Vámpírok. Időről időre beléjük szaladok. Mert tényleg léteznek.
Nem feltétlenül vért szívnak, hanem energiát, az ember energiáit. Tulajdonképpen nem különböznek a trolloktól; motivációik valószínűleg ugyanazok. Szeretethiány és/vagy figyelemhiány.
A másik ember figyelméből minden ember energiát merít. Ez egy természetes emberi igény is. Egészséges ember esetén a dolog úgy fest, hogy a másik emberrel való harmónia és a kétoldalú kommunikáció adja az energiát, amelyet aztán mindennapi küzdelmeinkben fel tudunk használni. A torzulás, ami következtében az ember vámpírrá vagy trollá válik, úgy történik, hogy az adott egyén számára irrelevánssá válik a másik embertől kapott figyelem minősége, és csak a mennyiség kezd számítani. Azaz: nem számít már neki a másik emberrel való harmónia, nem számít célnak az, hogy a kettejük kapcsolatából mindketten energiát (és örömöt) tudjanak meríteni, csak az, hogy a vámpír vagy troll minél nagyobb mennyiségű figyelmet kapjon a másik embertől. Ha ez a figyelem harag, düh formájában áramlik felé, neki az sem számít, ő azzal is jól elvan.
Az ilyen energialeszívó játszmákat Eric Berne pszichológus írta le, híres könyvében. Ebből rájöhetünk, hogy ilyen játszmákba sokszor belefutunk magunk is más emberekkel való érintkezésünk során. Hogy elkerüljük ezeket (ne kezdjünk játszmákat a magunk javára, illetve ne menjünk bele a másik ember által állított játszmacsapdákba), ahhoz önmagunk folyamatos figyelése (önreflexió) szükségeltetik. És persze érdeklődő szeretet is a másik ember iránt. (Tudom magamról, hogy az én sokszor átkozott tudálékos természetemmel én is hajlamos vagyok szellemi csapdákat állítani másoknak, ami ronda dolog. Szerintem az évek során azért elértem eredményeket abban, hogy ezt legyőzzem. Persze kettőn áll a vásár, azaz ahhoz, hogy úrrá legyünk ilyeneken mindkét kommunikáló fél bizalma szükséges a kölcsönösség alapján.)
Vámpír vagy troll tehát az, aki az ilyen játszmákat nagyon nagy sűrűséggel és rendszerszerűen csinálja. Keresi az ilyen helyzeteket.
Trollokba mostanában már ritkán futok bele: nagyjából be tudom mérni, hogy hol tanyáznak, és azokat a helyeket elkerülöm. Magyarán: tudom, hogy hol érdemes kommenteket olvasni, és hol nem. (Aki blogot ír, és van esze, ki is szűri a trollokat, és nem ad nekik szót.) A vámpírokat viszont nehéz elkerülni, mert élőben támadnak. De nem azonnal támadnak, csak fokozatosan derülnek ki alattomos szándékaik. Két dologgal kell tisztában lenni ezzel kapcsolatban: 1. Ha felismertük, hogy vámpírral van dolgunk, megvan a technikája, hogy lerázzuk. Bár ez nem mindig könnyű. 2. A vámpír-lét betegség, azaz nem feltétlenül megváltoztathatatlan állapot. Gyógyítható. A kérdés persze az: akarsz-e te lenni az, aki magára vállalja az adott vámpír gyógyítását. Nem biztos, hogy megéri energiát belefektetni. Helyzettől, egyéntől függ.
Az utóbbi időben két jellegzetes vámpírral találkoztam. Mindkettő férfi volt. Utólag visszatekinteni rájuk tanulságos. Szeretném azt hinni, hogy ha legközelebb véletlenül összefutok velük, már tudni fogom, hogyan kezeljem őket. Ez persze nem biztos.
Az egyik vámpírral nyáron dolgoztam együtt. Elsőre megnyerő embernek tűnt, és más emberektől azt hallottam, hogy igazán jó dolgozó a maga szakmájában. Akkor (nyáron) hárman melóztunk együtt. Az egyik ember közülünk egy megkeseredett, magányos „vérfarkas” volt: az életben szerzett kellemetlen tapasztalatai hatására befordult, magában fortyogó, dúló-fúló emberré vált. Legfőbb beszédtémájának az számított, hogy felváltva szidta a gazdagokat, a prolikat, a gengsztereket, a cigányokat, a szarkákat, a zsidókat, a nőket, a tolvajokat, az értelmiségieket, az újságírókat, a diákokat, a politikusokat, a tanárokat, a bevándorlókat stb., stb. Hamar rájöttem, hogy ezzel az emberrel nem nagyon lehet beszélgetni, mármint olyan értelemben, hogy kétoldalú kommunikációt folytatni. (Pedig alapvetően nem volt sem hülye, sem rosszindulatú ember.) Frusztráló volt hallgatni. Mikor erre rájöttem, igyekeztem kivédeni a felőle jövő negatív hullámokat. A végén már egészen jól tudtam tetetni, hogy figyelem a szavait, miközben valójában kizártam a fejemből mindent, amit mondott. És ahogy láttam rajta, őt ez nem is zavarta. A másik „kollégával” más volt a helyzet. Ő elég figyelmesnek látszott. A vérfarkas kollégát is megértéssel hallgatta, de nálam is elérte, hogy úgy gondoljam, érdemes vele beszélgetni, megosztani vele örömöket, bánatokat.
Aztán később elkezdett be-beszólogatni. Ez nekem tetszett is eleinte; baráti tréfának véltem, hogy ironizál más emberek gyengeségén. Úgy éreztem, hogy ezzel végül is csak segít nekem túllépnem egy csomó nehézségemen. Aztán feltűnt, hogy tévedtem: valójában nem arra szolgáltak a beszólogatásai, hogy oldja a hangulatot, hanem hogy magát sokkal sikeresebbnek és nagyszerűbbnek állítsa be, mint a másik embert. Mindig valaki másnak a gyengeségére igyekezett felhívni a figyelmet, de sosem úgy, hogy ahhoz az illetőhöz beszélt, akinek be akart szólni. Egy idő után rájöttem, hogy ez tudatos módszer nála: látszólag A-val beszélget, de úgy, hogy B is hallja. A-nak időnként csak úgy mellesleg valami olyasmit mond, amin B tutira nagyon felhúzza magát, amitől dühös lesz. A vámpír pedig nem néz B-re, de érzi B feléje irányuló hirtelen dühét azaz figyelmét, és élvezi ezt a helyzetet. Mivel a „vérfarkas” be volt zárkózva saját kis világába, általában ő lett az a bizonyos A, én meg a B. Ekkor rájöttem, hogy a vámpír korábban éppen azért mutatkozott mindkettőnkkel figyelmesnek, mert ki akarta deríteni, hogy mi az, amivel egyikünket vagy másikunkat feldühíthet.
Újabb idő után kialakult az én taktikám is: elkezdtem nem figyelni a vámpírra. Ha beszólt, nem szólaltam meg. Aztán már sokszor éppen a meló ürügyén tudatosan hátat is fordítottam neki, hogy az arcomat se lássa, ne olvasson le semmit arról, hogy átfutott-e az arcomon egy enyhe fintor az ő valamelyik beszólására vagy nem. Néha még elő-előfordult, hogy visszaszóltam (hátat fordítva), aztán az is elmaradt. Közben arra is rájöttem, hogy vannak bizonyos témák, amivel a vérfarkast is meg lehet szelídíteni. Például, ha erdélyi útjairól beszélgetsz vele. Akkor abbahagyja a vicsorgást, és még vidám cimbora is lehet belőle. (Sajnos csak korlátozott ideig.)
Hogy tovább aztán mi lett volna, nem derült ki. Ez a meló csak rövid ideig tartott. Nem tudom, hosszú távon bírnék-e egy ilyen állapotot.
Egy dologra viszont a vérfarkassal kapcsolatban is rájöttem: amíg magában vicsorog, csak magát betegíti meg. A nagyobb baj ott kezdődik, ha jön valaki, aki felkínálja neki, hogy irányt ad a dühének, és kijelöl neki egy ellenséget. Kit tudja, ilyenkor hány emberben lesz elég tudatosság, hogy nemet mondjon, és ne tépje szét azt, akire így ráuszítják…
A másik vámpírral egész más környezetben találkoztam. Egy kocsmában, ahol azonban mint ügyes tudományos kutatókat mutattak be minket egymásnak. Ő tudós, hasonlóan elvont filozófiai problémákkal foglalkozik, mint én régen. Gondoltam biztos jó lesz vele beszélgetni. Kiderült, hogy nem. Aki végzett már tudományos kutatást, ami nagyon fontossá vált számára az tudja, hogy milyen kellemetlen tud lenni, amikor megtalált összefüggéseinkkel a totális értetlenség kőkemény betonfalába ütközünk (van úgy, persze, hogy a saját hibánkból, de az más eset). Ennél már csak egy rosszabb van: amikor a másik félen látod, hogy pontosan érti, amit mondani akarsz, de úgy tesz, mintha nem értené. És ez a legény pontosan ezt csinálta. Megpróbált úgy tenni, mintha a másik embert előrevivő módon kétkedne. De sajnos nem úgy viselkedett, mint egy mindenkivel vitázó Szókratész, hanem inkább mint egy olyan ember, aki miután élvezettel hallgatta, amint végigjátszod Beethoven valamelyik szimfóniáját, feljelent csendháborításért. Szerencsére az ő esetében megtehettem, hogy otthagytam a francba.
Később hallottam ezt a pasast előadni a maga témájáról. Ez pozitív élmény volt: elmélyült, felkészült, értelmes és megnyerő kutatóra vallott. Utána gratuláltam neki, és próbáltam beszélgetni vele. Az eredmény jobb lett, mint először, de nem sokkal. Akkor inkább az volt az érzésem, hogy ez az ember páncélt von maga köré a szkepticizmusnak álcázott bunkóságával, és valamitől védeni akarja magát.
Legközelebb megint egy kocsmában futottam össze vele. Most ő kezdeményezett beszélgetést, de már tudatos energiavámpírként viselkedve: pontosan azt mondta, amiről tudta, hogy legjobban felhúzhat. Én hülye, belementem a vitába, de végül megint dühösen otthagytam a fenébe ezt a lehetetlen alakot. Sokat beszélgettem viszont a barátnőjével, aki szerint ez a kutató vámpír egy kifejezetten jólelkű segítőkész és megértő pasi. Ebből meg azt vontam le, hogy lehet, hogy a vámpírok nem is mindenkivel szemben vámpírok csak bizonyos emberekkel szemben. Aki időt és szeretetteljes figyelmet szán rájuk, az meg is tudhatja szelídíteni őket. Simán lehet, hogy csak az én viselkedtem vele túl tudálékosan, vagy tényleg valami ellen védekezni akar csak, megijesztettem valami félreérthető mondattal, gesztussal, vagy nem tudom…
Sokat gondolkozom, van-e, lehet-e valaki, aki meg engem tart vámpírnak. Reménykedem, hogy nem… Körtéfa szerint persze ezen eleve nem is kellene agyalnom.
Egyvalami viszont biztos: ha egy társadalomban nagyon elszaporodnak a trollok meg a vámpírok, az mindig valami nagyon nagy bajt, zavart jelez.
Különösen, hogy most már sokan a trollokat is saját céljaikra, zsoldosként igyekeznek felhasználni. Nem lesz ennek jó vége...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése