Ami egy koncepciós perből megmaradt

Október 23-án egy rendkívül érdekes filmvetítésen voltam, - de úgy döntöttem, az erről szóló beszámolót most teszem közzé, mert inkább ehhez a naphoz, a Mártírok Napjához kötődik.

Az eseményt az OSA Archívum és a CEU szervezte, és hogy ennek mi a jelentősége, az majd mindjárt kiderül.

A film konkrétan Nagy Imre és társai 1958-as peréről szólt méghozzá az ellenfelek azaz a hatalom szemszögéből: vagyis az egész a MSzMP (a Párt) propagandafilmje. Hátborzongató történelmi forrás arról, hogy hogyan működik a politikai manipuláció. A filmvetítés előtt és után Rainer M. János, az 1956-os Intézet igazgatója, a XX. századi magyar történelem avatott ismerője szólt néhány szót a közönségnek az anyag hátteréről.

Nagy Imre perének tárgyalásait elejétől a végéig filmre vették ugyan, de ez az anyag nem maradt fenn: az összes tekercset elégették. Megmaradtak viszont a per hangfelvételei. Pár éve ezeket is bemutatták a nagyközönségnek: az egész hanganyagot végig lehetett hallgatni a per kerek évfordulóján.

A perről készült propagandafilmből részleteket eddig is lehetett látni, például a Terror Házában, illetve voltak, akik megpróbálkoztak a hanganyag és a képi anyag összeillesztésével is; például azokon a felvételeken, ahol a vádlottak utolsó szó jogán elmondott beszédei láthatóak illetve hallhatóak. Ahol a filmfelvételben vágás következett, ott kimerevítették a képet.
Az persze magától értetődik, hogy a dokumentum-propagandafilmet a hatalom érdekeinek megfelelően vágták össze, úgy, hogy a per koncepcióját igazolja. A filmet most lehetett először teljes hosszában megtekinteni. Hogy eddig miért nem, arról nem esett szó de kikövetkeztethető.

Miért nem 1958-ban?
Az elkészüléskor, 1958-ban a Kádár-rendszer azért nem akarta az egészet a nyilvánosságnak megmutatni, mert még túlságosan közel volt az eseményekhez Rajk László rehabilitációja és újratemetése.

Rajk Lászlót, a spanyol polgárháború és a II. világháború alatti magyar ellenállási mozgalom hősét (jobbra), aki a kommunista vezetők közül talán a legnépszerűbb volt Magyarországon (ugyanakkor 1946 és 1948 között belügyminiszterként sok nagy disznóságban közreműködött, és hozzájárult a teljes kommunista hatalomátvételhez) 1949 késő tavaszán tartóztatták le, és egy nagyon látványos koncepciós kirakatperben halálra ítélték, és októberben felakasztották, 15 másik emberrel együtt. Sokakat be is börtönöztek akkor. A vád ellenük a Jugoszláviának való kémkedés volt. A perrel a Tojásfejű Pingvin célja semmi más nem volt, mint hogy igazolja, hogy Jugoszlávia (és annak vezetője, Tito marsall) háborúra készül Magyarország ellen. Ez nem volt igaz, de Sztálin Titót jelölte ki ellenségnek, ezért a magyar pártvezető úgy gondolta, nem drága ár saját leghűbb embereit feláldozni, lelkileg és fizikailag kicsinálni, majd fellógatni, hogy a szövetséges Birodalom vezérének kedveskedjen, illetve igazát bizonyítsa. Sztálin halála után a Tojásfejű Pingvin hatalma is meggyengült, és a szovjet-jugoszláv, illetve a jugoszláv-magyar kapcsolatok is javultak, majd 1956-ra a forradalom előestéjére a hatalom eljutott oda, hogy el kellett ismernie Rajk László és a többiek ártatlanságát.

1956. októberében (mikor a szovjetek már eltávolították Rákosit, a Tojásfejű Pingvint az ország éléről), a Párt (a Magyar Dolgozók Pártja – MDP) vezetése nagy és látványos újratemetést rendezett Rajk Lászlónak és társainak. A rendezvényen a felszólaló pártvezetők a munkásmozgalom hőseinek nevezték Rajkékat, és erősen fogadkoztak, hogy soha többet ilyen igazságtalanság nem fog előfordulni.

„A Párt el van szánva arra, hogy végérvényesen leszámol a múlt hibáival, és biztosítja, hogy soha többé ne legyen ilyen tragédia.” –mondta Apró Antal. (Aki egy hónappal később elárulta a forradalom ügyét és a Kádár-ellenkormány minisztere lett. Vagyis valamilyen módon ő is hozzájárult, hogy a Rajk-perhez hasonló tragédia a lehető leghamarabb megismétlődhessen.)

17 nappal Rajkék, és 10 nappal az 1950-ben felakasztott tábornokok újratemetése után a Párt „hadserege”, illetve politikai rendőrsége, az ÁVH az elégedetlen tüntető tömeg közé lőtt, mire, kitört a forradalom.

A forradalom és a szabadságharc leverése után a Kádár-rezsim jódarabig nem tudta, mit kezdjen Nagy Imrével és társaival, mint ahogy azt sem, mit mondjon a népnek az elmúlt hónap eseményeiről. A terv a kommunikációra és a cselekvésre lassan formálódott ki, részben szovjet nyomásra. Azzal viszont 1958-ban már a Kádár-rezsim fejesei és bírói is tisztában voltak, hogy éppen a Rajk-pert készülnek megismételni: egy előre megírt színjátékot, aminek a vége így is, úgy is akasztás lesz. De rájöttek, hogy Rajk újratemetése és az ott elmondott könnyhullató beszédek után, illetve túl az októberi és novemberi eseményeken ezt az újabb koncepciós pert már senki nem fogja benyalni. Senki nem fogja elhinni, hogy igaz bármi abból, amivel Nagyékat vádolják. Egy öngól lett volna ilyen filmet nyilvánosságra hozni: az nem Nagy Imrét, hanem a vádlóit járatta volna le. Különösen, hogy közvetlenül a forradalom előtt még a Kádár-ellenkormány azt ígérte, hogy radikálisan szakítani fog a Rákosi-rendszerrel is, és hogy a forradalomban való részvételéért senkit sem fognak elítélni.

Hogy akkor miért tűnt mégis jó ötletnek még nem sokkal korábban egyáltalán elkészíteni ezt a filmet?
Azért mert a Nagy-per egy fontos elemében mégiscsak különbözött a Rajk-pertől. A Rajk-perben a vádlottak szövege is előre meg volt írva, méghozzá a vádlottaknak éktelen nagy hazugságokat és képtelen baromságokat kellett ledarálniuk a tárgyaláson. Persze azt, hogy pontosan azt mondják, amit a vádlók hallani szeretnének, hosszú kínzásokkal érték el. A Nagy-perben nem feltétlenül azt akarták, hogy a vádlottak maguk egyengessék el az akasztófa vagy a börtön felé vezető útjukat, illetve ássák meg saját sírjukat. Ott a folyamat lényege inkább az volt, hogy hagyták, hogy a vádlottak elmondják, amit igaznak gondolnak, majd a szavaikat úgy forgatták ki, illetve az események alakulását úgy értelmezték, hogy abból mégiscsak a vád igazolása alakuljon ki. Vagyis, hogy tulajdonképpen mindegy is legyen, mit mondanak, mivel védekeznek a vádlottak. (Rainer M. János pont ezért mondta a bevezető előadáson, hogy ő Nagy Imre perét nem is nevezné koncepciós pernek. Én azért ezzel a véleménnyel vitatkoznék. Elvégre egy koncepciós per lényege az, hogy egy (pre)koncepció alapján készül, azaz hogy a kiagyalói előre meghatározzák, milyen eredményt akarnak elérni (nem feltétlenül az ítéletet, csak azt, hogy mit kell a pernek bizonyítania), nem pedig az, hogy az eredményt pontosan milyen módszerekkel érik el. Az persze így ezalapján is mondható, hogy a Rajk-per és a Nagy-per két különböző típusa a koncepciós pereknek. Erre egyszer majd még visszatérünk egy másik bejegyzésben.)

A Rajk-pert a nyilvánosságnak szánták, rengeteg emberrel nézették végig ezt a hazug színjátékot, és sok helyen kötelező volt a helyszíni rádióközvetítést is hallgatni. Nagy Imréék perét zárt ajtók mögött tartották, azt akarták, hogy a széles közönséghez egy erősen megszűrt valóság jusson csak el. A Rajk-per a nyílt hazugságokról, a Nagy-per az elhallgatásokról szólt. Na pontosan ennek a valóságszűrésnek és ezeknek az elhallgatásoknak volt az eszköze a most vetített propagandafilm!
Hogy közben a rezsim ráébredt, hogy nem fog jól kijönni abból ha ezt az egészet a közvélemény elé dobja, az leginkább az nem(csak) azt mutatja, hogy nem tudták eldönteni, mit akarnak, hanem inkább azt, hogy mégsem érezték olyan biztosnak a helyzetüket. Naná, teljesen össze voltak zavarodva az 1956-os események után.

Miért nem 1989-ben?
És hogy miért nem lehetett ezt a filmet teljes egészében az 1989-es rendszerváltás idején levetíteni?
Az 1989-es rendszerváltás az 1956-os forradalom szereplőinek hőssé emelése jegyében zajlott (legalábbis azzal kezdődött). A Nagy-per túlélői is hősökké emelkedtek.

(Vásárhelyi Miklós, a Nagy-per egyik túlélője beszél Nagy Imre újratemetésén 1989. június 16-án)

A filmben pedig benne vannak az utolsó szó jogán elmondott beszédek is. Hát, ez egészen biztosan nem tett volna jót a szereplők renoméjának, ha nagyon sokan hallják ezeket a mondatokat. Vagy ezeket. Vagy ezeket. Vagy ezeket.
Mind ismerjük Nagy Imrének a bíróság előtt mondott utolsó szavait, hiszen ezek ma már minden tankönyvben benne vannak.
(Egyébként ez nem az utolsó szó jogán elmondott beszéde volt a miniszterelnöknek. Utolsó szó jogán elmondott beszédnek egy perben azt hívják, amit már az összes többi beszéd elhangzása után, de még az ítélethirdetés előtt mond a vádlott. Nagy Imre nem kívánt élni az utolsó szó jogával. Ezeket a mondatokat már az ítélethirdetés után mondta, a bírónak arra a kérdésére válaszolva, hogy kér-e kegyelmet.)

„A halálos ítéletet (...) én a magam részéről igazságtalannak tartom. Indokolását nem tartom megalapozottnak. (...) Egyetlen vigaszom ebben a helyzetemben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek a súlyát most nekem kell viselnem, amelyeknek következményeképp nekem az életemet kell áldoznom. (...) Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jó ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.”

Ezek bátor és méltóságteljes szavak. (És udvariasak is. Hiszen még ekkor sem mondta, hogy „hazugság”, ehelyett a „tévedés” szót használta, noha nyilván tisztában volt vele, hogy amit tesznek vele, azt célzottan teszik.) De a többiek már nem maradtak ilyen méltóságteljesek, és ezzel szembesülni eléggé sokkoló lehet. (Mondhatjuk, hogy itt, ezen a ponton a Nagy-per is hasonlóvá vált a Rajk-perhez: a vádlottak Nagy Imre kivételével azt mondták, amit a per kiagyalói hallani akartak, és saját maguk vádlóivá váltak.) Talán valamennyire hozzászoktunk Nagy Imrének az iskolában olvasott szavaihoz, és azt hisszük, egy ilyen helyzetben mindenkitől el is várható, hogy így viselkedjen. Én nem gondolom, hogy ez feltétlenül így van. Ha az életedet fenyegetik, nagyon sok mindenre képes leszel, amire addig nem is gondoltál. A vádlottaknak ez az önalázása, úgy láthatták, életbenmaradásuk (egyik) feltétele. Nagy Imre majdnem biztos lehetett benne, hogy nem lesz számára kegyelem. Dicsőségére válik, hogy ezt ilyen méltósággal viselte. De a többiek nem lehettek ilyen biztosak a végső ítéletben. Számon lehet kérni rajtuk a bátorság hiányát? Szerintem nem, és azért nem, mert nehéz beleképzelni magunkat egy ilyen helyzetbe. Még azoknak is, akik sok helyzetben bátran viselkednek. Egészen más dolog fegyvert fogni, és harcolni, vállalva a halál kockázatát. És egész más kiszolgáltatott helyzetben lenni, és azt mondani: „nem kérek kegyelmet, öljetek meg!” Szerintem ez utóbbi nem elvárható senkitől.
(Nem mintha élet és halál kérdéséről ezekben az időkben (még másfajta perekben is) az döntött volna, hogy a vádlott mit válaszolt a bíró kötelező formalitásként utolsónak feltett kérdésére. Az akkori magyar törvények szerint halálos ítélet esetén a vádlott ügyvédjének mindenképpen meg kellett írnia a kegyelmi kérvényt az Elnöki Tanácshoz.)
És tényleg: amellett, hogy a vádlottak néha borzasztó pszichikai nyomásnak lehettek kitéve (ha fizikai kínzás nem is volt), az sem mindegy, hogy valakit még az ítélethirdetés előtt hallunk beszélni (ezt hívják úgy, hogy „az utolsó szó jogán” elmondott beszéd), mikor még nem dőlt el a sorsa, vagy már utána, mikor már minden mindegy.

Ami talán mégis elvárható az embertől ilyen helyzetben, hogy legalább másnak próbáljon nem ártani, azaz próbáljon másokat nem akasztófára juttatni. De itt, a Nagy-per vádlottainál nem azt látjuk, hogy egymást vádolták volna. Csak magukat mentették azzal, hogy magukat vádolták. Ezért nem tudom elítélni őket. És nem csak azért, mert nem tudom, hogy én egy ilyen helyzetben hogyan viselkednék, hanem azért is, mert úgy gondolom, elég értékes emberek voltak ahhoz, hogy ez az egyszeri megalázkodás ne legyen túl drága ár az életükért. Mind értékes dolgokat csináltak azután is, miután kijöttek a börtönből, sokmindenben példát is mutattak, és hát mégiscsak 1956 élő tanúi voltak később, akik dolgoztak azon hogy halott társaiknak igazságot szolgáltassanak. Ha mást nem is, legalább ezt érdemes becsülni bennük.

Lényeg a lényeg: 1989-ben nem vette volna jól ki magát, ha ezt a szemükre vetik, mert (talán némi joggal tartottak ettől) nem lesz képes mindenki higgadtan végiggondolni azt, amit én most itt leírtam. Nekem is időbe telt, mire minderre rájöttem, és ebben a formában meg is tudtam fogalmazni


Miért nem 2004-ben?
Volt még egy alkalom, amikor talán elő lehetett volna szedni ezt a filmet nyilvános vetítésre: 2004-ben, mikor kijött Mészáros Márta: A temetetlen halott című játékfilmje a Nagy-perről. Az a film bántóan semmilyen lett.

Megtudjuk belőle, hogy Nagy Imrét elfogták, elítélték, és kivégezték. Oké ezt eddig is tudtuk, és akinek egy kis fantáziája van, az el is tudta képzelni, hogy hogy zajlott ez. De a film pont 1956-ról és Nagy Imre szerepéről nem szól. Arról, hogy miért volt az ellene lefolytatott per koncepciós per, mi volt benne a hazugság, és mi történt akkor valójában 1956-ban. Vagyis, ha úgy vesszük, A temetetlen halott csak egy újabb vádirat a gonosz csúnya kommunisták ellen, akik ilyen ronda koszos börtönökben tartották a rabokat, és fel is akasztották őket. Ezt is sokszor hallottuk a suliban, de az ilyen felszínes moralizálással senki nem fog közelebb kerülni ahhoz, hogy a dolgok, a történelmi események és folyamatok miért történnek és hogyan történnek.

Kaptunk egy hosszú és vontatott filmet arról, milyen érzés tehetetlenül, passzívan börtönben ülni, mikor egy forradalommal kapcsolatban az érdekes éppenséggel az lenne, milyen érzés a történelem aktív cselekvőjének lenni és döntéseket hozni.

(Ha akad esetleg valaki, aki nem ismeri Nagy Imre történetét (mert a suliban érettségiig nem jutottak el 1956 történetéig, az iskolai ünnepségeken pedig nem figyelt oda (és „true story”, nekem volt ilyen tanítványom, aki töri szakos egyetemistaként ezen a szinten tartott (igen, tudom, mit gondoltok most (én is szörnyülködtem)))), annak a film plakátja és igazából a címe is elspoilerezte a történet végét. Még ezt az izgalmat sem hagyták meg a nézőknek...)

A másik és már elsőre is jobban látszó bántó hiányossága volt a filmnek, hogy csak Nagy Imréről szólt, a per többi vádlottjáról nem. Pedig ők nem kevésbé érdekes emberek voltak, mint Nagy Imre, és vele egy csapatot alkottak. A filmben csak statiszta-szerepet játszottak, nem is lehetett tudni, melyikük kicsoda, tökmindegy is volt, hogy Csányi Sándor például Maléter Pál, Kopácsi Sándor vagy Vásárhelyi Miklós szerepét játssza-e. Ez egyébként a történelmi filmek gyakori hibája, hogy csak egyetlen szereplőre koncentrálnak, és nem szólnak az emberek közötti dinamikáról.
Namost, logikus lett volna, ha ebben a helyzetben egy történész előkapja a most levetített dokumentumfilmet is egy nyilvános vetítésre a közönség hiányérzetének enyhítésére. Valami ilyesmit mondva: „Oké, Mészáros Márta filmjéből nem sokat tudtunk meg a Nagy Imre-perről, most nézzünk valamit, ami kicsit informatívabb!”
Csak valószínű, hogy ebben a helyzetben az illető történész felháborodott cikkek özönét zúdíttatta volna magára, amelyeknek lényege valami ilyesmi lett volna: „Hát te itt a kommunistáknak akarsz propagandát csinálni? Hát te meg akarod gyalázni nemzeti mártírjaink emlékét? Azt bizonygatod itt nekünk, hogy a kommunistáknak volt igazuk?” –és így tovább. Ezt a kockázatot senki nem merte bevállalni.


Miért most?
Szóval amire ki akarok lyukadni: nem véletlen, hogy ezt a propagandafilmet pont most vetítették le. Most van itt az ideje. Most, amikor jóval többet tudunk a politikai manipulációról, a hírhamisítást és történelemhamisítást megint kezdjük közvetlen közelről mindennapi életünkben megtapasztalni. Most, amikor már létezik a „fake news” kifejezés. Amikor mi is megtapasztaljuk, hogyan működik egy karaktergyilkos lejáratókampány. Könnyebb ezeket leleplezni, ha látjuk, már régen is voltak ilyenek.
Nem véletlen, hogy az esemény, a filmvetítés egyik fő szervezője a mostanában szintén összeesküvéselméletekkel és lejáratókampánnyal ütött-vágott Közép-Európai Egyetem (Central European University – CEU) volt.

Az összeesküvéselméletek működésének szemléltetésére a film kiváló alapanyag. (Mert koncepciós perek, mint már említettem, mindig az összeesküvéselméletekből lesznek.) És arra, hogyan lehet valakinek a bűnösségét igazolni, bizonyítékokat gyártani, akkor is, ha igazából nincs ellene bizonyíték. Például:

- „nincsenek véletlenek”: ennek szellemében mindent, mármint az elmúlt idők minden eseményét Nagy Imre és társai nyakába akarták varrni, mintha az Írószövetség lázadásától és az Irodalmi Újság rendszerkritikus cikkeitől a Köztársaság téri lincselésekig minden ugyanannak a nagy tervnek a része lenne.

- „és minden emberi cselekedet tudatos”: közvetlenül a fegyveres felkelők leverése után az idegen szuronyok hegyén hatalomra jutott új rezsim azt próbálta kommunikálni Nagy Imréről, hogy hibázott: jószándékú volt, de kiengedte a kezéből a gyeplőt, és hagyta, hogy mindenféle reakciós elemek befurakodjanak az ország vezetésébe. Már ez a koncepció is hamis volt, de aztán a per idejére ez átalakult azzá a koncepcióvá, hogy a Nagy-csoport tudatosan igyekezett áskálódni, intrikálni, árkot ásni, stb. Aki figyelt, annak persze nyilvánvaló lehetett a következetlenség.

- „idegenek csatlósai”: minden hatalom, még ha tisztában van is saját népszerűtlenségével, igyekszik azt a képet kelteni, hogy az állampolgárok elégedettek vele, tehát az ellene való lázongást vagy akár elégedetlenséget csak külföldről szervezhetik és szíthatják. Az az idegen hatalom, akinek a Nagy-csoport a perkoncepció szerint dolgozott az Amerikai Egyesült Államok lett. Ezt a koncepciót aztán olyannyira sikerült beleverni a köztudatba, hogy még ma is tartja magát a tévhit, hogy az 1956-os események célja az volt, hogy átállítsák Magyarországot a hidegháborúban a szovjet oldalról az amerikai oldalra, a „Kelet” oldaláról a „Nyugat” oldalára. Az lehet, hogy sokan voltak főleg a fegyveres felkelők között, akik így gondolkodtak, de Nagy Imrére és a körülötte szerveződő vezetésre ez biztosan nem volt igaz. Az 1956-os elégedetlenségek egy olyan történelmi helyzetben, egy olyan nemzetközi légkörben keletkeztek, amikor a hidegháború éppen enyhülni kezdett, és sokaknak tűnhetett úgy, hogy talán vége is lesz az éles kétpólusú szembenállásnak. (Hajlandó vagyok elhinni Király Bélának (mert logikusnak tartom), hogy Magyarország semlegességének kimondása nem az oka volt a szovjet támadásnak, hanem a következménye: vagyis éppen a szovjet csapatok megindulásának hírére, védekezésképpen mondták ki. Vagyis: a Varsói Szerződésből való kilépés nem a NATO-ba való belépés előkészítése volt, hanem egy kétségbeesett diplomáciai lépés annak biztosítására, hogy a szovjet tankoknak ne legyen nemzetközi jogalapjuk Magyarországon végiggázolni.)
Nagy Imre és köre (és egészen biztosan még nagyon sok ember, sőt talán a többség) számára a követendő minta nem a kapitalista államok példája volt, hanem Jugoszláviáé. A(z állam)szocialista rendszerű, de a hidegháborúban katonailag semleges országé, amely nagyban épített a helyi munkás-önigazgatásra. (Legalábbis akkor így tűnt kívülről. A valóság ennél azért kicsit árnyaltabb.)
(További olvasásra...)
Ennek fényében Nagyék Magyarország természetes szövetségesének tekintették Jugoszláviát. Nem véletlen, hogy Nagy Imre is a jugoszláv követségre menekült november 4-én, és nem az amerikaira. Jugoszlávia más magyar menekülteket is befogadott (mint például a legkeményebb felkelőalakulatot, a Mecseki Láthatatlanokat).

Így aztán logikus lett volna, hogy a perben Imre bá’-t és társait a jugoszlávok kiszolgálásával vádolják meg, mint Rajk Lászlót és társait. Csakhogy ezt nem tehették meg, mert eddigre a szovjet-jugoszláv kapcsolatok is javultak. A Rajk-per célja valóban a jugoszláv vezetés bemocskolása volt, de ha ezt 1958-ban megismétlik, az nemzetközi szinten kivívta volna a szovjetek rosszallását, márpedig a magyar vezetés 1949-ben is és 1958-ban is elsősorban a szovjet vezetést próbálta kiszolgálni a koncepciós perekkel. Magyar belügyi szinten pedig megint egy öngól lett volna egy az egyben megismételni a Rajk-per képtelenségeit.

Hogy mennyire ismerhette (volna) meg a néző a vádlottak szempontjait, védekezését? Hát nem igazán. Bár helyenként lehetett hallani, a védőbeszédeket, de eléggé érezhető volt, hogy ezek sokszor a mondatok közben vannak félbeszakítva. (Ezt is látni ma is az összeesküvéselméletek híveinél: kb. ugyanennyire hallgatják meg az ellenérveket.) Ugyanígy a tanúk vallomásai. Az 1956 utáni koncepciós perekben meghallgattak olyan embereket, akik a vádlottak mentő tanúi lehettek. De ezek többnyire olyan emberek voltak, akiket valamilyen más perben szintén elítéltek. Így nagy jelentősége az ő szavaiknak sem lehetett. A szavaikat inkább a bűn bizonyítékaként kezelhették, azzal a logikával, hogy ez az ember is bűnös, tehát az, hogy ismeri egy másik ügy elítéltjét, és mentegetni próbálja, csak közös elvetemültségüket és szervezettségüket bizonyíthatja. De az egyik legmeghökkentőbb részlet a filmben talán az ügyvédi beszédek része volt. A narrátor bemondta, hogy ezután az ügyvédek beszédei következtek. És ezután egy nagyon rövid ideig látni lehetett a különböző ügyvédeket, ahogyan mozog a szájuk, de a hang egyiknél sem hallatszott. Magyarán: az ügyvédek védőbeszédei olyan pofátlanul nyilvánvaló módon lettek kivágva a filmből, ami már egészen meglepő annak fényében, hogy ezzel a filmmel bármit bizonyítani akartak.

Nagyon tanulságos volt ez a filmvetítés, szomorú, de nagyon izgalmas. Nem csoda, hogy alig fértünk el a teremben. Jó lenne, ha az OSA Archívum és a CEU még megismételné párszor vagy kiadnák valami elérhető módon, mert ennek az egésznek tényleg a mai kornak szóló fontos (leginkább elrettentő) üzenetei is vannak arról, hogyan kezelhet minket a hatalom, ha nem vigyázunk.