Honnan kell kezdeni a magyar történelem nyomon követését, ha meg akarjuk érteni 1956-ot? Milyen messzire kell visszamennünk az elemzésben ehhez?
1956 októberében forradalom, népfelkelés és szabadságharc volt Magyarországon. A szabadságharc tiszta ügy: magyar felkelők harcoltak a megszálló szovjet csapatok ellen, amelyek erőszakos módon beleavatkoztak az ország belügyeibe. Hogy a forradalom és a népfelkelés mit jelent általában, és mit jelent 1956 esetében, arról már írtam egy szép hosszú esszét, továbbra is itt olvasható.
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2011/10/1956-1-forradalom.html
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2011/10/1956-2-szellemiseg.html
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2011/10/1956-4-hos.html
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2011/10/1956-5-filmek.html
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2011/10/1956-6-zenek.html
Foglalkozzunk most újra ezzel a forradalommal és népfelkeléssel, mert az elején feltett kérdés elsősorban ezekre vonatkozott: hogyan illeszthetők ezek bele a magyar történeti fejlődésbe? (Egy szabadságharc kevésbé illeszkedik egy ilyen belső fejlődési vonalba: szabadságharc akkor van, ha valami külső ellenség megtámadja az országot. Egy külső támadás pedig „bármikor” jöhet, függetlenül a belső társadalomfejlődéstől. Más kérdés, hogy a nemzettudatra egy-egy szabadságharc emlékének döntő befolyása van.)
Szóval 1956-ban forradalom és népfelkelés (is) volt Magyarországon. Ha visszatekintünk, azt lehet látni, hogy ez a forradalom és népfelkelés az 1948-ban bevezetett sztálinista típusú diktatúra ellen irányult, az elleni dühkitörés, népharag volt.
(Szándékosan mondtam sztálinistát és nem kommunistát: a kommunizmus jóval többrétegű szó, amelynek más-más korokban és más-más környezetben más-más jelentése van. A sztálinizmus világos: az államszocializmusnak a szélsőségesen elnyomó, totalitárius-diktatórikus formáját jelenti.) Egy diktatúra ellen a spontán düh persze akkor szokott nagyon látványos formában kitörni, amikor a nagyon kemény diktatúra éppen lecsengőben van, kis felszabadultságérzés lesz úrrá az embereken, reformkorszak ígérete jön, de akkor egyszercsak a vezetők megijedve a túl gyors olvadástól, visszafogják a reformokat, lassabb üteművé akarván tenni őket. Na ekkor jön az emberek spontán haragja a vezetők, sokszor az igazán kemény diktatúra már eltávolított hívei ellen. 1956-ban is ez történt. 1948-tól 1953-ig (Sztálin haláláig) tartott a diktatúra igazán kemény időszaka, aztán 1953-1956 között kis enyhülés jött (egy csomó politikai foglyot szabadon engedtek ekkor, engedélyeztek több korábban betiltott lapot, rehabilitálták Rajk Lászlóékat, stb). De 1956-ban mégis egy kis visszaesés következett, átmenetileg még Rákosi is visszatért a hatalomba, de ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a lakosság már megtapasztalta a szabadságot, és azt, hogy a hatalom is fél bizonyos dolgoktól (többek között éppen a népharagtól), így nem lehetett a népre újra büntetlenül ugyanolyan szoros gyeplőt vetni. Így kezdődött 1956-ban a tüntetés, ami aztán átcsapott fegyveres harcba. (Lényegtelen ebből a szempontból, hogy „ki lőtt először”, hogy volt-e provokáció, vagy ilyesmi. Az események eldurvulása részben a szokásos történelmi logika mentén, a hatalom korábbi durvaságának brutalitásának a következménye is volt.)
Mintha már akkortól kemény elnyomó intézkedések születtek volna. (Csak egy lépés innen az, hogy a mai félművelt ideológusok olyan nagy megkönnyebbülést és nagyfokú egyetértő helyeslést kiváltó törvényeket is elnyomó intézkedésnek vagy éppen „kommunista mesterkedésnek” minősítsenek., mint a zsidótörvények érvénytelenítése, a nagyarányú földosztás vagy a köztársaság kikiáltása.) Ha belegondolunk még a legutóbbi állampárti alaptörvényt is ennek szellemében fogalmazták, azt állítván, hogy 1944. március 19. után (a német megszállás után) nem volt törvényes rend az országban. El szeretnék felejtetni, hogy 1945-ben mégiscsak volt egy német megszállás alóli felszabadulás. A szovjetek brutalitása persze mindenki ellenszenvét kivívta, de a legtöbben ezt is átmeneti jelenségnek gondolták 1945-ben.
http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=163635:ket-adalek-es-egy-javaslat-a-toerteneszvitahoz-ii-resz&catid=47:cslendvailferenc&Itemid=75
Inkább egyfajta felszabadultságérzet volt jellemző az általános hangulatra 1945 és 1947 között, legalábbis ezt lehet leszűrni a korabeli visszaemlékezésekből.
(Jancsó Miklós: Fényes szelek)
Nagy volt a bizakodás egyrészt abban, hogy Magyarország végre érvényesítheti állami szuverenitást (megszabadulva a háború alatti és azt közvetlenül megelőző nyomasztó német külpolitikai befolyástól), másrészt abban, hogy ezúttal végre tényleg valódi demokrácia lesz az eddigi látszatdemokráciák helyett. (És ennek csak első eleme, első lépése, hogy végre szabad választások lesznek az eddigi látszatválasztások helyett. Gondoljunk csak bele: Magyarországon gyakorlatilag 1867 óta állt fenn az a helyzet, hogy az aktuális hatalmon lévő párt mindenféle választójogi korlátozásokkal (cenzus, nyílt szavazás, kizárás) eléri, hogy ne lehessen leváltani, akkor sem ha a többség elégedetlen vele. Leválthatatlan volt a XIX. század második felében a Szabadelvű Párt, majd egy rövid átmeneti időszak után jött ennek utóda, a Nemzeti Munkapárt, 1920 után jött az újabb leválthatatlan Egységes Párt, amelynek később Nemzeti Egység Pártja, majd Magyar Élet Pártja lett a neve.)
Szóval 1945-ben úgy tűnt, végre eljött az idő, hogy minden kedvező irányba változzon. Földet kaptak (és ezzel a tisztességes emberi megélhetés esélyét kapták) az addig nyomorgó parasztok, ezzel az óriási vagyoni különbségek is mérséklődtek. Megvalósultak a szabad választások. És úgy tűnt, hogy a közigazgatás átalakítása is jól halad. Egyszóval esély látszott arra, hogy az eddigi bürokratikusan zsarnoki rendszer helyett (amely egy nagyon gazdag kisebbség uralmán nyugodott egy nagyon szegény hatalmas többség felett) valami tényleg jobb jöjjön, amelyben kisebbek a különbségek ember és ember között, illetve a szegény ember is beleszólást kaphat sorsa alakításába, jobbításába. Ettől még az 1945-ös eseményeket nem nevezhetjük forradalomnak, mert nem belső erők váltották le az addigi magát bebetonozó hatalmat, hanem a világtörténelem árja sodorta el. Kérdés, mennyire lehet a régi elnyomók és elnyomottak fölényeskedő és alázatoskodó beidegződéseit eltörölni, úgy, hogy azt kell megtapasztalnunk, hogy az igazán fontos változásokat már megint kívülről kaptuk, és nem magunknak vívtuk ki.
Erre figyelmeztetett Bibó István is, amikor azt írta 1945-ben:
„Nem is azt jelenti a demokrácia, hogy a vezetés nem egyesek kezében volna, hanem inkább egy lelki felszabadulást az isteni, születési vagy egyéb természetfeletti politikai hatalmasságok lélektani nyomása alól. A demokráciához a népnek tudatában kell lennie valaminek, ami rejtve marad az Isten kegyelméből való politikai tekintélyek uralma alatt álló közösség előtt: annak, hogy a vezetők hatalma az ő beleegyezésén nyugszik. (…) Egy választás csak fennálló erőviszonyokat juttathat kifejezésre, a demokrácia elindulásának feltétele pedig a feudális erők túlsúlyának és a feudális beidegződéseknek a megtörése.”
(Bibó István: A magyar demokrácia válsága)
Ezután pedig hozzátette: Magyarországon ez a folyamat még nem játszódott le. Érdemes ezt is szó szerint idézni:
„Megindultunk 1825 és 1848 között., hogy azután 1849-ben végleg elakadjunk. Azóta voltak kisebb-nagyobb félforradalmaink és álforradalmaink, melyek annyit elértek, hogy igazi, mélyen fundált úrtisztelet már csak kevés helyen van az országban, azonban ugyanakkor a magyar népnek 1944-ig az az eleven és érvényes tapasztalata., hogy urakkal és hivatalviselőkkel ujjat húzni nem jó, s aki mégis megteszi, előbb-utóbb rajtaveszít. Az urak néha eltűnnek, de azután visszajönnek, és szigorúbbak lesznek, mint azelőtt. Ez a jobbágynépek történetfilozófiája, s a magyar nép nem jutott ki ebből messzire.”
(Bibó itt ugyanazt fogalmazza meg a maga alapos módján egy optimista korban, amit jópár évtized múltán Kertész Ákos a maga elkeseredettségében egy pesszimista korban ennél sokkal durvábban írt le: hogy elkeserítő, hogy a rossz tapasztalatok miatt milyen mélyen meggyökerezhet ez az alázatos jobbágyi szemlélet. Ha Bibó szavainak tükrében nézzük, Kertész Ákos mondanivalója már nem is tűnik olyan felháborítónak, bár azt én sem vitatom, hogy a megfogalmazás, ahogyan írta amit írt, tényleg sértő, és érthető, hogy annyian felháborodtak rajta.)
1945-ben még esély látszott rá, hogy ez okos cselekvéssel megváltoztatható. Esély látszott arra is, hogy kialakuljon egy olyan nemzettudat, amely nem a vezetők és vezetettek szigorú hierarchiáján, az alá-fölérendeltségen alapul, hanem a mellérendelő együttműködésen. (A „magyar mellérendelő elv”-hez a bölcs Karácsony Sándor készített szép, történelmileg és társadalomfilozófiailag tulajdonképpen egész jól alátámasztott ideológiát, erről is írtam már.)
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2012/04/magyarsag-tudomany.html
Most azonban egy másik nagy rendszerváltó gondolkodó, Szabó Miklós gondolatait fogom idézni:
„Bibó és Szekfű, s mellettük még a többiek kritikai munkásságában esély látszott arra, hogy megvalósulhasson az Ady-platformon való átalakulás: leszámolás a reakciós nemzeti múlttal, méghozzá úgy, hogy a magyar társadalom ezt ne a nemzet és a haladás konfliktusaként élje meg, hanem nemzeti újjászületésként. Ez a nagyigényű szellemi folyamat ígéretes kezdeteiben volt még, amikor az 1948-as fordulat megakasztotta. Vele a magyar társadalmi tudat demokratizálódásának egyik legjelentősebb történelmi alkalma mulasztódott el véglegesen.”
(Szabó Miklós: Magyar nemzettudat-problémák a huszadik század második felében)
(Nagyon nem tetszik nekem ez a „véglegesen” szó. Többek között azért nem húztam még el a csíkot innen végleg, mert némi halvány esélyt még látok rá, hogy ezen változtatni lehet. Különben ezt a blogot sem írnám.)
Hasonlóan nyilatkozott az 1948-1949-es hatalomátvételről a XX. század egyik általam nagyon tisztelt történetírója, a magyar nemzettudat gyökereinek kutatója, Szűcs Jenő is:
1948-1949 „berekesztette a megindult frusztrációoldó és bűntudatoldó mechanizmusokat, elrekesztette az önismeret-központú történelemszemlélet kibontakozásának lehetőségeit, és végső fokon a meghaladni kívánt régi reflexek feléledését segítette elő.”
(Szűcs Jenő: Történeti „eredet”-kérdések és a nemzeti tudat. In: Szűcs Jenő: A magyar nemzeti tudat kialakulása)
Mivel rombolt szét ennyi mindent az 1948-as hatalomátvétel? Hát éppen azzal, hogy a meghaladni kívánt hol diktatórikus, hol csak autokratikus szigorú hierarchia helyére egy újabb szigorú hierarchiát állított. Ugyanúgy egy szűk elit csoportot (a Pártot) kiáltott ki a nemzet és a nemzeti állam sorsának letéteményeseként, amely elithez az egyszerű embernek alkalmazkodnia kell, alá kell vetnie magát, akár tagja formálisan a Pártnak, akár nem. Vagyis a párturalom végső soron a jobbágyi alázat fennmaradását szolgálta. Egy uralmi rendszer, egy elnyomó rendszer fenntartását.
Pontosan ebből az elnyomó, zsarnoki rendszerből volt spontán kitörési kísérlet 1956. Egy újabb remény, egy újabb esély az „együttműködő mellérendelésen” alapuló államszervezésre és nemzettudat építésre. (Persze ilyeneket az események résztvevői nem mindig tudatosítanak magukban.) Ezt ünnepeljük, amikor 1956-ot ünnepeljük.
Persze talán nem mindenki. Mint ahogy akkor is voltak (mindig vannak) olyanok, akik a forradalmat egy jó alkalomnak tekintették kicsinyes bosszúik véghezvitelére, ma is vannak olyanok, akik számára „’56 szellemisége” azt jelenti: bosszú, mindenáron és mindenkin akit bárki hatalmas „bűnösnek” bélyegez a „kommunizmus bűneiben”. (Azaz általában olyanokat, akik valamely mai hatalmas hatalmát fenyegetik akár valójában, akár csak képzeletben.) Nem feltétlenül az ilyenek alapján kell azonban megítélnünk az események egészét.
Kicsit még visszatérek Bibóhoz és az ő idézett művéhez. Azt is megírja ugyanis, hogy az a fajta „lélektani felszabadulás”, amely a hatékony államépítés és nemzetépítés (sőt még inkább: a nemzeti államépítés) egyik előfeltétele, és amit sokszor forradalmak hoznak meg, eltérő történelmi korszakokban zajlik le a Világ más-más országaiban. Például Svájcban ez Bibó szerint már a XIV. században lejátszódott (ekkor tömörültek a lázadó szabadparaszti közösségek által létrehozott kantonok Esküszövetségbe). Hollandiában is ilyesmi zajlott a XVI. században (ott is a lázadó tartományok fogtak egymással össze és alapították meg azt a föderatív szövetséget, ami a mai Hollandia alapja lett). Angliában, illetve Nagy-Britanniában ez a felszabadító forradalom a XVII. században játszódott le (valószínűleg nem az 1640-es évek polgárháborújára és Oliver Cromwell bigott protestáns diktatúrájára kell gondolni, hanem az 1689-es vértelen „Dicsőséges Forradalomra”, amikor III. William király trónra jutva lefektette az állam új játékszabályait). Végül Oroszországban a XX. században játszódott le ilyen forradalom –írja Bibó, de valószínűleg ebben azért tévedett.
Nem vagyok az egy pillanat alatt lejátszódó megváltás tanának híve, az emberi felszabadulás szerintem hosszan érlelődő folyamat, amelynek persze vannak nagyon szép és felemelő, spontán kirobbanási pillanatai, amiket átélni nagy dolog; és ha ez az egyes emberek esetében, egyéni mértékben megvan, miért ne lehetne meg az egyes nemzetek esetében történelmi mértékben is? Mindenesetre játszadozzunk el még a „lélektani felszabadító forradalom” gondolatával.
Ha Bibónak ezt a gondolatát továbbfűzöm, azt mondhatnám, hogy ugyanilyen forradalom lehetett a polákok számára a szakszervezetek 1980-as sztrájkja, amit tehát így nem a történelmi, hanem a szociálpszichológiai értelemben nevezhetünk forradalomnak. Hiszen nem rendszerváltást, de lélektani felszabadulást hozott, méghozzá olyanfajta felszabadulást, amely nemcsak egy szimpla rendszerváltáshoz volt elég később (1989-ben), hanem egy új hatékony társadalomszervezés megkezdéséhez is. Vagy például egy a magyarnál jóval hatékonyabb és a pártok által kevésbé leuralt közigazgatás kiépítéséhez. Pedig az 1980-as események sem voltak teljesen győztes események: 1981-ben jött a hatalmi visszaütés, a hadiállapot, a szakszervezeti vezetők és az értelmiségiek üldözése, börtönök, internálások stb. Az az energia azonban, amit 1980 augusztusa adott, elég volt ahhoz, hogy az elnyomottak átvészeljék a nehéz időszakot, de még aztán arra is, hogy valamiféle megbékéléssel kezdjenek neki az új államhatalom megszervezésének. (Igaz ebben az akkori megbékélésben mostanra már náluk is mutatkozni kezdenek a miénkhez hasonló zavarok.) Szóval: 1980 augusztusának élménye elültette az emberekben a „velünk-ezek-szerint-mégsem-lehet-csak-úgy-kicseszni”-érzést, amiről Bibó is beszélt.
Namost lehetett-e, lehetett volna-e 1956 ilyen hasonló felszabadító élmény Magyarországnak?
Lehetett volna, vagy nem, most már mindegy, látszik, hogy nem lett. 1956 értékelése megosztja a magyar népet manapság. És nem azért, mert az események vereséggel végződtek (bár nyilván az sem elhanyagolható szempont, hogy a magyar forradalom csak pár napra győzött, míg a lengyel sztrájkmozgalom 16 hónapra). Sokkal inkább azért, mert manapság sokan a saját kicsinyes hatalmi szempontjaik szolgálatába állítják az 1956-ra való emlékezést. Bár lehet, hogy ez nem ok, hanem következmény. Az, hogy ilyen egyáltalán lehetséges, mutatja, hogy 1956-ot nem tudjuk egységesen kiindulópontként tiszta lap kezdéseként kezelni. Hogy is tudnánk! 1956-tól nem egyenes az út 1989-ig, mint ahogy Polákországban viszont nyílegyenes 1980-tól 1989-ig. 1956 után egy többség számára egész kellemes puha diktatúra következett Magyarországon, amelynek megítélése éppen felemássága miatt szintén nem lehet egységes.
És 1989 sem lehetett ilyen tiszta lapot nyitó fordulópont. Részben az előbb jelzett dolgok miatt, hogy az azt megelőző puha diktatúra (egyáltalán: diktatúra volt az?) egyáltalán nem volt kellemetlen azok számára, akik a hierarchiában alul kerültek benne. Sőt úgy érezhette az egyszerű ember akkor, hogy a sok tapló diktatúra és autokratizmus után végre egy olyan autokratizmus jött el, amelyben tényleg törődnek az ő jólétével is. (És tényleg: törődtek is.) Így viszont az egyszerű magyar ember még az anyagi jólét képét is összekapcsolja szabadsága és alkotmányos jogai bizonyos korlátozásával. Ez éppen a fentebb jelzett jobbágyi alázat továbbélésének kedvez.
Másrészt 1989-ben igazából mégcsak nem is forradalom volt. Sokkal inkább az történt, hogy a rendszer külső kényszer hatására (a nemzetközi helyzetben beállt fordulato(ka)t látva), békében lebontotta magát. Nem volt meg tehát Magyarországon a saját erő és összefogás megélésének felszabadító élménye, csak a „mindent-külső-kegyként-kapunk” lelombozó tapasztalata.
Az azóta eltelt idő nem egy sikertörténet; nem tudtunk a szabadsággal mit kezdeni. Sem új, demokratikus nemzettudatot építeni régi hagyományainkra. Aztán 2010-ben megint egy olyan rezsim jött, amely saját leválthatatlanságának felépítésén dolgozik minden erejét beleadva, viszont a leválthatatlanságért alig kínálva fel valamit cserébe. Egy ilyen rendszer aztán kifejezetten propagálni is fogja a szigorú alá-fölérendeltségi viszonyokat és az azokba való jobbágyi beletörődést, mint helyes, támogatandó, „nemzethű” állampolgári attitűdöt. Azt, hogy a vezetőktől nem kell feltétlenül megkérdezni, mit miért csinálnak velünk; inkább pofát befogni, és engedelmeskedni. (Továbbra is azt mondom: egyik jellemző példája volt ennek a januári értelmetlen nevű „békemenet-tüntetésük”, amelynek semmi követelése vagy célja nem volt, csak annyi, hogy egy csomóan kinyilvánítsák: ők szeretik a Bölcs Vezért, a Főnököt (a Földesurat), és bármit tesz, egyet fognak érteni vele. Mi ez, ha nem a jobbágyi alázat?)
Én azért nem adtam fel a reményt. Elvileg mi egy szólásszabadságban és demokráciában felnövő nemzedék vagyunk, akiket már nem lehet csak úgy magyarázat nélkül ide-oda lökdösni, és mozgósítani. Elhülyíteni, manipulálni persze igen, de konkrétan igába hajtani nem, ha időben észbekapunk. És most még időben van.
Bibó Istvánnal kezdtem, vele is fejezem be. Egy újabb idézet, a már idézett műből:
„merő hatalomgyakorlásban álló közigazgatás, élettelen önkormányzat, merő tekintélytiszteletre épített nevelés és felülről vezetett álszövetkezetek pontosan elegendők ahhoz, hogy Magyarországot nagybirtokosok és csendőrök nélkül is megtartsák az úri vezetés és a népi alázat országának. Ezzel szemben: szolgáló közigazgatás, szabad helyi önkormányzat, kitágult nevelési perspektíva és belső erőkön nyugvó gazdasági társulások mellett nyugodtan be lehet indítani a legszigorúbb akciót a közrend, a konszolidáció és a tőkebiztonság irányában: nem lesz, nem lehet belőle a tömegek felszabadulásának komoly veszedelme.”
(Bibó István: A magyar demokrácia válsága)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése