Hogyan csináljunk jó történelmi filmet? V.

Anyáink, apáink (Unsere Mütter, unsere Väter)

Egy újabb film(sorozat) a II. világháborúról (forgatókönyvírója Stefan Kolditz, rendezője Philipp Kadelbach), ami csak azért nem került fel a „győzelem-napi” filmes listára, mert akkor még nem ismertem. (Illetve tudtam róla, hogy létezik, csak még nem láttam, mert a címét sem tudtam.) Nemrég viszont végre megnéztem, úgyhogy most erről is írok egy ajánlót.

A németek számára a II. világháborúról beszélni filmes eszközökkel már régóta nem számít tabunak. Erre legkésőbb A bukásnál rájöhetett mindenki. Ez a minisorozat méltán kerülhetne A bukás mellé a „német film a németekről a németeknek, ami ugyanakkor van elég érdekes ahhoz, hogy nemzetközi forgalmazásban is sikert arasson”-kategóriába. Mert A bukás a vezérekről szólt, ez pedig a kisemberekről ráadásul fiatalokról. Az ő szempontjukból mutatja be a háborút.
Azt megszoktuk, hogy a „végtelenített” (előre nem látott végű) sorozatok általában 20-30 vagy maximum 40 perces epizódokból állnak össze, az ún. „miniszériáknál” (az előre látott végű, 5-10 részesre tervezett sorozatoknál) pedig az 50 perces epizód a standard. Ez a sorozat némileg megtöri ezt az elvárást ugyanis három másfél órás hosszúságú epizódra van összevágva. De ha a stílusjegyeit nézzük, akkor tényleg inkább klasszikus tévéfilm, mint mozifilm-trilógia.

Ha pedig műfajilag kellene meghatároznom az egészet, eltekintve a sorozatjellegtől, azt mondanám, hogy kalandfilm. Ez talán némileg meglepő lehet, de minden elgondolkodtató (vagy annak szánt) eleme mellett ennek az alkotásnak a legfőbb jellegzetessége tényleg a fordulatos, izgalmas, akciódús cselekmény, amelyben a főszereplőkért izgulni is tudunk. Azaz ahhoz képest, hogy német és a II. világháborúról szól, nem feltétlenül egy nyomasztó önostorzás az egész, ahogy sokan várnák. (Nyomasztó önostorzás is van benne, de az csak egyik eleme a filmes kellékeknek.) Ez merésznek tűnik, és valószínűleg az is, és sejthető volt, hogy ezzel az alkotók számos negatív kritikát fognak magukra vonni. Úgy is lett. Szerintem ez nem baj. Mint már az elején említettem, készült már a XXI. században sok nyomasztóan önkritikus film, és túl vagyunk már azon, hogy mindig ilyeneket nézzünk, de arra is rá kell döbbennünk végre, hogy a II. világháború alatt sem volt minden német náci, és a háborúban sodródó kisember nem feltétlenül mindig ideológiai/ morális alapból fogja szemlélni, hogy mi történik vele. (Más szóval: egy ilyen film elkészülte nem azt jelzi, hogy Németországban már ne lennének kellően kritikusak a múlttal szemben, csak azt, hogy az emlékezés egy történelmi traumára már egy más szakaszban van náluk, mint mondjuk a ’90-es években vagy utána volt.)

Ezen a ponton szakít az Anyáink, apáink magával a kalandfilmes sémával is, amennyiben a kalandfilmbe bele szoktuk érteni a szereplőkkel való azonosulást is, azaz azt, hogy a főhősökért azért izgulunk, mert valami jó ügyért küzdenek. Itt nincs szó semmiféle „Ügyről”, minden szereplő a túlélésért küzd a maga módján, ami persze nem zárja ki azt, hogy mások túléléséért is küzdjenek, időnként önfeláldozó módon.

Ha valami, akkor az kiderül az egész cselekményből, hogy az ember jelleme nagyon nehezen értékelhető kerek egészként. Az ember nem ilyen vagy olyan, hanem így vagy úgy cselekszik bizonyos helyzetekben. Döntéseket hoz. Egy ilyen felfordult, káoszos helyzetben pedig nem biztos, hogy a cselekvéseiben, döntéseiben következetes rendszer lesz.

Nade miről is szól az egész?


A történet

A sorozat alapvetően öt jóbarát (két lány és három fiú) története, akiket elsodor egymástól a háború. A srácok huszonévesek, életvidámak, szeretik egymást és az életet. A cselekmény 1941 nyarán indul, mikor hárman a régi jó cimborák közül a szovjet frontra készülnek menni. A régi jó barátok összejönnek egy búcsúestre, ahol megfogadják, hogy Karácsonykor újra találkoznak majd ugyanott (egy berlini kocsmában). Ahogy az sejthető, ez nem jön össze. A történelem vihara mindig közbeszól. Egyesek a háború során össze-összefutnak különböző helyeken és időkben, de az egész csapat sohasem lesz teljes. De ahogy haladunk előre az időben, a barátok széttartó történetszálai is újra közeledni kezdenek egymás felé. Hogy mi lesz a vége, azt külön elemeznem kellene, de nem teszem, mert nem akarok spoilerezni. Nézzétek meg inkább, aztán majd utána megbeszéljük.


A főszereplők

(Ha esetleg még nem említettem volna, a színészi alakítások királyak. Egytől-egyig.)


Wilhelm Winter – Volker Bruch: az öt jóbarát legidősebbike. A Wehrmacht főhadnagya, aki kitüntette magát Franciaországban. Szülei büszkék rá, talán már túlságosan is. (Ez főleg az öccse számára okoz bonyodalmakat.) Fegyelmezett, szívós, következetes és szakszerű ember, aki nagy felelősséget érez beosztottjai iránt. Amit először próbára tesz a háború az éppen az empátiája, amelyből tiszttársainál jóval több szorult belé. (Ez úgy általában jellemző: ez a sorozat szerintem nem általában hóhér, de nem is vétlen áldozatszerepben mutatja be a németeket, hanem kiemel közülük öt szimpatikus és empatikus fiatalt, akik nincsenek igazán megfertőzve a náci ideológiával, és belehelyezi őket egy őrült világba, megnézni, hogyan boldogulnak.) Wilhelm esetében az az érdekes, hogy ő a film narrátora is, és a szövegek, amiket narrációként mond, úgy vannak összeállítva, hogy egyszerre legyenek szubjektívek (hiszen ez a lényeg: Wilhelm szempontja csak egy az öt közül), és próbáljanak valami átfogó képet is adni a háború aktuális állásáról. Wilhelm általában többes szám első személyben mesél, de hogy kit ért a többiek alatt, az általában nincs tisztázva. De nem is kell, hogy tisztázva legyen. Wilhelm fejlődése érdekesen alakul (ha ezt az egy aprócska elemet lelőhetem): egyik pillanatról a másikra lesz elege a háborúból, látja be a vereséget, és adja fel a felelős vezető, a jó tiszt szerepét. Nem áldozza fel a társait, de megpróbálja ledobni a terhet és kivonulni az egészből. Mikor pedig ez nem sikerül, minél kisebbre és jelentéktelenebbre próbálja összehúzni magát. (Ami persze megint csak hatalmas, katonás önfegyelmet igényel.)


Charlotte – Miriam Stein: ő ápolónővérként megy a frontra, lelkesen, nagy segíteniakarással. Eleinte a sebesülések és a halál szörnyűségeihez kell hozzászoknia, majd idővel rádöbben, hogy ennél néha nagyobb kihívások is várják: elsősorban az elvakultság, amivel meg kell küzdenie. Meg azzal az ellentmondással, hogy ő egyrészt nővér, akinek segítenie kell másokon, másrészt mégiscsak egy hadsereg tagja is, akivel szemben az az elvárás, hogy a győzelmet segítse elő. Ennek az érzékeltetésére van Charlotte-nak egy ellenpontja is: Hildegard nővér (Henriette Richter-Röhl).

Amikor a fenti két dolog konfliktusba kerül egymással, akkor Charlotte majdnem mindig a segítséget helyezi előtérbe, míg Hildegard elejétől a végéig azt, hogy ő a Birodalom és a Führer hűséges követője kell hogy legyen. „Charly" további érdekfeszítő történetszála, hogy titokban szerelmes Wilhelmbe, de túl szégyellős (vagy túlságosan nő) hozzá, hogy ennek valami jelét adja. Félénksége felülírja annak tudatát is, hogy szegény Wilhelm bármikor eleshet. Hogy hogyan alakul a kettejük kapcsolata, arról megint nem spoilerezek.
A két színész mindenesetre összejött a forgatás alatt. (Remélem, örültök.)



Viktor – Ludwig Trepte: kellett ebbe a filmbe egy zsidó is, mert bár, mint mondtam, nem csak önostorzásból áll a film, de a nácizmus szörnyűségével mégis szembe kell nézni. És ez rendjén is van így. Viktor tehát zsidó, és az ő történetszálában az az érdekes, hogy hogyan küzd az identitásával. Zsidóként határozza meg magát vagy németként? Ezt a vívódást ugyanakkor nem viszi következetesen végig a film, csak felvillantja. Ez pedig azért van, mert Viktor szála a legkalandosabb, és az újabb meg újabb fordulatok, amik vele történnek, és amiknek hol alakítója, hol elszenvedője, nem engedik a hosszas elmélkedést. Ennek ellenére ki lehetett volna jobban bontani az egész szituáció drámaiságát. Hogy nem ez történik, az nem a színész, hanem inkább a forgatókönyvírók hibája. De nem olyan nagy, hiba, mint ahogyan most a kritikában hangzik. Mindenesetre: Viktor Franciaországba próbál szökni a deportálás elől (ahol könnyebb megúszni az egészet), de nincs szerencséje: elfogják, deportálják. Aztán mégis szerencséje van, mert sikerül megszöknie Lengyelország területén.

Lengyel partizánokhoz kerül, akiket nem zavar, hogy a srác német, sokkal jobban zavarná őket, ha tudnák hogy zsidó. Na itt jön a fura szál az egészbe, aminek a drámaiságát jobban kibonthatták volna: Viktor csatlakozik a lengyel csapathoz, és hajlandó saját honfitársaira lövöldözni. És bár a legelején van egy ilyen mondata indulatból: „Nem vagyunk már németek. Ezeknek nem!”, azért valószínűleg adott helyzetben ő sem minden kétség és vívódás nélkül hajlandó sajátjai ellen puskát ragadni. De ezt nem látjuk. Ez a film legfeltűnőbb „lyukát” is eredményezi, amit majd később fogok kifejteni.


Greta – Katharina Schüttler: ő a bár tulajdonosa és főcsaposa, ahol a baráti társaság össze szokott jönni. Ennél azonban többre vágyik: híres énekesnő szeretne lenni. (Ahogy Viktor mondja: az új Marlene Dietrich.) Egyébként ő Viktor titkos barátnője. (Gondolom nem kell mondani, hogy kapcsolatuk a zsidótörvények miatt titkos.) Greta azért egy izgalmas figura, mert bár távolról sem elvtelen vagy érzéketlen ember, egész máshol vannak a morális határai, mint a társaság többi tagjának. Bár (ez kiderül a néző számára) őszintén szereti Viktort, nem okoz neki különösebb meghasonlást, hogy karrierje érdekében egy GeStaPo-tiszttel is kavarjon. Sőt: miután Viktor eltűnik (Greta úgy tudja, hogy biztonságban távozott Franciaországba) mintha a nagy énekesi sikereket tekintené valamelyes kárpótlásnak. Katharina Schüttler színészi játéka is érdekes a filmben. Néha azt hihetné a néző, hogy túljátssza a szerepét, de aztán rájövünk, hogy olyankor nem ő játszik szerepet, hanem Greta. Katharina pedig kifinomultan érzékelteti, hogy Greta mikor pózol, mikor manipulál, és mikor viselkedik őszintén. Mindez érdekes de önmagában nem tenné elég érdekessé Greta történetszálát. Azonban itt is több fordulat következik be a film során, amiknek következtében Greta nem tudja magát kívül helyezni a háború borzalmain.


Friedhelm – Tom Schilling: a végére hagytam a (számomra) legérdekesebb karaktert. Azért ő az, mert, ő megy át a leglátványosabb jellembeli változáson a film során. Friedhelm Wilhelm öccse, aki némileg a bátyja árnyékában él. Tudniillik a bátyja, mint hős katona az apja kedvence, és bár a testvérek mindig segítik egymást, Friedhelmnek szembe kell néznie egy erős megfelelési kényszerrel, ha úgy tetszik kisebbségi komplexussal. Az első részben úgy ismerjük meg Friedhelmet, mint irodalomrajongó művészlelket. A frontra kerülve (nem oldja meg, sőt súlyosbítja a helyzetet, hogy Wilhelm egységében szolgál) eleinte ki van téve az erősebb bajtársak cseszegetésének, már csak azért is, mert nem hisz abban, hogy a háborúnak, amibe mentek, értelme lenne. Ennek ellensúlyozására egy cinikus, kívülálló attitűdöt vesz fel mindennel szemben. Ebből lesz aztán az elhúzódó háború évei alatt fokozatosan egy másféle cinizmus: egy szándékos érzéketlenség. Friedhelm tudatosan nyomja a háttérbe morális kétségeit és természetes emberségét, és igyekszik a lehető legjobb Wehrmacht-katona lenni. Mikor valaki azt mondja, hogy a háború további folytatása értelmetlen, ő így válaszol: „Az elejétől az volt.” Majd folytatja, amit addig csinált, mintha mi sem történt volna. Ijesztő, és egyben zseniális (mármint a forgatókönyvírók részéről). Friedhelm tehát pont az ellentétes utat járja be a bátyjával, de míg Wilhelm esetében szinte egy pillanat alatt telik be a pohár, és következik be a hős teljes kiégése, Friedhelm esetében a fent leírtak egy hosszú folyamatot alkotnak, és így még érdekesebb az ő változását figyelni. Nagyon emberi.



A többi szereplő
A mellékszereplők is kiválóak, szinte egytől egyig. Hadd emeljek ki közülük néhányat.

Személyes kedvencem közülük a különleges karizmájú (az IMDB szerint: Jerzy nevű) lengyel partizánvezér (most meglepődtetek?), akit Lucas Gregorowicz félig német-félig lengyel színész alakít remekül, de itt van még a két abszolút sötét, gonosz szereplő is:

Krebs főőrmester (Bernd M. Lade), a harsányan durva rohadék, Hiemer őrnagy (Sylvester Groth) pedig a csendesebb, de még ijesztőbben kegyetlen szadista karakter.

+Feltűnik a filmben Gryllus Dorka is. Frau Goldsteint, Viktor anyját alakítja, de még így, öregasszonynak (?) maszkírozva is kellőképpen dögös ahhoz, hogy ne higgyem el, hogy ő az anyja ennek a fiatal srácnak.


Na ne már!
Van a filmnek egy eleme, amit viszont (most úgy érzem) jogosan ért sok támadás. Ez pedig a lengyelek ábrázolása.

Ebben a filmben (majdnem) minden lengyel kérlelhetetlen antiszemita. A parasztok is, a partizánok is. (Az egyetlen kivétel talán a deportálásból szökött Alina.) Nos, afelől nekem sincs kétségem, hogy voltak még a Honi Hadseregben is olyan partizánegységek, amelyek így álltak hozzá a dolgokhoz, mint az itt bemutatottak. (Dokumentálták, hogy olyanok is voltak, akik nemcsak hogy nem vettek be maguk közé zsidókat, illetve meg sem próbáltak segíteni az elhurcoltakon, hanem még pogromokat is rendeztek.) De ha már az egész filmsorozat arról szól, hogy a németek nem mind voltak nácik, hanem igenis voltak közöttük ilyen szimpatikus és empatikus fiatalok is, akkor már illett volna a lengyelek esetében is kerülni az ilyen egyoldalúságokat. Mert ez tényleg kicsit olyan, mintha másra akarnák áttolni a II. világháború bűneit és szörnyűségeit. Azt, hogy a lengyelek között is volt antiszemitizmus lehetett volna egy belső vitával konfliktussal is érzékeltetni a partizánegységen belül, aminthogy bizonyára voltak is ilyen konfliktusok jónéhány esetben. Ebben a filmben viszont annyira elborultak a szereplők, hogy nem is csak utálják a zsidókat, hanem arról is meg vannak győződve, hogy aki egyáltalán segíteni akar egy zsidónak, az maga is zsidó. Amúgy furcsa, hogy nem jut eszükbe az itteni AK-partizánoknak, hogy miért lenne hajlandó egy német saját honfitársaira lövöldözni velük együtt, ha nem ilyesmi miatt.


Összegzés
Ettől eltekintve, az Apáink, anyáink egy kiváló film, ajánlom megnézésre (ööö... 16 éven felül).

Remélem, hogy
1. Magyarországon is elterjed, és sokan megnézik.
2. Nem készítenek hozzá magyar szinkront.
3. Mintát ad nekünk is a múltfeldolgozáshoz bizonyos értelemben.


A téma régebbi bejegyzései:
Hogyan csináljunk jó történelmi filmet I. (Michael Collins)
Hogyan csináljunk jó történelmi filmet II. (Felkavar a szél)
Hogyan csináljunk jó történelmi filmet III. (Egy asszony Berlinben)
Hogyan csináljunk jó történelmi filmet IV. (Föld és szabadság)