A két harcostárs

Ma van a lengyel-magyar barátság napja.
Igazából ma kellett volna idekerülnie ennek az írásnak, de így se rossz a helyzet. A mai napon két harcostárs emlékét fogjuk felidézni, akik bizonyos mértékig romantikus szimbólumai is lehetnének a lengyel-magyar fegyverbarátságnak. (Lehet, hogy egyszer még majd regényt is írok róluk, mert miért ne?) Ők is a januári felkelésben harcoltak együtt. Mégis ebből az írásból valahogy kimaradt a nevük. Ezért utólag bocsánat.
Ők pedig

Nyáry Eduárd és Marcin Borelowski.
Ritka fickók mindketten. De különösen Marcin.

Mégis, most Edével kezdem.

És sajnos rögtön azzal kell kezdenem, hogy Nyáry Eduárdról nagyon keveset tudunk. A nevét lengyel forrásokból ismertem meg, Magyarországon alig találkoztam olyannal, aki hallotta volna a nevét. Azt tudni, hogy gróf volt. De már arra sem találtam adatot, hogy a bedegi vagy a nyáregyházi Nyáry-családból származott-e. A pontos születési dátumát sem tudni. De valamikor az 1820-as években lehetett. Legkésőbb 1830-ban.
Fiatal korában huszártisztnek készült, ahogy az az ilyen romantikus és hősi lelkületű XIX. századi grófi ifjaknál sokszor lenni szokott. Kadét volt a bécsi Theresianumban, később tiszt lett valamelyik huszárezrednél. Még azt sem tudni, melyiknél. Kerestem a nevét az 1848-as honvédtisztek jegyzékében, és sehol nem találtam. Nézzük, mit tudunk:
Lengyel nyelvű életrajza azt írja, hogy Żółkiew (Zsovkva) környékén szolgált. 1848-ban hazaszökött, és később Józef Bem erdélyi hadseregében harcolt.
1848-ban a magyarországi legénységű huszárezredek közül három állomásozott Galíciában. (A 6. (Württemberg), akikről a 80 huszár film is szól, a 8. (Coburg) és a 10. (Vilmos).) De ebből csak kettő harcolt később Erdélyben. A 8. és a 10. A 8. (Coburg) főleg szlovákokból állt, de ez még nem jelent semmit, miért ne keveredhetett volna közéjük egy magyar arisztokrata. Mindent összevetve nekem a 10. (Vilmos) huszárezred tűnik valószínűbbnek, mert ők főleg Tarnopol környékén állomásoztak, ami már relatíve nincs olyan messze Żółkiewtől. Akkor Ede barátunk ilyen egyenruhát viselhetett.

(Csak nyilván nem közlegényit, hanem tisztit.)
Ha Coburg-huszár volt, akkor ilyen lehetett az egyenruhája:

A szabadságharc után emigrált. Azt írja a lengyel életrajz, hogy a krími háborúban is résztvett. Valószínű, hogy a török hadsereg kötelékében tette ezt. Állítólag Törökországban vasútépítéssel is foglalkozott. Később aztán Giuseppe Garibaldi magyar önkéntesei között bukkant fel. Lehet, hogy az Olaszországi Magyar Légiónak is tagja volt, habár az ottani tisztek között sem találtam a nevét. Itt egy újabb nagy kérdés következik: mettől meddig lehetett a Magyar Légió tagja? Mert azt tudni lehet, hogy 1862-ig viszonylag szabadon lehetett be- és kilépni a Légióból, de 1863-ban, mikor a katonák tömegesen jelezték, hogy mennének a lengyel szabadságharcba harcolni, akkor már az olasz kormány nemigen engedett el senkit. (Felvetődik: lehet, hogy Eduárd nem is harcolt Itáliában, csak később állította ezt magáról?)
De tény, hogy Ede 1863-ban már a Kongresszusi Királyságban volt, és beállt az orosz cári elnyomás ellen küzdő polákok mellé, régi vitézségével.

Történetünk másik hőse

Marcin Borelowski, akinek az életéről aztán már jóval többet tudni. Ő is egy ritka fickó. Sőt, ő még inkább, mint Ede. Elképesztően sokoldalú, széles érdeklődésű, szimpatikus, eseménydús életet élő figura. Az ő alakja éppen olyasmit jelez, hogy a XIX. században az emberek már kezdtek megszabadulni szerencsés vagy szerencsétlen születésük béklyóitól. Más szóval:nagyobb volt a társadalmi mobilitás, ezért a XIX. század még sokkal nagyobb számban produkált rendkívüli életutakat, mint a megelőző korszakok. De Marcin élete még XIX. századi mércével mérve is kalandos volt. Majdnem olyan, mint Petőfi Sándoré.

Marcin egy istenadta, mindent megfigyelő, minden tudást magába szívó tehetség lehetett: ezermester volt és valószínűleg született nyelvzseni is. 1829-ben született Pólwsie Zwierzynieckién, Kraków mellett. Állítólag elvégzett egy gimnáziumot, de ifjú korában mégis bádogos lett, a legjobbak egyike a szakmában. Emellett, mint Will Hunting, csak úgy hobbiból bejárt a Krakkói Egyetem előadásaira is. Érdekelte a matek, a fizika, de a történelem is. Lelkes olvasója volt a nagy XIX. századi lengyel történész, Joachim Lelewel írásinak.
Aztán az 1850-es években, mint a bádogos céh legénye beutazta a Habsburg Monarchiát, megtanult németül, csehül és magyarul is.
Mikor hazatért Krakówba, a céh nem segített neki bádogosként munkát találni, erre ő nem fogjátok kitalálni, mit csinált... Vándorszínésznek állt! Színészként megint utazgatott egy csomót, most már leginkább az Orosz Birodalom lengyel területein (azaz a Kongresszusi Királyságban). Mikor ismét hazatért, kitanulta a kútásást, és kútásóként kezdett dolgozni. Gondolom ezt is könnyedén vette. 1858-ban aztán végre megnyithatta saját bádogosműhelyét. De továbbra is vállalt kútásó munkákat is, jövedelemkiegészítésként. Energikus ember lehetett, szó, ami szó.
Valamikor 1859-ben vagy 1860-ban települt át újra a Kongresszusi Királyságba, Warszawa környékére. Barátai segítették a dolgát, akiket még vándorszínészként ismert meg. Valószínűleg ők vonták be aztán a titkos szervezetbe is, amely egy felkelés előkészítésén kezdett dolgozni az orosz elnyomás ellen. Az 1862-es év végén a műhelye titkos részében már kaszákat egyenesített, kardokat kovácsolt és puskákat javított.

1863 januárjában, a tervezettnél korábban tört ki a fegyveres harc, a hősies lengyel szabadságharc, amit máig is januári felkelésnek neveznek. Marcin ekkor saját szabadcsapatot szervezett, és felvette kedvenc történészének nevét harci álnévként, így ő lett Lelewel ezredes. A felkelőkön belül a radikális társadalmi reformerek, a „vörösök” irányzatába tartozott, de a másik, mérsékeltebb irányzattal, a „fehérekkel” is jóban tudott lenni.

A Lelewel-egység a mai Lublini vajdaságban (mai Délkelet-Polákország) kezdett működni. Marcin ügyes partizánharcot folytatott az oroszok ellen. Ha a csapata túlságosan megfogyatkozott, a maradékkal mindig át tudott slisszani a határon a Habsburg Birodalom területére, és ott galíciai lengyel legényekből új csapatot toborozni. Alparancsnoknak Antoni Jeziorańskit, a Magyarországi Lengyel Légió (Legion Polski) egykori tisztjét vette maga mellé. Sok győzelmet arattak, és nagy hírnévre tettek szert.

Nem tudni, hogy Ede és Marcin mikor találkoztak először. (Az bizonyosnak látszik, hogy Ede sem egyedül jött, vele tartott sok serény magyar legény is, akik a polákokkal vállvetve akartak harcolni.) Valószínű, hogy Ede beszélt lengyelül, és valamennyire Marcin is tudott magyarul. Így aztán jól megérthették egymást. A bizonyos csak annyi, hogy együtt harcoltak 1863 szeptember 3-án a híres panasówkai győztes csatában.

Nyáry Eduárd itt kapott lövést az oldalába. A közeli kisvároskába Zwierzyniecbe szállították, ott halt meg, rövid szenvedés után. Úgy mondják, halála előtt nem sokkal még áttért a reformátusról a katolikus vallásra, mert azt mondta, úgy akar meghalni, mint bajtársai, akikkel együtt harcolt. Halála után teste külön sírba került, amelyen aztán egy kopjafát állítottak a későbbi idők magyar vendégei.

De a neve a csata halottainak sírja fölé emelt emlékművön is szerepel a mai napig.

Marcin Borelowski túlélte a csatát. Három nappal később azonban újra harcba keveredett Batorz és Roztocze között.

Itt esett el ebben a harcban, több magyar és lengyel bajtársával együtt. Csak 33 éves volt, és az ő széles érdeklődésével, fáradhatatlan okos szellemével még nagyon sok minden lehetett volna belőle ha tovább életben marad. (Nem vagyok biztos abban sem, hogy pozitív dolog az, hogy ennek a rendkívüli embernek mindenképpen harcosként kellett meghalnia ahhoz, hogy a nevét a kései utókor is ennyire ismerje.) Így megmarad közös, örökké fiatal hősünknek.

Niech żyje przyjaźń polsko-węgierska! Éljen a lengyel-magyar barátság!

A vágtató kifli (?) kalandjai (Első benyomás)

Megnéztem a legújabb magyar filmsorozat első részét.

(Szerintem már a cím sincs helyesen írva, de ez apróság)
Azét a sorozatét, amit már tavaly ilyenkor nagy hírveréssel hirdettek, és nagy leégésszámba ment, hogy végül mégsem mutatták be, mert… Azóta sem derült ki, miért. Lényeg hogy vagy egy évet csúszott az egész bemutatója, mintha el sem készült volna időre. (Lám, mire elkészült, a tv-t is kihúzták alóla.)
És hogy milyen? Részletes kritikát majd csak akkor írok róla, ha már az összes részt láttam. De azért most leírom az első benyomásokat. Elég sok rokonom és ismerősöm csépelte azzal, hogy ez bizony gyenge. Nálam az „annyira gáz, hogy már jó” kategóriába tartozott. Vagyis jókat röhögtem rajta, és nagy kíváncsisággal várom a folytatást. Szóval inkább bájosan suta az egész, mint totál elcseszett. És még sokminden lehet belőle.

(Ez a jelenet például még nem volt benne...)
Csak egyetlen olyan nagyon látványos hibát látok benne, ami elkerülhető és elkerülendő lett volna: miért kellett az úgymond „korhűséget” az érthetőség rovására erőltetni? Úgy értem: tudom, hogy 1849-ben még másképpen beszéltek az emberek magyarul, mint ma. Azt is tudom, hogy 1849-ben még sokkal nagyobbak voltak a nyelvjárási különbségek, mint ma. De miért kell ezt ad absurdum hangsúlyozni? Így csak íróasztal mellett kitalált mű-archaizálás és erőltetett mű-tájszólás lesz a dologból. Ez csak eltávolítja a szereplőket a nézőtől, márpedig egy történelmi film akkor jó, ha azt sugallja a nézőnek, hogy végül is régen is csak ugyanolyan emberek éltek, mint ma, hasonló, emberi problémákkal. A magyar történelmi filmnek szép hagyományai vannak, és az alkotók olyan sokszor megoldották, hogy érthető maradjon a szereplők beszéde, de a korhoz se legyenek hűtlenek, amiben játszódik.

Na ennyit így elsőre. Meg pár dolgot a szereplőkről.

Lengyel Tamás remekül alakít. Mármint ő a legjobb az összes szereplő közül, na persze neki ez az egész egy jutalomjáték. Valószínűleg profi színészekre is igaz, amit egykori drámatanárom az amatőr színjátszókra mondott: a lányok szépek akarnak lenni a színpadon, a fiúk pedig férfiasak. Márpedig ebben a filmben Lengyel Tamás karaktere a legférfiasabb. Egy romantikus lelkületű hazafi, egy márciusi ifjú, aki a szabadságharcban már katona, és az ifjú forradalmár szerepe után a kemény és fegyelmezett katona szerepébe kellene belesimulnia. Ezt a belesimulást az új szerepbe pedig határozottsága fitogtatásával próbálja elérni. Persze az egész határozottsága és hősködése idézőjelbe van téve, sejthető, hogy a továbbiakban valószínűleg egyik humorforrás lesz a romantikus színpadias pózok és a valóság között feszülő ellentmondás. És ez nem is baj: nem olyan korban és helyen vagyunk, amikor a hősies pózok és hazafias manírok idézőjelek és irónia nélkül elfogadhatóak lennének számunkra. Mert akkor rögtön gyanítani kezdjük, hogy itt valami csalás vagy képmutatás van. (Hallod, Kovács Krisztián, a Jövedelmező állásban, ez neked szól!) De azért na legyünk őszinték fiúk: ugye hogy mind szeretnénk olyan daliásak és férfiasak lenni, mint amilyennek Lengyel Tamás ebben a szerepben kinéz dicső emlékű honvédseregünk tiszti atillájában? (Nekem persze felesleges erre vágyakoznom: én a valóságban is ilyen vagyok. Nem is értem, hogy Rudolf Péter miért nem rám bízta ezt a szerepet.) :-) Sőt: :-P

Nagy-Kálózy Eszter nem olyan jó. Értem én, illetve érteni vélem vagy legalábbis sejtem, hogy mit akart kihozni ebből a karakterből, csak nem sikerült. Mármint nem nagyon tud vicces lenni, pedig neki ezzel a szereppel elsősorban viccesnek kellene lennie. És tényleg igaz, hogy olyan szinten érthetetlenül (mármint: szóközök nélkül) beszél, hogy az már idegesítő. Nemértmmtmnd.

Trokán Nóra: nem rossz, de lehetne jobb. Az ő karaktere elég kidolgozatlan a forgatókönyvírók által. Ezért neki, a színésznőnek kellene színt, életet vinnie belé. De nem igazán teszi. (Pedig szerintem képes lenne rá.) A karaktere azért van elsődlegesen, hogy szép legyen. (És ezért is vele játszatják el.) De ő mint színész nem lép ezen túl. Pedig ha ő is a romantikus regények női hősét értelmezné újra megfelelő iróniával, mint Lengyel Tamás teszi a romantikus férfi hőssel, azzal sokat emelne még az egész produkció színvonalán.

Kálloy-Molnár Péter: korrekt alakítást nyújt mint mindig. (Ő egy sokszínű alak, aki általában nemcsak színészként értelmezendő: rendezői, írói, forgatókönyvírói, fordítói, költői ötletei teszik őt azzá a sokszínű alakká, ami. Ebben hasonlít talán Clint Eastwoodhoz.) De az ő karakterének éppen az a szerepe, hogy jelentéktelennek tűnik, aztán közben meg… Szóval szerintem ő majd időközben fogja még meglepni a nézőt különböző dolgokkal. Az alalpötlet ígéretes: egy hétköznapi postakocsihajtó, aki titokban varázsló, sőt korát megelőző jazz-zenész. (Ez milyen már!) :-D Sőt: LOL. Csak ez a műtájszólás az ő esetében különösen bosszantó.

Haumann Péter: sokan most haragudni fognak rám, amiért ezt mondom, de őt sosem tartottam igazán nagy színésznek. Néha kifejezetten ripacs is tud lenni, néha meg azért megmarad korrekt keretek között. (Azért komikusnak néha egész jó.) Valószínűleg egy jó rendező kell neki, aki jó irányba tudja terelni. Úgy tűnik, itt most van neki egy ilyen rendezője. Így aztán itt az „egész korrket” kategóriába tartozik, amit csinál. A továbbiakban valószínűleg nem lesz nagy szerepe, elvégre nem ő a sorozat fő alakja.

Reviczky Gábor karakteréről egyelőre semmit nem tudtunk meg az első részből. Volt egy kínosan hosszúra nyújtott haldoklási jelenete, ami után kiderült, hogy csak tetteti a nagybeteget, aztán kész, már vége is lett a résznek. Persze ő meg egy általában szórakoztató alakításokat nyújtó színész, így érdeklődve várom, mi lesz a további szerepe.

Na, meglátjuk, hogyan tovább...

Ünnepi versek

Petőfi Sándor:

Forradalom

Haloványul a gyáva szavamra... dalom

Viharodnak előjele, forradalom!

Szomorúk az idők, a napok feketék,

Odahagytak atyáid, o nemzet, o nép!

Csak azért szakitád le bilincseidet,

Hogy ujabb nehezebb vas eméssze kezed.

Födi még beteg arcod az egykori por,

S ime sorsod ujonnan a porba tipor.

Nem a sors, nem a sors, de saját fiaid

Akaratja, mi újra lealacsonyit.

Ez a vétek amily cudar és iszonyú,

Iszonyúbb legyen érte az égi boszú!

Lealázod-e, oh haza, szent fejedet?

Piszok űlje a hír koszorúja helyett?

Mielőtt az erőszak igába fogat,

Kaszabold le, hazám, nyakadat te magad.

Tegye láncra a zsarnok a holttetemet,

Diadalma legyen temetői menet,

Hol elásnak, a domb neki trónja legyen

S gyakoroljon erőt siri férgeiden!

De te, oh haza, nem hagyod el magadat,

Haragod tüze arcaidon kigyuladt,

Kezed ott van a kardon, a markolaton...

Ki fog élni, ha nem te, dicsőn szabadon?

Szaporán ide, kedvesem, ajkaidat,

S te fiú, szaporán ide a poharat!

Mire elfogy a bor, mire csattan a csók,

Jeladásra emelhetik a lobogót.

Haloványul a gyáva szavamra... dalom

Viharodnak előjele, forradalom!

Ady Endre:

A magyar tanítókhoz

Itt volna hát a szent, a várt Szélvész,

Tespedt tavat mely fenékig zavar?

Alázását ki oly bűnösen tűrte,

Lázad hát már az Élet alágyűrtje,

A tanító, a legrababb magyar?

Gyújtatott lelkek víg mécsesének,

Ott, hol Sötét ül várost és falut

S hol eped fényért cellák milliója,

Magyar sivatag magyar tanítója

Rabok között rabként senyvedt, aludt.

Bús ébredők! a naphoz az arccal,

Pusztul ez ország s az idő repül

S kik hivattatok vezérül a népnek,

Ne maradjatok gyáva csőcseléknek:

Úri gazságok jobbágy őreül.

Ha itt a Szélvész, szívet elébe,

Ha itt az óra, verjen hangosan:

Szélvész verte, szép, nagy szívekre vár itt

Egy sötét ország, melynek páriáit

Nem mentheti már, csak szélvész-roham.

S ha itt van már a szent, a várt Szélvész,

Köszöntjük ezt a zárka-nyitót.

Lelkünknek fényét ezer éve orzák,

Kapja meg végtén szegény Magyarország

A szabadító magyar tanítót.

Váci Mihály:

Hű lázadás

Hű lázadást vezetek ellened

uralkodó idő, ki láthatatlan

vívsz mivelünk. Én hű ellenfeled

leszek, nem fegyverhordozó a hadban.

Páncéljaid levetném mind külön.

Ne védekezz: - ölelni légy erősebb.

Támadva győzni néked mi öröm?

Akit mások védenek meg – az a győztes.

Olyan vagy, mint az erős Labirint.

Gyermeknek játék, mit nem értve szétszed.

Kapuid ostrom nélkül tárd ki mind.

Árasszanak el a bolyongó miértek.

Ki érteni szeretne, értsd meg azt;

szeresd, kikételkedni mer teérted.

Ki ellened, tenéked tesz panaszt,

vádjaid is úgy fogadd, mint az érvet.

Toborzom érted dühös fiaid,

kik vétkeidtől mentenénk, mert értsd meg:

nem ellen dönt meg már; - bal tetteid!

S nem véd már múltbeli sok szent erényed.

Csak hű, mindig kitartó sok fiad

szolgálata, bár annyi beleroskad!

már ellened fajul; csak áldozat

mit ér? – ha abból közáldást nem oszthatsz?

Most szerelem, hűség már nem elég,

mikor benn-robbanva gördül előre

szörny-gép-időnk; mozdítni kerekét

kevés: vezetni kell, utat jelölve,

míg új világtörvény fojt és ölel,

s új termést hoztak a volt igazságok;

a dolgok zsarnok uralma jön el,

s nincsenek próféták, se messiások.

Mit hittünk, már mind másképpen igaz,

s igazodik az, mihez igazodhatsz;

minden új felismerést máris az

ellentmondások malomköve porlaszt.

Ölelve szembefordulok veled,

mert már nem az vagy, aki születőben,

s mert még az sem – sosem leszel! – kinek

álmodtunk: verlek sürgető dühökben.

Lángod lehullt, s a bujkáló parázs

fölé ült könnyű, szürke hamuréteg.

Ordítva fúj lelkem vihart reád:

alkotó forradalom tüze: éledj!

Petőfi Sándor:

Az elhagyott zászló

Megtépve, megcsúfolva,

Sivatag közepén,

Magában áll a zászló,

Melyet szolgálok én.

Nagy és hosszú vihar volt,

Mely rajta ennyit tépe,

De bármint meg van rontva,

Még most is látszik csonka

Szárnyán az isten képe.

És e szent jelnek egyre

Gyérülnek hívei.

Bálvány elébe mennek

Térdet, főt hajtani.

Hadd menjenek! nem méltók

Egy sorban állni vélünk.

Ha a fecskék ledérek

S éghajlatot cserélnek,

Mi sasok nem cserélünk.

Mily varázshatalmú e

Díszetlen csonka jel!

A legdicsőbbek érte

S alatta haltak el.

Mutatja ez, mutatja,

Hogy az igazság itt van,

S ez isten oltáránál,

Bár a világ odább áll,

Megállok a síriglan!

Az érzéketlenség

A statisztikák szerint növekszik a családon belüli erőszak. Egyre többen halnak is meg ennek következtében.
A családon belüli erőszak egyébként szerintem ott ugrik meg drasztikusan, ahol az emberek nagy tömege nagyon elnyomva érzi magát, és esélyt sem lát arra, hogy rossz helyzetéből kitörjön. Ennél még nagyobb baj, ha az ember ráadásul egyedül is érzi magát, azaz vele egyenrangú barátai, sorstársai sincsenek, akikben megbízhatna, akikkel együtt kiállhatna az érdekeiért és akikkel kialakíthatnának valami közös morált, ami talán megakadályozhatná, hogy a gyengébbeket bántsa. Márpedig, ha körbenézek, azt látom, hogy ez a helyzet is nagy tömegben fennáll ma itt és most. Vagyis sokan (túlontúl sokan) a felfelé irányuló (vertikális) tehetetlenségüket és a maguk szintjén lévő (horizontális) bizalmatlanságot és félelmet kompenzálják a maguknál gyengébbek elleni kegyetlenkedéssel, keménykedéssel, erőszakossággal.
A kormányzat azt már sokszor jelezte nekünk, itt és most, hogy nem kíván az elnyomás és a kizsákmányolás mértékén csökkenteni. Sőt, inkább egyre fokozza ezeket, amilyen mértékben a hatalomban lévő egyes emberek egyéni hatalma növekszik. Mindez még működhetne is, ha a hatalom (főleg az államhatalom) az állampolgároknak szabadságuk korlátozása mellett adna némi személyes biztonságérzetet. De még csak azt sem ad.
Legutóbb kinyilvánította, hogy sem a fizikai, sem a lelki terrortól, bántástól nem hajlandó megvédeni az állampolgárait.
Mi az, ami ebben a hozzáállásban megnyilvánul? Egy szóval azt mondhatnánk: az érzéketlenség. Elsősorban az emberi szenvedés iránti érzéketlenség.
Nem szívesen gondolunk bele, de az emberi érzéketlenségtől meglehetősen rövid út vezet a direkt rosszindulatig, akár a szadizmusig. Vagy a szadizmus és a pszichopátia megideologizált formájáig, a fasizmusig.

Eszembe jut, amit már sokszor idézett kiváló barátunk, Vitányi Iván leír az önéletrajzában Endre Lászlóról

(a saját keresztelőjével kapcsolatban):

„A keresztelőre mindenesetre a rokonok mellett meg voltak hívva [apám] tiszttársai is. Közöttük volt Endre László, aki később a Sztójay-kormány tagjaként tette magát hírhedetté. Engem azonban már ott nagyon megbántott.
Amint mesélték, odáig nagyon jól viselkedtem. A keresztvizet mosolyogva fogadtam, kicsit gőgicséltem, sokat aludtam. Akkor Endre László ellenállhatatlan autoritással kijelentette, hogy a fiúgyermeknek alkoholt kell adni, akkor lesz igazi férfi belőle. És édesanyám hiába próbálta megakadályozni, egy nagy kanál pezsgőt nyomott le a torkomon. Én is hevesen ellenálltam, majd eszeveszett sírásban törtem ki.
Nem tudom, mennyi a szerepe ennek abban, hogy felnőttkoromban sem bírok alkoholt inni.”
(Vitányi Iván: A küszöbember)

Atyaúristen –szörnyülködhettek most – micsoda egy beteglelkű ember az, aki jópofa dolognak tartja azt, hogy alkohollal, pezsgővel mérgezzen egy pár hónapos csecsemőt?
Nos, ez az illető egy olyan ember, aki tizenkilenc évvel később ezreket, tízezreket küldetett éhenhalni agyonkínzatni, agyondolgoztatni, gázkamrákban megfulladni, szóval a biztos halálba. Mindezt honfitársaival művelte, és hazafias cselekedetnek tekintette. Mikor Horthy a dologgal kapcsolatban gyanút fogott, és kérdőre vonta, akkor pedig röhögve azt mondta, mit kell sajnálni a zsidókat, mikor a nyári melegben még frissítőt is kapnak a vonatállomásokon, mikor vagonba zárják őket…
(Persze, hogy nemhogy frissítőt nem kaptak, hanem a beteglelkű pszichopata csendőrei ami értéket tudtak, elvettek tőlük, és ütötték, rúgták, verték őket…)
Nem tudom, hogy mostani vezetőink érzéketlensége éppen melyik stádiumban van, de nem kellene megvárni, amíg odáig jutnak el, hogy vágóhídra küldjenek minket. (Megint…) Ahhoz mindenesetre már elég bánatot és keserűséget okoztak, hogy még ha valaha megbánják is, amit tettek, soha többé ne engedjük őket újra a hatalom közelébe, ha egyszer végre sikerül lerúgnunk őket a „Polc” tetejéről…

Dudaszó és végtelenség

Csupa olyan ember halt meg az utóbbi pár hónapban, akiről el nem tudtam képzelni, hogy a halál fogalma egyáltalán összeférhet a létezésükkel.
Várkonyi Ágnes annyira fiatalos, élénk és bámulatos emlékezetű ember volt, annyira örök figurája a tudományának (a történettudománynak), hogy elképzelhetetlen volt, hogy egyszercsak már nem ő lesz az, aki az új és új egyetemisták érdeklődését felkelti a kora újkor, és főleg a Rákóczi-szabadságharc iránt. (Vagyishát nem közvetlenül ő. Mert azért valahogyan mégiscsak jelen van ő továbbra is...)
Ertlné Kuti Marika néni is annyi és annyi nemzedéket tanított, és annyiaknak akadott energiát a tánchoz és a mindennapi küzdelmekhez is, hogy nem nagyon lehetett olyan időt elképzelni, amikor ő már nem figyeli a lépteinket, még távolról sem.

És most itt van Pál Pista bácsi, a tereskei pásztordudás.

Valami annyira ősi, öröktől fogva való és örökké létező tudást képviselt az egész lényével, hogy nem nagyon lehetett róla sem elképzelni, hogy egyszercsak majd úgy zenél, énekel, dalol tovább, hogy azt fizikailag már nem érzékelhetjük, legfeljebb majd csak érezzük. Nem nagyon hihettem, hogy bármit számíthatna, hogy esetleg valami papír szerint ő majd 97; 98; 120 vagy 170 éves lesz. A papírt ő kineveti, átlépi vagy kikerüli és vígan zenél tovább, huncut mosolyával.

Főleg azért nem, mert sokan "Utolsó Dudásnak" nevezték. (Olyan értelemben, hogy utolsó volt, aki még a pásztormesterséggel együtt tanulta meg a zenélést, a dudálást és a furulyálást is.) No, ha tényleg ő az "utolsó", ha ilyen emberből már tényleg csak egy maradt, akkor annak az egynek viszont csak öröknek kell lennie valahogyan. Hát hogy néznénk ki, ha egyszercsak pásztordudás nélkül maradnánk?!

Persze minden ember egyedi, és mindenkinek van valami felbecsülhetetlen tudása, ami eltávoztával (legtöbbek számára legalábbis) menthetetlenül elvész.
De Pista bácsi talán mégsem volt egészen "utolsó". Hiszen hatalmas, felhalmozott tudását, legalábbis annak nagy részét mégsem vitte magával a sírba. A magyar dudazenét tanítványai viszik tovább és tartják fenn, amíg a Világ Világ (és talán tovább).

Azonkívül, úgy mesélik, egyszer már visszafordult a sír széléről. "Feltámadt", mert érezte, hogy még dolga van. Legalábbis az volt a szóbeszéd, hogy miután feleségét és két fiát is elvesztette, elkeseredésében már éppen arra készült, hogy véget vessen az életének. Ekkor kopogtatott be hozzá Juhász Zoltán és Agócs Gergely, a fiatal zenészek, akik azt kérték, tanítsa őket dudálni.
És Pista bácsi tanítani kezdett, és új barátokra, családra, gyermekekre talált tanítványaiban. „Valahogy a szívem másképp kezdett verni, és kivirradt az a szomorúság.” -mondta állítólag.

Én ezt az egészet, Pista bácsi csodálatos "feltámadásáról" még gyerekként, a híres síkfőkúti népzenész táborban szaladgálva hallottam a felnőttektől. Nem tudom biztosan, igaz-e. Akkor mindenesetre ez is hihetetlennek tűnt. Mert mikor ránéztem Pista bácsira, ravasz, mosolygós arcára, hallottam vidám beszédét és még vidámabb dalait, akkor valahogyan nem tudtam még elképzelni, hogy ilyen mélységekből így kitörjön az ember.
Azóta tudom, hogy ilyen csodák tényleg vannak, tehát ez a történet is simán lehet igaz is akár. De talán nem is ez a lényeg. A lényeg, ami tényleg és egészen biztosan igaz volt, mert láttam, hallottam, tanúja voltam, hogy Pista bácsi itt volt, közöttünk járt, csodálatos dalokkal, zenékkel és mesékkel kerekített minket is jókedvre, mosolyra, táncra. Tudása, hangja, emlékei nem vesztek el.

Most pedig csak ezzel az eggyel tudom magamat vigasztalni is: ha Pista bácsi egyszer már visszafordult az életbe, akkor most csakis azért távozhatott el végleg, mert tudását, amennyire lehetett továbbadta, dolgát elvégezte, amit akart elmondta, eljátszotta, elénekelte nekünk. Mégha bennünk így is fájó hiány marad utána, és úgy érezzük, még sokáig szerettük volna látni, hallani, hallgatni őt (végtelen hosszú ideig), akkor is kijelenthetjük: hosszú, gazdag, emberi szép élete volt, amely megtalálta útját a végtelenbe, az örökbe.

Akik ellenálltak (X/2. rész)

Mások zászlói alatt is… 2.

Az előző bejegyzés, meg a mostani is olyan magyarokról szól, akik valamely más nemzet seregében harcolva vettek részt a II. világháborúban, de a Szövetségesek (?) oldalán, tehát a Tengely-hatalmak ellen, azaz a pusztító fasizmus ellen, a rombolást megállítani akarva. Korábban kultuszt akart teremteni nekik is, ma inkább elfelejtetni akarja őket a hatalom. Egyik sem túl jó hozzáállás, de elfelejteni, vagy lejáratni őket szerintem rosszabb, mintha feltétlenül dicsérni akarnánk őket. Eléggé sokat tudunk már a történelmünkről ahhoz, hogy képesek legyünk őket is a maguk esendő emberségében látni. Legenda nélkül elismerni őket. Mesélni róluk…


Partizán szakos hallgatók
Erről a csoportról eredetileg nem akartam írni, mert nem nagyon tudtam mit kezdeni a ténnyel, hogy voltak, akik az addigi ellenség csapatainak sorába álltak be harcolni, és vállalták néha a legveszedelmesebb feladatokat is. Most, hogy némileg többet tudok róluk, némileg felkészültebben állok a témához. Látom, hogy sokan voltak, akik kezdettől ellenezték Magyarország hadbalépését, és azt, hogy Hitler bajba sodorja az országot. És sokan látták, mit művelt a német hadsereg a Szovjetunió lakosaival.
A hadifogságba esett magyarokat a Szovjetunióban élő magyar emigránsok kezdték győzködni a németek elleni harc szükségességéről. És volt, aki vállalta. Az eredeti cél az volt, hogy létrehozzanak egy Magyar Légiót a hadifoglyokból, a népszerű Stomm Marcell tábornok parancsnoksága alatt. A Szovjet Kommunista Pártnak bizonyos vezetői támogatták ezt, bizonyos vezetők nem. A terv végül is elbukott. Pedig eredetileg Stomm tábornok is benne lett volna a dologban.
A Magyar Légió nem jött létre, de sok magyar emigráns mégis harcba akarta vetni az önként jelentkezett magyarokat, remélve, hogy ezzel egy majdani béketárgyaláson jobb feltételeket lehet majd kivívni Magyarország számára. Ezért a jelentkezetteket partizánharcra képezték ki, azaz arra, hogy az ellenség háta mögött robbantgassanak, és esetleg fellázítsák a környék lakosságát is a németek ellen.

Egyes adatok szerint 660 magyart képeztek ki ilyen feladatokra a két Kijev környéki táborban (illetve, ahogy akkor mondták: partizániskolában): Obarovban és Szvjatosinóban. A magyarok főinstruktora

Nógrádi Sándor volt, a kalandos életű palóc diplomata (későbbi pekingi magyar követ), aki később maga is egy bevetésre kerülő osztag élére állt (a szlovák felkelőknél landolt, és az ő támogatásukkal harcolva és úttalan utakon vonulva jutott vissza társaival a szülőföldjére, Nógrádba).
Helyettesei pedig

Rácz Gyula (akiről már volt szó),

és Révész Géza, a későbbi honvédelmi miniszter. A kiképzett több száz magyar közül végül is csak 123-an vettek részt tényleges ejtőernyős bevetésen. Legtöbben kikötötték, hogy nem hajlandók magyarokra lőni, ezért eleinte igyekeztek olyan helyekre küldeni őket, ahol csak német csapatokkal kellett harcolni (például a szlovák vagy lengyel partizánok támogatására). Később már magyarlakta területekre is kezdték ledobálni őket, hogy a civil lakosságot a németek ellen fordítsák. Ez nem mindig sikerült, de azért legtöbb helyen támogatták őket, és ha nem is tartottak velük a helybeliek, azért be sem árulták őket. Egyébként mindig szovjet (orosz vagy ukrán) harcosokkal együtt dobták csak le a magyarokat, egyrészt nehogy elszökjenek, másrészt mert rádiósnak olyant volt jó küldeni, aki az anyanyelvén tudott jelenteni a főparancsnokságnak.
Hogy a 123-ból hányan maradtak életben a háború után, arról nem találtam megbízható adatot, de úgy tűnik, hogy több volt ebből a 123-ból az, aki meghalt a bevetésen. Volt, aki már az ugrásnál, mert nem mindenki értett az ejtőernyőhöz. Ami azt illeti, néha eléggé feláldozható fogyóeszközként tekintettek rájuk.
A többi partizánnak kiképzett embert, azokkal együtt akik túlélték a bevetésüket, Debrecenbe küldték a magyar Ideiglenes Nemzeti Kormányhoz. Ők lettek a kormány testőrsége.

Tudom, ti arról akartok hallani, hogy hányan voltak közülük, akik 1956-ban a forradalom oldalára álltak. Erről nincs biztos adat, de úgy tűnik, hogy ők is megszenvedték az ’50-es éveket. (Kultuszt csak később, a Kádár-rendszer igyekezett teremteni nekik). Rákosi közülük is sokat becsukatott, meg olyanok is voltak, akiket bár annak idején szovjet földön képeztek ki a harcra, azért a Szovjetunió és Sztálin feltétlen és szolgai imádatát undorítónak tartották. Így hát sokan lehettek közülük, akik egyetértettek azzal, ami 1956. október 23-án megindult. Legalább két olyan embert tudok, aki konkrét vezető szerepet is vállalt a forradalomban. Ők Maléter Pál és Fazekas György.

Maléter Pálról mind tudjuk, hogy ő volt Nagy Imre kormányának honvédelmi minisztere. 1944-ben még egy Ludovika Akadémiát nemrég elvégzett főhadnagy volt. 1944 májusában esett szovjet fogságba. Némi rábeszélés után harcra jelentkezett. Szvjatosinóban képezték ki, és augusztusban vagy szeptemberben dobták le ejtőernyővel Margita közelében. Az osztagából sokan meghaltak, de ő és még néhányan életben maradtak, és nagy nehezen elvergődtek a szovjet csapatokhoz. Később Debrecenben ő lett az Ideiglenes Nemzeti Kormány testőrségének főparancsnoka. Azt bizonyára nem gondolta, hogy 1958-ban egyik régi hősies partizán bajtársa, Uszta Gyula (akiben megbízott, és aki tisztában is volt az ártatlanságával) fogja elvállalni, hogy bitófára juttatja.

Fazekas György újságíró volt, nem hivatásos katona. Kiképezték partizánnak, de bevetésre már nem került. A háború után újra újságíró lett. 1953 és 1956 között Nagy Imre egyik tanácsadója volt. A forradalom idején, mivel értett a szovjet fegyverekhez, résztvett a felkelőkből szervezett új Nemzetőrség kiképzésében. A szovjet invázió után Nagy Imrével ment a jugoszláv követségre. A Nagy-perben 10 év börtönre ítélték, 1961-ben szabadult.


A Petőfi-dandár
Sok szó esik arról is, hogy milyen kegyetlenül és aránytalanul álltak bosszút a jugoszláv partizánok az újvidéki vérengzésért a magyar polgári lakosságon. Ez így is van, és fontos erről beszélni. De nem mindenhol volt ez így. Volt, ahol a jugoszlávok is kíméletesek voltak, és ennek hatására sok magyar is melléjük állt. Lehettek olyanok is, akik úgy gondolták, Tito hadserege nem fogja a magyarokat bántani, ha minél többen beállnak a németek ellen harcolni.
A NOVPOJ (Narodnooslobodilačka Vojska i Partizanske Odredi Jugoslavije – Jugoszlávia Népfelszabadító Hadserege és Partizánegységei) magyar alakulata, a Petőfi-zászlóalj 1943-ban alakult meg Szlavóniában. Kezdetben csak pár százan voltak. Parancsnokaik magyarok, de nem hivatásos tisztek. (A főparancsnok, Kis Ferenc például eredetileg borbély volt, a politikai biztos, Jontovics Rudolf eredetileg vízvezetékszerelő Kecskeméten, a helyettese, Baki Ferenc pedig bádogos.) Feladatuk nemcsak a harc, hanem a magyar lakosság megnyugtatása és toborzása is volt. Sikerült is sokakat beállítaniuk maguk közé.
1944 decemberében Bácskatopolyán hosszabban elidőztek, ekkor sikerült a zászlóaljat dandárrá (brigáddá) bővíteni. Igaz, sok magyar itt már tényleg csak azért állt be, mert ezt látta az egyetlen módnak, hogy a NOVPOJ ne bántsa a családját. Az is igaz, hogy a vezetés nem volt felkészülve ennyi emberre: nem tudtak mindenkit rendesen felfegyverezni, és ez később megbosszulta magát. (Remélték, hogy majd az ellenségtől szereznek fegyvert.)
A dandár tisztikara jugoszláv egyenruhát viselt.

Kiss Iván „Figaró” politikai biztos és Kis Ferenc főparancsnok
és a stáb (vezérkar):

Szobocsán Mihály, Baki Ferenc, Fenyvesi Balázs, Varga István, Kiss Gyula, Jontovics Rudolf, Balázs József
A közkatonák viszont civil ruhát viseltek.

Az alakulat zászlója viszont piros-fehér-zöld volt, és minden harcosnak engedélyezték, hogy magyar nemzetiszínű szalagot tűzzön a sapkájára.

1945. március 6-22. között az alakulat a NOVPOJ azon egységei között volt, akiknek Bolmánnál kellett volna megakadályozniuk a németek átkelését a Dráván. Ez nem sikerült, már csak azért sem, mert a NOVPOJ egységei a partizánharchoz voltak szokva, nem a nyílt ütközethez. Ez a Petőfi-brigádra is igaz volt. Kis Ferenc dandárparancsnok sem volt a helyzet magaslatán (cserébe elég kíméletlen volt). Így a magyar dandár nagyon nagy veszteséget szenvedett, bár a pontos számok nem ismertek. A csata végén egy német orvlövész Kis Ferencet is lelőtte. Innentől a Petőfi-dandár parancsnoka Varga István lett.
De a dandár már nem került többet harcba: a maradékát március 31-én feloszlatták.


A Manouchian-csoport
Ők egy kicsit kilógnak az eddigiek közül, mert ők végül is nem egy magyar alakulat egy külföldi haderőben, hanem egy nemzetközi csapat, akik Franciaországban küzdöttek a német megszállók ellen. Valami miatt mégis eszembe jutott, hogy megemlítsem őket is. Talán azért, mert Franciaországban nagyon népszerűek, míg Magyarországon alig tud róluk valaki.

A francia ellenállásnak ezt a főleg ifjú külföldi bevándorlókból álló robbantó csapatát egy hajk (örmény) költő és műfordító (sokáig szappanfőző munkás),

Miszak Manusjan (Միսաք Մանուշյան, francia átírásban: Missak Manouchian) vezette. A csapatnak összesen két hajk (örmény) tagja volt (Miszak Manusjan és Arpen Lavitijan) ezenkívül két francia, egy polák, nyolc jiddis anyanyelvű lengyelországi zsidó, egy félig francia, félig lengyel-jiddis fiú, öt olasz, egy spanyol, egy román (Olga Bancic, a csoport egyetlen nő tagja) és három magyar.

Név szerint: Boczor József, Elek Tamás és Békés Glasz Imre
Hármuk közül valószínűleg József (szakmája szerint vegyészmérnök) volt a megfontolt öreg róka, Tamás (foglalkozása: vendéglős) a lelkes ifjú, Imre (szakmája szerint szerelő) meg az erő. Egyébként Józsi és Imre korábban a spanyol polgárháborúban is harcoltak. Természetesen a köztársasági oldalon.)
A csapat 1943-ban volt a legaktívabb, ekkor számos akciót hajtottak végre a Franciaországot megszálló németek ellen, igyekeztek akadályozni az emberek koncentrációs táborokba hurcolását. Amikor nem tudtak segíteni, bosszút álltak: ők robbantották fel Ritter ezredest, a franciaországi deportálásokkal megbízott SS-vezetőt. Ez év novemberében azonban a csapat tagjai mindannyian a németek fogságába estek, kb. 200 francia társukkal együtt. A németek és a velük kollaborálók az elfogottak közül pont ezt a 24 külföldit választották ki, és rendeztek nekik egy nagyon látványos pert, és 1944 februárjában mindegyiküket agyonlőtték. Ezzel el is dicsekedtek, például ezen a híressé vált vörös plakáton.

Az egésszel azt akarták propagálni, hogy a németek ellen nem is a franciák harcolnak, csak a megbízhatatlan gazdasági bevándorlók. De a franciák hamar rácáfoltak erre, és annál dacosabban és hálásabban emlékeztek a kivégzettekre.
(A csoport tagjainak neveit és képeit itt találjátok, most ne nézzétek, kérlek, hogy milyen társaságban. Neveik mellett ott vannak búcsúleveleik lengyel fordításai is, de a linkeken megtaláljátok az angol fordításokat is.)
Készült róluk egy film is nemrég, nem lenne rossz, ha Magyarországon is leadnák.
https://www.youtube.com/watch?v=IbIJgEJBGUU


A másik Petőfi-egység
A francia ellenállásban egyébként is rengeteg magyar vett részt. Voltak közöttük, akik régóta Franciaországban éltek, voltak akik a háború és a német megszállás miatt ragadtak csak ott, és voltak olyanok is, akik a spanyol polgárháborúból igyekeztek hazafelé 1939 után, de a franciák nem engedték tovább, hanem internálótáborokba csukták őket.
A magyarok közül azok, akik résztvettek a francia ellenállásban, nagyrészt valamilyen partizánalakulat vagy robbantócsoport tagjai voltak. De 1944 őszén a Charles de Gaulle hadseregébe beállt magyarokból egy önálló magyar reguláris katonai egységet is szerveztek. Ennek is a Petőfi-egység nevet adták. (Nem nevezhették századnak, mert nem voltak százan se.)

Parancsnokuk Marschall László lett, a spanyol polgárháború Köztársasági Hadseregének magyar harcosa. (A képen balra, sapkában.)
A Petőfi-egység végül is nem keveredett már harcba, csak különböző fontos katonai objektumokat őriztettek velük. A háború végeztével hazatérhettek Magyarországra, és beállhattak a Magyar Honvédségbe, ha akartak. Marschall László előbb újságíró, majd rendőr lett. 1949-ben spanyolországi harcostársával és haverjával, Rajk Lászlóval együtt őt is koncepciós perbe fogták, és felakasztották. Így ő is, mint a fasizmus elleni harc annyi más résztvevője, a sztálinizmusnak esett áldozatul.

Dicsőség az ellenállóknak!

Nektek pedig köszönet, hogy velünk együtt megemlékeztetek, azokról a magyarokról, akik ellenálltak. (Itt találjátok a sorozat korábbi részeit):
I. A Magyar Diákok Szabadságfrontja
II. A Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága
III. A MOKAN Komité (Miskolc)
IV. A Görgey-zászlóalj (1. rész, 2. rész)
V. A robbantó csoportok (a Marót-csoport és a Szír-csoport)
VI. A Táncsics-zászlóalj
VII. A Gidófalvy-zászlóalj
VIII. A Turcsányi-csoport
IX. A Budai Önkéntes Ezred
X/1. A lengyel ellenállásban harcoló magyarok (a Satanowski-egységben és a varsói felkelés Kampinos-csoportjában)

Akik ellenálltak (X/1. rész)

Más zászlók alatt is… 1.
avagy I do szabli i do karabinu maszynowego

Az viszonylag jól ismert történet, hogy Magyarország hivatalos szinten is, a II. világháború első szakaszában segítséget nyújtott a megtámadott Polákországnak.

De azt kérdezik többen is, hogy voltak-e magyarok, akik konkrétan fegyverrel és aktívan is a lengyel ellenállók mellé álltak, velük együtt harcoltak a megszállók ellen. Igen, ilyenek is voltak.
Azt nem tudni, hányan lehettek olyanok, akik egyénileg szöktek át a polákokhoz. Valószínűleg ilyenek kevesen voltak. Ezért most két olyan csoportról fogok mesélni, akik együtt és szervezetten mentek át a lengyel fegyveresekhez.


Szovjetek foglyaiból a lengyelek partizánjai
Az egyik csoport azok közül a magyarok közül került ki, akik szovjet hadifogságba estek, de később a fogolytáborban hajlandóak voltak a németek elleni harcra jelentkezni. Közülük néhányakat egy időre a szovjetek a lengyel partizánoknak „adtak kölcsön”, valószínűleg éppen azért, mert ezeknek a magyaroknak a többsége kikötötte, hogy csak a németek, és nem a magyarok ellen hajlandó harcba menni.
Ezek a magyarok szinte mind ugyanannak a partizánvezérnek a parancsnoksága alá kerültek. Ez a legendás partizánvezér pedig nem más, mint Robert Satanowski.

Robert Satanowski csapatával Délkelet-Lengyelországban tevékenykedett, vagyis a történelmi Keleti Végeken, az erősen kevert lengyel-ukrán lakosságú vidéken. Kérdéses volt, hogy a háború után mi lesz ennek a területnek a sorsa: Polákországhoz kerül vagy a Szovjetunióhoz, esetleg lesz egy önálló ukrán állam is.
(Robert a képen balra, valamit mutat a fényképésznek:)

Satanowski egységét a lengyel himnusz kezdősoráról nevezte el: Jeszcze Polska Nie Zginęła („Nincs még veszve Lengyelország”). Nem tudom, hogy szándékos volt-e vagy csak én látom ezt az értelmezést bele, mindenesetre a rövidség kedvéért lehetett az egységet úgy is nevezni: Jeszcze Polska, ami úgy értelmezhető: (ez) Még Lengyelország.
Ezen a délkeleti vidéken a lengyel, ukrán és más nemzetiségű partizánoknak nemcsak a németek ellen kellett harcolniuk, hanem az ukrán nacionalisták csapatai, az UPA (Українська Повстанська Армія – Ukrán Felkelő Hadsereg) ellen is. Az UPA senkit nem kímélt, szörnyű kegyetlenkedéseket vitt véghez: egész lengyel falvakat irtott ki, az aznap született gyermekeknek sem kegyelmezve. Talán emiatt volt az, hogy a lengyel ellenállás különböző egységei, amelyeket máshol olyan súlyos politikai ellentétek osztottak meg, ezen a vidéken minden különösebb tárgyalás nélkül összefogtak, és végig együttműködtek, nemcsak egymással, hanem a szovjetekkel is.
Maga Robert Satanowski a háború előtt főleg kommunistákkal barátkozott, de partizánvezérként őt sem érdekelte senkinek a politikai hovatartozása, elsődleges számára a civil lakosság megvédése volt. Legendáját viszont nemcsak ez alapozta meg, hanem az is, hogy sok hasonló nagy harcossal ellentétben ő, aki a háború után ezredesi rangot kapott a lengyel hadseregben és nagy katonai karriert is befuthatott volna, lemondott erről, a zene szeretete miatt. Inkább leszerelt, elvégezte a Zeneakadémiát és karmester lett. És karmesterként is nemzetközi hírnevet szerzett. De az már egy másik történet.

Az első magyar csapat a krasznogorszki fogolytáborból került a Jeszcze Polska egységhez, 1944 legelején, és az év közepéig ott is maradtak Satanowskiék mellett. Nem voltak sokan, csak egy szakasznyi ember. Parancsnokuknak Rácz Gyulát jelölték ki.

Rácz Gyula erdélyi magyar földmunkás volt, jó barátja Józsa Bélának, vele együtt fontos szervezője Erdélyben a magyar dolgozók mozgalmának. Amíg román uralom alatt élt, addig a hatóságok a lázadozó magyart látták benne, mikor Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, akkor a magyar csendőrök számára ő is, mint Józsa Béla, a magyar identitás dicső fenntartójából hirtelen „hazátlan bitang kommunista” lett. Viszonylag gyorsabban elkapták, mint Bélát (aki még jódarabig rejtőzködött), és fegyvertelen munkaszolgálatosként hamarosan elküldték a keleti frontra megnyuvadni. Gyula azonban életben maradt. Szovjet hadifogságba esett, és jelentkezett a németek elleni harcra. Mivel volt benne egy adag szervezőkészség, volt tekintélye hadifogolytársai körében, ezért lehetett a Satanowskihoz küldött első magyar szakasz vezetője, annak ellenére, hogy a hadseregben csak munkaszolgálatos volt. (A háború után egyébként Magyarországra tért vissza, és Nagy Imre segédje lett a földosztásban. Később is jóban volt Nagy Imrével és Maléter Pállal is.)

Itt van egy fénykép egy csapat magyar harcosról, akik valószínűleg szintén a Jeszcze Polska-csapatban szolgáltak 1944 januárja és májusa között. (Bár maga ez a felvétel valószínűleg később készült, mikor már visszavonták őket Ukrajnába.) A képről három embert tudok név szerint beazonosítani (akik biztosan ott voltak a Satanowski-egységben), méghozzá az első sorban balról a második, harmadik és negyedik alakot. A nevük: Ősz-Szabó János, Csizmazia Gyula és Szőnyi Márton.

Ősz-Szabó János egy kubikoslegény volt, aki Zenta környékén dolgozott. 1942 hideg napjaiban szemtanúja lett azoknak a vérengzéseknek, amelyeket Újvidéken a magyar katonaság követett el a helybeli szerbek és „zsidók” ellen. És ezt több helyen szóvá is tette, élesen tiltakozva. A magyar hatóságok ezért letartóztatták és őt is fegyvertelen munkaszolgálatra küldték a szovjet frontra. Úgy látszik, a magyar hadvezetés, bár készen állt az újvidéki vérengzés felelőseinek megbüntetésére (igaz, elég bénán fogtak hozzá ahhoz is), de azt nem viselte el, ha a vérengzés tényére egy szegény magyar civil hívta fel a figyelmet. A többit ki lehet találni: Jani is fogságba esett, és jelentkezett a németek elleni harcra.

Csizmazia Gyula egy bányász volt Komlón, szakszervezeti aktivista. A háború alatt meg merészelte említeni, hogy talán mégsem olyan jó Magyarországnak ebbe az egész homályos célú vérengzésbe belemenni, emellett nem átallott a piszok nehéz meló ellenében, amit végzett jobb bért és jobb munkakörülményeket követelni, hogy el tudja tartani feleségét és három kislányát. Ekkora szemtelenséget szintén nemigen viseltek el a magyar hatóságok. Gyulát is bevágták egy munkaszolgálatos büntetőszázadba, és vitték a keleti frontra. Fogságba esett, jelentkezett harcolni.
Ebben a két emberben tehát a sok megaláztatás után nemcsak a hazajutás, hanem a visszaütés vágya is dolgozhatott, amikor a szovjet táborból harcra jelentkeztek. Más egy kicsit a helyzet a harmadik srác esetében.

Szőnyi Márton, a nagyranyúlt, gyerekarcú, mosolygós szőke kosárlabdázó egy viszonylag stabil egzisztenciájú polgári családból származott, nem olyan melós háttérből jött, mint az eddig emlegetett bajtársai. Hivatásos repülő akart lenni, ehhez Olaszországban kapta meg a kiképzést. A II. világháborúban vadászpilóta lett zászlósi rangban, a híres Kőr Ász században, de nem volt szerencséje: a gépét kilőtték, ő katapultált, és szovjet fogságba esett. A hadifogolytáborban kórust szervezett magyar fogolytársaiból. Hogy miért jelentkezett aztán a németek elleni harcra? Azért, mert látta, milyen kegyetlenkedéseket vittek véghez a német csapatok a Szovjetunióban. Ugyanakkor elmondása szerint a gépét kilövő és őt fogságra vető szovjetek elég lovagiasan, udvariasan bántak vele. (Úgy tűnik, a vadászrepülőket a világ minden táján tisztelik, még az ellenségeik is.) Marci tehát magyar tisztként jelentkezett a németek elleni harca (ilyen szempontból leginkább Maléter Pálhoz hasonlít), tehát ő valószínűleg komolyabban vette, mint a társai, hogy csak a németek ellen hajlandó harcolni. Egyébként viszont, akik visszaemlékeznek rá azok szerint jófej ember volt, nem tartotta magát többre, mint egyszerű kubikos és munkás bajtársai. Elfogadta azt is, hogy nem ő, hanem az idősebb Rácz Gyula legyen a magyar egység vezetője.
Azt nem tudni, hogy pontosan hány magyar harcolhatott a Jeszcze Polska egységben a háború végéig. Rácz Gyula csapatát 1944 májusában visszavonták Ukrajnába, úgymond továbbképzésre. Később viszont még küldtek Satanowskihoz más magyarokat is (pl. Galllai Ervint, aki később megírta visszaemlékezéseit.)

Mivel ekkorra Magyarországot már megszállta a német hadsereg, a szovjet hadvezetés azt remélte, ha magyar területen dobják le az általuk kiképzett partizánokat, ők fellázíthatják a magyar lakosságot. Ezt a szerepet szánták annak az egységnek is, amelyben Szőnyi Mártont, Ősz Szabó Jánost és Csizmazia Gyulát dobták le a Bükkben 1944 őszén. De ők nem sokmindent tudtak tenni, röviddel a ledobásuk után a csendőrség lecsapott rájuk, és mind meghaltak tűzharcban.
Rácz Gyulát viszont már nem küldték ejtőernyős bevetésre, inkább megtartották a Kijev közelében fekvő Szvjatosinóban az újabb odaérkező, partizánjelölt magyar hadifoglyok instruktorának. (Így találkozhatott a májusban fogságba esett Maléter Pállal is.)


A varsói felkelésben
Arról is egyre több szó esik manapság, hogy a varsói felkelés ideje alatt Warszawa mellett is állomásozott egy magyar hadosztály, amely a németek minden dühös fenyegetőzése ellenére sem ment harcba a polákok ellen, sőt élelemmel és talán néha némi lőszerrel is segítette a lengyel felkelőket.

Ennek a hadosztálynak a parancsnoka Lengyel Béla tábornok volt, a korábbi varsói magyar katonai attasé. (Nomen est omen, ahogy mondani szokás.)
Arról ritkábban beszélnek, hogy volt egy csoport, akik ebből a magyar hadosztályból megszöktek, és átmentek a lengyel felkelőkhöz. Hogy őket miért nem emlegetik olyan sokszor? Talán azért, mert ők is leginkább fegyvertelen munkaszolgálatosok voltak, és valahogy nehezen illik bele a képbe, hogy azok a magyar katonák, akik olyan rendesek voltak a lengyel haverokkal szemben, egyáltalán nem biztos, hogy saját magyar munkaszolgálatosaikkal is ugyanolyan bajtársiasan bántak. (Nem szeretném kétségbevonni, hogy Lengyel Béla egy rendes ember volt, de egyáltalán nem biztos, hogy ez az összes tisztjéről és altisztjéről is elmondható volt.)
Lengyel Béla hadosztálya a Kampinos-erdőn keresztül haladt át, amikor 36 ember meglépett közülük. A Kampinosi-erdőben működött a Kampinos-csoport nevű lengyel partizánegység,

akiknek szerepe az volt, hogy az úttalan utakon keresztül utánpótlást juttassanak a felkelt Warszawába, és megakadályozzák, hogy a németek teljesen körülzárják a várost.

A 36 magyar ehhez a csoporthoz, a Grupa Kampinoshoz csatlakozott.
Ott volt a magyarok között

Darvasi István, a későbbi újságíró is; nagyrészt az ő visszaemlékezéséből ismerjük a csapat történetét. Darvasi némileg csodálkozott azon, hogy a 200 munkaszolgálatosból mindössze 36-ban volt akkora kurázsi vagy kockázatvállalási készség, hogy lelépjen, holott legtöbben tényleg úgy ítélték meg, hogy a polákoknál, fegyverrel a kézben jobb esélyük lehet az életbenmaradásra, mint fegyvertelen munkaszolgálatosként, mindenki által agyonszivattatva. Igaz, a 36-ból csak hatan érték meg a háború végét, legalábbis hat embert sikerült felkutatni a háború után; őket viszont akkor a lengyel állam ki is tüntette. Jónéhány elesett embernek megvan a sírhelye is a kampinosi erdőben, de nem mindenkinek.

Darvasi visszaemlékezése nekem azért tetszett, mert ellentétben sok más emlékiratíróval, nem akarta nagyon idealizálni a helyzetét, sem az eseményeket, sem saját szerepét. Leírja azt is, hogy a polákok sem mindig bántak a legjobban velük. Például októberben, mikor a varsói felkelésnek már vége volt, és a Kampinos-csoport egyetlen célja most már csak annyi lehetett, hogy egérutat nyerjen az ellenük készülődő Wehrmacht-alakulatok elől, a csoport parancsnokai úgy döntöttek, hogy a gyorsabb mozgás érdekében megszabadulnak a velük harcoló külföldiektől. (Ugyanis szökött szovjet hadifoglyok is harcoltak a Kampinos-erdőben, illetve a németek közé erőszakkal besorozott, de lengyel oldalra átszökött franciák és belgák is.) Így az életben maradt magyaroktól is. 20 embert hagytak hátra két puskával, azzal az utasítással, hogy innentől ne velük menjenek, boldoguljanak, ahogy tudnak. Darvasiék persze követték a polákok nyomait, mert mi mást tehettek volna? Azaz az egész gyakorlatilag azt jelentette, hogy a Kampinos.csoport parancsnokai is a lefegyverzett külföldieket használják élő pajzsként. Ez nem volt túl szép. Mindenesetre a német támadás hamarosan szétszórta Darvasiék csapatát. Maga Darvasi István némi bujkálás után német fogságba jutott, de mivel magyar katonaruhában volt, végül is nem bántották, hanem visszaküldték a legközelebbi magyar alakulathoz, ami szerencsére nem az eredeti alakulata volt. És mivel az eredeti papírjait is elhajította, ezért az sem derült ki róla, hogy korábban munkaszolgálatos volt.

A Kampinos-csoportban harcoló magyarokról mostanában újra egyre gyakrabban megemlékeznek a polákok is, Warszawa mellett emléktáblájuk is van, és az elesettek sírjainál is van katonai tiszteletadás a nemzeti ünnepeken.

Niech żyje przyjaźń polsko-węgierska! Éljen a lengyel-magyar barátság!