Megint az utcán menetelünk

Hát persze, idén is ott voltam az ellenzéki tüntetésen. Még mindig nem tartom elégnek azt, hogy otthon ülök, és ilyen bölcselkedő bejegyzéseket gyártok. Állítólag okosakat mondok, írok. Lehet. És mégis, nagyhatású üzenetet még mindig csak így küldhetek szét arról, hogy mi a véleményem. (Hogy mi a véleményem? Ugyan már. Az, hogy ott vagyok egy tüntetésen, csak egy része egy dolognak. Azokkal, akik úgy gondolják, már eleget tudnak rólam és a véleményemről az alapján, hogy ott voltam-e egy tüntetésen, illetve, hogy több tüntetés közül melyiken voltam ott – hát az olyanokkal én szóba sem állok. Legalábbis igyekszem elkerülni őket.)
Az ellenzéki tüntetést az Egymillióan a Magyar Sajtószabadságért (közkedvelt nevén: Milla) és a Szolidaritás (a Szakszervezeti Szövetség) szervezték. A Szolidaritás miatt mentem oda. Erről talán szükséges egy pár szót mondanom.

A Szolidaritás
Tavaly ott voltam az október 1-jei ún. partraszállás-tüntetésen, avagy a D(emokrácia)-napon. Sok szempontból érzem úgy utólag, hogy az volt a csúcspont a mi ellenzéki mozgalmunk számára. Amikor Kónya Péter, a katona és Árok Kornél, a tűzoltó kibontották az új mozgalom zászlóját, én olyan lelkesedést éreztem, olyan euforikus állapotot, amit nagyon ritkán érez az ember.

Akkor, és utána még egy darabig, mikor ott vonultam az új zászlók és transzparensek mögött, a második vagy harmadik sorban, tényleg éreztem, hogy együtt lépek, együtt gondolkodom és együtt cselekszem nagyon-nagyon sok emberrel, bajtársakkal. Úgy éreztem együtt erősek vagyunk. Úgy éreztem ma valami elkezdődött. Szűk két hónappal voltam csak a nagy gdański zarándoklatom után, amelyről az útinaplót nemrég itt közöltem a blogon. És teljesen odáig voltam meg vissza az örömtől: végre, végre, végre valakinek eszébe jutott a Solidarność! Hogy egy ilyen széleskörű társadalmi összefogásra van szükségünk, hogy csak úgy léphetünk fel eredményesen a magunk zsarnoksága ellen, mint annak idején a polákok. (Akikre azóta is annyit hivatkozunk, és annyit idézgetjük, hogy 1956-ban is az volt a jelszó: „Kövessük a lengyel utat!”.) Később, mikor már józanabbul belegondoltam, kis kétségeim támadtak, és ezt el is mondtam több embernek: talán mégsem szerencsés egy történelmi szervezet nevét, de még logóját, az emblémáját is egy az egyben átvenni, mert mégis hogy jövünk mi ahhoz…? Nem lenne elég az alapító okiratban rá hivatkozni, és kész? De ezeken a kétségeken hamar túlléptem, végül is ezek csak a formát és nem a tartalmat érintő kétségek voltak. Adam Michnik, a nagy gondolkodó, mikor itt járt, igyekezett is eloszlatni ezeket a kétségeimet. Egyébként is éppen én mondtam, hogy a Solidarność példát, irányt, lehetséges mintát adott a nemzetközi munkásmozgalomnak is. Akkor tehát miért ne juttassuk kifejezésre, hogy mi ezt a példát, pontosan ezt a sikeres és hatékony példát akarjuk követni?
És azóta mi van? Átment a Szolidaritás a köztudatba annyira, amennyire reméltük? Nem, nem ment át. Közel sincs annyi tagja, elképzelhetetlen lenne, hogy az ország lakosságának negyede egy ilyen szervezetbe lépjen be. De ez végül is érthető is: annak idején a Solidarność az egyetlen terepe volt Polákországban a párton kívüli politizálásnak és érdekvédelemnek. Nyilvánvaló, hogy aki tehette, oda „menekült”. Ma nem ez az egyetlen ellenzéki szervezet, és ez nem is baj. De mit csinál manapság a Szolidaritás? Nem látom, hogy túl jól menedzseli magát. Ismerek embereket, akik még soha nem hallottak róla, hogy ilyen van ma Magyarországon. Még több embert ismerek, akik tudják, hogy van valami ilyesmi, de fogalmuk sincs, illetve nem is nagyon értik, hogy egyáltalán miért van szükség munkásmozgalomra és munkás-érdekvédelemre, minek kellenek szakszervezetek és diákegyesületek meg ilyenek. És nemcsak azokra az emberekre igaz ez a tanácstalan értetlenség, akik rossz tapasztalatok vagy még rosszabb manipulációk alapján azt hiszik, hogy a munkásmozgalom az valami kommunista dolog, egy letűnt párt retorikájának demagóg fordulata.
Mit akar ma a Szolidaritás? Hogyan akar érdekeket védeni? Mit akar tenni a zsarnoksággal, vagy az ilyen-olyan elnyomó hatalmakkal szemben? Az emberi önfelszabadításért? Hogyan határozza meg önmagát? Vannak céljai? Van ideológiája? Vannak tervei, stratégiája?

Egymillióan a Sajtószabadságért
A Milla kezdetben nagyon rokonszenves volt: egy szimpatikus diákszervezet, amely úgy tűnik képes lesz sokakat megszólítani és értelmesen elmondani, mit is akar tulajdonképpen, és miért fontos, hogy nekünk, az első sajtószabadságban felnövő generációnak (nem is tudom, mióta) miért lenne fontos, hogy továbbra is meglegyen a szólásszabadságunk. Egy szervezet, amely talán még azt is el tudná magyarázni a korombeli és nálam fiatalabb fiataloknak, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága nem azt jelenti, hogy kukákat gyújtunk fel, és rendőröket provokálunk, amíg végre ránk nem csapnak, hogy aztán „rendőrállamot” és „sünt” kiálthassunk. (Egyszóval: nem olyan randalírozásra kellene használni, mint használták sokan 2006-ban.) Valamint, hogy ellenállni nem akkor kell, amikor valaki csúnyán beszél, vagy nem tetszik a pofája, hanem amikor tényleg veszélyben vannak a jogaink.

Persze a Milla is túlzó volt néha, mint minden ilyen szervezet. De ilyenkor vitába lehet majd velük szállni –gondoltam. Csinálnak néha bugyuta dolgokat is, mint a „Nem tetszik a rendszer!”-dal, amire persze az ellenfelek majd rászállnak. De ezt is meg lehet bocsátani a millásoknak, mert ha utána az ellenfeleknek felteszik egyúttal a komoly kérdéseket is, amik elől nem lehet majd egy gügye indulón való gúnyolódással kitérni. –gondoltam.
Már nem tudom, mikor ért az első csalódás. Az alternatív köztársasági elnökválasztást valami miatt nem tudtam rossz ötletnek tartani, csak az eszem tiltakozott ellene, de a szívem nem. Soha nem ismertem el elnöknek azt a Zoknibábot, a bohócot, akkor sem, mikor még nem robbant ki, hogy lopott. De az alternatív választás eredménye egy kicsit dühbe gurított. Dopeman? Ne már! Mindig bölcs tanácsnak tartottam, hogy ne vegyük túl komolyan magunkat, nade azzal a kitétellel, hogy egy bizonyos szintnél alább sem adjuk. (Félreértés ne essék: szeretem a rappet és a rappereket, Geszti Pétert például simán el tudnám képzelni alternatív elnöknek, de talán még Máté Szabolcsot (Sub Bass Monstert) is. És Dopemannel magával sincsen semmi bajom, vannak szimpatikus megnyilatkozásai, de ne elnök akarjon lenni, könyörgöm!) De még talán ez is megbocsátható volt. (Egyébként nem sokkal utána a neogörénykurzus az elnöki székbe juttatott egy olyan embert, akit tisztelek, becsülök, és készséggel elismerek elnöknek: Áder Jánost. Nem érdekel, hogy ez a rezsim juttatta hatalomra, attól még ő a legelfogadhatóbb ember a „kínálatból” vagy miből.)
A Millával idén júniusban szakítottam meg minden kapcsolatot, a Trianonról szóló nyilatkozatuk után. Felbosszantott, hogy nem lehet Trianonról méltóságteljesen megemlékezni. Csak azért, mert ez a kormány csinált ebből a napból ünnepet, ki kell gúnyolni ezt a tényleg jelentős nemzeti fájdalmat? Úgy tesz a Milla, mintha nem értené meg, hogy ezen a napon nem feltétlenül mindenki az elvesztett területeket (és az elvesztett magyar birodalmi álmokat) siratja, hanem az elvesztett magyar anyanyelvű magyar embereket? Muszáj úgy tenni, mintha Trianonról is csak kétféleképpen lehetne gondolkodni? Én is hiába tépem itt a billentyűzetemet ezért? Ez fájt. Utólag látom, hogy nem kellett volna ennyire megsértődnöm. Egyébként a Milla üzenetének végével én is egyetértettem: „Különösen vicces a Nemzeti összetartozás napja egy olyan kormány uralkodása idején, amelyik példátlan sikerrel kergeti külföldre az állampolgárait.”
Most elhatároztam, hogy kibékülök a Millával, bár valószínűleg sokan nem is tudták, hogy haragban vagyok velük. Egyrészt nem olyan súlyos amit mondtak, hogy ennyire megsértődjünk rajta, másrészt akármit is mondtak: nem gondolkodhatunk egyformán, de össze kell fognunk. Ez egyre sürgetőbbé válik.

Tüntetés
Utoljára februárban voltam nagyobb megmozduláson, azt a Hallgatói Hálózat szervezte. A sok genyóság közül is a legnagyobb genyóságnak tartottam a neogörénykurzus részéről, hogy lefejezi a magyar értelmiséget, a nemzeti jövő zálogának tartott ifjúságtól elveszi a művelődés lehetőségét, és szigorú elitista hierarchiára építi fel a nevelést és oktatást. Hogy elvágják a társadalmi mobilitást. (És ezzel tényleg külföldre kergetnek nagyon sok fiatalt.) Ezért, bár az én diplomámat ez már nem veszélyeztette, biztos voltam benne, hogy mennem kell a többiekkel tiltakozni. Az ELTE Lágymányosi Campusáról vonultunk a Fővám térre, a Corvinus Egyetem elé. Útközben sűrűn kiáltoztuk a BME felé, hogy „Gyertek velünk!”. Bronzi mellett vonultam, aki, amellett, hogy elmélyült költő, ilyen ügyekben rendkívül elszánt tud lenni. A Fővám téren többen mondtak beszédet, de mi is beszéltünk egymással, megvitatva, hogy most mit kellene tenni. Ott ismertem meg Ráhelt. Azt már tudjátok, hogy utána egy felemásra sikerült egyetemfoglalás következett. Az ELTE Jogi Karához vonultunk nagy dobszóval, majd befészkeltük magunkat az egyik előadóterembe. Forró volt a hangulat, egy darabig senki nem bírt a lelkesedésével, percekig éljeneztük magunkat. Én akkor is hol a nagy lelkesedésbe estem, hogy igen, most valami rendkívülit csináltunk, de jó, hogy én is itt vagyok. Aztán a kétségek, hogy ez most mégiscsak szörnyen béna: bezártuk magunkat egy terembe, a kutyát se érdekli, hogy mi most miről ülésezünk, és mit beszélünk meg egymással. És hogy ezt nem így kellett volna, összehangoltabb, szervezettebb akció kell. Adott időpontban, más-más helyeken, különböző egyetemek hallgatóinak kellene elfoglalniuk a maguk campusait. Az ütős lenne, arra felfigyelnének, kitörne az új 1968.

De aztán megint eszembe jutott, hogy ez mégiscsak egy jó első lépés volt az ilyenfajta cselekvés felé, még ha kicsit béna is.
A nagy éljenzés után elindult a tárgyalás is arról, hogy a tüntetésen elfogadottakon kívül még milyen új pontokat terjesszünk az oktatási államtitkárság elé. A tárgyalás kissé anarchikus volt: azt sem tudtuk egyhangúan szavazunk vagy többséggel vagy mi van. Később bejött egy oktató, aki megkérdezte, volt-e itt engedély a teremfoglalásra, mire valaki bekiabálta:
-’56-ban volt engedély?
Ezt kitörő lelkesedés fogadta. Az egyetemi vezetőség végül is kiegyezett a diákokkal abban, hogy adott időpontig lehet folytatni az ülésezést. Jófejek voltak.
Végül mégsem tudtam, mit gondoljak erről az egészről. Elértünk valamit vagy csak elkezdtünk valamit? Nagyon kaotikus az egész, de vajon a szervezettség vagy a még nagyobb káosz felé haladunk?
Így gondolkodva jöttem ki az előadóból, még a kitűzött határidő lejárta előtt. Megvolt az okom rá: szerkesztőségi gyűlésre siettem. Úgy gondoltam, itt az előadóban csak a tömeg egyik statisztája vagyok, ha volt ebben az eseményben valami történelmi, azt már láttam, a továbbiakban többet tehetek az „Ügyért” úgy, mint egy diáklap egyik írója, többet, mintha tovább statisztálok ehhez a nem-tudom-mihez. A szerkesztőségben aztán volt egy nagy vitánk Chevalier-vel, aki nagyon jó haverom egyébként.
Ő azt mondta, hangosan és hevesen, csaknem egyszuszra:
-Ezt nem teheti a HaHá; kinevezik magukat a diákság képviselőivé, pedig senki sem választotta őket, és ilyen elcseszett akciózásokkal mennek neki a hatalomnak, ami úgyis erősebb. A diákság választott, legitim képviselete a HÖOK, ott olyan emberek ülnek, akiket a hatalom is elfogad, ők tudnak tárgyalni, és ők tudnak engedményeket kiharcolni!!!
Én azt mondtam, hangosan és hevesen, csaknem egyszuszra:
-Milyen engedményeket harcolt ki eddig a HÖOK? Az nem ér lóizét sem, ettől nem fognak kevesebben kivándorolni; itt látványos akciók kellenek, különben azt fogja hinni a hatalom, hogy bármit le lehet nyomni bármi torkán; meg kell mutatni, hogy nem lehet szórakozni!!!
Nem tudom, melyikünknek lehetett igaza elvi alapon. De én könnyen beszélhettem: karnyújtásnyira voltam a diplomától, amit már különösebben nem veszélyeztethetett az új törvény. Milyen alapon beszélek akkor én akciózásról?
(Chevalier azóta is nagyon jó haverom. Néha együtt iszunk és anekdotázunk, vagy csak hallgatjuk Bagoly Tivadar Tihamért. Nem emlékszem, hogy többször szóba került volna ez a téma közöttünk. A vita amit folytattunk egy frissítő szellemi vita volt, és nem veszekedés, nem összecsapás, nem sértegetés. Ilyennek kellene lenni egy vitának. Persze könnyű úgy, hogy alapvetően mégiscsak közös platformról indultunk. Szövetségesek vitája volt ez.)

És mi van azóta ebben az ügyben? Síri csend. A diákság lapít. Semmi akció, mégcsak az egyetnemértés kifejezésére sem, nemhogy az államtitkárság hülyeségeinek való gátvetésre. (És én persze még mindig könnyen beszélek ilyeneket, sőt még könnyebben, mint akkor: sokkal kevesebb vesztenivalóm van.) Továbbra is csomóan menekülnek külföldre diákok. A neogörénykurzus képviselői úgy tesznek, mintha elhinnék: az ő egyetlen csettintésükre majd mindenki visszajön. De ha ilyen körülményeket teremtenek, és ilyen hangulatot (mert igenis az is számít), senki nem fog visszajönni. Aki olvassa időnként a Határátkelő-blogot, tudja miről beszélek.
Beszéltem ismerősökkel is erről. Van, aki csikorgatja a fogát az egész miatt, de a Főnököt még mindig rajongva tiszteli. Ahogy elő van írva…
Van, aki úgy tesz, mintha nem is értené, miért voltam én annyi tüntetésen, és miért beszélek olyan indulatosan a neogörénykurzusról. (Biztosan családi örökség - gondolják - vagy afféle ifjúkori heveskedés, lázadás. Majd elmúlik -teszik hozzá. Előbb-utóbb minden értelmes ember kinövi a Che Guevara-kultuszt.)
Van, aki érti, miért beszélek úgy ahogy. Van, aki maga is tüntet. Nálam is hevesebben. De nem érti, miért írogatok rovásírásos üzeneteket számomra kedves embereknek, miért vonzódom a szép tarsolylemezekhez és a nemezsüvegekhez. Hogy jön ez össze? (Elárulom: a szépség az szépség, a forma az forma. Tőlünk függ, milyen tartalommal töltjük meg.)
Van, aki a szövetségesem vagy akár barátom. De mindig újra és újra le kell folytatnom vele a hülye „népi-urbánus” vitát, bármit is jelent ez. (Természetesen mindig én vagyok a népi. Ennyivel tisztában vagyok, de hogy miről szól a vita, azzal már nemigen.)

„Ne képzeljük, hogy a politikában a vállalkozás és az ellenállás elaltatott, visszahúzódott szellemét rövid idő alatt újságcikkekkel és harci riadókkal minden további nélkül fel lehet kelteni. Mindazok, akiknek a magyar nép forradalmi megmozdulása a szívén fekszik, őszinte pillanataikban be kell hogy vallják, hogy az apátiának, a közönynek és az akaratbénaságnak olyan félelmetes falába ütköznek, mellyel szemben tehetetlenek.”
(Bibó István: A magyar demokrácia válsága (1945!))

De lehet, hogy bennem sincs semmi megértés mások szempontjai iránt, amikor ilyeneket mondok, vagy akár csak idézgetek?

Már csak az érdekelne: 2006-ban vajon engem is ilyennek láttak azok, akik a Bűnbak ellen heveskedtek? Akkor passzív voltam, már meséltem, miért. (Jobban érdekelt a vallástudomány, és az emberi lélek, mint a társadalmi mozgások.) Vajon kívülről én is apatikusnak, közönyösnek, akaratbénának tűntem? Vagy tényleg minden csak a családi örökségen múlik? (Azon, hogy a szülői házból milyen konnotációját hozod magaddal a „jobb” és a „bal” szavaknak?)

Hát soha nem lesz itt vége ennek a rohadt XX. századnak?

Vissza a mába
Szóval október 23-án ismét tüntetett a Szolidaritás, és én is mentem. No és ott volt a hű szövetséges, a Milla is. És sokan mások. Civilek. Egyszerű állampolgárok. És együtt megint erősnek, jelentősnek éreztük magunkat.
Egy kicsit megnyugodtam: nem csak azért, mert sokan voltak, hanem azért is, mert sokfélék. Ahogy végignéztem az embereken: fiatal és öreg, szegény és tehetős, munkás és értelmiségi, híres ismert, ismerős és teljesen ismeretlen emberek vonultak együtt nagy egyetértésben. (Nagy egyetértésben? Ezt sem feltétlenül mondanám. De erről majd később!) Nemzeti zászlók alatt. És Szolidaritás-zászlók alatt (abban is van nemzeti szín!). Köztük ismerős arcok: volt tanáraim, diáktársaim, barátaim, meg egy-két ismert író és színész.
Voltak dolgok amik nem tetszettek:
Egyre erőteljesebbek és hangosabbak a szidalmak és a szitkok. Elnyomják a követeléseket. Hiába hangsúlyozzák a szónokok, hogy egy rossz rezsim eltakarítása csak a munka kezdetét jelenti, utána hátra van még egy jó rendszer felépítése. A tömeg egy markáns része minden szónoklatra, minden okos gondolatra csak a Narancsos Főnök szidalmazásával tudott válaszolni. A transzparensek is mintha csak egy embernek szóltak volna. Mi van velünk? Bűnbakot akarunk csinálni a Főnökből? Ha negatív személyi kultuszt keltünk, mivel vagyunk jobbak a Főnök híveinél, akik annak idején negatív személyi kultuszt keltettek a Piros Bűnbaknak? Szerintem minél inkább ebbe az irányba megyünk el, annál inkább fennáll az elbirkásodás veszélye. Vagy annak a veszélye, hogy megint nem sikerül egy jó rendszerváltást összehoznunk, és az egész „elmúlt húsz év” megint megismétlődik, ugyanúgy.

A szitkok között is többször felbukkant egy helyről a „le-a-felcsúti-cigánnyal”. Aztán többféle változatos formában, mindig ugyanarról a helyről, de mindenesetre a cigány mindig benne volt. Kik voltak ezek? Provokátorok? Ez a hozzáállás már megint mivel különb azokénál, akikkel elvileg szembeszállnak? (Ez egyelőre csak „törpe minoritás” volt. Ne hagyjuk, hogy többen legyenek, akárkik is ezek.)
A rendezvény elején Kulka János megemlékezett egy szomorú eseményről: 20 évvel ezelőtt ezen a napon Göncz Árpádba, az általánosan tisztelt köztársasági elnökbe, belefojtották a szót szélsőjobbos elemek. Az volt a jele a megosztottság kezdetének. A tömeg helyeslően morajlott: igen, ez szomorú esemény volt, amit észben kell tartanunk. Fél órával később mi magunk fojtottuk bele a szót az egyik szónokba, egy magát félig cigánynak tartó lányba. Borzalmasan hosszú, unalmas, üres, semmitmondó, közhelyes beszédet mondott, hossssszan elnyújtva, mikor a tömeg gyújtóhangú szónoklatokat várt. Ki volt a tapló? Minden bizonnyal a tüntetők is. De a lány is meggondolhatta volna, mi illik egy ilyen ünnepi szónoklathoz. És a rendezőkben is lehetett volna annyi, hogy egy idő után figyelmeztetik, hogy most már tegyen pontot a mondandója végére. Komolyan.
http://orulunkvincent.blog.hu/2012/10/23/ot_jotanacs_millasoknak
Ungváry Rudolf és Balavány György, mint szónokok szép okos dolgokat mondtak. De mi a f… francnak kell már megint az ilyen hülye gondolkodási sémákat belekeverni: mint a „nyugatos” társadalmat, demokráciát akarunk, szemben a „keleties” despotizmussal? Álljanak már el ezektől a hülyeségeiktől, a fenébe is! Szerintem elég sokan vannak, akik ezen a napon azért vonultak a Főnök engedelmes birkanyájában, mert idegesíti őket ez a lenéző pökhendi európaiaskodás vagy hogy nevezzem ezt, ez a gyarmatosító-ideológiát is magában hordozó gondolkodási lustaság. Ezt elsősorban Balavány Györgynek üzenném.
Ungvárynak meg azt, hogy küzdje le a Turul-fóbiáját. A Turul, mint ragadozó madár ősi szimbólum, a gyorsaság és az erő szimbóluma, ezért nem kell bántani. És megintcsak: fejezzük már be a „zsidó-keresztény kultúra” szembeállítását a „barbár pogánysággal”. Én sok értelemben pogánynak tartom magamat, amennyiben nem fogadok el vallási dogmákat (de erről majd később beszélek), és értékes jó dolognak tartok sok ázsiai vallást eredeti formájában. Fejezzék be ezeknek a lenéző megkülönböztetését!!!
(Kedvem lett volna a nálam lévő kis Turul-amulettet ekkor felmutatni, és odakiáltani Ungvárynak valami ilyesmit:
-Látod ezt? Ezért most engem kivettettnél innen?
Szerencsére nem tettem.)
Egyébként ezek olyan dolgok, amelyekre akkor csak egy-egy fogcsikorgatással reagáltam, és aztán egy vállvonással: nem érthetünk mindenben egyet. Ha vannak ezekben ellentéteink, azokat majd úgyis később beszéljük meg. Egyelőre inkább a magunk taktikájáról és a demokratikus építkezésről kellene beszélni, nemde?
(Most kicsit félek is, hogy valami eszmei ellenfél-ideológus, mondjuk egy Mandiner-író, ha mondjuk rátalál erre a blogra, akkor rögtön felszedi az én kritikám pontjait, mondván: „idenézzetek, ilyen röhejes volt ez a legutóbbi Milla-rendezvény”. Vagy: „idenézzetek, ilyen ellentétek vannak az ellenzéken belül is”. Nem azért mondtam ezeket. Csak azért, hogy lássák a szövetségesek is, hogy nem úgy megy a dolog, hogy ha valamiért együtt harcolunk, akkor mindenben behódolok a másik, a szövetséges véleményének. Ami a közös küzdelem szempontjából fontos, abban jussunk konszenzusra, a többiről meg majd elvitatkozgatunk. Más kérdés, ha valami veszélyes is lehet a későbbiek szempontjából, azt nem hagyom szó nélkül.)
A legszebb, valóban okos, de egyben gyújtó és lelkesítő beszédet Tamás Gáspár Miklós mondta.

Ami fontos volt benne: 1956-ban nem akarták a Horthy-rendszert restaurálni, legalábbis a többség nem. Fel akartak ellenben építeni egy új rendszert, amiben nagyobb szerep jut a közvetlen demokráciának, a helyi önigazgatásnak. Voltak munkástanácsok, voltak önkormányzatok. Ez 1956 öröksége. (Talán nem az egyetlen, de a mi szempontunkból most a legfontosabb.) Ha megint lesz egyszer demokratikus rendszerváltás, oda kell figyelni, hogy ilyenek megint legyenek, hogy a kisember érezze, hogy a véleménye tényleg számít, hogy ne érezze úgy hogy csak hatalomváltás történt, és őt megint hülyére vették. Ez fontos lenne. És figyelmeztetett: akik ma a Főnökért vonulnak, azok nem az ellenségeink! Azok is becsületes, hazájukat féltő és dolgos emberek. Csak legfeljebb félrevezetettek, de az is lehet, hogy csak simán mások. Mást tartanak fontosnak. Azért ilyen kiélezett helyzetben kevesen képesek ezt kimondani. És aminek legjobban örültem, hogy a demonstráló tömeg értékelte ezt a lovagiasságot: mindenhol megtapsolták TGM-t.

Sötétlelkűek
Más: megint ott voltak a tüntető tömeg oldalában a fa… szélsőjobboldali provokátorok. Mit kerestek ott? Ki küldte őket oda? Ha ők is szembenállnak a rezsimmel, akkor miért a hatalmon kívülrekedteket akarják csépelni?
Ezek persze csak szónoki kérdések. Nem gyártok összeesküvéselméleteket: ha nem is küldték őket, de igenis felbiztatták őket fű alatti biztatással. És igen, mégiscsak igaza lehet öreg professzoromnak abban, hogy a fa… szélsőjobboldaliság lényege mindig egyfajta „preventív ellenforradalmiság” amely a forradalmi radikalizmust tartja veszélyesebb ellenfelének, mint az aktuálisan fennálló feudalisztikus, kapitalisztikus hatalmat.

"Fortélyos félelem igazgat minket"?
Megint bizonytalan érzésekkel indultam haza. Főleg, hogy félúton hazafelé ismerősökkel találkoztam. Olyanokkal, akiket rendes embereknek tartok, de még nem régóta ismerem őket. Politikáról sohasem beszélgettünk. Zavartan integettünk egymásnak. És nem merte senki megkérdezni a másiktól: honnan jössz. Mert mi van, ha nem egy helyről jövünk? Mi van, ha nem egy helyre megyünk? Akkor kénytelenek leszünk leordítani egymás fejét?
Utálom ezt az érzést. Az óvatos, kínos bizalmatlanság érzését.
http://orulunkvincent.blog.hu/2012/10/23/el_kell_menni_457
Inkább nem kockáztattunk: úgy tettünk, mintha nem ismernénk egymást, elsuhantunk egymás mellett. Talán megúsztunk egy konfliktust. De vajon legközelebb is megússzuk? Meddig lehet bírni ezt a lelkiállapotot?

És most?
Oké, vége a demonstrációnak. De most hogyan tovább? Mit csináljunk, hogy „a szabadság kis köreit” kialakítsuk? Mit csináljunk tovább a mindennapokban? Hogyan akciózzunk ezek után? Milyen tevékenységet végezzünk, kinek és hol? –kínzó kérdések.
Hamarosan kezembe akadt egy régi cikk a bölcs szociáldemokrata cipészmester (egy időben a Népszava szerkesztője), Mónus Illés tollából. A népi íróknak és a Márciusi Frontnak írt benne javaslatot a „hogyan tovább?”-ra, 1937-ben. (A javaslat lényege: ne alakuljanak párttá, folytassák inkább a tényfeltáró irodalmat):

„Nem a szabadság politikáját kell csinálni, hanem a politika szabadságát, mégpedig úgy, ahogyan elkezdték. Akármilyen kis írói csoport, ha szívósan, állhatatosan és kitartó meggyőződéssel hirdeti a maga elveit, terjeszti felismert igazságait, annak több és maradandóbb hatása van, mint annak az alacsonyrendű politizálásnak, amit a változott konjunktúra folytán vagy tán éppen annak ellenére, kifejthetnek.”
(Mónus Illés: Válaszúton? In: Szocializmus (havilap) 1937/12.)