"Nép nélkül, tömegek nélkül ma már politikát csinálni nem lehet, még dinasztikus, diktatórikus, oligarchikus vagy klerikális politikát sem. (...) Demokratikus tömegmozgalom nélkül ma már még a nép ellen sem lehet harcolni."
(Veres Péter: Magyar megmaradás)
Elutaztam pár napra, jó messzire. Távol az Internettől, telefontól, sajtótól és médiától és minden más efféle szörnyűségtől és ez nagyon jó is volt így. De amint hazaértem egyből kutatni kezdtem a hírekben, mert persze kíváncsi voltam, mi lett abból az „anti-tüntetésből”, amiről még elmenetelem előtt írtam, hogy sikerült, mit mondanak és írnak róla különböző helyeken.
Hüm-hümm. Minden magabiztos beszólásunk ellenére, hogy majd jól pofára fognak vele esni a szervezők, nem estek vele pofára, sőt. Ha csak a tiszta számokat nézzük, lehet, hogy tényleg túl is teljesítették a tervet, és túlteljesítették az ellenzék összes eddigi demonstrációját, a mi összes eddigi demonstrációnkat is. Ha ez tényleg egy verseny lenne („ki-tud-több-embert-az-utcára-vinni”), akkor megnyerték volna.
Én már az erre vonatkozó bejegyzésben írtam róla, hogy szerintem ez nem verseny; másról van itt szó: a tüntetéssel az ember aggodalmát fejezi ki valami miatt, és kérdést tesz fel valakinek. Mi, ellenzékiek azért tüntettünk újra meg újra, mert egy kérdésünkre sem kaptunk választ. De mielőtt ezeket megfogalmaztam, még én is beleragadtam abba a fajta érvelésbe, amit a mostani demonstráció kapcsán egyesek „tüntetésmateknek” neveztek, mert október 23-a kapcsán én is írtam olyat: „Mindenesetre ekkora tömeget én még sehol sem láttam, sem tüntetésen, sem máshol. Az Erzsébet híd közepétől az Astoriáig ért a tömeg.”
(És mintha ezzel az állítással akartam volna alátámasztani saját hitelünket a 2006-os felheccelt tömeggel szemben.) Ha csak ezt írtam volna, most én is magyarázkodhatnék, ahogyan a narancsos Főnök Láncos Papagája (hivatalos címe szerint: szóvivő) szokott a felettesei hülyeségeiért. De tényleg a szám számít-e?
Beszéltem én még a célról és az összetételről is. Hogy a szombati demonstrációnak mi volt a célja, az továbbra sem derült ki. Tudni illik, ha ez tényleg egy tüntetés vagyis egy figyelmeztetés volt, nem tudni kinek szólt. A kormánynak? Ha a kormány jól dolgozna, akkor nem lenne szükség tüntetésre ellene, és akkor mellette sem kellene ellentüntetni. Az ellenzéknek? Ha így van, akkor bizonyára a stílusunk idegesíti azokat, akik egy ilyen anti-tüntetésre eljönnek. (Maga a tény ellen, hogy tüntetünk nem tiltakozhatnak, hiszen elvileg gyülekezési szabadság van.) Mi igyekszünk gentleman módjára tiltakozni, és gentleman módjára megfogalmazni érveinket az állampárt egyes lépései ellen. Ha vétünk az udvariasság szabályai ellen, jelezhetik azt nekünk, de csak akkor, ha ezeket a szabályokat ők is betartják. De ha a mi stílusunk ellen akarnak szólni, akkor miért hívják ezt az egészet „békemenetnek”? Kivel akarnak békét kötni?
Esetleg a külföldi hitelezőknek szól ez a demonstráció? (Ez lehet, mert sokan vittek angol nyelvű táblákat is.) Ha igen, akkor mit üzennek nekik? Azt, hogy „el-a-kezekkel-a-hazánktól”, amint ezt a felirataik hirdették? Lehet, de a kormány közben éppen most akar megegyezni a külföldi hitelezőkkel a segítségnyújtásról. Ez a demonstráció pedig a kormány feltétlen támogatásáról szól. Ebből következik: azért „békemenet” ez a séta, mert a demonstrálók a magyar kormány és a külföldi hitelezők közötti békekötést ünneplik. Ugye, ugye, ugye?
Akkor ott van az összetétel. (Szociológiai tanulmány alapanyaga lehetne –írtam én korábban.) Kik vettek részt ebben? Az már a tévés tudósításnál is feltűnt, hogy akiket megkérdeztek arról, hogy miért vonulnak, azok mind 50 év körüliek vagy a felettiek voltak. Vajon reprezentatív mintavétel volt ez? A Népszabadság szerint például igen.
http://nol.hu/velemeny/hargitai_miklos_a_bekemenetrol__telefonkonyv-forradalom
Ezek szerint alig lehetett fiatalt látni a demonstráción? Persze kétkedhetünk: ezt írja egy darab újságíró, aki sehogyan sem láthatta be az egész tömeget, tehát nehéz kategorikus kijelentéseket tennie. Biztosan ott voltak az állampárt ifjúsági szervezetei is. (Tudom, mert ezek egyik-másik képviselőjével előtte heves vitát folytattam a Facebookon.) De hát ők persze, hogy ott vannak, viszi őket a csapat, a haverok, még akkor is, ha nem mind ilyen alávalóak:
http://hirszerzo.hu/velemeny/2011/12/27/A_kormanykozeli_fiatalokrol_IN0VH0
http://hirszerzo.hu/nyuzsi/2012/1/20/A_tokeletes_Fideszkader_Y36AWS
(Nekik készítettem a korábbi bejegyzésben látható karikatúrát is.)
Az érdekes az lenne, hogy rajtuk kívül voltak-e fiatalok nagy tömegben, tehát olyanok, akik párthoz formálisan nem kötődnek, de meggyőződésből kiállnak valamelyik mellett; jelen esetben a Narancsos Párt mellett. Az pedig nem tűnik hihetetlennek, hogy az állampárt a felsőoktatás végletes beszűkítésével és a középfokú oktatás átideologizálásával az ilyen fiataloknál elvágta magát.
Akkor tehát mi lesz? Kiegészül az állampárt és az ellenzékiek ellentéte valamiféle generációs ellentéttel is, úgy, mint az államszocializmus idején? Az öregek védik a rendszert, a megszokottat, a biztosat, a saját kis egzisztenciájukat, a fiatalok meg lázadnak? Ez sem kizárt. Nota bene: volt egy öreg demonstráló, aki éppen az állampárt ellen tüntetőkről beszélt, akik még felöltözni sem tudnak rendesen, és milyen a stílusuk is, szakadt farmeros hippik, stb. (Nem vicc, a ’hippi’ szó tényleg elhangzott ebben.) Megint hm-hm. Ismerős ez az „ezekamaifiatalok”-duma valahonnan? Hát igen. Hm, hm. Hogyan is indult a mostani Főnök 1989-ben? (Igen, arról az emberről beszélek, akit most ezek a demonstrálók éljeneznek és a képét ikonként a fejük felett hordozzák!) Véletlenül nem egy vagány, farmeros, nonkonformista fiatal volt? Véletlenül nem cseszegették őt is ezért konszolidált öregurak akkoriban? Véletlenül nem éppen ezzel a stílussal lett annyira népszerű, nem ezzel a bátor, nonkonformista fellépésével, kiállásával lett a rendszerváltás hőse? Véletlenül nem jelentős részben az akkor szerzett népszerűségének köszönheti, hogy ma ő az ország „Nagy Vezetője”, a „Nemzeti Ikon”, az „Élő Legenda”? Nem az akkori vagánysága repítette idáig? Hm?
Ha már itt tartunk, itt van a demonstráció legfeltűnőbb jelensége. A személyi kultusz. Mert minek nevezzük ezt, ha nem személyi kultusznak? Erre úgy látszik igény van, szükség van. Erre úgy látszik sokan vevők. Lehet, hogy olyanok is vannak, akik azért voltak ott ezen az anti-tüntetésen, mert bár az állampárt intézkedéseivel nem értenek egyet, de még mindig imádják a Főnököt. A Főnök pedig megdolgozott ezért. Amikor hatalmon volt, építgette a saját pozitív személyi kultuszát, amikor abból kiesett, építgette a nagy ellenfél, a Piros Bűnbak negatív személyi kultuszát. És a Főnök hívei még ezt a negatív személyi kultuszt is bevették. Volt idő, mikor a Főnök taktikusan, átmenetileg háttérbe húzódott, és ekkor bizonyos körökben a Főnöknek való nyalást a Bűnbaknak való beszólások helyettesítették. Minél obszcénebb és gusztustalanabb, avagy színpadiasabb módon szólt be valaki a Bűnbaknak, annál nagyobb érdem volt ez, és az illető nagyjából tudhatta, hogy közel az idő, amikor a megfelelő mocskolódásért meglesz a jutalma is. Az új rendszerben lehet belőle színházigazgató, állampárti kommunikációs menedzser, médiafőnök, államtitkár, stb. Így aztán mindenki egymással versengve dobálta a szart és a fikát a Bűnbakra. A nagy szardobálásban pedig elvesztek a valódi, őszinte, gondos elemzésen alapuló, hasznos bírálatok, kritikák is, amikből a Bűnbak esetleg tényleg érthetett volna.
Ennél az álságos negatív személyi kultusznál azért mégiscsak jobb egy pozitív személyi kultusz. Legalább az illúziója megvan, hogy tényleg szeretetből nyalnak, akik nyalnak. Azonkívül ilyen esetben kevesebb az esélye annak, hogy elfajul a dolog és vér fog folyni.
De a személyi kultusz, mint jelenség viszonylag hosszú ideje jelen van Magyarországon, és bár szerencsére nem „genetikus adottság”, de azért elég gyakori ahhoz, hogy már meg se lepődjünk rajta. (Később esetleg majd a személyi kultuszokról is írok egy külön bejegyzést.)
Más az, amin meglepődtem. Az egyik: úgy néz ki, rajzolt határokon túli testvéreink is kiállnak a képviseleti zsarnokság mellett. Nem egyszerűen az történt, amit én a korábbi bejegyzésemben írtam, hogy határon túli magyarok jönnek erre a budapesti demonstrációra (az is volt), hanem ezzel egy időben a maguk otthonainál is szimpátiademonstrációkat szerveztek a szombati anti-tüntetés mellett. De ha így gondolják, így gondolják. Nekik még talán több okuk is van rá, mint a határon belül szakadtaknak. Ha majd esetleg velük, ottani ismerőseimmel kell vitába szállnom, azt biztos kisebb lelkesedéssel fogom tenni, mint a velem egy helyen élőkkel. De talán éppen ezért több megértéssel is.
Hanem ami tényleg feltűnt, és bocsánat érte, de nem is hagy nyugodni, az az állampárti demonstráció szervezői.
Ott van az író, aki mindig egy rejtély volt számomra. Olyan műveket ír, mint az 1100 év Európa közepén, ami talán nem az irodalom csúcsa, de érződik belőle, hogy aki írta, az nem egy hülye ember. Ha néhol vonalas is, nem bunkó, tahó valaki. Ehhez képest ugyanez az ember az, aki a magyar újságírásban új iskolát teremt, a tahóság iskoláját. Sikeresen elterjeszti bizonyos körökben, hogy annál kreatívabb valaki, minél cifrább módon, minél változatosabban és minél mocskosabban tudja gyalázni az ellenfeleit. Megteremti a bunkóság kultuszát. Hogy az ellenféllel szemben minden megengedett, hogy szabad összevissza hazaárulót kiáltani, amikor nincs is háború, és nincs is kinek elárulni a hazát. Később, hogy még visszamenőlegesen is igaza legyen, kitalál egy fiktív háborút, aminek sem a fegyvereit, sem a katonáit nem látja senki, de szerinte létezik, és háborúnak hívják. Sosem értettem ezt az embert. Vajon csak egy megélhetési tahó ő (akivel még lehet adott esetben tárgyalni) vagy egy fanatikus és meggyőződéses tahó, fokozottan közveszélyes? Sosem tudtam rájönni.
És itt a másik szervező, a bukott sci-fi-író, aki a Párt elborultabb hetilapját szerkeszti, amit ráadásul Demokratának hívnak, és aki ebben a lapban olyan 180 fokos fordulatokra képes, hogy az ember nem győzi kapkodni a fejét. Mindig lereagálja a Párt legfelsőbb szintjeiről jövő iránymutatást, és ha az következetlen, a tegnapi iránymutatásnak éppen a fordítottja, ez a szerkesztő akkor is a lehető legtermészetesebb módon, szemrebbenés nélkül azonosul mindennel, ami esetleg felülről jön. Amikor a filozófusokat kell szidni, szidja a filozófusokat, amikor a sajtót korlátozó törvény jelenik meg, lelkesen éljenzi a sajtó korlátozását. Egyik nap élteti a Szúnyogirtó Pártot, mint a narancsosok „kisebb testvérét”, nem sokkal később már éppen ellenük ír vezércikket, a fenyegető szélsőjobboldali veszélyről (mikor a Pártban rájönnek, hogy a szúnyogirtók szavazókat halászhatnak el a narancsosoktól a választáson).
Szóval két ilyen ember hívja össze az egész bulit, és az állampolgárok jönnek tízezrével, nem riasztja el őket még a szervezők személye sem. A végén még a „közíró” úr és a „szerkesztő” úr azt fogják hinni ez alapján, hogy tömeges igény van arra a stílusra, amit ők képviselnek, hogy a tahóújságírás és a bunkóságkultusz kifizetődő. És sajnos nagyon úgy tűnik, hogy ezt jól hiszik. És ez az, ami szerintem szomorú.
Mert mint már említettem, semmi baj szerintem azzal, hogy valaki támogatja a kormányt, és az állampártot, vagy a maga részéről vonzónak találja az autokratizmust. Ez is egy vélemény, sőt ez is egy magyar vélemény, éppúgy, mint az enyém. De az már igenis zavar, ha ezt ilyen stílusban teszi, mint a „közíró úr” és a „szerkesztő úr”. A túlzásba vitt bunkóság ugyanis, amibe az ember túlságosan belelovallja magát, már többször vezetett a történelemben vérontáshoz. A tahóság könnyen elszabadul, és irányíthatatlanná válik.
Változott-e ez alapján a szombati esemény alapján valami a magyar ellenzékiek számára? Ez rajtunk múlik. Attól, hogy nagyon-nagyon sokan demonstrálnak valamiért-amiről-nem-tudni-mi-az-de-nem-az-amit-az-ellenzék-képvisel, abból még nem következik, hogy ne lenne nekünk IS (!) igazunk. (Ja, egy lényeges különbség: mi nem akartuk sosem betiltatni az ő rendezvényüket, ők viszont akarják a miénket március 15-én.)
Ha mi tudunk továbbra is konkrét dolgokat mondani, hogy mi a bajunk a médiatörtvénnyel, az oktatás átalakításával, az új munkatörvénykönyvvel, a „nemzeti” giccsel, a nerizmus tévhiteivel, a történelem átírásával, stb., stb., stb., akkor mondjunk továbbra is konkrét dolgokat, tegyünk fel továbbra is konkrét kérdéseket, és várjunk továbbra is konkrét válaszokat. Sokan voltak szombaton, na és? Elvileg demokrácia van, tehát szabad a választáson kívül is csoportosan kiállni az érdekeinkért nekünk is. Legyünk mi is sokan, és próbálkozzunk tovább. Hátha sikerül.
2012. január 23., hétfő
2012. január 20., péntek
Idézőjel (Sandri bácsi)
Van is erre egy jó idézetem. Karácsony Sándor írta „a magyar széthúzásról”:
„…volt egy fontos ajándéka is: a másik ember képzete a saját Én-em mellett. Isten hatalmas leckét adott fel számunkra, mikor arra szorított minket pedagógiájával: tanuljuk meg megismerni, számba venni, tisztelni és osztályostársanak életünkbe belekalkulálni Én-ünkön túl a másik felet. Mai napig sem tanultuk meg jól ezt a leckét, újra meg újra felkapjuk azért új meg új korszakokban ismétlésre. (…)
Nekünk szükségünk van arra, hogy megtanuljunk a másik emberre nézve élni. Nekünk nem elég kritika nélkül jutnunk egységre, ki kell veszekednünk, és egymáshoz képest megteremtenünk az egységet. Ez a magyar >>széthúzás<< Isten szerint való értelme.”
(Karácsony Sándor: A magyar lélek)
Nekünk szükségünk van arra, hogy megtanuljunk a másik emberre nézve élni. Nekünk nem elég kritika nélkül jutnunk egységre, ki kell veszekednünk, és egymáshoz képest megteremtenünk az egységet. Ez a magyar >>széthúzás<< Isten szerint való értelme.”
(Karácsony Sándor: A magyar lélek)
Lojalitás és "mechanikus narancsok"
„Uram segíts az elvtársaknak, hogy megtisztuljanak,
Annyit, mint mi hazudtunk, ne hazudjanak!
Uram, segíts az elvtársaknak, hogy meg ne bukjanak,
A Parlamentben összevissza ne szavazzanak!”
(Voga János és Turnovszky Tamás Edda-paródiája 1988-ból)
A hír: holnap lesz a kormányt támogatók tüntetése (vagy mondjuk úgy inkább: ellentüntetése) Budapesten. Ez pedig több mint izgalmas esemény. Kíváncsiságra ad okot.
Úgy látszik, gondolhatjuk, hogy az állampárt lelkes hívei félreértették azt a tiltakozássorozatot, ami a tavaly március óta folyik, egyre látványosabban, egyre elkeseredettebben, az ország lakosainak egyre szélesebb körű részvételével. Azt hiszik, egy nemes versengésre hívtuk fel őket, „ki-tud-több-embert-az-utcára-vinni?” -kategóriában. Szólnék, hogy a mi célunk inkább az volt, hogy bizonyos kérdésekről tárgyaljon a kormány a civilekkel, mielőtt mindenféle átgondolatlan törvényt keresztülver a Parlamenten. Én legalábbis ezért voltam ott több tiltakozáson is, lehet, hogy más másért. Mindenesetre az állampárt drukkerei előszeretettel igyekeztek úgy beállítani, hogy a sok egyetemista neohippi csak úgy unalmában, nagy jódolgában tüntet, mert az milyen menő. Ez azonban, ahogy mondani szokás, egyszerű tárgyi tévedés, tehát fel lehet világosítani róla az illetékeseket, hogy nem így történt; mi tudtuk, hogy mikor, miért megyünk, miket kifogásolunk, olykor még javaslataink is voltak alternatívákra. Egyébként sem csak a diákság ment az utcákra, hanem például a munkások is. Meg lehet nézni, milyen szervezetek szervezték a demonstrációkat, már abból is látszik, hogy az ország társadalmának elég sok rétege képviseltette magát ezeken az eseményeken.
Az mondjuk érthető, hogy az állampárt funkcionáriusai a jelen helyzetben, mármint az elmúlt egy évben eléggé frusztráltan érezhetik magukat. Régen, amikor még a pártjuk Magyarországon csak egy párt volt, nem pedig „a Párt”, akkor azt látták, hogy sikeres marketingjük következtében akár eséllyel pályázhatnának némely nemzeti ünnep kisajátítására. Most meg, hogy ők lettek az állampárt, október 23-án nemhogy egy nagygyűlést, de még egy szerény kis megemlékezést sem sikerül szervezniük. Ehelyett viszont néhány korábban ismeretlen és pártfüggetlen civil szervező hívására több tízezer ember jön az utcára és gyűlik össze egy helyen, és mégcsak nem is azért, hogy valamiféle Kedves Vezető, illetve Nemzeti Ikon vagy Élő Legenda szavát hallhassák, és Őt megéljenezhessék. (Sőt, éppen ellenkezőleg, nemtetszésüket fejezik ki a Kedves Vezető által kiépített rendszerrel szemben, mint tették azt nagyszüleik is, pontosan 55 évvel azelőtt, egy másik „Kedves Vezető” másik (igazából összehasonlíthatatlanul életveszélyesebb) rendszerével szemben.) Szóval ez biztosan zavarja a Narancsos Állampárt eddigi rendezvényeinek szervezőit. Meg akarják mutatni, hogy ők még mindig, még mindig ők, és őket nem lehet csak úgy.
Mondhatnánk, hogy „vissza akarnak vágni”, de ebben a „visszavágásban” van némi hátrálás is. Mármint, hogy eddig igyekeztek győzködni a választópolgárokat, hogy de igenis, nekik akkor is igazuk van, most meg már hirtelen abbahagyják a győzködést és az érvelést, és előszedik azt, hogy „de-mi-is-baromi-sokan-vagyunk-nemcsak-ti”. Érdekes, úgy emlékszem, hogy mikor a Piros Bűnbak állt az ország élén, és ellene is tüntettek, és népszerűtlen volt, és minden rossznak elmondta mindenki, akkor ő vagy az ő hívei sosem akartak szimpátiatüntetést szervezni neki. A Piros Bűnbak sosem arról akarta meggyőzni a hazáját vagy a külföldet, hogy őt szeretik, hanem arról, hogy a hazának jó lesz, amit csinál. Nem népszerű akart lenni, hanem hatékony. (Bár ne akart volna ennyire hatékony lenni –mondják erre sokan, és ki tudja, tán van is némi igazuk.)
Szóval a fentiek fényében persze mi is igyekszünk megkérdezni és megvizsgálni, hogy az állampárt drukkerei miért mennek az utcára. Sok bloggertársam írogat elemzéseket arról, hogy kik lehetnek azok, akik még mindig támogatják az állampártot, nem csak annyira, hogy rá szavaznának egy most vasárnapi választáson, hanem mondjuk, úgy is, hogy elmennek a kormányért tüntetni a mai napon. Nem is akarom különösebben ezeket az elemzéseket megismételni. De arra felhívom a figyelmet, hogy a holnapi tüntetés kiváló kutatási terep lesz. Persze jó kérdés az is, hogy akik ott vannak, mit akarnak, meg tudnak-e fogalmazni konkrét célokat, amiket el akarnak érni. Ilyen szempontból érdekes lesz megfigyelni az ott felbukkanó jelszavakat és szónoklatokat; engem mégsem elsősorban azok érdekelnek, akik szónokolni fognak. (Azokat úgyis ismerjük. Megbukott sci-fi írók és tehetségtelen költők, jobb sorsra érdemes kisebbségi komplexusos írók, akik kormánypárti napi- és hetilapokban anyáznak és kiégett, álszent, „hűdenagyonkeresztény” rocksztárok.) Engem inkább az érdekel, kik fogják a demonstráció tömegeit alkotni. Kik lesznek a közvitézek. Remek kis szociológiai tanulmányt lehetne készíteni a tüntetőkről, és talán többet meg is tudnánk egy ilyen tanulmányból, mint ha megkérdezzük valamelyik szervezőt, hogy tulajdonképpen miért is tüntet (és kapnánk valami hosszú, semmitmondó és unalmas „elmúltnyolcéves” vagy „elmúlthúszéves” monológot). Csakhát nem biztos, hogy akármelyikünk veszi a fáradságot egy ilyen terepszemlére. Ahogy magamat ismerem, én sem fogom. Inkább várjuk a média híreit, de azok meg úgyis torzítani fognak.
De most komolyan, vajon kik lesznek ott? Az állampárt tagjai, és rokonaik? Ők sincsenek kevesen, de biztos nem lennének elegen. A Párt ifjúsági szervezeteinek mozgósítható tagjai? Biztos ők is. Bár érdekes kérdés, hogy ők is meggyőződésből mennek-e vagy csak a csordaszellem viszi őket. Róluk egyébként egy elég frappáns összefoglalót írt egyik kiváló közgazdász bloggertársam, Quadrille Lobster:
„A politikusok mára tulajdonképpen elfeledkeztek a fiatalokról. Persze, duma van, meg berángatnak pár szerencsétlent, akik még nincsenek kiábrándulva mindenből, hogy szokják meg ők is, milyen az a közigazgatás. Mert megváltoztatni, na azt nem fogják.
Politikai párttal fiatal alapvetően 3 ok miatt foglalkozik:
1. Mert a szülei is annak a pártnak a fanatikusai.
2. Mert a szülei a másikoldali pártnak a fanatikusai, vagy
3. Mert annak a pártnak az ifjúsági szervezetében bulliznak a haverok.
Persze, hogy igazságos legyek: idősebbek is hasonlóan elmés és végiggondolt okokból csatlakoznak egy párthoz. Soha nem vallanák be, hogy végig a szüleiktől kapott kalapácshoz keresték a szöget.”
(http://oriblog.blog.hu/2012/01/12/miert_nem_megy_el_valasztani_a_fiatal)
Vagy vannak még valóban olyan fiatalok is, akik, mint a régi Ifjú Gárda (mármint az egykori KISz egykori "élcsapata") alkalmasak „ideológiai-felvilágosító” munkát végezni, és a „párt öklének” lenni? Hát, azt erősen kétlem.
Esetleg lesznek megint „bértapsolók”? Simán el lehet képzelni, elvégre a szegénység növelésével a lefizethetőség is nő. Aki már nagyon bajban és nyomorban érzi magát, az sok mindenre hajlandó. Vagy mint az államszocializmus idején, kiszólnak néhány „ideológiailag megbízható” iskolaigazgatónak vagy főnöknek, hogy kötelező jelleggel küldje Pestre a diákjait/ alkalmazottait?
Esetleg megint beállítják a sorba az ún. „szélsőjobb” önjelölt „harcosait”, akikkel a múltkor az Operánál akarták megvédetni magukat. (Ehhez csak néhány semmitmondó, de jól hangzó „nemzeti” jelszó kellene.) Ez attól függ, mennyire bíznak még magukban. Ha azt akarják, hogy az eddigi fanatikus narancsosok továbbra is stabilan kitartsanak mellettük, akkor ezt nem fogják meglépni, mert a balhés szélsőségesek még őket is elriaszthatják. Ellenben, ha az állampárt egyáltalán nem bízik magában és saját híveiben, és a céljuk kizárólag a statisztikai adatok szépítése (a „ki-tud-több-embert-az-utcára-vinni”-verseny eredményeinek javítása), akkor bizony lehetséges, hogy fel fognak ott bukkanni mindenféle gárdisták és futballhuligánok.
Vagy ott van egy teljesen más lehetőség a tömeg növelésére: a határon túli magyarok. Igaz, őket nehezebb lenne nagy tömegben Budapestre hozni, csak ezért. De nem véletlenül jutott ez a lehetőség eszembe: tüntetésen kívül is megvan a lehetősége, hogy az állampárt a szavazatok és a parlamenti képviselet ígérgetésével kijátssza egymás ellen a határon túli, és a „határon belül szakadt” magyarokat. Elég aljasok hozzá, hogy ezt megtegyék. Ez ellen azonban nekünk is tennünk kell: nem szabad aljas trükköknek bedőlni. Úgy értem, ha lesznek is a demonstráción határon túli magyar szervezetek képviselői, mi „határon belül szakadt” ellenzékiek nem szabad hogy ezen megsértődjünk. Okosnak kell lennünk, hogy ne ismétlődjön meg a 2004. decemberi helyzet, mármint az azt követő hecckampány. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha megpróbáljuk tisztán látni egymás helyzetét. Hogy a határon túliak lássák, hogy miért tüntettünk mi itt hónapokon keresztül, de a „határon belül szakadtak” is lássák a többiek nehéz helyzetét, és ne mondják például naiv, megvezethető balekoknak vagy hasonlóknak őket. Szóval: nem bedőlni semmi provokációnak! Higgyétek el, ahogy mindenkinek, úgy nekem is vannak barátaim és rokonaim a határok túlfelén is, és tudom, hogy csak véletlen szerencse, hogy én belül születtem ezeken a szerencsétlenül meghúzott vonalakon. És tudom, mert látom, hogy bizony nagyon sokan a határon túliak közül igen tisztán látják az itteni helyzetet, és nem fogják hagyni megvezetni magukat senkitől. Csak ne nehezítsük meg a dolgukat ebben!
Mostani eszmefuttatásom persze mind csak tiszta spekuláció. Nem tudom előre, kik fognak odamenni demonstrálni, nem tudom, mit fognak mondani. Mint már az elején is mondtam, inkább csak kíváncsi vagyok egyelőre. Lehet, hogy tényleg csupa meggyőződéses narancsos drukker fog odamenni, akik komolyan hisznek a kormányban, és ha nem is értenek egyet minden lépésükkel, de tényleg szimpatikus fickóknak tartják a mostani állampárti apparátus tagjait.
Ha tényleg főleg ilyenek lesznek ott, akkor szeretném, ha tudnák, hogy egyáltalán nincs bennem harag, vagy rosszindulat irántuk. Nem tartom hazaárulóknak őket például. Egyszerűen csak mások. Próbáljuk tolerálni másságukat, amíg nem akarnak minket bántani. És annak ellenére, hogy néha cikizem vagy kigúnyolom őket (ők is ezt próbálták tenni, mikor mi tüntettünk), nem tartom őket ellenségnek sem, csak szellemi ellenfélnek. Vitatkozzunk, ha kell! Nem tartom a térképről lesöprendő, a történelemkönyvekből kitörlendő elemeknek őket. Remélem, hogy ők sem engem. És bár az ország jövőjéről mást gondolunk, de nem tartom őket rosszabb magyarnak sem magamnál. (Hibázni, ha az ember hibázik, azt úgysem magyarként, hanem emberként teszi.) Az más kérdés, hogy emberként, emberileg mit gondolok róluk. De azt úgysem az fogja meghatározni, hogy elmennek-e egy ilyen tömegrendezvényre, mint ez a mostani, hanem, hogy egyenként mit mondanak egy-egy dologról, ha majd megkérdezem őket.
Annyit, mint mi hazudtunk, ne hazudjanak!
Uram, segíts az elvtársaknak, hogy meg ne bukjanak,
A Parlamentben összevissza ne szavazzanak!”
(Voga János és Turnovszky Tamás Edda-paródiája 1988-ból)
Úgy látszik, gondolhatjuk, hogy az állampárt lelkes hívei félreértették azt a tiltakozássorozatot, ami a tavaly március óta folyik, egyre látványosabban, egyre elkeseredettebben, az ország lakosainak egyre szélesebb körű részvételével. Azt hiszik, egy nemes versengésre hívtuk fel őket, „ki-tud-több-embert-az-utcára-vinni?” -kategóriában. Szólnék, hogy a mi célunk inkább az volt, hogy bizonyos kérdésekről tárgyaljon a kormány a civilekkel, mielőtt mindenféle átgondolatlan törvényt keresztülver a Parlamenten. Én legalábbis ezért voltam ott több tiltakozáson is, lehet, hogy más másért. Mindenesetre az állampárt drukkerei előszeretettel igyekeztek úgy beállítani, hogy a sok egyetemista neohippi csak úgy unalmában, nagy jódolgában tüntet, mert az milyen menő. Ez azonban, ahogy mondani szokás, egyszerű tárgyi tévedés, tehát fel lehet világosítani róla az illetékeseket, hogy nem így történt; mi tudtuk, hogy mikor, miért megyünk, miket kifogásolunk, olykor még javaslataink is voltak alternatívákra. Egyébként sem csak a diákság ment az utcákra, hanem például a munkások is. Meg lehet nézni, milyen szervezetek szervezték a demonstrációkat, már abból is látszik, hogy az ország társadalmának elég sok rétege képviseltette magát ezeken az eseményeken.
Az mondjuk érthető, hogy az állampárt funkcionáriusai a jelen helyzetben, mármint az elmúlt egy évben eléggé frusztráltan érezhetik magukat. Régen, amikor még a pártjuk Magyarországon csak egy párt volt, nem pedig „a Párt”, akkor azt látták, hogy sikeres marketingjük következtében akár eséllyel pályázhatnának némely nemzeti ünnep kisajátítására. Most meg, hogy ők lettek az állampárt, október 23-án nemhogy egy nagygyűlést, de még egy szerény kis megemlékezést sem sikerül szervezniük. Ehelyett viszont néhány korábban ismeretlen és pártfüggetlen civil szervező hívására több tízezer ember jön az utcára és gyűlik össze egy helyen, és mégcsak nem is azért, hogy valamiféle Kedves Vezető, illetve Nemzeti Ikon vagy Élő Legenda szavát hallhassák, és Őt megéljenezhessék. (Sőt, éppen ellenkezőleg, nemtetszésüket fejezik ki a Kedves Vezető által kiépített rendszerrel szemben, mint tették azt nagyszüleik is, pontosan 55 évvel azelőtt, egy másik „Kedves Vezető” másik (igazából összehasonlíthatatlanul életveszélyesebb) rendszerével szemben.) Szóval ez biztosan zavarja a Narancsos Állampárt eddigi rendezvényeinek szervezőit. Meg akarják mutatni, hogy ők még mindig, még mindig ők, és őket nem lehet csak úgy.
Mondhatnánk, hogy „vissza akarnak vágni”, de ebben a „visszavágásban” van némi hátrálás is. Mármint, hogy eddig igyekeztek győzködni a választópolgárokat, hogy de igenis, nekik akkor is igazuk van, most meg már hirtelen abbahagyják a győzködést és az érvelést, és előszedik azt, hogy „de-mi-is-baromi-sokan-vagyunk-nemcsak-ti”. Érdekes, úgy emlékszem, hogy mikor a Piros Bűnbak állt az ország élén, és ellene is tüntettek, és népszerűtlen volt, és minden rossznak elmondta mindenki, akkor ő vagy az ő hívei sosem akartak szimpátiatüntetést szervezni neki. A Piros Bűnbak sosem arról akarta meggyőzni a hazáját vagy a külföldet, hogy őt szeretik, hanem arról, hogy a hazának jó lesz, amit csinál. Nem népszerű akart lenni, hanem hatékony. (Bár ne akart volna ennyire hatékony lenni –mondják erre sokan, és ki tudja, tán van is némi igazuk.)
Szóval a fentiek fényében persze mi is igyekszünk megkérdezni és megvizsgálni, hogy az állampárt drukkerei miért mennek az utcára. Sok bloggertársam írogat elemzéseket arról, hogy kik lehetnek azok, akik még mindig támogatják az állampártot, nem csak annyira, hogy rá szavaznának egy most vasárnapi választáson, hanem mondjuk, úgy is, hogy elmennek a kormányért tüntetni a mai napon. Nem is akarom különösebben ezeket az elemzéseket megismételni. De arra felhívom a figyelmet, hogy a holnapi tüntetés kiváló kutatási terep lesz. Persze jó kérdés az is, hogy akik ott vannak, mit akarnak, meg tudnak-e fogalmazni konkrét célokat, amiket el akarnak érni. Ilyen szempontból érdekes lesz megfigyelni az ott felbukkanó jelszavakat és szónoklatokat; engem mégsem elsősorban azok érdekelnek, akik szónokolni fognak. (Azokat úgyis ismerjük. Megbukott sci-fi írók és tehetségtelen költők, jobb sorsra érdemes kisebbségi komplexusos írók, akik kormánypárti napi- és hetilapokban anyáznak és kiégett, álszent, „hűdenagyonkeresztény” rocksztárok.) Engem inkább az érdekel, kik fogják a demonstráció tömegeit alkotni. Kik lesznek a közvitézek. Remek kis szociológiai tanulmányt lehetne készíteni a tüntetőkről, és talán többet meg is tudnánk egy ilyen tanulmányból, mint ha megkérdezzük valamelyik szervezőt, hogy tulajdonképpen miért is tüntet (és kapnánk valami hosszú, semmitmondó és unalmas „elmúltnyolcéves” vagy „elmúlthúszéves” monológot). Csakhát nem biztos, hogy akármelyikünk veszi a fáradságot egy ilyen terepszemlére. Ahogy magamat ismerem, én sem fogom. Inkább várjuk a média híreit, de azok meg úgyis torzítani fognak.
De most komolyan, vajon kik lesznek ott? Az állampárt tagjai, és rokonaik? Ők sincsenek kevesen, de biztos nem lennének elegen. A Párt ifjúsági szervezeteinek mozgósítható tagjai? Biztos ők is. Bár érdekes kérdés, hogy ők is meggyőződésből mennek-e vagy csak a csordaszellem viszi őket. Róluk egyébként egy elég frappáns összefoglalót írt egyik kiváló közgazdász bloggertársam, Quadrille Lobster:
„A politikusok mára tulajdonképpen elfeledkeztek a fiatalokról. Persze, duma van, meg berángatnak pár szerencsétlent, akik még nincsenek kiábrándulva mindenből, hogy szokják meg ők is, milyen az a közigazgatás. Mert megváltoztatni, na azt nem fogják.
Politikai párttal fiatal alapvetően 3 ok miatt foglalkozik:
1. Mert a szülei is annak a pártnak a fanatikusai.
2. Mert a szülei a másikoldali pártnak a fanatikusai, vagy
3. Mert annak a pártnak az ifjúsági szervezetében bulliznak a haverok.
Persze, hogy igazságos legyek: idősebbek is hasonlóan elmés és végiggondolt okokból csatlakoznak egy párthoz. Soha nem vallanák be, hogy végig a szüleiktől kapott kalapácshoz keresték a szöget.”
(http://oriblog.blog.hu/2012/01/12/miert_nem_megy_el_valasztani_a_fiatal)
Vagy vannak még valóban olyan fiatalok is, akik, mint a régi Ifjú Gárda (mármint az egykori KISz egykori "élcsapata") alkalmasak „ideológiai-felvilágosító” munkát végezni, és a „párt öklének” lenni? Hát, azt erősen kétlem.
Esetleg lesznek megint „bértapsolók”? Simán el lehet képzelni, elvégre a szegénység növelésével a lefizethetőség is nő. Aki már nagyon bajban és nyomorban érzi magát, az sok mindenre hajlandó. Vagy mint az államszocializmus idején, kiszólnak néhány „ideológiailag megbízható” iskolaigazgatónak vagy főnöknek, hogy kötelező jelleggel küldje Pestre a diákjait/ alkalmazottait?
Esetleg megint beállítják a sorba az ún. „szélsőjobb” önjelölt „harcosait”, akikkel a múltkor az Operánál akarták megvédetni magukat. (Ehhez csak néhány semmitmondó, de jól hangzó „nemzeti” jelszó kellene.) Ez attól függ, mennyire bíznak még magukban. Ha azt akarják, hogy az eddigi fanatikus narancsosok továbbra is stabilan kitartsanak mellettük, akkor ezt nem fogják meglépni, mert a balhés szélsőségesek még őket is elriaszthatják. Ellenben, ha az állampárt egyáltalán nem bízik magában és saját híveiben, és a céljuk kizárólag a statisztikai adatok szépítése (a „ki-tud-több-embert-az-utcára-vinni”-verseny eredményeinek javítása), akkor bizony lehetséges, hogy fel fognak ott bukkanni mindenféle gárdisták és futballhuligánok.
Vagy ott van egy teljesen más lehetőség a tömeg növelésére: a határon túli magyarok. Igaz, őket nehezebb lenne nagy tömegben Budapestre hozni, csak ezért. De nem véletlenül jutott ez a lehetőség eszembe: tüntetésen kívül is megvan a lehetősége, hogy az állampárt a szavazatok és a parlamenti képviselet ígérgetésével kijátssza egymás ellen a határon túli, és a „határon belül szakadt” magyarokat. Elég aljasok hozzá, hogy ezt megtegyék. Ez ellen azonban nekünk is tennünk kell: nem szabad aljas trükköknek bedőlni. Úgy értem, ha lesznek is a demonstráción határon túli magyar szervezetek képviselői, mi „határon belül szakadt” ellenzékiek nem szabad hogy ezen megsértődjünk. Okosnak kell lennünk, hogy ne ismétlődjön meg a 2004. decemberi helyzet, mármint az azt követő hecckampány. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha megpróbáljuk tisztán látni egymás helyzetét. Hogy a határon túliak lássák, hogy miért tüntettünk mi itt hónapokon keresztül, de a „határon belül szakadtak” is lássák a többiek nehéz helyzetét, és ne mondják például naiv, megvezethető balekoknak vagy hasonlóknak őket. Szóval: nem bedőlni semmi provokációnak! Higgyétek el, ahogy mindenkinek, úgy nekem is vannak barátaim és rokonaim a határok túlfelén is, és tudom, hogy csak véletlen szerencse, hogy én belül születtem ezeken a szerencsétlenül meghúzott vonalakon. És tudom, mert látom, hogy bizony nagyon sokan a határon túliak közül igen tisztán látják az itteni helyzetet, és nem fogják hagyni megvezetni magukat senkitől. Csak ne nehezítsük meg a dolgukat ebben!
Mostani eszmefuttatásom persze mind csak tiszta spekuláció. Nem tudom előre, kik fognak odamenni demonstrálni, nem tudom, mit fognak mondani. Mint már az elején is mondtam, inkább csak kíváncsi vagyok egyelőre. Lehet, hogy tényleg csupa meggyőződéses narancsos drukker fog odamenni, akik komolyan hisznek a kormányban, és ha nem is értenek egyet minden lépésükkel, de tényleg szimpatikus fickóknak tartják a mostani állampárti apparátus tagjait.
Ha tényleg főleg ilyenek lesznek ott, akkor szeretném, ha tudnák, hogy egyáltalán nincs bennem harag, vagy rosszindulat irántuk. Nem tartom hazaárulóknak őket például. Egyszerűen csak mások. Próbáljuk tolerálni másságukat, amíg nem akarnak minket bántani. És annak ellenére, hogy néha cikizem vagy kigúnyolom őket (ők is ezt próbálták tenni, mikor mi tüntettünk), nem tartom őket ellenségnek sem, csak szellemi ellenfélnek. Vitatkozzunk, ha kell! Nem tartom a térképről lesöprendő, a történelemkönyvekből kitörlendő elemeknek őket. Remélem, hogy ők sem engem. És bár az ország jövőjéről mást gondolunk, de nem tartom őket rosszabb magyarnak sem magamnál. (Hibázni, ha az ember hibázik, azt úgysem magyarként, hanem emberként teszi.) Az más kérdés, hogy emberként, emberileg mit gondolok róluk. De azt úgysem az fogja meghatározni, hogy elmennek-e egy ilyen tömegrendezvényre, mint ez a mostani, hanem, hogy egyenként mit mondanak egy-egy dologról, ha majd megkérdezem őket.
2012. január 19., csütörtök
Polonisztika államvizsga (részletek)
- Mi volt az első lengyel nyelven leírt mondat?
- Valami olyasmi, hogy „Add ide [azt a kézimalmot] én majd őrlök, te meg pihengessél.” („Daj ać, ja pobruszę, a ty poczywaj.”)
- Hogy hívták Jan Kochanowski reneszánsz költő kislányát, akinek az emlékére a gyászdalok ciklust írta?
- Urszula Kochanowska.
- Mikołaj Rej reneszánsz költő versében kit nem vesz észre a matematikus a saját házában?
- A k*rwát.
- Ön szerint a nagy reneszánsz katonaköltő, Adam Czahrowski lopta a verseit Balassi Bálinttól vagy Balassi Czahrowskitól?
- Természetesen, nyilván, egyértelműen Czahrowski lopott Balassitól.
- Ezt miből gondolja?
- Magyar vagyok, számíthatott rá, hogy ezt fogom mondani, nem?
(Kb másfél óra szünet, amíg a bizottság magyar és lengyel tagjai egymással vitatkoznak, arról, hogy ki plagizált kit. Az eredmény nem ismert. Utána folytatódik a vizsga.)
- Kik voltak a magyarok a nagy XVI-XVII. századi katolikus prédikátor, Piotr Skarga versében?
- Az elrettentő példa.
- Hogy hívták Jan Chryzostom Pasek, XVII. századi lengyel emlékiratíró vidráját?
- Robak (Kukac).
- Kit hívtak még így?
- Azt a harcias papot a Pan Tadeuszban. De ez csak az álneve volt.
- Jan Pasek szerint miért támadta meg II. Rákóczi György erdélyi fejedelem Polákországot?
- A lengyel fokhagymáért.
- Mit csinált Jan Pasek szolgája Gdańskban egy Thököly Imréről szóló röplappal?
- Nyilvánosan kitörölte vele a seggét.
- Kikről írt eposzt a nagy klasszicista püspök-költő, Ignacy Krasicki?
- Az egerekről. (Úgy tudom, egy Grabowski nevű barátjáról mintázta a főhőst. ;-))
- Miről szól Adam Mickiewicz romantikus költő elbeszélő költeménye, a Konrad Wallenrod?
- Egy litván srácról, aki a középkorban beépül a Német Lovagrendbe, és ott nagymester lesz, és szándékosan vereségbe vezeti a németeket.
- Miről szól Andrzej Zbych könyve és filmje, Az életnél nagyobb a tét? Illetve önöknél Kockázat címen futott talán.
- Egy lengyel katonatisztről, aki a második világháború alatt beépül az Abwehrbe (a német katonai elhárításba), és mindig félrevezeti a németeket. De nem mondták, hogy filmművészeti kérdések is lesznek.
- Pedig azok megkerülhetetlenek. Miről szól Julian Szemjonov könyve a Tavasz tizenhét pillanata?
- Egy orosz KGB-tisztről, aki beépül az SS-be, és mindig jól félrevezeti a németeket. De ez orosz irodalom! Én nem a lengyelből vizsgázom most?
- Ja, persze! Mickiewicz melyik hőséről neveztek el vodkát?
- Tadeusz Soplicáról, a Pan Tadeusz címszereplőjéről. Kettőt is. Egyiket Pan Tadeusznak, a másikat Soplicának.
- Mickiewicz melyik darabját tiltották le 1968-ban, és mi lett a következménye?
- Az Ősöket. Többhetes balhét indított el: a diákok az utcára mentek tüntetni a rendszer ellen, megpróbálták elfoglalni az egyetemet, és szembeszálltak a rohamrendőrökkel. Aztán a Párt, miután szétverték az egészet, mindent a zsidókra fogott.
- Mi volt Aleksander Głowacki írói álneve?
- Bolesław Prus.
- Mi volt Leszek Serafinowicz írói álneve?
- Jan Lechoń.
- Mi volt Roman Mularczyk írói álneve?
- Roman Bratny.
- Mi volt Krzysztof Baczyński álneve?
- Jan Bugaj. De hát ő az igazi nevén lett ismert.
- Mi volt Tadeusz Gajcy álneve?
- Karol Topornicki, de ő is az igazi nevén lett ismert.
- Miről szól a nagy háborúközi avantgárd író, Stanisław Ignacy Witkiewicz, becenevén Witkacy regénye, Az ősz búcsúja?
- Arról, hogy Kína megtámadja Polákországot.
- Miről szólnak Witkacy drámái?
- Azokat senki sem érti, sem eredeti nyelven, sem fordításban, de azért játsszák őket.
- Hányféle drogot használt Witkacy?
- Azt senki sem tudja. Szerintem ő sem számolta össze.
- Hol van eltemetve Witkacy?
- Azt senki sem tudja. A második világháború első napján mérget vett be, és felvágta az ereit. Később, a háború alatt kiforgatták a sírját. Azóta nem került elő a holtteste. Az állítólagos csontvázról, amit a nyolcvanas években előszedtek, kiderült, hogy nem az övé, ennek ellenére megcsinálták az újratemetést. Szóval teljes homály.
- Hogyan foglalná össze egy mondatban azt az esztétikai hatásmechanizmust, amelyet a nagy színházi rendező, Tadeusz Kantor darabjai kiváltanak a nézőben?
- Hogy mi van?
- Frappáns összefoglalás. Szerintem sokaknak ugyanez a véleménye.
- Én is azt gondolom.
- Hogyan úszta meg a deportálást a nagy zsidó író, Bruno Schulz?
- Lepuffantotta egy SS-tiszt fényes nappal a nyílt utcán, hogy felbosszantson egy másik német tisztet, aki már egészen összebarátkozott vele, mármint Schulzcal.
- Melyik négy lengyel író szerepel álnéven Czesław Miłosz: A rabul ejtett értelem című könyvében?
- Alfa (a moralista): Jerzy Andrzejewski. Béta (a boldogtalan szerelmes): Tadeusz Borowski. Gamma (a történelem rabszolgája): Jerzy Putrament. Delta (a trubadúr): Konstanty Ildefons Gałczyński.
- Hogy hívták Konstanty Gałczyński kabarészínházát a két világháború között?
- Lila Liba. Azazhogy nem, várjunk, csak! Zöld Liba, igen, ez az!
- Miért nem kapott irodalmi Nobel-díjat Ryszard Kapuściński?
- Meghalt szegény, mielőtt jelölhették volna. (Meg úgyis tele vagytok irodalmi Nobel-díjasokkal, hogy a állna keresztbe a szemetek!)
- Hogy mondta?
- Ó, semmi, semmi. Mi a következő kérdés?
- Melyik lengyel regényből készült a Witcher című számítógépes játék?
- Andrzej Sapkowski: Wiedźmin (Magyar fordításban: A vaják.)
- Milyen lengyel piáról írt verset Nagy László?
- A żubrówkáról. De hogy jön ez ide? Nem lengyel irodalomból vizsgázom én most?
- Ja persze! Ki mondta: „Mit tudsz te a gyilkolásról?” („Co ty wiesz o zabijaniu?”)
- Franciszek Maurer titkos ügynök, akit Bogusław Linda játszott a Kutyák című filmben.
- Sławomir Mrożek szerint melyik szó beemelésével lehetne menőbbé tenni a rendszerváltás utáni új lengyel alkotmányt.
- K*rwa.
(…)
És így tovább, még jó darabig. A bizottság szerint irodalomtudományi ismereteim kielégítőek. A dumám nem olyan jó, mint Onufry Zagłobáé (Henryk Sienkiewicz Tűzzel-vassaljában és Özönvizében), de az majd alakul. Azt hiszem, meglesz a jeles.
- Valami olyasmi, hogy „Add ide [azt a kézimalmot] én majd őrlök, te meg pihengessél.” („Daj ać, ja pobruszę, a ty poczywaj.”)
- Hogy hívták Jan Kochanowski reneszánsz költő kislányát, akinek az emlékére a gyászdalok ciklust írta?
- Urszula Kochanowska.
- Mikołaj Rej reneszánsz költő versében kit nem vesz észre a matematikus a saját házában?
- A k*rwát.
- Ön szerint a nagy reneszánsz katonaköltő, Adam Czahrowski lopta a verseit Balassi Bálinttól vagy Balassi Czahrowskitól?
- Természetesen, nyilván, egyértelműen Czahrowski lopott Balassitól.
- Ezt miből gondolja?
- Magyar vagyok, számíthatott rá, hogy ezt fogom mondani, nem?
(Kb másfél óra szünet, amíg a bizottság magyar és lengyel tagjai egymással vitatkoznak, arról, hogy ki plagizált kit. Az eredmény nem ismert. Utána folytatódik a vizsga.)
- Kik voltak a magyarok a nagy XVI-XVII. századi katolikus prédikátor, Piotr Skarga versében?
- Az elrettentő példa.
- Hogy hívták Jan Chryzostom Pasek, XVII. századi lengyel emlékiratíró vidráját?
- Robak (Kukac).
- Kit hívtak még így?
- Azt a harcias papot a Pan Tadeuszban. De ez csak az álneve volt.
- Jan Pasek szerint miért támadta meg II. Rákóczi György erdélyi fejedelem Polákországot?
- A lengyel fokhagymáért.
- Mit csinált Jan Pasek szolgája Gdańskban egy Thököly Imréről szóló röplappal?
- Nyilvánosan kitörölte vele a seggét.
- Kikről írt eposzt a nagy klasszicista püspök-költő, Ignacy Krasicki?
- Az egerekről. (Úgy tudom, egy Grabowski nevű barátjáról mintázta a főhőst. ;-))
- Miről szól Adam Mickiewicz romantikus költő elbeszélő költeménye, a Konrad Wallenrod?
- Egy litván srácról, aki a középkorban beépül a Német Lovagrendbe, és ott nagymester lesz, és szándékosan vereségbe vezeti a németeket.
- Miről szól Andrzej Zbych könyve és filmje, Az életnél nagyobb a tét? Illetve önöknél Kockázat címen futott talán.
- Egy lengyel katonatisztről, aki a második világháború alatt beépül az Abwehrbe (a német katonai elhárításba), és mindig félrevezeti a németeket. De nem mondták, hogy filmművészeti kérdések is lesznek.
- Pedig azok megkerülhetetlenek. Miről szól Julian Szemjonov könyve a Tavasz tizenhét pillanata?
- Egy orosz KGB-tisztről, aki beépül az SS-be, és mindig jól félrevezeti a németeket. De ez orosz irodalom! Én nem a lengyelből vizsgázom most?
- Ja, persze! Mickiewicz melyik hőséről neveztek el vodkát?
- Tadeusz Soplicáról, a Pan Tadeusz címszereplőjéről. Kettőt is. Egyiket Pan Tadeusznak, a másikat Soplicának.
- Mickiewicz melyik darabját tiltották le 1968-ban, és mi lett a következménye?
- Az Ősöket. Többhetes balhét indított el: a diákok az utcára mentek tüntetni a rendszer ellen, megpróbálták elfoglalni az egyetemet, és szembeszálltak a rohamrendőrökkel. Aztán a Párt, miután szétverték az egészet, mindent a zsidókra fogott.
- Mi volt Aleksander Głowacki írói álneve?
- Bolesław Prus.
- Mi volt Leszek Serafinowicz írói álneve?
- Jan Lechoń.
- Mi volt Roman Mularczyk írói álneve?
- Roman Bratny.
- Mi volt Krzysztof Baczyński álneve?
- Jan Bugaj. De hát ő az igazi nevén lett ismert.
- Mi volt Tadeusz Gajcy álneve?
- Karol Topornicki, de ő is az igazi nevén lett ismert.
- Miről szól a nagy háborúközi avantgárd író, Stanisław Ignacy Witkiewicz, becenevén Witkacy regénye, Az ősz búcsúja?
- Arról, hogy Kína megtámadja Polákországot.
- Miről szólnak Witkacy drámái?
- Azokat senki sem érti, sem eredeti nyelven, sem fordításban, de azért játsszák őket.
- Hányféle drogot használt Witkacy?
- Azt senki sem tudja. Szerintem ő sem számolta össze.
- Hol van eltemetve Witkacy?
- Azt senki sem tudja. A második világháború első napján mérget vett be, és felvágta az ereit. Később, a háború alatt kiforgatták a sírját. Azóta nem került elő a holtteste. Az állítólagos csontvázról, amit a nyolcvanas években előszedtek, kiderült, hogy nem az övé, ennek ellenére megcsinálták az újratemetést. Szóval teljes homály.
- Hogyan foglalná össze egy mondatban azt az esztétikai hatásmechanizmust, amelyet a nagy színházi rendező, Tadeusz Kantor darabjai kiváltanak a nézőben?
- Hogy mi van?
- Frappáns összefoglalás. Szerintem sokaknak ugyanez a véleménye.
- Én is azt gondolom.
- Hogyan úszta meg a deportálást a nagy zsidó író, Bruno Schulz?
- Lepuffantotta egy SS-tiszt fényes nappal a nyílt utcán, hogy felbosszantson egy másik német tisztet, aki már egészen összebarátkozott vele, mármint Schulzcal.
- Melyik négy lengyel író szerepel álnéven Czesław Miłosz: A rabul ejtett értelem című könyvében?
- Alfa (a moralista): Jerzy Andrzejewski. Béta (a boldogtalan szerelmes): Tadeusz Borowski. Gamma (a történelem rabszolgája): Jerzy Putrament. Delta (a trubadúr): Konstanty Ildefons Gałczyński.
- Hogy hívták Konstanty Gałczyński kabarészínházát a két világháború között?
- Lila Liba. Azazhogy nem, várjunk, csak! Zöld Liba, igen, ez az!
- Miért nem kapott irodalmi Nobel-díjat Ryszard Kapuściński?
- Meghalt szegény, mielőtt jelölhették volna. (Meg úgyis tele vagytok irodalmi Nobel-díjasokkal, hogy a állna keresztbe a szemetek!)
- Hogy mondta?
- Ó, semmi, semmi. Mi a következő kérdés?
- Melyik lengyel regényből készült a Witcher című számítógépes játék?
- Andrzej Sapkowski: Wiedźmin (Magyar fordításban: A vaják.)
- Milyen lengyel piáról írt verset Nagy László?
- A żubrówkáról. De hogy jön ez ide? Nem lengyel irodalomból vizsgázom én most?
- Ja persze! Ki mondta: „Mit tudsz te a gyilkolásról?” („Co ty wiesz o zabijaniu?”)
- Franciszek Maurer titkos ügynök, akit Bogusław Linda játszott a Kutyák című filmben.
- Sławomir Mrożek szerint melyik szó beemelésével lehetne menőbbé tenni a rendszerváltás utáni új lengyel alkotmányt.
- K*rwa.
(…)
És így tovább, még jó darabig. A bizottság szerint irodalomtudományi ismereteim kielégítőek. A dumám nem olyan jó, mint Onufry Zagłobáé (Henryk Sienkiewicz Tűzzel-vassaljában és Özönvizében), de az majd alakul. Azt hiszem, meglesz a jeles.
2012. január 14., szombat
Egy srác a világ ellen (ajánló)
Elég ritkán szoktam ajánlót írni képregényhez. Nem vagyok képzőművész, gyengén rajzolok, nem annyira ismerem ennek a szakmának a csínját-bínját. De azért szeretem a jó képregényeket. Igaz, néha jobban értékelek egy-egy olyan poént, ami a történetből fakad, mint egy-egy kiemelkedő vizuális ötletet.
Erről a képregényről most azért kell szólnom, mert úgy általában kevés olyan mű van, amiről úgy érzem, hogy megszólítja az én generációmat. Ezt a mai megnyúlt kamaszkorú huszonéves nemzedéket. Ami rólunk szólna és a mi nyelvünkön. Az Így jártam anyátokkalt pontosan ilyen erényei miatt méltattam már egyszer, egy régi-régi bejegyzésben, még az előző blogon. Ennél a képregénynél hasonló érzésem volt, mint annál a filmsorozatnál.
Ez a képregény pedig a lassan kultikussá váló hatkötetes Scott Pilgrim-sorozat. A kanadai rajzoló, Bryan Lee O’Malley munkája. Magyar nyelven a Nyitott Könyvműhely adja ki, Somogyi Péter fergeteges fordításában. Kicsit manga-paródia, de számomra, mint az már kiderült, nem ezért érdekes.
Hogy kicsoda Scott Pilgrim? Tulajdonképpen egy átlagos kanadai srác. Ránézésre 17-18 évesnek mondanád, de valójában már 23, egy főiskolai diplomával a zsebében. Mégsem nagyon tudja, mit kezdjen magával. Egy torontói albérletben lakik a haverjával Wallace-szal, emellett folyamatosan munkát keres, de inkább csak a zenélés érdekli. Gimis kora óta gitározik, jelenleg egy feltörekvő amatőr rockbanda, a Sex Bob-Omb basszusgitárosa. A zenekar tagjai rajta kívül még Stephen Stills gitáros, zenekarvezető és Kimberly Pine dobos. Kim egy elsőre elég karcosnak tűnő lány. Nemsokára azonban megtudjuk, hogy a gimiben járt Scott-tal, de valószínűleg a mai napig sem heverte ki a vele való szakítást, ezért hordja ezt a cinikus álarcot. (Nem egy ilyen lányt ismerek a való életből.)
A bonyodalom igazából ott kezdődik, mikor Scott megismerkedik nagy szerelmével, a titokzatos Ramonával. Ramona az Egyesült Államokból jött, és jelenleg egy internetes könyvügynökség futárja, de ennél többet kevesen tudnak róla. Nem árulok el nagy titkot: Scott és Ramona össze is jönnek, már az első kötetben, azonban van egy kis bökkenő. Mégpedig a lány „sötét” múltja. Mint kiderül, hét fiúval járt Scott előtt, és ezeknek a fiúknak mindegyike fel fog bukkanni a közeljövőben, hogy egy-egy földrengető párviadalra hívja ki Scottot. Azt hiszem ez az egyik legszórakoztatóbb része a képregénynek (és talán itt válik igazán animeszerűvé): az átlagos fiatalok átlagos életéről szóló történet időről időre olyan irracionális, szürreális jelenetekbe csap át, amilyenek ezek a hol eposzba, hol inkább valamilyen számítógépes játékba illő „monumentális” harci jelenetek. Nagy szerencsénkre ezek a jelenetek nincsenek szájbarágósan megmagyarázva, ha akarod szó szerint, de ha akarod, akár metaforikusan is értelmezheted őket. De hát az élet is ilyen. Néha racionális és szürke, néha szürreális és színes. Olyan posztmodern.
A jóból egyébként nemcsak Scottnak jut ki. Míg neki férfiként, „hivatalosan” kell megküzdenie a lányért, akit szeret, a színfalak mögött, „nemhivatalosan” Ramonának is nem kevésbé kemény harcokat kell vívnia Scott volt barátnőivel. Így bukdácsol előre a két szerelmes a párkapcsolat rögös útján, a múlt sötét izéivel hadakozva. (De fura egy mondat volt ez…)
A szereplők: elég sokan vannak, elég szövevényes viszonyban egymással. Pont mint az életben. Épp ezért gondolom valószínűnek, hogy élő mintáik voltak. Voltak vagy nem voltak, nekem mindenesetre mind ismerősnek tűnnek valahonnan, ami azt jelenti, hogy hiteles figuráknak érzem őket. Személyes kedvencem közülük egyébként Wallace, Scott lakótársa és támasza rendíthetetlen iróniájával,
illetve a rezignált, búbánatos Kim, akiről kíváncsi vagyok milyen új dolgok derülnek még ki.
A mű nyelvezete: így, ebben a remek magyar fordításban a mi szlengünk. Kiegészítve persze az amatőr rockegyüttesek és a számítógépes játékok szóhasználatával (Scott ez utóbbiaknak is nagy rajongója), és sok-sok váratlan poénnal, amik hol a szövegben, hol a képekben vannak elrejtve, hol a kettő együtt alkot ütősen vicces kombinációkat.
Felvetődhet persze a kérdés, amit talán már az Így jártam anyátokkal kapcsán is feltettem: miért kell ahhoz kanadainak vagy amerikainak lenni, hogy valaki olyan művet készítsen, ami által nemcsak mint ember, hanem mint egy nemzedék tagja is megszólítva érzem magamat? Itthon ilyenek miért nincsenek? Vagy vannak, csak elkerülik a figyelmemet? Mindenesetre senki ne próbálkozzon azzal a bejáratott kényelmes válasszal, hogy „mert-te-és-a-kis-barátaid-egy-olyan-generáció-tagjai-vagytok-amely-már-a-rendszerváltás-után-az-angolszász-kultúrhegemónián-szocializálódott-amerikai-viselkedési-mintákat-követő-hazátlan-kozmopolita-nemzedék-fúj” vagy valami hasonlóval. Ami az Így jártam anyátokkalban is és a Scott Pilgrimben is tetszik, az a mese fiatalos és emberileg hiteles jellege. A többi, a kulturális környezet: az szinte mellékes. Játszódhatna ez vagy az a történet akár Magyarországon is, magyar nevű magyar szereplőkkel; a történet szempontjából lényegtelen tulajdonképpen, hogy torontói a banda vagy sátoraljaújhelyi, és hogy hambit esznek fellépés után vagy babgulyást a sarki talponállóban.
Egyébként még mindig nem tettem le arról a régi tervemről, hogy akár írok egy regényt, akár egy forgatókönyvet, amely hasonló laza stílusban mai magyar fiatalokról szólna, és háttérnek a magyarországi táncházas szubkultúra szolgálna. Mondjuk lehetnének a főszereplők, akik élik a maguk fiatalos életét egy amatőr néptáncegyüttes tagjai, vagy valami ilyesmi. (Az biztos, hogy ha ilyesmibe belevágunk el kell kerülni, hogy akár a Scott Pilgrimet, akár az Így jártam anyátokkalt egy az egyben lemásoljuk.) Végül is nekem mégcsak az sem fontos hogy én csináljam ezt meg. Akár én csinálom meg egyébként, akár más, hiánypótló munka lenne, az biztos.
P. s. Ja! Utánanéztem a Neten ennek a Scott Pilgrimből készült filmnek. Eléggé egy elszúrt alkotásnak tűnik. Hiteltelen műanyag díszletek között, mindenféle színes műanyag-cuccokba felöltöztetett szereplők ripacskodnak. Legalábbis az ajánló alapján így tűnt. Így nem sok maradhat az eredeti történet bájából, meg a remek ötletekből. A főszereplő nem is hasonlít az igazi Scott Pilgrimre, még távolról se. Ráadásul látszik rajta, hogy nem egy átlagos huszonéves kanadai srác, hanem egy önjelölt sztár. Na jó, ez is csak az ajánlóból jött le; lehet, hogy amellett alapvetően nem rossz színész. De akkor is! Miért kell minden sikeres jópofa képregényből ratyis élőszereplős filmet forgatni? Ha már nagyon nem bírnak magukkal, csinálhatnának rajzfilmet. De ezeknek egy ilyen élőszereplős majomkodás kell, hogy érvényesülhessenek benne a hülye speciális effektjeik, meg hülye ripacsok kellenek, akiket majd „ifjú tehetségeknek” lehet kikiáltani. Eh!
Azt hiszem, inkább nem fogom végignézni ezt a filmet, mert egy világ omlana össze bennem.
Erről a képregényről most azért kell szólnom, mert úgy általában kevés olyan mű van, amiről úgy érzem, hogy megszólítja az én generációmat. Ezt a mai megnyúlt kamaszkorú huszonéves nemzedéket. Ami rólunk szólna és a mi nyelvünkön. Az Így jártam anyátokkalt pontosan ilyen erényei miatt méltattam már egyszer, egy régi-régi bejegyzésben, még az előző blogon. Ennél a képregénynél hasonló érzésem volt, mint annál a filmsorozatnál.
Ez a képregény pedig a lassan kultikussá váló hatkötetes Scott Pilgrim-sorozat. A kanadai rajzoló, Bryan Lee O’Malley munkája. Magyar nyelven a Nyitott Könyvműhely adja ki, Somogyi Péter fergeteges fordításában. Kicsit manga-paródia, de számomra, mint az már kiderült, nem ezért érdekes.
A bonyodalom igazából ott kezdődik, mikor Scott megismerkedik nagy szerelmével, a titokzatos Ramonával. Ramona az Egyesült Államokból jött, és jelenleg egy internetes könyvügynökség futárja, de ennél többet kevesen tudnak róla. Nem árulok el nagy titkot: Scott és Ramona össze is jönnek, már az első kötetben, azonban van egy kis bökkenő. Mégpedig a lány „sötét” múltja. Mint kiderül, hét fiúval járt Scott előtt, és ezeknek a fiúknak mindegyike fel fog bukkanni a közeljövőben, hogy egy-egy földrengető párviadalra hívja ki Scottot. Azt hiszem ez az egyik legszórakoztatóbb része a képregénynek (és talán itt válik igazán animeszerűvé): az átlagos fiatalok átlagos életéről szóló történet időről időre olyan irracionális, szürreális jelenetekbe csap át, amilyenek ezek a hol eposzba, hol inkább valamilyen számítógépes játékba illő „monumentális” harci jelenetek. Nagy szerencsénkre ezek a jelenetek nincsenek szájbarágósan megmagyarázva, ha akarod szó szerint, de ha akarod, akár metaforikusan is értelmezheted őket. De hát az élet is ilyen. Néha racionális és szürke, néha szürreális és színes. Olyan posztmodern.
A jóból egyébként nemcsak Scottnak jut ki. Míg neki férfiként, „hivatalosan” kell megküzdenie a lányért, akit szeret, a színfalak mögött, „nemhivatalosan” Ramonának is nem kevésbé kemény harcokat kell vívnia Scott volt barátnőivel. Így bukdácsol előre a két szerelmes a párkapcsolat rögös útján, a múlt sötét izéivel hadakozva. (De fura egy mondat volt ez…)
A szereplők: elég sokan vannak, elég szövevényes viszonyban egymással. Pont mint az életben. Épp ezért gondolom valószínűnek, hogy élő mintáik voltak. Voltak vagy nem voltak, nekem mindenesetre mind ismerősnek tűnnek valahonnan, ami azt jelenti, hogy hiteles figuráknak érzem őket. Személyes kedvencem közülük egyébként Wallace, Scott lakótársa és támasza rendíthetetlen iróniájával,
Felvetődhet persze a kérdés, amit talán már az Így jártam anyátokkal kapcsán is feltettem: miért kell ahhoz kanadainak vagy amerikainak lenni, hogy valaki olyan művet készítsen, ami által nemcsak mint ember, hanem mint egy nemzedék tagja is megszólítva érzem magamat? Itthon ilyenek miért nincsenek? Vagy vannak, csak elkerülik a figyelmemet? Mindenesetre senki ne próbálkozzon azzal a bejáratott kényelmes válasszal, hogy „mert-te-és-a-kis-barátaid-egy-olyan-generáció-tagjai-vagytok-amely-már-a-rendszerváltás-után-az-angolszász-kultúrhegemónián-szocializálódott-amerikai-viselkedési-mintákat-követő-hazátlan-kozmopolita-nemzedék-fúj” vagy valami hasonlóval. Ami az Így jártam anyátokkalban is és a Scott Pilgrimben is tetszik, az a mese fiatalos és emberileg hiteles jellege. A többi, a kulturális környezet: az szinte mellékes. Játszódhatna ez vagy az a történet akár Magyarországon is, magyar nevű magyar szereplőkkel; a történet szempontjából lényegtelen tulajdonképpen, hogy torontói a banda vagy sátoraljaújhelyi, és hogy hambit esznek fellépés után vagy babgulyást a sarki talponállóban.
Egyébként még mindig nem tettem le arról a régi tervemről, hogy akár írok egy regényt, akár egy forgatókönyvet, amely hasonló laza stílusban mai magyar fiatalokról szólna, és háttérnek a magyarországi táncházas szubkultúra szolgálna. Mondjuk lehetnének a főszereplők, akik élik a maguk fiatalos életét egy amatőr néptáncegyüttes tagjai, vagy valami ilyesmi. (Az biztos, hogy ha ilyesmibe belevágunk el kell kerülni, hogy akár a Scott Pilgrimet, akár az Így jártam anyátokkalt egy az egyben lemásoljuk.) Végül is nekem mégcsak az sem fontos hogy én csináljam ezt meg. Akár én csinálom meg egyébként, akár más, hiánypótló munka lenne, az biztos.
P. s. Ja! Utánanéztem a Neten ennek a Scott Pilgrimből készült filmnek. Eléggé egy elszúrt alkotásnak tűnik. Hiteltelen műanyag díszletek között, mindenféle színes műanyag-cuccokba felöltöztetett szereplők ripacskodnak. Legalábbis az ajánló alapján így tűnt. Így nem sok maradhat az eredeti történet bájából, meg a remek ötletekből. A főszereplő nem is hasonlít az igazi Scott Pilgrimre, még távolról se. Ráadásul látszik rajta, hogy nem egy átlagos huszonéves kanadai srác, hanem egy önjelölt sztár. Na jó, ez is csak az ajánlóból jött le; lehet, hogy amellett alapvetően nem rossz színész. De akkor is! Miért kell minden sikeres jópofa képregényből ratyis élőszereplős filmet forgatni? Ha már nagyon nem bírnak magukkal, csinálhatnának rajzfilmet. De ezeknek egy ilyen élőszereplős majomkodás kell, hogy érvényesülhessenek benne a hülye speciális effektjeik, meg hülye ripacsok kellenek, akiket majd „ifjú tehetségeknek” lehet kikiáltani. Eh!
Azt hiszem, inkább nem fogom végignézni ezt a filmet, mert egy világ omlana össze bennem.
2012. január 11., szerda
Jelképek
A jelképek bizony fontos dolgok. Szerepüket nem lehet alábecsülni. Még inkább így van ez ha a jelkép egy egész nemzeté. Vagy egy egész országé. Ezt a kettőt szerintem nem érdemes összekeverni. A jelenlegi nemzeti és állami határok ugye nem esnek egybe. De nem erről akartam írni, hanem ha már szóba került, szeretnék állást foglalni a címerről is, ha már erről olyan sok vita volt az elmúlt időszakban, alkotmányozás kapcsán és azon kívül.
A zászló:
Számomra ez a legfontosabb nemzeti jelkép, még fontosabb a címernél is. Egyrészt, mert a zászló mégiscsak egy tiszta valami: piros-fehér-zöld. Nekem tetszik. Szép. Egyaránt benne van a piros, mint a lobogás, a lendület és a zöld, mint a nyugalom. Vagy ahogy általában mondani szoktuk: erő-tisztaság-remény. Szerintem felesleges további dolgokat beletenni, úgymint címert. Annyiféle címerünk volt már a történelem folyamán. A zászló ellenben a maga három színével kifejezi az állandóságot, a magyarságot, mint olyant. Ha valamelyik címer van benne, akkor az számomra már inkább a történelem valamelyik szakaszának jelképe. Ha lyuk van benne, az is egy történelmi jelkép. Szép az is, de a díszítetlen zászló mindegyik ilyennél valami jóval többet fejez ki számomra.
Azonkívül (szintén személyes véleményem szerint) a zászló nem csupán állami, hanem elsősorban nemzeti jelkép. A magyarok jelképe bárhol a világon. Amire minden magyar ember jóleső érzéssel nézhet. Éppen ezért viszont vigyázni is kellene rá. A méltóságára. Nem hagyni megfakulni, és nem hagyni bepiszkolódni. Nem verekedni vele. Nem használni sálként. Nem odafesteni mindenhová, hogy ne használódjon el. Például szokjunk már le arról, hogy piros-fehér-zöldbe burkoljuk a magyar élelmiszereket, pl tejfölt, túrót, ilyesmit. Felesleges. Elég, ha egy embléma jelzi, hogy magyar termékkel van dolgunk.
A címer
A címer viszont már egy állam jelképe. Ezért van ez az útlevélen is. Milyen legyen? –erről vitatkoznak. Sokféle történelmi tradícióra vissza lehet utalni egy-egy jelképválasztásnál. Én továbbra is amellett vagyok, hogy az új címer, a jövendő rendszerváltás után ilyen legyen:
Egyrészt ez is egy örökséget jelent, a köztársasági tradíció, 1849; 1918; 1946 és 1956 örökségét. De más miatt is. A Szent Korona egy konkrét létező tárgy. Nem illik számomra a címer elvontságába. A Szent Korona: konkrét tárgy, amiből 1 azaz egy darab létezik. A címer: egy elvont dolog, egy idea, ami nem konkrét tárgyi formájában létezik, hanem a fejünkben. Más kérdés, hogy ezt a fejünkben, tudatunkban élő valamit le lehet rajzolni sokszor, és ki lehet tenni hivatalokra, útlevelekre, stb. Akkor az az ideának egy-egy konkrét materializálódási formája lesz; ettől függetlenül maga az idea ott él a fejünkben sértetlenül tovább. A Szent Korona azonban egy megfogható, tárgy, amit nem lehet az ideák világába áttolni. Ha a lerajzolt címerbe beleteszünk egy koronát is, az már nem az a Szent Korona lesz, csak egy másolata annak. Pedig jelkép értéke és varázsereje csak annak az egy tárgynak van, nem pedig a másolatának.
Ha pedig egy címerábra megsérül? Az szomorú, de ettől az idea nem sérül, az sérthetetlen, mert nem anyagi. De ha a Szent Korona rongálódna meg, azt nem lehetne pótolni. Ezért nem praktikus szerintem konkrét tárgyat ideával egy szintre emelni.
A Szent Korona szerintem a magyar államiságnak egy történelmi emléke. (És nem egy az egyben a szimbóluma.) Éppen ezért nem vagyok ellensége annak, hogy továbbra is a Parlamentben őrizzük, az államiság más emlékei, úgy mint némely királyok képei és szobrai, a Honfoglalás ábrázolása, stb. mellett. Ezek történeti emlékek. Ha valamit mégis szimbolizál a Korona, akkor az a mindenkori Uralkodó és a Mindenkori nemzet közötti szövetség. A törvények betartása. Az alkotmányosság. Hát ezért van helye a Szent Koronának a Parlamentben. (De mint tárgynak, nincs helye az Alkotmány, a majdani normális Alkotmány szövegében, mert a törvények is elvont dolgok.)
Hát ezért vagyok a köztársasági címer híve.
Egyébként 1849-ben, mikor Debrecenben az Országgyűlés kimondta a Habsburgok trónfosztását, a címer felett a Korona helyett egy kard és egy koszorú volt. Ez került az akkori új honvédzászlókra is.
(Ezért is volt a Hadtörténeti Múzeumban a szabadságharcról szóló kiállítás címe ez: Kard és Koszorú.)
Végül is az ellen sem lenne kifogásom, hogy ez legyen az új címer. Bár kicsit olyan, mintha a kard fenyegetné a címert. De történelmi hagyományai ennek is vannak. A január 2-ai tüntetésen volt egy fiú, aki egy ilyen 1849-es honvédzászlót lengetett (a legény kabátján a Zöldes Párt kitűzője volt, tehát valószínűleg hozzájuk tartozott). Neki is estek majdnem a gárdista vadbarmok. Szerencsére nem hagyta magát provokálni.
A demonstrációról szóló bejegyzésnél mutattam ezt a jelvényt.
Az Első Magyar Köztársaság jelvénye volt (amelynek hivatalos neve bizony Magyar Népköztársaság volt), de nem hivatalos címer. Ugyanígy most is: szerintem alkalmas lehet egy köztársasági mozgalom emblémájául, de címernek szerintem nem. Még akkor sem, ha kivesszük belőle a feliratot és/vagy pajzsformájúra alakítjuk.
Az Árpád-sávok
Szintén fontos történelmi jelkép. Állítólag az Árpád-dinasztiára utal. Magyarország egyik legdicsőbb korszakának uralkodócsaládjára, történelmi büszkeségeinkre. Éppen ezért kellene közösen elfogadnunk és büszkének lenni rá, nem pedig majrézni tőle, és nyilasveszélyt kiáltani, mikor az 1989-es rendszerváltás után először felbukkant. Sajnos voltak azonban, akik ezt tették. Pedig egészen egyszerűen semlegesíteni lehetett volna azt az állítólagos potenciális félelmet, amit ez egyesekben kelthetett. Úgy, hogy a magukat baloldalinak mondó pártok is használni kezdik annak idején, és nem engedik, hogy az ún. szélsőjobb kisajátítsa. Nem ezt tették ezek a magukat baloldalinak nevező pártok, inkább műbalhéztak miatta, és ezzel egy történelmi esélyt játszottak el. Hagyták, hogy néhány undorító hőbörgő tolvaj meglopja a nemzet egészét, és lelépjen egy össznemzeti jelképpel. Ez olyan történelmi vétek, amit majd csak az unokáik fognak számon kérni rajtuk. De rajtunk is. Meg fogják kérdezni: „Papa, hogyan lehettetek ilyen töketlenek, hogy hagytátok, hogy a szélsőjobb megpucoljon az Árpád-sávos zászlóval?”
Mit fogunk mondani nekik? Csak nyökögni fogunk, hogy hát szóval, izé, nos de hát…
Vajon tényleg késő, és fene dögkeselyűk eszik már államalapító dinasztiánk egykor győztes csatákban hordozott dicső jelképét? Talán még nem.
Egyrészt az ellenzéki pártok előtt még ott az esély. Emeljék fel az Árpád-sávos zászlót újra, és hogy félreérthetetlen legyen, használják eleinte saját pártjelvényeikkel. Igen, komolyan mondom:
Árpád-sáv sétáló emberrel:
[ELTÁVOLÍTVA]*
Árpád-sáv szegfűvel:
[ELTÁVOLÍTVA]*
Ezen most sokan fel fognak háborodni, mások ki fognak röhögni, de szerintem egy próbát megérne. Bátor próbálkozás lenne. A pirosasoknak egy gesztus a múltjukon való túllépésre. És a zöldeseknek is szép gesztus. Jobb mint az örökös nyavalygás.
Vagy tévednék, és késő van már ehhez? Nem tudom. Én mindenesetre azt mondom: ha valaki meg akar lopni (például, ha magyarságomat akarja meglopni), akkor nem szabad ölbe tett kézzel malmozva várni, hogy a tolvaj elillanjon. Ameddig van lehetőség, utána kell eredni, és meg kell próbálni az értékeinket visszavenni. Ha nem sikerül, nem sikerül.
Hacsak…
Még esetleg ezzel lehetne visszahozni az Árpád-sávok becsületét: Ha valahogyan vissza lehetne hozni a köztudatba
az Imre király-féle kilencoroszlános
vagy a II. András-féle hétoroszlános
címert.
(Akár arany, akár ezüst oroszlánokkal, mondjuk ezüstökkel szerintem jobban néz ki.)
Csakhát hogyan hozzuk vissza a köztudatba ezeket is úgy, hogy ezeket a jelképeket sem hagyjuk kisajátítani senkinek? A kisajátítás elkerülésének egyetlen útja, mint láttuk az, ha egy jelképet mindenki használ. De ezt nehéz lenne megoldani.
(Attól mindenesetre igyekeznünk kell megóvni a köztársasági címert is, hogy ne váljon kizárólag a Pirosas Párt jelvényévé. Ez a veszély azonban még nem fenyeget.)
Egyéb...
Itt vannak esetleg még a Rákóczi-kor jelvényei. Például ez a nem-Árpád-sávos zászló latin felirattal:
„Iustam causam Deus non derelinquet.” („Az igaz ügyet Isten el nem hagyja.”) Ez azonban történelmi jelkép, aminek konkrét történelmi jelentése van: egy szabadságharc zászlaja volt. Újra aktualizálni? Hát nem is tudom, nem biztos, hogy szerencsés lenne. Az „Imre-címerrel” és az „András-címerrel” azért más a helyzet, mert azok egy-egy királyi hatalom szimbólumai voltak, nem pedig egy harcé, egy „nemzeti” háborúé. Ráadásul az „András-címer”, mégiscsak az 1222-es Aranybulla pecsétjén is szerepelt, az Aranybulla pedig mégiscsak a magyar alkotmányosság első megnyilvánulása, ha úgy vesszük, Magyarország első rendi alkotmánya.
* [Közlemény: A szerzőnek nem célja senki pártjelvényeibe engedély nélkül belenyúlkálni, hacsak karikatúra készítése vagy egyéb jó- illetőleg rosszindulatú gúnyolódás céljából nem. Mivel jelen helyzetben egyik eset sem forog fenn, és a szerző halálkomolyan gondolta, amit lerajzolt, a fenti ábrákat kénytelen volt a blogról eltávolítani. Precíz heraldikai leírást adni a két jelvényről nem áll módunkban, részben azért, mert a jelvények erősen "antiheraldikusak". Ilyen körülmények között a két ábra kinézetét kénytelenek vagyunk a Tisztelt Olvasó szíves képzeletére bízni. A két jelvényt, mint lehetséges javaslatot megküldtük a szóban forgó pártok sajtó- és propagandaosztályainak, elbírálás és meggondolás céljából. Az ezekért járó esetleges díjazásunkról előre lemondtunk. A pályaművek elbírálásáról lapzártáig nem érkezett hír. A Szerk.]
A zászló:
Számomra ez a legfontosabb nemzeti jelkép, még fontosabb a címernél is. Egyrészt, mert a zászló mégiscsak egy tiszta valami: piros-fehér-zöld. Nekem tetszik. Szép. Egyaránt benne van a piros, mint a lobogás, a lendület és a zöld, mint a nyugalom. Vagy ahogy általában mondani szoktuk: erő-tisztaság-remény. Szerintem felesleges további dolgokat beletenni, úgymint címert. Annyiféle címerünk volt már a történelem folyamán. A zászló ellenben a maga három színével kifejezi az állandóságot, a magyarságot, mint olyant. Ha valamelyik címer van benne, akkor az számomra már inkább a történelem valamelyik szakaszának jelképe. Ha lyuk van benne, az is egy történelmi jelkép. Szép az is, de a díszítetlen zászló mindegyik ilyennél valami jóval többet fejez ki számomra.
Azonkívül (szintén személyes véleményem szerint) a zászló nem csupán állami, hanem elsősorban nemzeti jelkép. A magyarok jelképe bárhol a világon. Amire minden magyar ember jóleső érzéssel nézhet. Éppen ezért viszont vigyázni is kellene rá. A méltóságára. Nem hagyni megfakulni, és nem hagyni bepiszkolódni. Nem verekedni vele. Nem használni sálként. Nem odafesteni mindenhová, hogy ne használódjon el. Például szokjunk már le arról, hogy piros-fehér-zöldbe burkoljuk a magyar élelmiszereket, pl tejfölt, túrót, ilyesmit. Felesleges. Elég, ha egy embléma jelzi, hogy magyar termékkel van dolgunk.
A címer
A címer viszont már egy állam jelképe. Ezért van ez az útlevélen is. Milyen legyen? –erről vitatkoznak. Sokféle történelmi tradícióra vissza lehet utalni egy-egy jelképválasztásnál. Én továbbra is amellett vagyok, hogy az új címer, a jövendő rendszerváltás után ilyen legyen:
Ha pedig egy címerábra megsérül? Az szomorú, de ettől az idea nem sérül, az sérthetetlen, mert nem anyagi. De ha a Szent Korona rongálódna meg, azt nem lehetne pótolni. Ezért nem praktikus szerintem konkrét tárgyat ideával egy szintre emelni.
A Szent Korona szerintem a magyar államiságnak egy történelmi emléke. (És nem egy az egyben a szimbóluma.) Éppen ezért nem vagyok ellensége annak, hogy továbbra is a Parlamentben őrizzük, az államiság más emlékei, úgy mint némely királyok képei és szobrai, a Honfoglalás ábrázolása, stb. mellett. Ezek történeti emlékek. Ha valamit mégis szimbolizál a Korona, akkor az a mindenkori Uralkodó és a Mindenkori nemzet közötti szövetség. A törvények betartása. Az alkotmányosság. Hát ezért van helye a Szent Koronának a Parlamentben. (De mint tárgynak, nincs helye az Alkotmány, a majdani normális Alkotmány szövegében, mert a törvények is elvont dolgok.)
Hát ezért vagyok a köztársasági címer híve.
Egyébként 1849-ben, mikor Debrecenben az Országgyűlés kimondta a Habsburgok trónfosztását, a címer felett a Korona helyett egy kard és egy koszorú volt. Ez került az akkori új honvédzászlókra is.
Végül is az ellen sem lenne kifogásom, hogy ez legyen az új címer. Bár kicsit olyan, mintha a kard fenyegetné a címert. De történelmi hagyományai ennek is vannak. A január 2-ai tüntetésen volt egy fiú, aki egy ilyen 1849-es honvédzászlót lengetett (a legény kabátján a Zöldes Párt kitűzője volt, tehát valószínűleg hozzájuk tartozott). Neki is estek majdnem a gárdista vadbarmok. Szerencsére nem hagyta magát provokálni.
A demonstrációról szóló bejegyzésnél mutattam ezt a jelvényt.
Az Árpád-sávok
Mit fogunk mondani nekik? Csak nyökögni fogunk, hogy hát szóval, izé, nos de hát…
Vajon tényleg késő, és fene dögkeselyűk eszik már államalapító dinasztiánk egykor győztes csatákban hordozott dicső jelképét? Talán még nem.
Egyrészt az ellenzéki pártok előtt még ott az esély. Emeljék fel az Árpád-sávos zászlót újra, és hogy félreérthetetlen legyen, használják eleinte saját pártjelvényeikkel. Igen, komolyan mondom:
Árpád-sáv sétáló emberrel:
[ELTÁVOLÍTVA]*
Árpád-sáv szegfűvel:
[ELTÁVOLÍTVA]*
Ezen most sokan fel fognak háborodni, mások ki fognak röhögni, de szerintem egy próbát megérne. Bátor próbálkozás lenne. A pirosasoknak egy gesztus a múltjukon való túllépésre. És a zöldeseknek is szép gesztus. Jobb mint az örökös nyavalygás.
Vagy tévednék, és késő van már ehhez? Nem tudom. Én mindenesetre azt mondom: ha valaki meg akar lopni (például, ha magyarságomat akarja meglopni), akkor nem szabad ölbe tett kézzel malmozva várni, hogy a tolvaj elillanjon. Ameddig van lehetőség, utána kell eredni, és meg kell próbálni az értékeinket visszavenni. Ha nem sikerül, nem sikerül.
Hacsak…
Még esetleg ezzel lehetne visszahozni az Árpád-sávok becsületét: Ha valahogyan vissza lehetne hozni a köztudatba
az Imre király-féle kilencoroszlános
(Akár arany, akár ezüst oroszlánokkal, mondjuk ezüstökkel szerintem jobban néz ki.)
Csakhát hogyan hozzuk vissza a köztudatba ezeket is úgy, hogy ezeket a jelképeket sem hagyjuk kisajátítani senkinek? A kisajátítás elkerülésének egyetlen útja, mint láttuk az, ha egy jelképet mindenki használ. De ezt nehéz lenne megoldani.
(Attól mindenesetre igyekeznünk kell megóvni a köztársasági címert is, hogy ne váljon kizárólag a Pirosas Párt jelvényévé. Ez a veszély azonban még nem fenyeget.)
Egyéb...
Itt vannak esetleg még a Rákóczi-kor jelvényei. Például ez a nem-Árpád-sávos zászló latin felirattal:
* [Közlemény: A szerzőnek nem célja senki pártjelvényeibe engedély nélkül belenyúlkálni, hacsak karikatúra készítése vagy egyéb jó- illetőleg rosszindulatú gúnyolódás céljából nem. Mivel jelen helyzetben egyik eset sem forog fenn, és a szerző halálkomolyan gondolta, amit lerajzolt, a fenti ábrákat kénytelen volt a blogról eltávolítani. Precíz heraldikai leírást adni a két jelvényről nem áll módunkban, részben azért, mert a jelvények erősen "antiheraldikusak". Ilyen körülmények között a két ábra kinézetét kénytelenek vagyunk a Tisztelt Olvasó szíves képzeletére bízni. A két jelvényt, mint lehetséges javaslatot megküldtük a szóban forgó pártok sajtó- és propagandaosztályainak, elbírálás és meggondolás céljából. Az ezekért járó esetleges díjazásunkról előre lemondtunk. A pályaművek elbírálásáról lapzártáig nem érkezett hír. A Szerk.]
Nemzetkarakterológiai beszélgetés
Ismét egy lengyel lány mondja nekem:
- Úgy látom, hogy a magyaroknál sokkal jobban érvényesül a férfi-női egyenrangúság, mint nálunk.
- Miért? –kérdeztem.
- Mert a lengyel férfiak a végletekig lovagiasak. Mintha sokkal inkább szükségét éreznék annak, hogy mindenáron éreztessék a nőkkel, hogy ők a „gyengébb nem”. A magyarok talán nyersebbek, de ezzel sokkal inkább mintha egyenrangúbbnak tekintenék a nőket. Emlékszel mikor kijöttél elém az állomásra? Egy polák rögtön átvette volna a csomagomat magától, anélkül, hogy átadtam volna neki.
Vállat vontam
- Két napra jöttél, nagyon sok cuccot nem hozhattál, tehát, gondoltam, olyan nehéz nem lehet a csomagod. –a világért sem vallottam volna be neki, hogy most zavarba hozott.
Pedig nem akart zavarba hozni, sosem mondott ő semmit szemrehányásként, csak ténymegállapításként, mert ez a lány sosem mulasztja el, hogy összegezze a magyarok és a polákok közötti kulturális különbségeket, amiket legutóbbi kalandjainál tapasztalt.
Már folytatta is.
- Láttam a táncházban is. Polákországban elképzelhetetlen ilyen, hogy minden fiú ül, és a lányok mind állnak mellettük. A fiúk rögtön egymással versengve felajánlanák a helyeiket a lányoknak.
Megint vállat vontam.
- Mindig megkérdezzük, hogy le akarnak-e ülni. Ha nem akarnak, mit csináljunk? Ha állni akarnak, hát hadd álljanak.
- És az ajtóban is…
- Na arra egy szavad nem lehet. Mindig előre engedtelek. Ha viszont kocsmába megyünk, akkor éppen azért megy hagyományosan a férfi előre, mert mi van, ha verekedés van odabent? Ezért alakult így az éttermeknél is.
- De azért mégiscsak kevésbé zavarnak titeket ezek a dolgok. Félre ne érts, ez nem baj, de nekem tök érdekes.
- Ázsiai nép vagyunk. –mondtam én.
- Nade aztán ott vannak a lányok is. Nálunk elképzelhetetlen, hogy egy lány „vadásszon” a pasikra, hogy ő járjon utánuk. Nálunk a lánynak meg kell várnia, amíg egy fiú megy oda hozzá, felkéri, stb. Itt meg vannak olyan merész csajok, akik úgy mernek odamenni a fiúhoz, hogy csak nézek…
- Talán mert értékeljük, ha egy lány valami meglepőt csinál, és valahogyan csábítóan viselkedik. –vélekedtem én. Próbáltam volna megcáfolni, amit mondott, de úgysem tudtam volna.
Eszembe jutott aztán más példa is: a nyelv. A magyar nyelvben nincsenek nyelvtani nemek. Lehet, hogy ez is befolyásolja a gondolkodásunkat? És egyébként meg milyen király már, hogy egy szép szerelmes dalt egy fiú meg egy lány is ugyanúgy elénekelhetnek sajátjukkként magyarul!
Aztán eszembe jutott egy ellenpélda is: a tánc. Ha belegondolok a nemek közötti különbségek sokkal tisztábban kijönnek a magyar néptáncban, mint a lengyelben. A magyar táncban a nő viselkedik nőiesebben, de úgymond méltóságteljesebben is. Visszafogottabban. És a férfi (amikor nem vezet) akar folyton villogni, figurázni, ugrálni, versenyre kelve a többi férfival. Miért? Mert tetszeni akar a nőnek, ki akarja érdemelni őt az ügyességével. Szóval itt meg éppen mi (magyar fiúk) éreztetjük jobban a lánnyal, hogy tiszteljük és féltjük.
- Úgy látom, hogy a magyaroknál sokkal jobban érvényesül a férfi-női egyenrangúság, mint nálunk.
- Miért? –kérdeztem.
- Mert a lengyel férfiak a végletekig lovagiasak. Mintha sokkal inkább szükségét éreznék annak, hogy mindenáron éreztessék a nőkkel, hogy ők a „gyengébb nem”. A magyarok talán nyersebbek, de ezzel sokkal inkább mintha egyenrangúbbnak tekintenék a nőket. Emlékszel mikor kijöttél elém az állomásra? Egy polák rögtön átvette volna a csomagomat magától, anélkül, hogy átadtam volna neki.
Vállat vontam
- Két napra jöttél, nagyon sok cuccot nem hozhattál, tehát, gondoltam, olyan nehéz nem lehet a csomagod. –a világért sem vallottam volna be neki, hogy most zavarba hozott.
Pedig nem akart zavarba hozni, sosem mondott ő semmit szemrehányásként, csak ténymegállapításként, mert ez a lány sosem mulasztja el, hogy összegezze a magyarok és a polákok közötti kulturális különbségeket, amiket legutóbbi kalandjainál tapasztalt.
Már folytatta is.
- Láttam a táncházban is. Polákországban elképzelhetetlen ilyen, hogy minden fiú ül, és a lányok mind állnak mellettük. A fiúk rögtön egymással versengve felajánlanák a helyeiket a lányoknak.
Megint vállat vontam.
- Mindig megkérdezzük, hogy le akarnak-e ülni. Ha nem akarnak, mit csináljunk? Ha állni akarnak, hát hadd álljanak.
- És az ajtóban is…
- Na arra egy szavad nem lehet. Mindig előre engedtelek. Ha viszont kocsmába megyünk, akkor éppen azért megy hagyományosan a férfi előre, mert mi van, ha verekedés van odabent? Ezért alakult így az éttermeknél is.
- De azért mégiscsak kevésbé zavarnak titeket ezek a dolgok. Félre ne érts, ez nem baj, de nekem tök érdekes.
- Ázsiai nép vagyunk. –mondtam én.
- Nade aztán ott vannak a lányok is. Nálunk elképzelhetetlen, hogy egy lány „vadásszon” a pasikra, hogy ő járjon utánuk. Nálunk a lánynak meg kell várnia, amíg egy fiú megy oda hozzá, felkéri, stb. Itt meg vannak olyan merész csajok, akik úgy mernek odamenni a fiúhoz, hogy csak nézek…
- Talán mert értékeljük, ha egy lány valami meglepőt csinál, és valahogyan csábítóan viselkedik. –vélekedtem én. Próbáltam volna megcáfolni, amit mondott, de úgysem tudtam volna.
Eszembe jutott aztán más példa is: a nyelv. A magyar nyelvben nincsenek nyelvtani nemek. Lehet, hogy ez is befolyásolja a gondolkodásunkat? És egyébként meg milyen király már, hogy egy szép szerelmes dalt egy fiú meg egy lány is ugyanúgy elénekelhetnek sajátjukkként magyarul!
Aztán eszembe jutott egy ellenpélda is: a tánc. Ha belegondolok a nemek közötti különbségek sokkal tisztábban kijönnek a magyar néptáncban, mint a lengyelben. A magyar táncban a nő viselkedik nőiesebben, de úgymond méltóságteljesebben is. Visszafogottabban. És a férfi (amikor nem vezet) akar folyton villogni, figurázni, ugrálni, versenyre kelve a többi férfival. Miért? Mert tetszeni akar a nőnek, ki akarja érdemelni őt az ügyességével. Szóval itt meg éppen mi (magyar fiúk) éreztetjük jobban a lánnyal, hogy tiszteljük és féltjük.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)