Hogyan készítsünk jó történelmi sorozatot

Szóval, ahogy ígértem, egy ajánló jó történelmi sorozatokról. Megnézzük, mitől lesznek jók (főleg az Aranybullához képest), és ennek kapcsán mire érdemes figyelni, ha történelmi sorozatot készítünk.

Ha olyan sorozatot szeretnénk, amely egy királyi udvar működéséről szól:

Koronás Sas (Korona Królów)

Eredeti címe szerint: Királyok koronája, de a magyar fordítók, úgy látszik, már a címben jelezni szerették volna, hogy ez egy lengyel film, ezért a lengyel címerállatról nevezték el. 2018-ban indult, jelenleg is fut. A jelek szerint nagy sikerrel megy Magyarországon is, sokan szeretik. (A Duna TV-n lehet megnézni.) Tulajdonképpen nem egy, hanem három különálló sorozat, különálló történettel.

Az első két évad III. Kazimierz királyról (Nagy Kázmérról) szól, a Piast-család utolsó uralkodójáról,

a 3. évad Jadwigáról (Hedvigről) mint királynőről (Nagy Lajos magyar király lánya az Anjou-családból), illetve arról az időszakról, amikor társuralkodók voltak Jogaila litván fejedelemmel, aki lengyel királyként a Władysław nevet vette fel.

A 4. évad pedig (amelyet most, januárban mutatnak be Polákországban, tehát egy kis idő még, amíg Magyarországra is eljut) már a Jagiełło-család címet viseli, arról az időszakról szól, amikor Jadwiga már nem él, és egyedül Władysław a király. Szóval: mitől működik ez a sorozat?

1. Mert egy izgalmas regény, és nem egy törilecke.

Az alkotók tényleg egy történetet (pontosabban sok kis történetet) akarnak elmesélni minél érdekesebben. és nem történelmi adatokat a szánkba rágni (mint az Aranybullában) vagy mindenáron egy erőltetett üzenetet a fejünkbe nyomni a „régi dicsőségről” vagy miről. Fura, hogy ezt még magyarázni kell, de amúgy a történelemnek, mint tudománynak, illetve tantárgynak is ez lenne az értelme: hogy emberi történeteket lássunk meg benne, és hogy régi emberekben magunkra ismerjünk, saját problémáinkra és lehetséges válaszainkra. Nem pedig az, hogy semmire sem használható „érdekességekkel” untathassuk majd a barátainkat, illetve képzelt kollektív büszkeségünkkel kábítószerezzük be magunkat.

2. Az emberi fantázia szerepe

Az alkotók merték használni a saját képzeletüket is. Nem ragaszkodtak ahhoz, ami csak a tankönyvekben le van írva, hanem ki merték azt pótolni saját maguk által kitalált történetszálakkal. Egy csomó nemesnek, akikről a krónikákból, feljegyzésekből, oklevelekből esetleg csak annyit tudunk, hogy mikor milyen tisztségeket viseltek, nem csak arcot adtak, hanem jellemet, egyéni problémákat, sorsokat is. Az emberek közé viszonyokat kreáltak, ellenségeskedéseket, szerelmi szálakat, barátságokat és intrikákat, harcokat és szövetségeket. Ebben sokat tanult a sorozat a Trónok harcától, de már korábban az olyan történelmi sorozatoktól, mint a Róma, a Tudorok, a Borgiák és a török Dicső évszázad (Magyarországon Szulejmán címen futott). Felismerték, hogy valami nem attól lesz történelmileg hiteles, hogy csak azokat a száraz adatokat mondjuk el róla, amik az esetleg szűkös forrásokban fennmaradtak. Vagy ha ez a történelmi hitelesség, akkor egy sorozatnak nem történelmileg kell hitelesnek lennie, hanem emberileg. (Mert lehet, hogy a valóságban nem ilyen volt pl. Spytek vagy Dobiesław, de az biztos, hogy nem is voltak unalmas figurák, hanem cselekvő, gondolkodó, érző emberek, akik különböző viszonyokban álltak más cselekvő, élő gondolkodó emberekkel.)

3. Sok szereplő, sok szál

Az előbbiből következik. A Koronás Sas nem kizárólag Kazimierz királyról vagy Jadwiga királynőről szól, hanem Kazimierz király és Jadwiga királynő egész udvaráról. Sőt nem is játszódik minden a Wawel zárt világában, hanem kinézünk néha Krakówba is, így az udvari emberek mellett feltűnik a sorozatban az egyszerű köznép is: vannak itt egyszerű kocsmárosok, kézművesek, kereskedők, sőt sírásó és jobbágy is. Természetesen ők is kitalált személyek. Bár a sorozat kissé idillikusan ábrázolja az elit és a köznép viszonyát, de dicséretére válik, hogy egy ilyen szélesebb társadalmi igény is van benne.

4. Emberarcúság

Szintén az előbbiekből következik. Bár, ha akarjuk, lehet egy olyan olvasata az egésznek, hogy egy régi dicsőségről szól, amikor még nagy volt a hazánk, és milyen jó uralkodók kormányoztak minket stb., mégis: nemcsak a nemeseket, hanem ezeket a nagy uralkodókat is valamennyire emberarcúnak mutatja be, minden lehetséges idealizálás mellett is.

(Ebből a szempontból érdemes lenne összevetni a fenti sorozatokat: a Koronás Sast, a Tudorokat, a Borgiákat és a Rómát. Az a gyanúm, hogy a Róma ábrázolhatta a legkevesebb illúzióval az emberi gyarlóságot, mivel ott nehezedett a legkevésbé az a fajta nyomás az alkotókra, hogy valamiféle régi nemzeti dicsőséget kell megjeleníteniük.)

Ha mégis ragaszkodnánk ahhoz, hogy csak a történelmi forrásokra támaszkodjunk, akkor

Jankovics Marcell: Mondák a magyar történelemből

Hasonló, mint a rendező Magyar népmesék sorozata, csak itt magyar mondákat dolgoz fel. Méghozzá úgy, hogy a szöveg, a narráció tényleg lehetőleg csak a középkori krónikák szövegeit tartalmazza különösebb magyarázat nélkül (pl. Gesta Hungarorum, Képes Krónika, István-legenda, László-legenda, stb.) De mégis, ezeket olyan remek mozgó képekkel tudja illusztrálni, ami egészen rendkívüli.

Minden képkockája tündöklő kincs, és remek oktatási segédanyag is. Mint a rendezőtől megszoktuk, kreatív módon játszik a realisztikus és a szimbolikus képek egymásba való átfolyásával. (Jópofa például, hogy itt a térképeken nem nyilak, hanem mozgó porfelhők jelzik az egyes seregek vonulását.) És ezzel sok történelmi tényhez teremt nagyon jól megjegyezhető háttéranyagot,

ami megtámasztja történelmi tudásunkat. Mint sejthető, az én életemben is fontos hatása volt.

A nagyon szép, színes képek mellett is: Jankovics Marcellre mindig jellemző volt egyfajta puritánság is, ami a történeti hitelességet illeti. A szövegben a krónikákra koncentrált, a képekben pedig mindig egy-egy történelmi kor jellegzetes képzőművészeti, festészeti világát próbálta visszaadni. Ez remekül működik a Mondákban

(amely jelentős részben a Képes Krónika képeinek megmozgatása) vagy utolsó sorozatában,

a Toldiban, ahol a szöveg Arany János szövege, a képi világ pedig a Képes Krónikán kívül a híres Manéziai daloskönyvet idézi,

mint a lovagi élet legszínesebb korabeli forrását. Voltak ebben a szellemben kevésbé sikeres kísérletei is, mint a Fabulák, ahol Heltai Gáspár állatmeséinek szövegeihez XVI. századi rézmetszet-illusztrációkat próbált társítani, amiből az jött ki, hogy a szöveg is mai ember számára semmitmondó lett és a képi világ sem szép. (Illetve szép, csak gyerekszemmel kevésbé értékelhető.) Viszont a Mondákat és a Toldit mindenképpen tudom ajánlani, történelem- és irodalomórai segédanyagnak is, meg csak úgy szórakozásnak, szép vizuális ingernek is.

És hogy a tanulságot is levonjam: ha már tényleg csak egy töriórát akarunk tartani, akkor azt legalább illusztráljuk jól.

 És még egy lengyel film (ez nem sorozat), amely pedig azért érdekes, mert a történelmi dokumentumfilmet és a játékfilmet ötvözi. 

A szablya fiai (Zrodzeni do szabli)

Az eredeti címe: Zrodzeni do szabli, aminek a szószerinti fordítása Szablyára születettek vagy Szablyára termettek, de egyik sem hangzik valami jól, szerintem sem, így általában A szablya fiai magyar címet szokták javasolni hozzá. Maradjunk mi is ennél!

A film a Sieniawski-család projektje.

Janusz Sieniawski egy híres vívómester, aki történelmi vívóiskolát hozott létre, elsősorban a szablyavívásra szakosodva.

Ő koreografálta a Tűzzel, vassal filmváltozatának vívójeleneteit (a leglátványosabbnál ő maga játszotta el Mikołaj Kurcewiczet, aki megvív Jurko Bohunnal, a kozák vezérrel).

De feltűnt Jerzy Hoffman más filmjeinél is is, hol csak láthatatlan koreográfusként, hol látható szereplőként is. (Mint pl. A varsói csatában is eljátszott egy lengyel katonatisztet.)

A vívóiskolát Janusz mellett a két ikerfia, Bartosz és Krzysztof viszik tovább. Hogy a család rokona-e a régi nagy arisztokrata Sieniawski-családnak, mely a Rákóczi- és a Báthory-családdal is rokonságban állt, nem tudom.

(Adam Sieniawski lengyel nagyhetman fontos segítője volt a Rákóczi-szabadságharcnak, annak ellenére, vagy talán éppen azért, hogy a felesége, Elżbieta Lubomirska-Sieniawska megcsalta őt Rákóczi Ferenccel.)

Szóval Sieniawskiék írtak egy filmet a történelmi szablyavívás népszerűsítésére, és annak bemutatására, mennyire fontos szerepet kapott ez a jellegzetes fegyver a lengyel nemesi kultúrában.

A történelmi szablyavívás Magyarországon is népszerű, és mivel nálunk talán még mélyebb (a honfoglalásig visszamenő) gyökerei vannak, mint a polákoknál, valószínűleg ez a film is nagy siker lenne a Duna TV-n is. Addig is itt lehet megtekinteni. (Majd készítünk hozzá egy magyar, esetleg egy angol feliratot is, ha lesz időnk.)

A film kerettörténete egy kitalált nemes, Błażej Wronkowski élete. Błażej maga meséli el az életét a nézőnek (és közben alig-alig tűnik fel, hogy a figurát alakító Bartosz Sieniawski a jelenetei alatt tulajdonképpen alig szólal meg. Błażejt szinte csak mint narrátort halljuk, narrátorként viszont egy másik, profi színész adja a hangját.)

A másik főszereplő Jan Jerlicz, a veterán katona, aki az orosz fogságból visszatérve veszi kézbe Błażej oktatását, illetve harci kiképzését. A figura alakítója maga a film rendezője, Paweł Deląg. Elismert színész, aki rendezőként kedveli a történelmi témákat. Błażej tehát leginkább hallgat, Jan bácsi viszont annál többet beszél és tanít.

Mert a film elsősorban Błażej harcossá éréséről szól, arról, mik a kiképzése egyes fázisai, hogyan edz és gyakorol, hogyan válik jó szablyavívóvá. Viszont a cselekményt időről időre megszakítják híres történészek, akik beszélnek arról, hogy az előbb látottakat honnan tudjuk, milyen forrásokat találunk rá, és hogyan illeszkedik mindez a harcias XVII. századi lengyel nemesség és általában a Nemesi Köztársaság történetébe. Így kapunk információkat pl. a kora újkori kovácsmesterségről, vagy arról, hogy hogyan lehetett viselni a kardot a templomban, hogyan püfölték egymást a lengyel nemesek botokkal vasárnap délutáni szórakozásként (de már a csatákra készülve) stb.

Bevallom, az első pár alkalommal még úgy tűnt, a történészi okoskodás nem sokat tesz hozzá ahhoz, amit amúgy is látunk. De összességében mégiscsak jól működött ez a félig dokumentumfilmes félig játékfilmes megoldás. Jobban kilógott kicsit az egészből dramaturgiailag az, amikor azt is bemutatták, hogy a két Sieniawski-testvér hogyan rekonstruálja egy mai tornateremben a szablyavívás XVI-XVII. századi módszerét.

Mármint ez is hihetetlenül jól nézett ki, csak mivel a két tesó amúgy is szerepel a filmben, kicsit fura volt őket mai edzőruhában és tornacipőben látni.

A film tetőpontja pedig egy nagy „boss fight” természetesen egy orosz ellenféllel.

A figura neve Dmitrij Repnyin, amivel valószínűleg utalnak az intrikus XVIII. századi varsói orosz követre, Nyikolaj Repnyinre (akinek fontos része volt a Lengyel-Litván Köztársaság első feldarabolásában). Az őt alakító színész pedig a másik testvér, Krzysztof Sieniawski.

Két ikertestvér vív itt tehát egymással, ami akár annak a szimbóluma is lehetne, hogy az embernek saját magával is meg kell küzdenie, ha jó harcossá akar válni.

De ez kevésbé jöhet elő, mert a sminkesek annyira másként maszkírozták el a két Sieniawski-fiút, hogy nem nagyon lehet észrevenni, hogy rokonok lennének.

Összességében tehát A szablya fiai is attól jó, hogy nem keveri össze a történelmi ismeretterjesztést a propagandával. Ha akarod ezt is felfoghatod úgy, hogy valami kegyetlenebb, de dicsőbb korról szól, de alapvetően egy tevékenységnek, egy harcművészetnek a történelmi gyökereit akarja bemutatni, amely harcművészetet az alkotók szeretnek és tiszteletre méltó szenvedéllyel művelnek és oktatnak. Az egész filmen az érdeklődés érződik egy történelmi kor valósága iránt, nem pedig az, hogy valakinek személyi kultuszt akarna teremteni vagy erővel jó és engedelmes állampolgárrá akarna nevelni. Szerintem ilyen filmeket simán forgathatnánk mi magyarok is akár a saját végvári korunkról, akár az Erdélyi Fejedelemségről.

És természetesen most is: ha kell, lefordítom A szablya fiait magyarra a televízió számára is, de akkor én is kérek egy szinkronszerepet a Duna TV-től.