Ünnepi versek

Petőfi Sándor:

Forradalom

Haloványul a gyáva szavamra... dalom

Viharodnak előjele, forradalom!

Szomorúk az idők, a napok feketék,

Odahagytak atyáid, o nemzet, o nép!

Csak azért szakitád le bilincseidet,

Hogy ujabb nehezebb vas eméssze kezed.

Födi még beteg arcod az egykori por,

S ime sorsod ujonnan a porba tipor.

Nem a sors, nem a sors, de saját fiaid

Akaratja, mi újra lealacsonyit.

Ez a vétek amily cudar és iszonyú,

Iszonyúbb legyen érte az égi boszú!

Lealázod-e, oh haza, szent fejedet?

Piszok űlje a hír koszorúja helyett?

Mielőtt az erőszak igába fogat,

Kaszabold le, hazám, nyakadat te magad.

Tegye láncra a zsarnok a holttetemet,

Diadalma legyen temetői menet,

Hol elásnak, a domb neki trónja legyen

S gyakoroljon erőt siri férgeiden!

De te, oh haza, nem hagyod el magadat,

Haragod tüze arcaidon kigyuladt,

Kezed ott van a kardon, a markolaton...

Ki fog élni, ha nem te, dicsőn szabadon?

Szaporán ide, kedvesem, ajkaidat,

S te fiú, szaporán ide a poharat!

Mire elfogy a bor, mire csattan a csók,

Jeladásra emelhetik a lobogót.

Haloványul a gyáva szavamra... dalom

Viharodnak előjele, forradalom!

Ady Endre:

A magyar tanítókhoz

Itt volna hát a szent, a várt Szélvész,

Tespedt tavat mely fenékig zavar?

Alázását ki oly bűnösen tűrte,

Lázad hát már az Élet alágyűrtje,

A tanító, a legrababb magyar?

Gyújtatott lelkek víg mécsesének,

Ott, hol Sötét ül várost és falut

S hol eped fényért cellák milliója,

Magyar sivatag magyar tanítója

Rabok között rabként senyvedt, aludt.

Bús ébredők! a naphoz az arccal,

Pusztul ez ország s az idő repül

S kik hivattatok vezérül a népnek,

Ne maradjatok gyáva csőcseléknek:

Úri gazságok jobbágy őreül.

Ha itt a Szélvész, szívet elébe,

Ha itt az óra, verjen hangosan:

Szélvész verte, szép, nagy szívekre vár itt

Egy sötét ország, melynek páriáit

Nem mentheti már, csak szélvész-roham.

S ha itt van már a szent, a várt Szélvész,

Köszöntjük ezt a zárka-nyitót.

Lelkünknek fényét ezer éve orzák,

Kapja meg végtén szegény Magyarország

A szabadító magyar tanítót.

Váci Mihály:

Hű lázadás

Hű lázadást vezetek ellened

uralkodó idő, ki láthatatlan

vívsz mivelünk. Én hű ellenfeled

leszek, nem fegyverhordozó a hadban.

Páncéljaid levetném mind külön.

Ne védekezz: - ölelni légy erősebb.

Támadva győzni néked mi öröm?

Akit mások védenek meg – az a győztes.

Olyan vagy, mint az erős Labirint.

Gyermeknek játék, mit nem értve szétszed.

Kapuid ostrom nélkül tárd ki mind.

Árasszanak el a bolyongó miértek.

Ki érteni szeretne, értsd meg azt;

szeresd, kikételkedni mer teérted.

Ki ellened, tenéked tesz panaszt,

vádjaid is úgy fogadd, mint az érvet.

Toborzom érted dühös fiaid,

kik vétkeidtől mentenénk, mert értsd meg:

nem ellen dönt meg már; - bal tetteid!

S nem véd már múltbeli sok szent erényed.

Csak hű, mindig kitartó sok fiad

szolgálata, bár annyi beleroskad!

már ellened fajul; csak áldozat

mit ér? – ha abból közáldást nem oszthatsz?

Most szerelem, hűség már nem elég,

mikor benn-robbanva gördül előre

szörny-gép-időnk; mozdítni kerekét

kevés: vezetni kell, utat jelölve,

míg új világtörvény fojt és ölel,

s új termést hoztak a volt igazságok;

a dolgok zsarnok uralma jön el,

s nincsenek próféták, se messiások.

Mit hittünk, már mind másképpen igaz,

s igazodik az, mihez igazodhatsz;

minden új felismerést máris az

ellentmondások malomköve porlaszt.

Ölelve szembefordulok veled,

mert már nem az vagy, aki születőben,

s mert még az sem – sosem leszel! – kinek

álmodtunk: verlek sürgető dühökben.

Lángod lehullt, s a bujkáló parázs

fölé ült könnyű, szürke hamuréteg.

Ordítva fúj lelkem vihart reád:

alkotó forradalom tüze: éledj!

Petőfi Sándor:

Az elhagyott zászló

Megtépve, megcsúfolva,

Sivatag közepén,

Magában áll a zászló,

Melyet szolgálok én.

Nagy és hosszú vihar volt,

Mely rajta ennyit tépe,

De bármint meg van rontva,

Még most is látszik csonka

Szárnyán az isten képe.

És e szent jelnek egyre

Gyérülnek hívei.

Bálvány elébe mennek

Térdet, főt hajtani.

Hadd menjenek! nem méltók

Egy sorban állni vélünk.

Ha a fecskék ledérek

S éghajlatot cserélnek,

Mi sasok nem cserélünk.

Mily varázshatalmú e

Díszetlen csonka jel!

A legdicsőbbek érte

S alatta haltak el.

Mutatja ez, mutatja,

Hogy az igazság itt van,

S ez isten oltáránál,

Bár a világ odább áll,

Megállok a síriglan!