Végül is most mégiscsak Lengyelországban vagyok, hát valamit szólnom kellene ennek az ünnepnek a lengyel vonatkozásairól is. Nem fogok most a történelmi helyzet fejtegetésébe, hogy mi történt Poznańban, hogy ki volt Władysław Gomułka, és mi történt 1956 júniusában és mi októberében. Inkább ajánlok egy könyvet, ami nem is annyira az eseményekkel, inkább az azzal kapcsolatos emlékezettel foglalkozik. Megjelent magyarul is, lengyelül is.
Nemrégen akadt a kezembe ez a kötet, amelynek a címe: A magyar kapcsolat (Węgierski łącznik). Ez tulajdonképpen egy interjúkötet, amelyben egy Grzegorz Górnik nevű újságíró beszélget magyar emberekkel, olyanokkal, akik valamikor beleszerettek a lengyel kultúrába, megtanultak lengyelül, és aztán sokat tettek a két nép közötti kulturális kapcsolatokért.
(A legöregebb közülük Engelmayer Ákos, aki még részt is vett az 1956-os eseményekben, bár nem mondta el, hogy konkrétan mit csinált. Lényeg, hogy valahogyan megúszta a felelősségrevonást. Később Lengyelországba nősült, oda is költözött, és egy csomót fordított, szervezett, ilyenek. Később, mivel magyar állampolgársága megmaradt, ő lett a legutóbbi rendszerváltás utáni első lengyelországi magyar nagykövet.
Ott van aztán Kovács István, költő és történész, aki később több könyvet írt a magyarországi Lengyel Légióról, amit Józef Wysocki szervezett meg 1848-ban a szabadságharc megsegítésére. Később ő (mármint Kovács István) Krakówban lett a magyar konzulátus vezetője. Ő 1956-ban még csak 11 éves volt, de akkori emlékeit megírta A gyermekkor tündöklete címmel, amelyből egy nem túl érdekes filmet is forgattak 2006-ban, A budakeszi srácok címmel.
Ott van Kiss Gy. Csaba, aki egyetemi tanárom is volt, nagyon érdekes órákat tart a közép-kelet-európai népek közötti sokrétű kapcsolatokról. Ő cseh-német szakos egyetemistaként kezdett Lengyelországban stoppolni, és így kezdett nyelvet tanulni is. A későbbiekben művelődéstörténettel foglalkozó történész lett.
A másik két emberről, Molnár Imréről és Szalay Attiláról szóló részt még nem sikerült elolvasnom.)
Mindegyikük a ’60-as években, autóstoppos kirándulásokon kezdett ismerkedni Lengyelországgal. Ez volt az az időszak, amikor szabadabbá vált az utazás a két ország között. Egybehangzóan állítják: az fogta meg őket Lengyelországban, hogy ott sokkal szabadabban beszéltek bizonyos dolgokról, „kényes kérdésekről”, mint Magyarországon ezidőtájt. Többek között a háborúról és az ellenállásról. Na meg persze az összetartás, amit ott tapasztaltak. És érdekes módon a polákok jóval többet tudtak az 1956-os forradalomról is, mint némelyek Magyarországon. Vagy legalábbis több mindent mertek elmondani. Egyszerűen szabadabb volt a légkör. (Egy korabeli vicc szerint: a lengyel kutyák délre járnak jóllakni, a magyar kutyák északra járnak ugatni.)
Mit láttak a lengyelek 1956-ban? Valószínűleg egy tiszteletre méltó nagy nemzeti erőfeszítést, olyant, ami az ő Varsói Felkelésük is volt, amiről akkoriban szintén „nem illett” hivatalosan beszélni. (Bár ha jól tudom, nem tiltották soha, legalábbis nem olyan keményen, mint nálunk az ’56-ról folyó beszédet.) Igazából sok különbséget lehet találni a kettő között történészi szemmel. 1956 egy forradalom volt, amely tehát radikális társadalmi és/vagy hatalmi változásokat célzott. A varsói felkelés tényleg egy felkelés, vagy egy szabadságharc, egy önvédelmi háború része, amelynek egyetlen célja a megszállók, a betolakodók kitakarítása volt, a társadalmi kérdések csak később jöhettek volna. Ugyanakkor a varsói felkelés sokkal jobban meg volt szervezve: egy hadsereg egy parancsnokság alatt, összehangolt munkával, nem pedig egymásra is fújó, elszigetelt ellenálló csoportok, mint nálunk. De hát a polákoknál a „földalatti munkának”, az illegális szervezkedésnek sokkal nagyobb hagyományai voltak, mint nálunk. (Hát persze: több mint egy évszázad idegen uralom alatt, olyan idegen uralom alatt, amely egyáltalán nem ismerte el az államiságukat. Megtanulták, hogy nem kell tisztelniük a törvényes kereteket, megtanultak kíméletlennek és alattomosnak lenni. De kitartónak lenni is, és célt értek vele, végül. Mármint az 1918-as helyzetre gondolok, persze. Nálunk ezzel szemben a törvényességgel való hosszas huzavona után kezdődött a forradalom is, a szabadságharc is. Nem volt ez jobb vagy rosszabb, csak más.)
De akkor, a ’60-as években mindez nem számított. Csak az számított, hogy milyen jelképes erőt, erkölcsi fölényt jelenthet egy-egy ilyen néha őrült, néha csak simán bátor kirohanás. Olyat, amiből meríteni lehet a későbbiekhez. (De hogy azért a szervezkedési módszerek is számítottak, az kiderült később, abban, hogy mennyivel hatékonyabb lett a lengyel ellenzék, mint a magyar. Mármint a ’70-es, ’80-as években. Kellett persze ehhez az ottani rendszer vonalasabb jellege erősebb nyomása is felülről. Magyarországon az államszocialista rendszer ugyanebben az időben sokkal inkább kész volt kiegyezni az állampolgárokkal.)
Hogy 1956 eszméinek folytatása volt-e a Solidarność a ’80-as években? Ha az önkormányzatiságra, a munkás-önigazgatásra, a szakszervezetiségre gondolunk, akkor azt mondhatjuk, hogy igen, mindenképpen. (Már persze csak akkor, ha az előbb egyetértettünk abban, hogy 1956 törékeny szellemisége leginkább a munkástanácsokat, az önszerveződést jelentette.) Az viszont, hogy ebből aztán mennyit sikerült átmenteni a rendszerváltás utánra, más kérdés. Ebben is a polákok bizonyultak hatékonyabbnak. És az, hogy sikerült arrafelé kiharcolni, hogy manapság ekkora szerepük van a kisközösségeknek, a járási és körzeti önkormányzatoknak, de még a vajdasági önkormányzatok is tudnak némi ellensúlyt képviselni mindenképpen köszönhető a Solidarność szellemiségének és fegyelmezett következetességének is. És ez sokat segített abban is, hogy a pártok ne gyűrhessék maguk alá a civil élet minden területét, ne mászhassanak be mindenhová, teret engedhessenek a független kezdeményezéseknek is.
Messze kalandoztam 1956-tól, de nem teljesen a témától, különben is a Solidarność megalakulásának is kerek, 30. évfordulója van ebben az évben. De térjünk akkor vissza most már Magyarországhoz is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése