösen vicces a Nemzeti összetartozás napja egy olyan kormány uralkodása idején, amelyik példátlan sikerrel kergeti külföldre az állampolgárait.”
Most elhatároztam, hogy kibékülök a Millával, bár valószínűleg sokan nem is tudták, hogy haragban vagyok velük. Egyrészt nem olyan súlyos amit mondtak, hogy ennyire megsértődjünk rajta, másrészt akármit is mondtak: nem gondolkodhatunk egyformán, de össze kell fognunk. Ez egyre sürgetőbbé válik.

Tüntetés
Utoljára februárban voltam nagyobb megmozduláson, azt a Hallgatói Hálózat szervezte. A sok genyóság közül is a legnagyobb genyóságnak tartottam a neogörénykurzus részéről, hogy lefejezi a magyar értelmiséget, a nemzeti jövő zálogának tartott ifjúságtól elveszi a művelődés lehetőségét, és szigorú elitista hierarchiára építi fel a nevelést és oktatást. Hogy elvágják a társadalmi mobilitást. (És ezzel tényleg külföldre kergetnek nagyon sok fiatalt.) Ezért, bár az én diplomámat ez már nem veszélyeztette, biztos voltam benne, hogy mennem kell a többiekkel tiltakozni. Az ELTE Lágymányosi Campusáról vonultunk a Fővám térre, a Corvinus Egyetem elé. Útközben sűrűn kiáltoztuk a BME felé, hogy „Gyertek velünk!”. Bronzi mellett vonultam, aki, amellett, hogy elmélyült költő, ilyen ügyekben rendkívül elszánt tud lenni. A Fővám téren többen mondtak beszédet, de mi is beszéltünk egymással, megvitatva, hogy most mit kellene tenni. Ott ismertem meg Ráhelt. Azt már tudjátok, hogy utána egy felemásra sikerült egyetemfoglalás következett. Az ELTE Jogi Karához vonultunk nagy dobszóval, majd befészkeltük magunkat az egyik előadóterembe. Forró volt a hangulat, egy darabig senki nem bírt a lelkesedésével, percekig éljeneztük magunkat. Én akkor is hol a nagy lelkesedésbe estem, hogy igen, most valami rendkívülit csináltunk, de jó, hogy én is itt vagyok. Aztán a kétségek, hogy ez most mégiscsak szörnyen béna: bezártuk magunkat egy terembe, a kutyát se érdekli, hogy mi most miről ülésezünk, és mit beszélünk meg egymással. És hogy ezt nem így kellett volna, összehangoltabb, szervezettebb akció kell. Adott időpontban, más-más helyeken, különböző egyetemek hallgatóinak kellene elfoglalniuk a maguk campusait. Az ütős lenne, arra felfigyelnének, kitörne az új 1968.

De aztán megint eszembe jutott, hogy ez mégiscsak egy jó első lépés volt az ilyenfajta cselekvés felé, még ha kicsit béna is.
A nagy éljenzés után elindult a tárgyalás is arról, hogy a tüntetésen elfogadottakon kívül még milyen új pontokat terjesszünk az oktatási államtitkárság elé. A tárgyalás kissé anarchikus volt: azt sem tudtuk egyhangúan szavazunk vagy többséggel vagy mi van. Később bejött egy oktató, aki megkérdezte, volt-e itt engedély a teremfoglalásra, mire valaki bekiabálta:
-’56-ban volt engedély?
Ezt kitörő lelkesedés fogadta. Az egyetemi vezetőség végül is kiegyezett a diákokkal abban, hogy adott időpontig lehet folytatni az ülésezést. Jófejek voltak.
Végül mégsem tudtam, mit gondoljak erről az egészről. Elértünk valamit vagy csak elkezdtünk valamit? Nagyon kaotikus az egész, de vajon a szervezettség vagy a még nagyobb káosz felé haladunk?
Így gondolkodva jöttem ki az előadóból, még a kitűzött határidő lejárta előtt. Megvolt az okom rá: szerkesztőségi gyűlésre siettem. Úgy gondoltam, itt az előadóban csak a tömeg egyik statisztája vagyok, ha volt ebben az eseményben valami történelmi, azt már láttam, a továbbiakban többet tehetek az „Ügyért” úgy, mint egy diáklap egyik írója, többet, mintha tovább statisztálok ehhez a nem-tudom-mihez. A szerkesztőségben aztán volt egy nagy vitánk Chevalier-vel, aki nagyon jó haverom egyébként.
Ő azt mondta, hangosan és hevesen, csaknem egyszuszra:
-Ezt nem teheti a HaHá; kinevezik magukat a diákság képviselőivé, pedig senki sem választotta őket, és ilyen elcseszett akciózásokkal mennek neki a hatalomnak, ami úgyis erősebb. A diákság választott, legitim képviselete a HÖOK, ott olyan emberek ülnek, akiket a hatalom is elfogad, ők tudnak tárgyalni, és ők tudnak engedményeket kiharcolni!!!
Én azt mondtam, hangosan és hevesen, csaknem egyszuszra:
-Milyen engedményeket harcolt ki eddig a HÖOK? Az nem ér lóizét sem, ettől nem fognak kevesebben kivándorolni; itt látványos akciók kellenek, különben azt fogja hinni a hatalom, hogy bármit le lehet nyomni bármi torkán; meg kell mutatni, hogy nem lehet szórakozni!!!
Nem tudom, melyikünknek lehetett igaza elvi alapon. De én könnyen beszélhettem: karnyújtásnyira voltam a diplomától, amit már különösebben nem veszélyeztethetett az új törvény. Milyen alapon beszélek akkor én akciózásról?
(Chevalier azóta is nagyon jó haverom. Néha együtt iszunk és anekdotázunk, vagy csak hallgatjuk Bagoly Tivadar Tihamért. Nem emlékszem, hogy többször szóba került volna ez a téma közöttünk. A vita amit folytattunk egy frissítő szellemi vita volt, és nem veszekedés, nem összecsapás, nem sértegetés. Ilyennek kellene lenni egy vitának. Persze könnyű úgy, hogy alapvetően mégiscsak közös platformról indultunk. Szövetségesek vitája volt ez.)

És mi van azóta ebben az ügyben? Síri csend. A diákság lapít. Semmi akció, mégcsak az egyetnemértés kifejezésére sem, nemhogy az államtitkárság hülyeségeinek való gátvetésre. (És én persze még mindig könnyen beszélek ilyeneket, sőt még könnyebben, mint akkor: sokkal kevesebb vesztenivalóm van.) Továbbra is csomóan menekülnek külföldre diákok. A neogörénykurzus képviselői úgy tesznek, mintha elhinnék: az ő egyetlen csettintésükre majd mindenki visszajön. De ha ilyen körülményeket teremtenek, és ilyen hangulatot (mert igenis az is számít), senki nem fog visszajönni. Aki olvassa időnként a Határátkelő-blogot, tudja miről beszélek.
Beszéltem ismerősökkel is erről. Van, aki csikorgatja a fogát az egész miatt, de a Főnököt még mindig rajongva tiszteli. Ahogy elő van írva…
Van, aki úgy tesz, mintha nem is értené, miért voltam én annyi tüntetésen, és miért beszélek olyan indulatosan a neogörénykurzusról. (Biztosan családi örökség - gondolják - vagy afféle ifjúkori heveskedés, lázadás. Majd elmúlik -teszik hozzá. Előbb-utóbb minden értelmes ember kinövi a Che Guevara-kultuszt.)
Van, aki érti, miért beszélek úgy ahogy. Van, aki maga is tüntet. Nálam is hevesebben. De nem érti, miért írogatok rovásírásos üzeneteket számomra kedves embereknek, miért vonzódom a szép tarsolylemezekhez és a nemezsüvegekhez. Hogy jön ez össze? (Elárulom: a szépség az szépség, a forma az forma. Tőlünk függ, milyen tartalommal töltjük meg.)
Van, aki a szövetségesem vagy akár barátom. De mindig újra és újra le kell folytatnom vele a hülye „népi-urbánus” vitát, bármit is jelent ez. (Természetesen mindig én vagyok a népi. Ennyivel tisztában vagyok, de hogy miről szól a vita, azzal már nemigen.)

„Ne képzeljük, hogy a politikában a vállalkozás és az ellenállás elaltatott, visszahúzódott szellemét rövid idő alatt újságcikkekkel és harci riadókkal minden további nélkül fel lehet kelteni. Mindazok, akiknek a magyar nép forradalmi megmozdulása a szívén fekszik, őszinte pillanataikban be kell hogy vallják, hogy az apátiának, a közönynek és az akaratbénaságnak olyan félelmetes falába ütköznek, mellyel szemben tehetetlenek.”
(Bibó István: A magyar demokrácia válsága (1945!))

De lehet, hogy bennem sincs semmi megértés mások szempontjai iránt, amikor ilyeneket mondok, vagy akár csak idézgetek?

Már csak az érdekelne: 2006-ban vajon engem is ilyennek láttak azok, akik a Bűnbak ellen heveskedtek? Akkor passzív voltam, már meséltem, miért. (Jobban érdekelt a vallástudomány, és az emberi lélek, mint a társadalmi mozgások.) Vajon kívülről én is apatikusnak, közönyösnek, akaratbénának tűntem? Vagy tényleg minden csak a családi örökségen múlik? (Azon, hogy a szülői házból milyen konnotációját hozod magaddal a „jobb” és a „bal” szavaknak?)

Hát soha nem lesz itt vége ennek a rohadt XX. századnak?

Vissza a mába
Szóval október 23-án ismét tüntetett a Szolidaritás, és én is mentem. No és ott volt a hű szövetséges, a Milla is. És sokan mások. Civilek. Egyszerű állampolgárok. És együtt megint erősnek, jelentősnek éreztük magunkat.
Egy kicsit megnyugodtam: nem csak azért, mert sokan voltak, hanem azért is, mert sokfélék. Ahogy végignéztem az embereken: fiatal és öreg, szegény és tehetős, munkás és értelmiségi, híres ismert, ismerős és teljesen ismeretlen emberek vonultak együtt nagy egyetértésben. (Nagy egyetértésben? Ezt sem feltétlenül mondanám. De erről majd később!) Nemzeti zászlók alatt. És Szolidaritás-zászlók alatt (abban is van nemzeti szín!). Köztük ismerős arcok: volt tanáraim, diáktársaim, barátaim, meg egy-két ismert író és színész.
Voltak dolgok amik nem tetszettek:
Egyre erőteljesebbek és hangosabbak a szidalmak és a szitkok. Elnyomják a követeléseket. Hiába hangsúlyozzák a szónokok, hogy egy rossz rezsim eltakarítása csak a munka kezdetét jelenti, utána hátra van még egy jó rendszer felépítése. A tömeg egy markáns része minden szónoklatra, minden okos gondolatra csak a Narancsos Főnök szidalmazásával tudott válaszolni. A transzparensek is mintha csak egy embernek szóltak volna. Mi van velünk? Bűnbakot akarunk csinálni a Főnökből? Ha negatív személyi kultuszt keltünk, mivel vagyunk jobbak a Főnök híveinél, akik annak idején negatív személyi kultuszt keltettek a Piros Bűnbaknak? Szerintem minél inkább ebbe az irányba megyünk el, annál inkább fennáll az elbirkásodás veszélye. Vagy annak a veszélye, hogy megint nem sikerül egy jó rendszerváltást összehoznunk, és az egész „elmúlt húsz év” megint megismétlődik, ugyanúgy.

A szitkok között is többször felbukkant egy helyről a „le-a-felcsúti-cigánnyal”. Aztán többféle változatos formában, mindig ugyanarról a helyről, de mindenesetre a cigány mindig benne volt. Kik voltak ezek? Provokátorok? Ez a hozzáállás már megint mivel különb azokénál, akikkel elvileg szembeszállnak? (Ez egyelőre csak „törpe minoritás” volt. Ne hagyjuk, hogy többen legyenek, akárkik is ezek.)
A rendezvény elején Kulka János megemlékezett egy szomorú eseményről: 20 évvel ezelőtt ezen a napon Göncz Árpádba, az általánosan tisztelt köztársasági elnökbe, belefojtották a szót szélsőjobbos elemek. Az volt a jele a megosztottság kezdetének. A tömeg helyeslően morajlott: igen, ez szomorú esemény volt, amit észben kell tartanunk. Fél órával később mi magunk fojtottuk bele a szót az egyik szónokba, egy magát félig cigánynak tartó lányba. Borzalmasan hosszú, unalmas, üres, semmitmondó, közhelyes beszédet mondott, hossssszan elnyújtva, mikor a tömeg gyújtóhangú szónoklatokat várt. Ki volt a tapló? Minden bizonnyal a tüntetők is. De a lány is meggondolhatta volna, mi illik egy ilyen ünnepi szónoklathoz. És a rendezőkben is lehetett volna annyi, hogy egy idő után figyelmeztetik, hogy most már tegyen pontot a mondandója végére. Komolyan.
http://orulunkvincent.blog.hu/2012/10/23/ot_jotanacs_millasoknak
Ungváry Rudolf és Balavány György, mint szónokok szép okos dolgokat mondtak. De mi a f… francnak kell már megint az ilyen hülye gondolkodási sémákat belekeverni: mint a „nyugatos” társadalmat, demokráciát akarunk, szemben a „keleties” despotizmussal? Álljanak már el ezektől a hülyeségeiktől, a fenébe is! Szerintem elég sokan vannak, akik ezen a napon azért vonultak a Főnök engedelmes birkanyájában, mert idegesíti őket ez a lenéző pökhendi európaiaskodás vagy hogy nevezzem ezt, ez a gyarmatosító-ideológiát is magában hordozó gondolkodási lustaság. Ezt elsősorban Balavány Györgynek üzenném.
Ungvárynak meg azt, hogy küzdje le a Turul-fóbiáját. A Turul, mint ragadozó madár ősi szimbólum, a gyorsaság és az erő szimbóluma, ezért nem kell bántani. És megintcsak: fejezzük már be a „zsidó-keresztény kultúra” szembeállítását a „barbár pogánysággal”. Én sok értelemben pogánynak tartom magamat, amennyiben nem fogadok el vallási dogmákat (de erről majd később beszélek), és értékes jó dolognak tartok sok ázsiai vallást eredeti formájában. Fejezzék be ezeknek a lenéző megkülönböztetését!!!
(Kedvem lett volna a nálam lévő kis Turul-amulettet ekkor felmutatni, és odakiáltani Ungvárynak valami ilyesmit:
-Látod ezt? Ezért most engem kivettettnél innen?
Szerencsére nem tettem.)
Egyébként ezek olyan dolgok, amelyekre akkor csak egy-egy fogcsikorgatással reagáltam, és aztán egy vállvonással: nem érthetünk mindenben egyet. Ha vannak ezekben ellentéteink, azokat majd úgyis később beszéljük meg. Egyelőre inkább a magunk taktikájáról és a demokratikus építkezésről kellene beszélni, nemde?
(Most kicsit félek is, hogy valami eszmei ellenfél-ideológus, mondjuk egy Mandiner-író, ha mondjuk rátalál erre a blogra, akkor rögtön felszedi az én kritikám pontjait, mondván: „idenézzetek, ilyen röhejes volt ez a legutóbbi Milla-rendezvény”. Vagy: „idenézzetek, ilyen ellentétek vannak az ellenzéken belül is”. Nem azért mondtam ezeket. Csak azért, hogy lássák a szövetségesek is, hogy nem úgy megy a dolog, hogy ha valamiért együtt harcolunk, akkor mindenben behódolok a másik, a szövetséges véleményének. Ami a közös küzdelem szempontjából fontos, abban jussunk konszenzusra, a többiről meg majd elvitatkozgatunk. Más kérdés, ha valami veszélyes is lehet a későbbiek szempontjából, azt nem hagyom szó nélkül.)
A legszebb, valóban okos, de egyben gyújtó és lelkesítő beszédet Tamás Gáspár Miklós mondta.

Ami fontos volt benne: 1956-ban nem akarták a Horthy-rendszert restaurálni, legalábbis a többség nem. Fel akartak ellenben építeni egy új rendszert, amiben nagyobb szerep jut a közvetlen demokráciának, a helyi önigazgatásnak. Voltak munkástanácsok, voltak önkormányzatok. Ez 1956 öröksége. (Talán nem az egyetlen, de a mi szempontunkból most a legfontosabb.) Ha megint lesz egyszer demokratikus rendszerváltás, oda kell figyelni, hogy ilyenek megint legyenek, hogy a kisember érezze, hogy a véleménye tényleg számít, hogy ne érezze úgy hogy csak hatalomváltás történt, és őt megint hülyére vették. Ez fontos lenne. És figyelmeztetett: akik ma a Főnökért vonulnak, azok nem az ellenségeink! Azok is becsületes, hazájukat féltő és dolgos emberek. Csak legfeljebb félrevezetettek, de az is lehet, hogy csak simán mások. Mást tartanak fontosnak. Azért ilyen kiélezett helyzetben kevesen képesek ezt kimondani. És aminek legjobban örültem, hogy a demonstráló tömeg értékelte ezt a lovagiasságot: mindenhol megtapsolták TGM-t.

Sötétlelkűek
Más: megint ott voltak a tüntető tömeg oldalában a fa… szélsőjobboldali provokátorok. Mit kerestek ott? Ki küldte őket oda? Ha ők is szembenállnak a rezsimmel, akkor miért a hatalmon kívülrekedteket akarják csépelni?
Ezek persze csak szónoki kérdések. Nem gyártok összeesküvéselméleteket: ha nem is küldték őket, de igenis felbiztatták őket fű alatti biztatással. És igen, mégiscsak igaza lehet öreg professzoromnak abban, hogy a fa… szélsőjobboldaliság lényege mindig egyfajta „preventív ellenforradalmiság” amely a forradalmi radikalizmust tartja veszélyesebb ellenfelének, mint az aktuálisan fennálló feudalisztikus, kapitalisztikus hatalmat.

"Fortélyos félelem igazgat minket"?
Megint bizonytalan érzésekkel indultam haza. Főleg, hogy félúton hazafelé ismerősökkel találkoztam. Olyanokkal, akiket rendes embereknek tartok, de még nem régóta ismerem őket. Politikáról sohasem beszélgettünk. Zavartan integettünk egymásnak. És nem merte senki megkérdezni a másiktól: honnan jössz. Mert mi van, ha nem egy helyről jövünk? Mi van, ha nem egy helyre megyünk? Akkor kénytelenek leszünk leordítani egymás fejét?
Utálom ezt az érzést. Az óvatos, kínos bizalmatlanság érzését.
http://orulunkvincent.blog.hu/2012/10/23/el_kell_menni_457
Inkább nem kockáztattunk: úgy tettünk, mintha nem ismernénk egymást, elsuhantunk egymás mellett. Talán megúsztunk egy konfliktust. De vajon legközelebb is megússzuk? Meddig lehet bírni ezt a lelkiállapotot?

És most?
Oké, vége a demonstrációnak. De most hogyan tovább? Mit csináljunk, hogy „a szabadság kis köreit” kialakítsuk? Mit csináljunk tovább a mindennapokban? Hogyan akciózzunk ezek után? Milyen tevékenységet végezzünk, kinek és hol? –kínzó kérdések.
Hamarosan kezembe akadt egy régi cikk a bölcs szociáldemokrata cipészmester (egy időben a Népszava szerkesztője), Mónus Illés tollából. A népi íróknak és a Márciusi Frontnak írt benne javaslatot a „hogyan tovább?”-ra, 1937-ben. (A javaslat lényege: ne alakuljanak párttá, folytassák inkább a tényfeltáró irodalmat):

„Nem a szabadság politikáját kell csinálni, hanem a politika szabadságát, mégpedig úgy, ahogyan elkezdték. Akármilyen kis írói csoport, ha szívósan, állhatatosan és kitartó meggyőződéssel hirdeti a maga elveit, terjeszti felismert igazságait, annak több és maradandóbb hatása van, mint annak az alacsonyrendű politizálásnak, amit a változott konjunktúra folytán vagy tán éppen annak ellenére, kifejthetnek.”
(Mónus Illés: Válaszúton? In: Szocializmus (havilap) 1937/12.)

Zene

(Szomjas György: A Nap utcai fiúk)

http://www.youtube.com/watch?v=ifq7dTUjonc

Chumbawamba:
That’s How Grateful We Are

Working in a forge, black lungs, burnt skin
Callouses, arched back, hammering, hammering
Stalin watching over us pigeon shit head
We'd spit on the floor at this red bastard god

That's how grateful we are!

(Scrub away, scrub away)

Bronze statue, pink marble, built to last
We brought him to his knees in a single night
And the boots that remained I attacked, I attacked
Hammering, hammering, the past is past

That's how grateful we are!

And the noise rang out, metal on metal
Pigeons flit, dust settled
Out from the shadows we took to the streets
David chopping at the giant's feet

That's how grateful we are!

(Scrub away, scrub away)

You still want to come? Too late, too late
We're cut and we're fallen like harvested wheat
But we lived on our feet, at least, at last
We will live on our feet, at least, at last

That's how grateful we are!

Ezt a számot én is csak nemrég fedeztem fel. A Chumbawamba angol együttes, 1982-ben alakultak. Anarchistáknak mondták magukat, ami esetükben nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindenáron meg akarják szüntetni az államot, inkább azt, hogy minden értelmetlen tekintély és erőszakos hatalom ellen lázadnak. Bőven merítettek az angol, sőt általában a britanniai folklórból is, bár alapvetően inkább rockos zenéket játszottak. A lemezeiket ismeretlen underground kiadóknál jelentették meg. Érdekes vállalkozásuk volt az English Rebel Songs című lemez, amelyen a brit történelem nagy lázadóinak dalait és indulóit gyűjtötték össze, a Wat Tyler-féle 1381-es parasztfelkelésről szóló krónikás énekektől a chartisták, géprombolók és a munkásmozgalom indulóiig.
Leginkább a magyar Orfeo-csoporthoz tudnám őket hasonlítani. Magyarországon mégis kevéssé ismertek, csak egy-két számukat játssza a rádió (pl. az I Get Knocked Down vagy a She’s Got All). Ez a daluk, amire itt most felhívtam a figyelmet az 1956-os magyar forradalomról szól. Annál meglepőbb, hogy alig ismerik nálunk. Ha már ilyen van igazán idézgethetnék néha.
Az együttes idén, megalakulásának 30. évfordulóján oszlott fel. Honlapjukon is ezzel a képpel búcsúztak a rajongóiktól:

Még egy megjegyzés: ha már Elvis Presleyről azzal az indoklással neveztek el teret Budapesten, hogy szépeket mondott 1956-ról és a magyarokról (megjegyzem, szerintem anélkül is megérdemelte volna), akkor már a Chumbawamba méginkább megérdemelne legalább egy kis utcácskát a fővárosban ezért a számáért.

És még egy szám, most találtam (a szerzőről mindössze annyit tudok, hogy algériai francia újságíró. Ha valaki többet tud róla, írja meg, kommentben.):
http://www.youtube.com/watch?v=Zi3bzXPYnsY&feature=fvwrel

Jean-Pax Méfret:
Budapest 1956

Ils étaient plus de cent mille,
Marchaient dans les rues.
La neige tombait sur la ville,
Tu ne t'en souviens plus.

Ils venaient pour protester,
Ils criaient des slogans,
Des ouvriers, des étudiants.

Soudain, ils ont vu les chars
Qui stationnaient sur les boul'vards,
Ils ont vu les soldats armés.

Ils ont chanté la Marseillaise,
Un morceau d'histoire française,
Tout d'un coup les a fait rêver.

Héléna avait quinze ans,
Elle a pris un fusil.
Isvan n'avait que douze ans
Et il est mort aussi.

Si je chante cette chanson,
C'est pour qu'leur souv'nir reste :
Gloire aux enfants de Budapest.

Soudain, ils ont vu les chars
Qui avançaient sur les boul'vards,
Ils ont vu les soldats tirer.

Ils ont chanté la Marseillaise,
Un morceau d'histoire française,
Dans leur coeur cognait Liberté.

Ils étaient plus de cent mille,
Couraient dans les rues.
Le sang coulait sur la ville,
Tu ne t'en souviens plus.

Aux frontières de la Hongrie,
Ils n'ont pas réagi.
La suite c'est Prague et Varsovie.

Là-bas, il y a les chars
Qui stationnent près des boulevards,
Il y a les miliciens armés.

Dans les prisons polonaises,
On se tourne vers la terre française
En criant : Solidarité !

Si je chante cette chanson,
C'est pour qu'leur souv'nir reste :
Gloire à tous ceux qui luttent à l'Est.

Versek

Versek a mai nap alkalmából.

Győry Dezső:
Jaj annak a népnek

Nem ember az ember,
ki fél kegyelemmel
nem tudja, mi az aggodalom.
Az erdei pályán
féktelen a járgány,
s gyermekek ülnek a bősz vonaton.
Nem ember az ember,
ki fél kegyelemmel
nem tudja, mi az aggodalom

Nem ember az ember,
ki fél kegyelemmel
nem szereti a béke borát.
Józan, mint a bosszú
míg végzete hosszú
meredély falakon rohan át.
Nem ember az ember,
ki fél kegyelemmel
nem szereti a béke borát.

Jaj annak a népnek,
melyből a vezérek
elűzik azt, aki látnok.
S látja: a jelszó gomba,
S lelkekre hull a bomba,
s békés tanyákra a zsarátnok.
Jaj annak a népnek,
melyből a vezérek
elűzik azt, aki látnok.

Jaj annak a népnek,
melynél a vezérek
nem szeretik a szerelmet,
s töltse szívben az űrt
felidézik a zűrt
s a jóságtalan veszedelmet.
Jaj annak a népnek,
melynél a vezérek
nem szeretik a szerelmet.

(Ez a vers egyébként a két világháború között keletkezett, de figyelmeztetése ma is érvényes, ezért is raktam ide ki. (A költőről itt írtam: http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2012/06/konstruktiv-javaslat.html))

Zelk Árpád:
É mint értelmiségi

Áradjon a fény
És álljon el a lélegzet

Patkányokkal osztozom ezen a zárkán
Dögszagú ez a hely

Most hagyd őket, hadd vétkezzenek
Ha gondolod, a bűnözőket, be kell zárni…
Ha az írás, az olvasás és a beszéd bűn,
Akkor bűnös vagyok, igen elismerem
Bilincset rám, zárjatok be

Szentségtelenítsd meg a gondolatot
Hadd bélyegezzenek meg egy É betűvel,
Hogy értelmiségi vagyok

Elmúlik vagy elhalványul
Vagy nekem kell viselnem a súlyát?
Vagy elmossa a sötétséget?
Magunkon foglyuk hordani
Ezt az iszonyú bélyeget

Ebből a börtönből szabadulok
Megtaláljuk helyünket a Nap alatt

http://www.youtube.com/watch?v=LmZLSjuOAr8&feature=related

(Oké, én is tudom, hogy nem ez a legjobb verse Zelk Árpádnak, írt ő ennél sokkal szebbeket is. De mégis ez lett a leghíresebb. És valahogy ez kapcsolódik a leginkább 1956-hoz is.)

(Zelk Árpád (1923-1956): a Zala megyei Türjén született. 15 éves volt, amikor szüleivel Budapestre költöztek. Saját bevallása szerint Illyés Gyula volt rá a legnagyobb hatással. 17 éves volt, amikor az illegális kommunista író, Virág Árpád felfigyelt a tehetségére. 1943-ban részt vett a szárszói találkozón. Ugyanebben az évben kezdte meg tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Egyetemen magyar-történelem-angol szakon. Közben megjelentek első versei is. 1944-ben egyetemista társaival ellenálló csoportot alakítottak. Később a Börzsönybe húzódva folytatta a harcot a németek ellen. 1945-ben beállt az új magyar hadseregbe, tagja volt annak az egységnek, amelyet a Szovjetunióval kötött megállapodás értelmében a magyar Ideiglenes Kormány a Németország elleni harcra kellett volna küldeni. (Végül nem kerültek a frontra.) Aztán leszerelt, és folytatta félbehagyott egyetemi tanulmányait. Tagja lett a Dózsa György Népi Kollégiumnak. 1949-ben összeesküvés vádjával letartóztatták és 5 év börtönre ítélték. 1953-ban amnesztiával szabadult. Egy darabig segédmunkásként dolgozott. 1955-től újra publikálhatott, ekkor lett igazán ismert és népszerű költő. Résztvett a Petőfi-kör vitáinak szervezésében. 1956 októberében fegyveres felkelő csapatot szervezett. November 8-án halálos lövés érte, éppen mikor fehér zászlóval átment a szovjetekhez, hogy a megadás feltételeiről tárgyaljon. Máig sem tudni, hogy a lövést kik adták le rá, egyes pletykák szerint egy féltékeny harcostársa, aki árulónak gondolta.
Versei és néhány esszéje a ’80-as években szamizdat lapokban jelentek meg.)
(További adatok a költőről a megjegyzésekben.)

És még egy (Igazából ez is a forradalom előtt jóval (20 évvel) keletkezett, de szép, és éppúgy lehetett mondanivalója, mint ahogy van ma is):

Illyés Gyula:
Haza, a magasban

Jöhet idő, hogy emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni –
bátrabb új hont a mult időkben
fürkészni, mint a jövendőben –?

Mi gondom! – áll az én hazám már,
védőbben minden magasságnál.
Csak nézelődöm, járok, élek,
fegyvert szereztem, bűv-igéket.

Már meg is osztom, ha elmondom,
milyen e biztos, titkos otthon.
Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
köréd varázskör teremtődik.

Ha új tatárhad, ha kufárhad
özönli el a tiszta tájat,
ha útaink megcsavarodnak,
mint giliszta, ha rátapodnak:

te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktől egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.

Dühöngő folyók kezesedtek,
konok bércek – ezt ne felejtsed,
ha megyünk büszke szájjal vissza,
mint várainkba, titkainkba.

Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,
nem ölhet, mi csak ölne minket,
mormolj magadra varázsinget,
kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.

Míg a szabad mezőkön jártál,
szedd össze, pajtás, amit láttál,
mit szívvel, ésszel zsákmányoltál,
vidám vitáknál, leányoknál.

Mint Noé a bárkába egykor,
hozz fajtát minden gondolatból,
ábrándok árvult szerepét is,
álmaid állatseregét is.

Lapuljanak bár ezredévig
némán, mint visszhang, ha nem kérdik,
szavaid annál meglepőbbet
dörögnek majd a kérdezőknek.

Figyelj hát és tanuld a példát,
a messzehangzóan is némát.
Karolva könyvem kebelemre,
nevetve nézek ellenemre.

Mert ha sehol is: otthon állok,
mert az a való, mit én látok,
akkor is, ha mint délibábot,
fordítva látom a világot.

Igy maradok meg hírvivőnek
őrzeni kincses temetőket.
Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
mi ott fészkel, égbemenekszik.

(1936)

1956 - Az út a forradalomig (és Tovább)

Honnan kell kezdeni a magyar történelem nyomon követését, ha meg akarjuk érteni 1956-ot? Milyen messzire kell visszamennünk az elemzésben ehhez?
1956 októberében forradalom, népfelkelés és szabadságharc volt Magyarországon. A szabadságharc tiszta ügy: magyar felkelők harcoltak a megszálló szovjet csapatok ellen, amelyek erőszakos módon beleavatkoztak az ország belügyeibe. Hogy a forradalom és a népfelkelés mit jelent általában, és mit jelent 1956 esetében, arról már írtam egy szép hosszú esszét, továbbra is itt olvasható.
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2011/10/1956-1-forradalom.html
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2011/10/1956-2-szellemiseg.html
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2011/10/1956-4-hos.html
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2011/10/1956-5-filmek.html
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2011/10/1956-6-zenek.html
Foglalkozzunk most újra ezzel a forradalommal és népfelkeléssel, mert az elején feltett kérdés elsősorban ezekre vonatkozott: hogyan illeszthetők ezek bele a magyar történeti fejlődésbe? (Egy szabadságharc kevésbé illeszkedik egy ilyen belső fejlődési vonalba: szabadságharc akkor van, ha valami külső ellenség megtámadja az országot. Egy külső támadás pedig „bármikor” jöhet, függetlenül a belső társadalomfejlődéstől. Más kérdés, hogy a nemzettudatra egy-egy szabadságharc emlékének döntő befolyása van.)
Szóval 1956-ban forradalom és népfelkelés (is) volt Magyarországon. Ha visszatekintünk, azt lehet látni, hogy ez a forradalom és népfelkelés az 1948-ban bevezetett sztálinista típusú diktatúra ellen irányult, az elleni dühkitörés, népharag volt.

(Szándékosan mondtam sztálinistát és nem kommunistát: a kommunizmus jóval többrétegű szó, amelynek más-más korokban és más-más környezetben más-más jelentése van. A sztálinizmus világos: az államszocializmusnak a szélsőségesen elnyomó, totalitárius-diktatórikus formáját jelenti.) Egy diktatúra ellen a spontán düh persze akkor szokott nagyon látványos formában kitörni, amikor a nagyon kemény diktatúra éppen lecsengőben van, kis felszabadultságérzés lesz úrrá az embereken, reformkorszak ígérete jön, de akkor egyszercsak a vezetők megijedve a túl gyors olvadástól, visszafogják a reformokat, lassabb üteművé akarván tenni őket. Na ekkor jön az emberek spontán haragja a vezetők, sokszor az igazán kemény diktatúra már eltávolított hívei ellen. 1956-ban is ez történt. 1948-tól 1953-ig (Sztálin haláláig) tartott a diktatúra igazán kemény időszaka, aztán 1953-1956 között kis enyhülés jött (egy csomó politikai foglyot szabadon engedtek ekkor, engedélyeztek több korábban betiltott lapot, rehabilitálták Rajk Lászlóékat, stb). De 1956-ban mégis egy kis visszaesés következett, átmenetileg még Rákosi is visszatért a hatalomba, de ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a lakosság már megtapasztalta a szabadságot, és azt, hogy a hatalom is fél bizonyos dolgoktól (többek között éppen a népharagtól), így nem lehetett a népre újra büntetlenül ugyanolyan szoros gyeplőt vetni. Így kezdődött 1956-ban a tüntetés, ami aztán átcsapott fegyveres harcba. (Lényegtelen ebből a szempontból, hogy „ki lőtt először”, hogy volt-e provokáció, vagy ilyesmi. Az események eldurvulása részben a szokásos történelmi logika mentén, a hatalom korábbi durvaságának brutalitásának a következménye is volt.)
Mintha már akkortól kemény elnyomó intézkedések születtek volna. (Csak egy lépés innen az, hogy a mai félművelt ideológusok olyan nagy megkönnyebbülést és nagyfokú egyetértő helyeslést kiváltó törvényeket is elnyomó intézkedésnek vagy éppen „kommunista mesterkedésnek” minősítsenek., mint a zsidótörvények érvénytelenítése, a nagyarányú földosztás vagy a köztársaság kikiáltása.) Ha belegondolunk még a legutóbbi állampárti alaptörvényt is ennek szellemében fogalmazták, azt állítván, hogy 1944. március 19. után (a német megszállás után) nem volt törvényes rend az országban. El szeretnék felejtetni, hogy 1945-ben mégiscsak volt egy német megszállás alóli felszabadulás. A szovjetek brutalitása persze mindenki ellenszenvét kivívta, de a legtöbben ezt is átmeneti jelenségnek gondolták 1945-ben.
http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=163635:ket-adalek-es-egy-javaslat-a-toerteneszvitahoz-ii-resz&catid=47:cslendvailferenc&Itemid=75
Inkább egyfajta felszabadultságérzet volt jellemző az általános hangulatra 1945 és 1947 között, legalábbis ezt lehet leszűrni a korabeli visszaemlékezésekből.

(Jancsó Miklós: Fényes szelek)
Nagy volt a bizakodás egyrészt abban, hogy Magyarország végre érvényesítheti állami szuverenitást (megszabadulva a háború alatti és azt közvetlenül megelőző nyomasztó német külpolitikai befolyástól), másrészt abban, hogy ezúttal végre tényleg valódi demokrácia lesz az eddigi látszatdemokráciák helyett. (És ennek csak első eleme, első lépése, hogy végre szabad választások lesznek az eddigi látszatválasztások helyett. Gondoljunk csak bele: Magyarországon gyakorlatilag 1867 óta állt fenn az a helyzet, hogy az aktuális hatalmon lévő párt mindenféle választójogi korlátozásokkal (cenzus, nyílt szavazás, kizárás) eléri, hogy ne lehessen leváltani, akkor sem ha a többség elégedetlen vele. Leválthatatlan volt a XIX. század második felében a Szabadelvű Párt, majd egy rövid átmeneti időszak után jött ennek utóda, a Nemzeti Munkapárt, 1920 után jött az újabb leválthatatlan Egységes Párt, amelynek később Nemzeti Egység Pártja, majd Magyar Élet Pártja lett a neve.)
Szóval 1945-ben úgy tűnt, végre eljött az idő, hogy minden kedvező irányba változzon. Földet kaptak (és ezzel a tisztességes emberi megélhetés esélyét kapták) az addig nyomorgó parasztok, ezzel az óriási vagyoni különbségek is mérséklődtek. Megvalósultak a szabad választások. És úgy tűnt, hogy a közigazgatás átalakítása is jól halad. Egyszóval esély látszott arra, hogy az eddigi bürokratikusan zsarnoki rendszer helyett (amely egy nagyon gazdag kisebbség uralmán nyugodott egy nagyon szegény hatalmas többség felett) valami tényleg jobb jöjjön, amelyben kisebbek a különbségek ember és ember között, illetve a szegény ember is beleszólást kaphat sorsa alakításába, jobbításába. Ettől még az 1945-ös eseményeket nem nevezhetjük forradalomnak, mert nem belső erők váltották le az addigi magát bebetonozó hatalmat, hanem a világtörténelem árja sodorta el. Kérdés, mennyire lehet a régi elnyomók és elnyomottak fölényeskedő és alázatoskodó beidegződéseit eltörölni, úgy, hogy azt kell megtapasztalnunk, hogy az igazán fontos változásokat már megint kívülről kaptuk, és nem magunknak vívtuk ki.
Erre figyelmeztetett Bibó István is, amikor azt írta 1945-ben:

„Nem is azt jelenti a demokrácia, hogy a vezetés nem egyesek kezében volna, hanem inkább egy lelki felszabadulást az isteni, születési vagy egyéb természetfeletti politikai hatalmasságok lélektani nyomása alól. A demokráciához a népnek tudatában kell lennie valaminek, ami rejtve marad az Isten kegyelméből való politikai tekintélyek uralma alatt álló közösség előtt: annak, hogy a vezetők hatalma az ő beleegyezésén nyugszik. (…) Egy választás csak fennálló erőviszonyokat juttathat kifejezésre, a demokrácia elindulásának feltétele pedig a feudális erők túlsúlyának és a feudális beidegződéseknek a megtörése.”
(Bibó István: A magyar demokrácia válsága)

Ezután pedig hozzátette: Magyarországon ez a folyamat még nem játszódott le. Érdemes ezt is szó szerint idézni:

„Megindultunk 1825 és 1848 között., hogy azután 1849-ben végleg elakadjunk. Azóta voltak kisebb-nagyobb félforradalmaink és álforradalmaink, melyek annyit elértek, hogy igazi, mélyen fundált úrtisztelet már csak kevés helyen van az országban, azonban ugyanakkor a magyar népnek 1944-ig az az eleven és érvényes tapasztalata., hogy urakkal és hivatalviselőkkel ujjat húzni nem jó, s aki mégis megteszi, előbb-utóbb rajtaveszít. Az urak néha eltűnnek, de azután visszajönnek, és szigorúbbak lesznek, mint azelőtt. Ez a jobbágynépek történetfilozófiája, s a magyar nép nem jutott ki ebből messzire.”

(Bibó itt ugyanazt fogalmazza meg a maga alapos módján egy optimista korban, amit jópár évtized múltán Kertész Ákos a maga elkeseredettségében egy pesszimista korban ennél sokkal durvábban írt le: hogy elkeserítő, hogy a rossz tapasztalatok miatt milyen mélyen meggyökerezhet ez az alázatos jobbágyi szemlélet. Ha Bibó szavainak tükrében nézzük, Kertész Ákos mondanivalója már nem is tűnik olyan felháborítónak, bár azt én sem vitatom, hogy a megfogalmazás, ahogyan írta amit írt, tényleg sértő, és érthető, hogy annyian felháborodtak rajta.)

1945-ben még esély látszott rá, hogy ez okos cselekvéssel megváltoztatható. Esély látszott arra is, hogy kialakuljon egy olyan nemzettudat, amely nem a vezetők és vezetettek szigorú hierarchiáján, az alá-fölérendeltségen alapul, hanem a mellérendelő együttműködésen. (A „magyar mellérendelő elv”-hez a bölcs Karácsony Sándor készített szép, történelmileg és társadalomfilozófiailag tulajdonképpen egész jól alátámasztott ideológiát, erről is írtam már.)
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2012/04/magyarsag-tudomany.html
Most azonban egy másik nagy rendszerváltó gondolkodó, Szabó Miklós gondolatait fogom idézni:

„Bibó és Szekfű, s mellettük még a többiek kritikai munkásságában esély látszott arra, hogy megvalósulhasson az Ady-platformon való átalakulás: leszámolás a reakciós nemzeti múlttal, méghozzá úgy, hogy a magyar társadalom ezt ne a nemzet és a haladás konfliktusaként élje meg, hanem nemzeti újjászületésként. Ez a nagyigényű szellemi folyamat ígéretes kezdeteiben volt még, amikor az 1948-as fordulat megakasztotta. Vele a magyar társadalmi tudat demokratizálódásának egyik legjelentősebb történelmi alkalma mulasztódott el véglegesen.”
(Szabó Miklós: Magyar nemzettudat-problémák a huszadik század második felében)

(Nagyon nem tetszik nekem ez a „véglegesen” szó. Többek között azért nem húztam még el a csíkot innen végleg, mert némi halvány esélyt még látok rá, hogy ezen változtatni lehet. Különben ezt a blogot sem írnám.)

Hasonlóan nyilatkozott az 1948-1949-es hatalomátvételről a XX. század egyik általam nagyon tisztelt történetírója, a magyar nemzettudat gyökereinek kutatója, Szűcs Jenő is:

1948-1949 „berekesztette a megindult frusztrációoldó és bűntudatoldó mechanizmusokat, elrekesztette az önismeret-központú történelemszemlélet kibontakozásának lehetőségeit, és végső fokon a meghaladni kívánt régi reflexek feléledését segítette elő.”
(Szűcs Jenő: Történeti „eredet”-kérdések és a nemzeti tudat. In: Szűcs Jenő: A magyar nemzeti tudat kialakulása)

Mivel rombolt szét ennyi mindent az 1948-as hatalomátvétel? Hát éppen azzal, hogy a meghaladni kívánt hol diktatórikus, hol csak autokratikus szigorú hierarchia helyére egy újabb szigorú hierarchiát állított. Ugyanúgy egy szűk elit csoportot (a Pártot) kiáltott ki a nemzet és a nemzeti állam sorsának letéteményeseként, amely elithez az egyszerű embernek alkalmazkodnia kell, alá kell vetnie magát, akár tagja formálisan a Pártnak, akár nem. Vagyis a párturalom végső soron a jobbágyi alázat fennmaradását szolgálta. Egy uralmi rendszer, egy elnyomó rendszer fenntartását.

Pontosan ebből az elnyomó, zsarnoki rendszerből volt spontán kitörési kísérlet 1956. Egy újabb remény, egy újabb esély az „együttműködő mellérendelésen” alapuló államszervezésre és nemzettudat építésre. (Persze ilyeneket az események résztvevői nem mindig tudatosítanak magukban.) Ezt ünnepeljük, amikor 1956-ot ünnepeljük.

Persze talán nem mindenki. Mint ahogy akkor is voltak (mindig vannak) olyanok, akik a forradalmat egy jó alkalomnak tekintették kicsinyes bosszúik véghezvitelére, ma is vannak olyanok, akik számára „’56 szellemisége” azt jelenti: bosszú, mindenáron és mindenkin akit bárki hatalmas „bűnösnek” bélyegez a „kommunizmus bűneiben”. (Azaz általában olyanokat, akik valamely mai hatalmas hatalmát fenyegetik akár valójában, akár csak képzeletben.) Nem feltétlenül az ilyenek alapján kell azonban megítélnünk az események egészét.

Kicsit még visszatérek Bibóhoz és az ő idézett művéhez. Azt is megírja ugyanis, hogy az a fajta „lélektani felszabadulás”, amely a hatékony államépítés és nemzetépítés (sőt még inkább: a nemzeti államépítés) egyik előfeltétele, és amit sokszor forradalmak hoznak meg, eltérő történelmi korszakokban zajlik le a Világ más-más országaiban. Például Svájcban ez Bibó szerint már a XIV. században lejátszódott (ekkor tömörültek a lázadó szabadparaszti közösségek által létrehozott kantonok Esküszövetségbe). Hollandiában is ilyesmi zajlott a XVI. században (ott is a lázadó tartományok fogtak egymással össze és alapították meg azt a föderatív szövetséget, ami a mai Hollandia alapja lett). Angliában, illetve Nagy-Britanniában ez a felszabadító forradalom a XVII. században játszódott le (valószínűleg nem az 1640-es évek polgárháborújára és Oliver Cromwell bigott protestáns diktatúrájára kell gondolni, hanem az 1689-es vértelen „Dicsőséges Forradalomra”, amikor III. William király trónra jutva lefektette az állam új játékszabályait). Végül Oroszországban a XX. században játszódott le ilyen forradalom –írja Bibó, de valószínűleg ebben azért tévedett.

Nem vagyok az egy pillanat alatt lejátszódó megváltás tanának híve, az emberi felszabadulás szerintem hosszan érlelődő folyamat, amelynek persze vannak nagyon szép és felemelő, spontán kirobbanási pillanatai, amiket átélni nagy dolog; és ha ez az egyes emberek esetében, egyéni mértékben megvan, miért ne lehetne meg az egyes nemzetek esetében történelmi mértékben is? Mindenesetre játszadozzunk el még a „lélektani felszabadító forradalom” gondolatával.
Ha Bibónak ezt a gondolatát továbbfűzöm, azt mondhatnám, hogy ugyanilyen forradalom lehetett a polákok számára a szakszervezetek 1980-as sztrájkja, amit tehát így nem a történelmi, hanem a szociálpszichológiai értelemben nevezhetünk forradalomnak. Hiszen nem rendszerváltást, de lélektani felszabadulást hozott, méghozzá olyanfajta felszabadulást, amely nemcsak egy szimpla rendszerváltáshoz volt elég később (1989-ben), hanem egy új hatékony társadalomszervezés megkezdéséhez is. Vagy például egy a magyarnál jóval hatékonyabb és a pártok által kevésbé leuralt közigazgatás kiépítéséhez. Pedig az 1980-as események sem voltak teljesen győztes események: 1981-ben jött a hatalmi visszaütés, a hadiállapot, a szakszervezeti vezetők és az értelmiségiek üldözése, börtönök, internálások stb. Az az energia azonban, amit 1980 augusztusa adott, elég volt ahhoz, hogy az elnyomottak átvészeljék a nehéz időszakot, de még aztán arra is, hogy valamiféle megbékéléssel kezdjenek neki az új államhatalom megszervezésének. (Igaz ebben az akkori megbékélésben mostanra már náluk is mutatkozni kezdenek a miénkhez hasonló zavarok.) Szóval: 1980 augusztusának élménye elültette az emberekben a „velünk-ezek-szerint-mégsem-lehet-csak-úgy-kicseszni”-érzést, amiről Bibó is beszélt.

Namost lehetett-e, lehetett volna-e 1956 ilyen hasonló felszabadító élmény Magyarországnak?

Lehetett volna, vagy nem, most már mindegy, látszik, hogy nem lett. 1956 értékelése megosztja a magyar népet manapság. És nem azért, mert az események vereséggel végződtek (bár nyilván az sem elhanyagolható szempont, hogy a magyar forradalom csak pár napra győzött, míg a lengyel sztrájkmozgalom 16 hónapra). Sokkal inkább azért, mert manapság sokan a saját kicsinyes hatalmi szempontjaik szolgálatába állítják az 1956-ra való emlékezést. Bár lehet, hogy ez nem ok, hanem következmény. Az, hogy ilyen egyáltalán lehetséges, mutatja, hogy 1956-ot nem tudjuk egységesen kiindulópontként tiszta lap kezdéseként kezelni. Hogy is tudnánk! 1956-tól nem egyenes az út 1989-ig, mint ahogy Polákországban viszont nyílegyenes 1980-tól 1989-ig. 1956 után egy többség számára egész kellemes puha diktatúra következett Magyarországon, amelynek megítélése éppen felemássága miatt szintén nem lehet egységes.
És 1989 sem lehetett ilyen tiszta lapot nyitó fordulópont. Részben az előbb jelzett dolgok miatt, hogy az azt megelőző puha diktatúra (egyáltalán: diktatúra volt az?) egyáltalán nem volt kellemetlen azok számára, akik a hierarchiában alul kerültek benne. Sőt úgy érezhette az egyszerű ember akkor, hogy a sok tapló diktatúra és autokratizmus után végre egy olyan autokratizmus jött el, amelyben tényleg törődnek az ő jólétével is. (És tényleg: törődtek is.) Így viszont az egyszerű magyar ember még az anyagi jólét képét is összekapcsolja szabadsága és alkotmányos jogai bizonyos korlátozásával. Ez éppen a fentebb jelzett jobbágyi alázat továbbélésének kedvez.
Másrészt 1989-ben igazából mégcsak nem is forradalom volt. Sokkal inkább az történt, hogy a rendszer külső kényszer hatására (a nemzetközi helyzetben beállt fordulato(ka)t látva), békében lebontotta magát. Nem volt meg tehát Magyarországon a saját erő és összefogás megélésének felszabadító élménye, csak a „mindent-külső-kegyként-kapunk” lelombozó tapasztalata.
Az azóta eltelt idő nem egy sikertörténet; nem tudtunk a szabadsággal mit kezdeni. Sem új, demokratikus nemzettudatot építeni régi hagyományainkra. Aztán 2010-ben megint egy olyan rezsim jött, amely saját leválthatatlanságának felépítésén dolgozik minden erejét beleadva, viszont a leválthatatlanságért alig kínálva fel valamit cserébe. Egy ilyen rendszer aztán kifejezetten propagálni is fogja a szigorú alá-fölérendeltségi viszonyokat és az azokba való jobbágyi beletörődést, mint helyes, támogatandó, „nemzethű” állampolgári attitűdöt. Azt, hogy a vezetőktől nem kell feltétlenül megkérdezni, mit miért csinálnak velünk; inkább pofát befogni, és engedelmeskedni. (Továbbra is azt mondom: egyik jellemző példája volt ennek a januári értelmetlen nevű „békemenet-tüntetésük”, amelynek semmi követelése vagy célja nem volt, csak annyi, hogy egy csomóan kinyilvánítsák: ők szeretik a Bölcs Vezért, a Főnököt (a Földesurat), és bármit tesz, egyet fognak érteni vele. Mi ez, ha nem a jobbágyi alázat?)

Én azért nem adtam fel a reményt. Elvileg mi egy szólásszabadságban és demokráciában felnövő nemzedék vagyunk, akiket már nem lehet csak úgy magyarázat nélkül ide-oda lökdösni, és mozgósítani. Elhülyíteni, manipulálni persze igen, de konkrétan igába hajtani nem, ha időben észbekapunk. És most még időben van.

Bibó Istvánnal kezdtem, vele is fejezem be. Egy újabb idézet, a már idézett műből:

„merő hatalomgyakorlásban álló közigazgatás, élettelen önkormányzat, merő tekintélytiszteletre épített nevelés és felülről vezetett álszövetkezetek pontosan elegendők ahhoz, hogy Magyarországot nagybirtokosok és csendőrök nélkül is megtartsák az úri vezetés és a népi alázat országának. Ezzel szemben: szolgáló közigazgatás, szabad helyi önkormányzat, kitágult nevelési perspektíva és belső erőkön nyugvó gazdasági társulások mellett nyugodtan be lehet indítani a legszigorúbb akciót a közrend, a konszolidáció és a tőkebiztonság irányában: nem lesz, nem lehet belőle a tömegek felszabadulásának komoly veszedelme.”
(Bibó István: A magyar demokrácia válsága)

Idézőjel (Tánccsoport)

„Balázs nagyon érzékeny természetű volt. No nem éppen sértődős, de mindenre rögtön, s gyakran túlzottan is reagált. Hamar lelkesedett, féktelenül tudott tüzelni. De ha valami nem sikerült, letörött, szárnyaszegett lett. Sokszor hirtelen lekonyult az orra, s magában tépelődött, vívódott, s a többiek azt sem tudták, hogy miért.
(…)
Balázs nagyon érdeklődött minden művészet iránt. Rengeteget olvasott, (…) zenét hallgatott. Nagyon szeretett tervezgetni. S ha el-elábrándozott, gyakran úgy belemerült, hogy se látott, se hallott.
Nem volt ügyetlen. Jó adottságai voltak neki is. De munkája elvégzésében újra meg újra le kellett győznie fizikumát. Értelme mindig jóval előtte járt lábának, karjának. Nagyon sokszor letört, mivel azt vélte magáról, hogy suta. Ilyenkor tényleg szinte használhatatlanná vált. Akaraterővel nem segíthetett magán, mert annak híján volt. De ha valami fellelkesítette, munkája aranyat ért.
(…) a tisztán látott, világosan felfogott mozgásokat kezével, lábával, testével felépíteni nála küzdelmes volt. A táncos adottságok nem annyira a lábában voltak, mint inkább a fejében. Persze ez a különbség idővel lényegesen csökkent. Balázs sokat fejlődött. (…)
Ha valamit nem végzett jól, vagy ha >>rossz napja<< volt, Komáromi sokszor félrehívta és kegyetlenül lehordta. Elébe tárta gyengeségeit, hibáit. (…) De Komáromi tudta, miért teszi, s tudta, hogyan tegye. Ezek után Balázs elszántan >>csak azért is megmutatom<< daccal vetette magát újra a munkába. De nem tudott állhatatos lenni, gyenge volt az akarata, elszánása csak szalmaláng. Egy idő múlva – ő maga észre sem vette – újra ellanyhult, visszaesett a régi hibáiba. Komáromi azonban nem hagyta. (…) Balázs elkeseredett. (…) Nagyon szerette a táncot, (…) Komáromit is és érezte, hogy igaza van. (…) Sokat vívódott ezekben a napokban. (…) De éppen ezekben a vívódásokban gyűjtött erőt az állhatatosabb akaratra. Így vette erőt tunyaságra hajlamos érzékenységén. Forrongott, de tisztult… Komáromi jól számított. Megerősítette Balázst.”
(László-Bencsik Sándor: Egy tánccsoport útnak indul)