Ünnepi versek

 

Szelestey László:

Egy népköltőnkhöz

 

A nép világán hosszú éj borongott,

Ez éjnek réme: a nép önmaga!

Halvány sugárok égtek távolában;

De melly világot terjeszthet lakában,

Az éjnek nem volt ollyan csillaga.

 

Nehéz, nehéz az utat feltalálni,

Amelly a népnek lelkéhez vezet,

Mert a csalódás hosszú bánatának

Súlyos köréből készített magának

Megtört bizalma takaró mezet.

 

Egy magnak kellett itten eltévedni,

Mit a teremtés első hajnalán

Isten kezéből elragadt a sorsvész,

Mert nem nyűgzé le azt az alkotó ész

S a magból lett egy villámóceán.

 

Egy óceán, melly átzúg a világon,

S mellynek szívében emberjog terem,

Melly nem tűr bűnt, és nem tűr balgaságot,

Égő pokollá gyújtja a világot,

Ha győzni nem fog a jobb érzelem.

 

Ó, üdvezellek, a jogérzelemnek

Nagy óceánja, lángoló kebel,

Melly az erényt hűn gyöngyödül ölelted,

S egy óriási szirtté felnevelted

Az égi költészet szentségivel!

 

S te költő, kit e tenger istenévé

Emeltenek fel a jobb végzetek,

Hogy légy tűzoszlop az éj vándorának,

Teremts világot e népnek s honának!

Milly üdvösség, hogy hozzád léphetek!

 

Ó, adj egy cseppet égő tengeredből,

Melly óriásként rombol és teremt!

Hadd adjak hangot a varázs-igének!

Hódolni kell e jobb kor szellemének,

Véges ne korlátoljon végtelent!

Csapó Vilma:

Körének

 

Honfiak és honleányok,

Lelkesüljetek!

A hazának szent nevében

Egyesüljetek!

 

Int a múlt, jelen, jövendő:

Éberek legyünk.

Azt kívánja a közüdv, hogy

Vívjunk és tegyünk.

 

Mint egy dönthetetlen szikla,

Álljon a kebel,

Mellyet semmi a világon

Nem riaszthat el!

 

És a sok kar egybeforrva

Órjási legyen,

Melly mint el nem fáradó gép

Küzdjön és tegyen.

 

Egy legyen a milliárd szív,

Egy az érezet!

Így emeljük fel magasra

Csak a nemzetet!

 

Honfiak és honleányok,

Lelkesüljetek!

A hazának szent nevében

Egyesüljetek!

Berecz Károly:

Vagyunk egy ifjú nemzedék

 

Vagyunk egy ifjú nemzedék,

Melly hajnalon fogantaték,

Hazánknak hajnalán.

Szemünk mert a fényhez szokott,

Szeretjük a fényes Napot

A hosszú éj után.

 

Talán mert tisztán lát szemünk,

Dobnak sarat miellenünk.

Legyen nekik kedvök szerint,

A napsugár tettekre int.

Ismerjük ólomszárnyitok,

Ti drága álapostolok!

Ismerjük őseink bünét:

Miként húzának szerteszét.

Ezért lett a mi jelszavunk:

Mi egyesülve haladunk.

 

Tudjuk tisztelni, ami jó,

Mindegy, ki volt az alkotó,

Csak tiszta kéz legyen.

De a feltolt bálványokat,

A czifra gyémánt barmokat

A szélvész hordja szét!

 

Vagyunk egy ifjú nemzedék,

Melly hajnalon fogantaték,

Hazánknak hajnalán.

Szemünk mert a fényhez szokott,

Szeretjük a fényes Napot

A hosszú éj után.

Losonczi László:

Polgár-dal

 

Polgártársak, mind egyenlők,

Szabadok!

Kezetekbe telt poharat

Fogjatok!

Egy hazánk van; - zengjük testvér

Gyermeki:

Ád az Isten szebb jövendőt

Már neki!

Rabok valánk mi, ollyak, mint

Bárki más,

S ha valaha, most illet nagy

Áldomás.

Áldomás egy ezredévi

Kín után

Magyar népnek jóleshetik

Igazán!

No de társak, felejtsük a

Múltakat!

Illy időben panaszkodni

Nem szabad.

Legyen áldott Isten Csillag-

Honában,

Hogy a nép nem imádkozott

Hiában!

Legyen áldott mindörökre

Nevetek,

Kik egy népet testvérekké

Fűztetek,

Kik hirdetve az igazság

Szent szavát

Elhoztátok a hazának

Jobb korát!

Földerült az egyenlőség

Hajnala,

Mellynek eddig hazája a

Sír vala.

Mint egyenlők, mint testvérek,

Szabadok,

E Földön is lehetünk már

Boldogok!

S most barátság, egyetértés,

Uraim!

Vagyis inkább testvér-polgár-

Társaim!

Úgy lesz dicső és hatalmas

Nemzetünk,

Ha keblébe viszály-magvat

Nem vetünk.

Aki honfit honfinak bujt

Ellene,

Megveri azt a magyarok

Istene.

Bár próféta módon nyissa

Meg száját,

Nem szerette, nem szereti

Hazáját.

Fogjunk kezet, fogjunk nagyok,

Kicsinyek,

Jog- s teherben mind egyenlők,

Testvérek!

A nép kezet fogva lesz nagy

És szabad.

Rab, nagyobb, mint volt, ha mostan

Szétszakad.

Nehéz idő jött, magyarom,

Talpra állj!

Föl ne keljen már a sírba

Szállt viszály!

De a nemzet az orránál

Messzebb lát,

Nem lesz botor maga alatt

Vágni fát.

Eddig azért szállt baj, ínség,

Belvihar,

Mert nem értett soha egyet

A magyar.

Legyünk mától fogva egy test

Egy kebel,

Egyek élve és egyek ha

Halni kell.

Ha vész borul szent hazánknak

Fölébe,

Rendületlen keblet vigyünk

Elébe!

Ha egy testté összefűz a

Bizalom,

Nem dönthet meg, nem, semmi kül-

Hatalom!

Fel szabadság védletére

Hősi nép!

Szabadságért és hazáért

Halni szép.

Magyarország mindnyájunknak

Közhona;

Mától fogva minden polgár

Katona.

Azt beszélik, nincs kardunk, nincs

Fegyverünk;

Ellenségtől mi azért nem

Remegünk.

Akinek nincs: van ásója,

Kaszája;

Fegyver lesz az, ha kívánja

Hazája.

Merje lábát földeinkre

Tenni be!

Ki a legény, megmutatjuk

Izibe’.

Megmutatjuk egyrül egyig,

Hogyha kell;

A szabad kar, szabad lélek

Mit mivel.

Magyarország, édes hazánk,

Szeretünk!

Hűtlen fiak hozzád soha

Nem leszünk!

Egyenlőség, egyetértés

Jelszavunk;

Egyetértve érted élünk

És halunk!

Mai költőink:

Szelestey László (1821-1875)

Uraiújfaluról jött, régi nemesi családból. Kőszegen, Sopronban, Szombathelyen és Győrben tanult. Mint sokan a Márciusi Ifjak közül, ő is jogász lett, és a Reformellenzék egyik vezetője Vas megyében. Petőfi Sándor hatására kezdett verseket írni. Kevésbé volt forradalmi költő, mint akiket itt bemutattunk, inkább az érzelemes, szentimentális, romantikus verselést kedvelte. A szabadságharc alatt nemzetőrként harcolt: Vidos József kormánybiztos, nemzetőrparancsnok mellett szolgált (aki mellett annak idején a jogi gyakorlatát is töltötte). Főként a horvát támadásoktól igyekeztek megvédeni a megyét. A vereségek (és Vidos József halála) után visszahúzódott a birtokaira, és a gazdálkodás mellett csak az irodalommal foglalkozott. Verseskötetei viszont sikereket arattak. Sokakkal együtt 1861-ben tért vissza a politikai életbe, ekkor Vas megyét képviselte az Országgyűlésen. Ennek eredménytelensége után bekapcsolódott egy hazafias összeesküvésbe, ami miatt 1864-ben börtönbe zárták. A kiegyezéskor szabadult ki. Még többször választották képviselővé, és a megyéje tanfelügyelője is volt. (Azt nem tudni, hogy a fenti versét Petőfi Sándornak írta-e, vagy valamelyik másik márciusi ifjúnak.)

Berecz Károly (1821-1901)

Rimaszombatról jött nemesi-hivatalnoki családból, de az ország több városában élt és tanult. Az 1843-as Országgyűlésen Eötvös József titkára. Ekkor, Pozsonyban az országgyűlési ifjúságban ismerkedett meg és barátkozott össze Petőfi Sándorral, akivel nagy hatással voltak egymás költészetére is. Karcsi innentől kezdve szinte minden Országgyűlésen megjelent, mint a Reformellenzék munkáját segítő tudósító, az ülések szünetében pedig felolvasta a verseit a lelkes érdeklődőknek. Így költőként hamar népszerűvé vált, és hamarosan számos lapba írhatott. 1848-ban a Márciusi Ifjak egyike. Ekkor is elég jó verseket írt, amelyekben nem csak hazafiasság, hanem a társadalmi változások igénye is eléggé hangsúlyosan benne volt. A szabadságharc alatt a magyar kormány hivatalos lapjának, a Közlönynek a munkatársa, újságírója. Későbbi életéről kevesebbet tudok. Azt tudni például, hogy sokáig dolgozott a Magyar Tudományos Akadémián is. (Nem keverendő össze Bérczy Károllyal, aki szintén márciusi ifjú és költő volt, és akinek a képe helyére gyakran Berecz Károlyét teszik, valószínűleg a neveik és az aláírásaik hasonlósága miatt. Később majd róla is szó lesz, és az ő verseiből is mutatunk néhányat, ha megtaláljuk.)

Losonczy László (1812-1879)

Kecskemétről jött, Debrecenben tanult jogot és filozófiát. Később tanító lett, az ország több városában megfordult. 1843-ban ott volt az Országgyűlésen Bihar megye követei mellett. Hazafias versei egy időben népszerűek voltak. 1848-1849-ben ő is Losonczinak írta a nevét, de ezt később ő sem tartotta meg. Élete utolsó évtizedében nem tudott megbirkózni a depresszióval, az állapota többször olyan súlyos lett, hogy kórházba került. Bár a verseit sokan szerették és ismerték, ő úgy érezte, sosem kapott kellő elismerést.

Csapó Vilmáról semmit nem sikerült kiderítenem, pedig a verseit több reformkori lapban is megtalálni. Annyit gyanítok, hogy Csapó Máriának (Vachott Sándor költő feleségének) és Csapó Etelkának, (Petőfi Sándor egyik múzsájának) a rokona lehetett. A kép sem biztos, hogy őt ábrázolja. Aki többet tud róla, kérem, írjon róla kommentben!

Idézőjel (Amit Gazsi bátyánk ránk hagyott)

Részletek Tamás M. Gáspár: Öt tanács a hazának c. utolsó írásából

(A lényeg összefoglalására törekedtem, de lehet, hogy a válogatás szubjektívra sikerült. Ha gondoljátok, egészítsétek ki kommentben, nektek még mi volt fontos belőle.)

1. A reformkor újjáélesztése

„Talán szokatlan módon (…) arra van szükség – többek között –, hogy a múltat megvédjük. Azt a múltat természetesen, amely a represszió és a szenvedés csökkentését, a megbocsátás, kiengesztelődés, kölcsönös elismerés programját vitte végbe – nálunk legalább eltervezte, igen magas szellemi és erkölcsi színvonalon a reformkorban (…) –, és amely mindenütt a Duna-medencében a szellem, az Ige és a Betű nevében próbált először erőszakmentes átalakulást. Nem véletlenül épített hidat és alapított akadémiát Széchenyi. (…) A gondolatnak kellett volna fölszámolnia az elmaradottságot és a nyomort, és emberi méltóságot nyújtani (akkor még „fölülről”) az írástudatlanoknak és mezítlábasoknak, kiterjeszteni a nemesség részben képzelt történelmi (lovagi) erényeit a pórok viskóira. A kézenfekvő kritikai észrevételeink ellenére ez megjegyzendő: a szellem – a kritikai vizsgálódás és a hazafias felelősségvállalás, kötelességtudat, elkötelezettség – a szerzője a társadalmi reformnak. (...)

Ebben a helyzetben a nemzet, a haza sorsa igenis egyre közelebb kerül az autochton kultúra tevőleges mibenlétéhez. Hihetetlenül magas a tétje a kelet-közép-európai művészet, irodalom, filozófia, történetírás, archeológia, filológia és műbírálat nagyságának, mert a periférián még mindig ez a megalapozó fogalmi-intézményes elem, nem pedig a még voltaképpeni keletkezése előtt szétkorhadt állam. Az emberek kíméletes, együttérző, esztétikus együttélésének a kritériumait (…) kell megfogalmazniuk (…) csak magukra és barátaikra utalt honpolgároknak, (…) rendszerezhetetlen személyes tudással. (…) Ilyenkor lenne szükség Széchenyi akadémiájára (vagy mai megfelelőire), nagy múzeumra, közkönyvtárra, műemlék- és tájvédelemre (meg legfőképpen egalitárius, ingyenes, kötelező, intellektuálisan hiteles állami közoktatásra!), hogy tekintélyi fókuszba gyűjtse, legitimálja a műveltséget mint a haza fönntartóját.”

2. Önszervező közösségek és szakmai szervezetek eredményeinek, életének, véleményének figyelése, és ezen szervezetek tekintélyalakító tényezővé alakítása

„A tanácsom tehát a hazámnak: ha tekintélyt, eligazítást keres, akkor (…) figyeljen az önmagukat létrehozó (nem képviseleti-fölhalmazott, törvényalkotó) szerkezetek diszkurzív működésére, amelyek között a legfontosabbak a bíróságok (…), a céhes és céhen kívüli művészet, tudomány, filozófia kommunikatív csoportkezdeményei, a nem kormányzati szervezetek (…), köztük is a szociális védelmi, emberi jogi, nővédő, kisebbségvédő (…), környezetvédő (…) csoportokat. Ezek alternatív tekintélyképző elemek, amelyeknek a veszélyeztetett, de mégis valóságos léte az 1945 utáni (…) konszenzus, kompromisszum a forrása még mindig. Azt tanácsolom a hazámnak, hogy elismerésével ne csak „a választási győztest”, azaz a legközvetlenebb kényszer gyakorlóit tüntesse ki. (…) Maga kutassa az érvényes legitimációs tekintélyérveket a hozzáférhető kulturális anyagban, és őket mérje hozzá a represszív „többségi” legitimációs technikákhoz.”

3. Konfliktusok vállalása az emberi méltóságért és jogért, az ellenfél tiszteletben tartásával is

„A haza törődjék bele, hogy legjobb jövője nem lehet más, csak a permanens konfliktus, az informális apparátusi hatalommal való állandó állóháború, a kis tétekre menő szabadságharc gyötrő kellemetlenségei, a küzdelem kisszerűségének hősi elviselése. Eközben kellene az apparátusi/tőkés érdekcsoportokkal jóhiszeműen úgy eljárni, hogy világossá tesszük a látszólagos-külsődleges „rendszerváltás” után is, hogy ők és elég zárt belviláguk is teljes tagja(i) a patrióta politikai közösségnek (megalázásukról, életük lehetetlenné tételéről szó se lehet!), a tisztelet minden állampolgárnak és emberi lénynek hiánytalanul kijár. Az „elnyomónak” érzekelt struktúrákkal hosszasan együtt kell majd élni, ezért is ki kell zárni a dehumanizáló gyűlöletkampányokat és a megvetés gesztikáját. (...) Az egyetlen elképzelhető kimenetel a hatalom nélküli intellektuális elkötelezettség (azaz az igazság kutatása), amely a civil társadalom szüntelen konfliktuskészségén múlik, amely nem győzheti le az amorf hatalmi szférát, de kikövetelhet tőle annyi morális, gazdasági, szervezeti engedményt (pl. a természeti és épített környezet ügyében, a tudományos, azaz fölsőoktatási és művészeti szféra autonómiájának ügyében, alkotmányos jellemzők újbóli bevezetésében stb.), amely a nép életét valamennyi reménnyel hathatják át. (…)

Amire értelmesen törekedni lehet az (…) önérzetes kívülállás szintézise a nyilvános, jogszerű kompromisszumkereséssel, a sértett és igazságtalanul igénybe vett nép érdekeinek és megbántott büszkeségének türelmes védelmével. Ezt az attitűdöt át kell vinni a rendszer formális bukása utáni időkre.”

4. Az önkritika és az önreflexió állandó képessége

„Az önkritika, az önvizsgálat, a történelmünk végiggondolása a legmagasabb elméleti szinten: ez nagyon követelően, „igényesen” hangzik, de elengedhetetlenül szükséges. (…)

Tudjunk róla, mennyire meg vagyunk mérgezve, halálra betegítve a gyöngék iránti rosszakaratnak mint antropológiai hipotézisnek az elfogadásától.”

5. Humanitárius, egalitárius hagyományaink fenntartása, azok ápolása

„A mélyreható politikai változás – akármennyire elégtelen önmagában – meg fogja követelni az állagőrzést és helyreállítást, tehát alapvetően konzervatív funkciók reformerek általi, konzervatív eszményektől vezérelt rendszeres gyakorlását. Minden kis és nagy településen a helyi közgyűjtemények, iskolák, történelmi épületek, templomok, jól működő, nagy hagyományú műegyüttesek, gyakorlatok szorulnak gyámolításra, bátorításra, pénzforrásokra, elismerésre. A lakóhelyünk természeti környezete (…) ugyancsak védelemre szorul a zsákmányszerző apparátusi kapitalizmus romboló közönyével és durvaságával szemben. (...)

Ki kell merészkednünk a nálunk elrejtett modern történelembe, hogy megtehessük azokat a lépéseket, amelyek a politikát – a közös racionális döntéshozatalt – az utópiából közelebb hozzák a tavak, erdők, dűlők, városnegyedek, művészi praxisok, ételreceptek, szerelmi ízlés oltalmazásához. Ehhez Európa reformjára lesz szükségünk, mert a haza észfogalma szünetel: nem szemléleti, hanem politikai okokból. És együtt kell majd élnünk ellenségeinkkel, akiknek megvannak a szenvedélyeik, de a megromlott, bizonytalan civilizációnk hidegen hagyja őket. Nem fognak eltűnni, uralmukat se fogják föladni. Embertársaink, tehát tisztelet és méltóság őket is megilleti. (...)

A modern történelembe való kimerészkedés pedig azt jelenti: meg kell értenünk, mi a szent ebben a történetben a mocsok ellenére, amely természetszerűleg belekeveredett; hol helyezkedik el a tekintély, az autentikus, valódi autoritás, amelyet az emberi személyiség (kreativitás, erotika, szeretet, esztétikum, mitológiai képzelet) (…) a nyelvén szoktunk leírni, majd ennek az analogisztikus leírásnak a bizonyítékát, a próbáját kezdtük (…) követelni a fölvilágosodásban és a klasszikus idealista filozófia konstrukcióban.”

(...)

„Ez a nehéz föladat vár hazánkra. Semmilyen hatalom és győzelem nem menti meg. Csak a szakadatlan munka az igazságon és a szépségen, mint mindig.”

A teljes írás itt olvasható.

Tamás M. Gáspár és amit nekünk hagyott

Én, aki személyesen nem ismertem (bár sokszor kerestem a társaságát, szívesen lettem volna a tanítványa, de ez sosem jött össze), de olyan közel éreztem magamhoz az eszméit, most sokakkal együtt nagyon elárvultnak érzem magam szellemileg.

Fájó a hiánya már most. Nem csak a bölcsessége, a hatalmas tudása miatt. Bár sereg nélküli vezérnek mondta magát, de mi tudtuk: mi vagyunk a serege. Szeretnénk továbbra is azok maradni, ami borzasztóan nehéz lesz.

Egy olyan tekintély ment el, akire lehetett támaszkodni, ha elbizonytalanodtunk, akinek szavai még távolról, ismeretlenül is erőt tudtak adni. Emellett pedig példát.

A következetes és kérlelhetetlen, de ugyanakkor intellektuális érvekkel megtámogatott emberi együttérzésből.

Ami ma olyan nagy hiány. Annyian hiszik azt, hogy vagy együttérzés vagy intellektus, de a kettő együtt nem megy, mert ugye, a szokásos undorító, hazug közhely szerint, akinek fiatal korában nincs szíve, annak nincs szíve, akinek idős korában még mindig van szíve, annak nincs esze... (Nem szó szerint így, de a lényege ez ennek a hazug közhelynek.)

Példát adni a gentleman viselkedésből és stílusból.

Ami ezek szerint igenis összeegyeztethető a radikális társadalmi változások óhajtásával. Lehet az ember úgy úriember, hogy a népért küzd.

Példát különböző(nek tűnő) szellemi hagyományok értékének meglátásáról, és egyaránt való beillesztéséről gondolkodásunkba.

Ez a példa, amit ezeken a területeken nekünk, mindannyiunknak, egész népének, egész nemzetének mutatott.

És a hatalmas munka az életmű, ami emögött állt. Mert az ő teljesítményét nem lehetett nem értékelni.

Mi akik példáját követni akarjuk, de nála fiatalabbak és tapasztalatlanabbak vagyunk, persze, hogy félünk, hogy az ilyen tekintély hiánya miatt minket könnyedén ledarálhatnak. De majd megyünk, próbálkozunk, és bízunk a legjobbakban.

Addig pedig... Arra gondoltam az lesz a legjobb emlékezés, ha itt, ezen a blogon is közzéteszek néhány fontos mondatot utolsó üzenetéből, amit ránk hagyott. (Lásd a következő bejegyzést!)

Addig is itt van talán az utolsó interjú vele. Valaki olyantól, aki szerintem mélyen átérezte az ő mondanivalóját:

https://open.spotify.com/episode/2HwoGsE7zjQIYcqeoWi8GB

És egy másik, korábbi, amiről azt hiszem, ugyanez mondható:

https://partizan.merce.hu/2018/12/07/tgm-70-eletutinterju/

És egy összeállítás fontos írásaiból:

https://merce.hu/tgm70/

Hogyan készítsünk jó történelmi sorozatot

Szóval, ahogy ígértem, egy ajánló jó történelmi sorozatokról. Megnézzük, mitől lesznek jók (főleg az Aranybullához képest), és ennek kapcsán mire érdemes figyelni, ha történelmi sorozatot készítünk.

Ha olyan sorozatot szeretnénk, amely egy királyi udvar működéséről szól:

Koronás Sas (Korona Królów)

Eredeti címe szerint: Királyok koronája, de a magyar fordítók, úgy látszik, már a címben jelezni szerették volna, hogy ez egy lengyel film, ezért a lengyel címerállatról nevezték el. 2018-ban indult, jelenleg is fut. A jelek szerint nagy sikerrel megy Magyarországon is, sokan szeretik. (A Duna TV-n lehet megnézni.) Tulajdonképpen nem egy, hanem három különálló sorozat, különálló történettel.

Az első két évad III. Kazimierz királyról (Nagy Kázmérról) szól, a Piast-család utolsó uralkodójáról,

a 3. évad Jadwigáról (Hedvigről) mint királynőről (Nagy Lajos magyar király lánya az Anjou-családból), illetve arról az időszakról, amikor társuralkodók voltak Jogaila litván fejedelemmel, aki lengyel királyként a Władysław nevet vette fel.

A 4. évad pedig (amelyet most, januárban mutatnak be Polákországban, tehát egy kis idő még, amíg Magyarországra is eljut) már a Jagiełło-család címet viseli, arról az időszakról szól, amikor Jadwiga már nem él, és egyedül Władysław a király. Szóval: mitől működik ez a sorozat?

1. Mert egy izgalmas regény, és nem egy törilecke.

Az alkotók tényleg egy történetet (pontosabban sok kis történetet) akarnak elmesélni minél érdekesebben. és nem történelmi adatokat a szánkba rágni (mint az Aranybullában) vagy mindenáron egy erőltetett üzenetet a fejünkbe nyomni a „régi dicsőségről” vagy miről. Fura, hogy ezt még magyarázni kell, de amúgy a történelemnek, mint tudománynak, illetve tantárgynak is ez lenne az értelme: hogy emberi történeteket lássunk meg benne, és hogy régi emberekben magunkra ismerjünk, saját problémáinkra és lehetséges válaszainkra. Nem pedig az, hogy semmire sem használható „érdekességekkel” untathassuk majd a barátainkat, illetve képzelt kollektív büszkeségünkkel kábítószerezzük be magunkat.

2. Az emberi fantázia szerepe

Az alkotók merték használni a saját képzeletüket is. Nem ragaszkodtak ahhoz, ami csak a tankönyvekben le van írva, hanem ki merték azt pótolni saját maguk által kitalált történetszálakkal. Egy csomó nemesnek, akikről a krónikákból, feljegyzésekből, oklevelekből esetleg csak annyit tudunk, hogy mikor milyen tisztségeket viseltek, nem csak arcot adtak, hanem jellemet, egyéni problémákat, sorsokat is. Az emberek közé viszonyokat kreáltak, ellenségeskedéseket, szerelmi szálakat, barátságokat és intrikákat, harcokat és szövetségeket. Ebben sokat tanult a sorozat a Trónok harcától, de már korábban az olyan történelmi sorozatoktól, mint a Róma, a Tudorok, a Borgiák és a török Dicső évszázad (Magyarországon Szulejmán címen futott). Felismerték, hogy valami nem attól lesz történelmileg hiteles, hogy csak azokat a száraz adatokat mondjuk el róla, amik az esetleg szűkös forrásokban fennmaradtak. Vagy ha ez a történelmi hitelesség, akkor egy sorozatnak nem történelmileg kell hitelesnek lennie, hanem emberileg. (Mert lehet, hogy a valóságban nem ilyen volt pl. Spytek vagy Dobiesław, de az biztos, hogy nem is voltak unalmas figurák, hanem cselekvő, gondolkodó, érző emberek, akik különböző viszonyokban álltak más cselekvő, élő gondolkodó emberekkel.)

3. Sok szereplő, sok szál

Az előbbiből következik. A Koronás Sas nem kizárólag Kazimierz királyról vagy Jadwiga királynőről szól, hanem Kazimierz király és Jadwiga királynő egész udvaráról. Sőt nem is játszódik minden a Wawel zárt világában, hanem kinézünk néha Krakówba is, így az udvari emberek mellett feltűnik a sorozatban az egyszerű köznép is: vannak itt egyszerű kocsmárosok, kézművesek, kereskedők, sőt sírásó és jobbágy is. Természetesen ők is kitalált személyek. Bár a sorozat kissé idillikusan ábrázolja az elit és a köznép viszonyát, de dicséretére válik, hogy egy ilyen szélesebb társadalmi igény is van benne.

4. Emberarcúság

Szintén az előbbiekből következik. Bár, ha akarjuk, lehet egy olyan olvasata az egésznek, hogy egy régi dicsőségről szól, amikor még nagy volt a hazánk, és milyen jó uralkodók kormányoztak minket stb., mégis: nemcsak a nemeseket, hanem ezeket a nagy uralkodókat is valamennyire emberarcúnak mutatja be, minden lehetséges idealizálás mellett is.

(Ebből a szempontból érdemes lenne összevetni a fenti sorozatokat: a Koronás Sast, a Tudorokat, a Borgiákat és a Rómát. Az a gyanúm, hogy a Róma ábrázolhatta a legkevesebb illúzióval az emberi gyarlóságot, mivel ott nehezedett a legkevésbé az a fajta nyomás az alkotókra, hogy valamiféle régi nemzeti dicsőséget kell megjeleníteniük.)

Ha mégis ragaszkodnánk ahhoz, hogy csak a történelmi forrásokra támaszkodjunk, akkor

Jankovics Marcell: Mondák a magyar történelemből

Hasonló, mint a rendező Magyar népmesék sorozata, csak itt magyar mondákat dolgoz fel. Méghozzá úgy, hogy a szöveg, a narráció tényleg lehetőleg csak a középkori krónikák szövegeit tartalmazza különösebb magyarázat nélkül (pl. Gesta Hungarorum, Képes Krónika, István-legenda, László-legenda, stb.) De mégis, ezeket olyan remek mozgó képekkel tudja illusztrálni, ami egészen rendkívüli.

Minden képkockája tündöklő kincs, és remek oktatási segédanyag is. Mint a rendezőtől megszoktuk, kreatív módon játszik a realisztikus és a szimbolikus képek egymásba való átfolyásával. (Jópofa például, hogy itt a térképeken nem nyilak, hanem mozgó porfelhők jelzik az egyes seregek vonulását.) És ezzel sok történelmi tényhez teremt nagyon jól megjegyezhető háttéranyagot,

ami megtámasztja történelmi tudásunkat. Mint sejthető, az én életemben is fontos hatása volt.

A nagyon szép, színes képek mellett is: Jankovics Marcellre mindig jellemző volt egyfajta puritánság is, ami a történeti hitelességet illeti. A szövegben a krónikákra koncentrált, a képekben pedig mindig egy-egy történelmi kor jellegzetes képzőművészeti, festészeti világát próbálta visszaadni. Ez remekül működik a Mondákban

(amely jelentős részben a Képes Krónika képeinek megmozgatása) vagy utolsó sorozatában,

a Toldiban, ahol a szöveg Arany János szövege, a képi világ pedig a Képes Krónikán kívül a híres Manéziai daloskönyvet idézi,

mint a lovagi élet legszínesebb korabeli forrását. Voltak ebben a szellemben kevésbé sikeres kísérletei is, mint a Fabulák, ahol Heltai Gáspár állatmeséinek szövegeihez XVI. századi rézmetszet-illusztrációkat próbált társítani, amiből az jött ki, hogy a szöveg is mai ember számára semmitmondó lett és a képi világ sem szép. (Illetve szép, csak gyerekszemmel kevésbé értékelhető.) Viszont a Mondákat és a Toldit mindenképpen tudom ajánlani, történelem- és irodalomórai segédanyagnak is, meg csak úgy szórakozásnak, szép vizuális ingernek is.

És hogy a tanulságot is levonjam: ha már tényleg csak egy töriórát akarunk tartani, akkor azt legalább illusztráljuk jól.

 És még egy lengyel film (ez nem sorozat), amely pedig azért érdekes, mert a történelmi dokumentumfilmet és a játékfilmet ötvözi. 

A szablya fiai (Zrodzeni do szabli)

Az eredeti címe: Zrodzeni do szabli, aminek a szószerinti fordítása Szablyára születettek vagy Szablyára termettek, de egyik sem hangzik valami jól, szerintem sem, így általában A szablya fiai magyar címet szokták javasolni hozzá. Maradjunk mi is ennél!

A film a Sieniawski-család projektje.

Janusz Sieniawski egy híres vívómester, aki történelmi vívóiskolát hozott létre, elsősorban a szablyavívásra szakosodva.

Ő koreografálta a Tűzzel, vassal filmváltozatának vívójeleneteit (a leglátványosabbnál ő maga játszotta el Mikołaj Kurcewiczet, aki megvív Jurko Bohunnal, a kozák vezérrel).

De feltűnt Jerzy Hoffman más filmjeinél is is, hol csak láthatatlan koreográfusként, hol látható szereplőként is. (Mint pl. A varsói csatában is eljátszott egy lengyel katonatisztet.)

A vívóiskolát Janusz mellett a két ikerfia, Bartosz és Krzysztof viszik tovább. Hogy a család rokona-e a régi nagy arisztokrata Sieniawski-családnak, mely a Rákóczi- és a Báthory-családdal is rokonságban állt, nem tudom.

(Adam Sieniawski lengyel nagyhetman fontos segítője volt a Rákóczi-szabadságharcnak, annak ellenére, vagy talán éppen azért, hogy a felesége, Elżbieta Lubomirska-Sieniawska megcsalta őt Rákóczi Ferenccel.)

Szóval Sieniawskiék írtak egy filmet a történelmi szablyavívás népszerűsítésére, és annak bemutatására, mennyire fontos szerepet kapott ez a jellegzetes fegyver a lengyel nemesi kultúrában.

A történelmi szablyavívás Magyarországon is népszerű, és mivel nálunk talán még mélyebb (a honfoglalásig visszamenő) gyökerei vannak, mint a polákoknál, valószínűleg ez a film is nagy siker lenne a Duna TV-n is. Addig is itt lehet megtekinteni. (Majd készítünk hozzá egy magyar, esetleg egy angol feliratot is, ha lesz időnk.)

A film kerettörténete egy kitalált nemes, Błażej Wronkowski élete. Błażej maga meséli el az életét a nézőnek (és közben alig-alig tűnik fel, hogy a figurát alakító Bartosz Sieniawski a jelenetei alatt tulajdonképpen alig szólal meg. Błażejt szinte csak mint narrátort halljuk, narrátorként viszont egy másik, profi színész adja a hangját.)

A másik főszereplő Jan Jerlicz, a veterán katona, aki az orosz fogságból visszatérve veszi kézbe Błażej oktatását, illetve harci kiképzését. A figura alakítója maga a film rendezője, Paweł Deląg. Elismert színész, aki rendezőként kedveli a történelmi témákat. Błażej tehát leginkább hallgat, Jan bácsi viszont annál többet beszél és tanít.

Mert a film elsősorban Błażej harcossá éréséről szól, arról, mik a kiképzése egyes fázisai, hogyan edz és gyakorol, hogyan válik jó szablyavívóvá. Viszont a cselekményt időről időre megszakítják híres történészek, akik beszélnek arról, hogy az előbb látottakat honnan tudjuk, milyen forrásokat találunk rá, és hogyan illeszkedik mindez a harcias XVII. századi lengyel nemesség és általában a Nemesi Köztársaság történetébe. Így kapunk információkat pl. a kora újkori kovácsmesterségről, vagy arról, hogy hogyan lehetett viselni a kardot a templomban, hogyan püfölték egymást a lengyel nemesek botokkal vasárnap délutáni szórakozásként (de már a csatákra készülve) stb.

Bevallom, az első pár alkalommal még úgy tűnt, a történészi okoskodás nem sokat tesz hozzá ahhoz, amit amúgy is látunk. De összességében mégiscsak jól működött ez a félig dokumentumfilmes félig játékfilmes megoldás. Jobban kilógott kicsit az egészből dramaturgiailag az, amikor azt is bemutatták, hogy a két Sieniawski-testvér hogyan rekonstruálja egy mai tornateremben a szablyavívás XVI-XVII. századi módszerét.

Mármint ez is hihetetlenül jól nézett ki, csak mivel a két tesó amúgy is szerepel a filmben, kicsit fura volt őket mai edzőruhában és tornacipőben látni.

A film tetőpontja pedig egy nagy „boss fight” természetesen egy orosz ellenféllel.

A figura neve Dmitrij Repnyin, amivel valószínűleg utalnak az intrikus XVIII. századi varsói orosz követre, Nyikolaj Repnyinre (akinek fontos része volt a Lengyel-Litván Köztársaság első feldarabolásában). Az őt alakító színész pedig a másik testvér, Krzysztof Sieniawski.

Két ikertestvér vív itt tehát egymással, ami akár annak a szimbóluma is lehetne, hogy az embernek saját magával is meg kell küzdenie, ha jó harcossá akar válni.

De ez kevésbé jöhet elő, mert a sminkesek annyira másként maszkírozták el a két Sieniawski-fiút, hogy nem nagyon lehet észrevenni, hogy rokonok lennének.

Összességében tehát A szablya fiai is attól jó, hogy nem keveri össze a történelmi ismeretterjesztést a propagandával. Ha akarod ezt is felfoghatod úgy, hogy valami kegyetlenebb, de dicsőbb korról szól, de alapvetően egy tevékenységnek, egy harcművészetnek a történelmi gyökereit akarja bemutatni, amely harcművészetet az alkotók szeretnek és tiszteletre méltó szenvedéllyel művelnek és oktatnak. Az egész filmen az érdeklődés érződik egy történelmi kor valósága iránt, nem pedig az, hogy valakinek személyi kultuszt akarna teremteni vagy erővel jó és engedelmes állampolgárrá akarna nevelni. Szerintem ilyen filmeket simán forgathatnánk mi magyarok is akár a saját végvári korunkról, akár az Erdélyi Fejedelemségről.

És természetesen most is: ha kell, lefordítom A szablya fiait magyarra a televízió számára is, de akkor én is kérek egy szinkronszerepet a Duna TV-től.