Akkor beszéljünk végre az áldozatról is!

Látom, nagyban megy a vita arról, hogy miről vagy kiről kellene ma megemlékezni: a kommunizmus áldozatairól vagy a sztálinizmus áldozatairól, egy eszme áldozatairól (ha van ilyen) vagy egy diktatúra, egy politikai rendszer áldozatairól. Mi lenne, ha megnéznénk, konkrétan minek is van ma az évfordulója?

Ő itt Béla. Kovács Béla... Béla egy parasztból lett politikus, élete nagy részében az igazságosságért, a magyar szegényekért, a magyar földvagyon egyenlőbb elosztásáért és társadalmi különbségek mérsékléséért küzdött. Egy olyan párt (a Független Kisgazdapárt) tagja volt, amit nem „a komcsik” kezdtek üldözni, diszkriminálni, letartóztatni, választáson akadályozni, és a tagjait brutálisan ütni-vágni. Hanem egy régebbi egyenlőtlen rendszer kakastollas kalapú politikai rendőrei (csendőrei).

Kovács Béla 1945-ben végre nekiláthatott megvalósítani elképzeléseit, és elképzelhetetlenül nagy birtokokat nincstelen nyomorgó földmunkások között szétosztani. Ehhez együttműködött, akikkel lehetett: magánál mérsékeltebb és radikálisabb politikusokkal, szocdemekkel, agrárszocialista parasztpártiakkal, polgári liberálisokkal és kommunistákkal is. Sok vitájuk volt (és nem hinném, hogy ezekben mindig Bélának volt igaza), de abban egyetértettek, hogy a magyar népen egy egyenlőbb társadalom nagyban segíthet.

 

1947. február 25-én Bélát elrabolták a szovjet titkosszolgálat emberei, miután a magyar Nemzetgyűlés nem volt hajlandó képtelen koncepciós vádak alapján megszavazni a mentelmi jogának felfüggesztését és bíróság elé állítását. Évekig szenvedett szovjet fogolytáborokban. Kovács Béla jogtalan elrablásának évfordulója a sztálinizmus, a sztálinista diktatúrák áldozatainak emléknapja Magyarországon. Ami Kovács Bélával történt, felháborító: egy ártatlan (bár természetesen hibáktól és tévedésektől nem mentes) ember meghurcolása, és egy idegen nagyhatalom súlyos beavatkozása egy másik ország belügyeibe. Jogos a felháborodás az őt és sorstársait ért igazságtalanságon.

 

De ha te azt mondod, hogy mindez akkor lett volna elkerülhető, ha Béla neki sem állhat megvalósítani elképzeléseit egy igazságosabb társadalomról és földet osztani;

ha azt mondod, hogy a diktatúrák megismétlődésének ellenszere az, ha magyar emberek millióit visszanyomjuk ugyanabba a nyomorba, amiben korábban (1945 előtt) voltak;

ha azt hajtogatod, hogy Béla "minekmentoda" 1944-ben „a komcsikhoz”, vagy pláne hogy "minekmentoda" egyáltalán az eke mellől a Parlamentbe (ahol szerinted csak milliomosoknak és római katolikus főpapoknak lenne helye);

ha szerinted Kovács Béla esetében egyedül az a felháborító és jogtalan, hogy akik elfogták, azok kék tányérsapkát viseltek, és nem kakastollas kalapot; akkor szerintem inkább ne szövegelj a „diktatúrák áldozatairól” és „halottak millióiról”, mert valamit alapvetően félreérthettél...

 

Illetve gondold át, hogy mit szeretnél: azt, hogy az olyan emberek, mint Béla szabadon tevékenykedhessenek, és javíthassanak a rendszeren, emberek sorsán? Vagy csak annyit, hogy az ilyen jószándékú embereket megkeresztelt politikai rendőrök vigyék el, akik majd az anyanyelvükön k***aanyázzák őket, miközben a szegények, milliók sanyarú sorsán továbbra sem javít senki, mert az, hogy ők nyomorognak az „így van rendben”?

Gondold át, de őszintén, hogy tényleg a diktatúrával, mint módszerrel van bajod, vagy azzal, hogy nem te diktátorkodhatsz? Tényleg az emberi szenvedéssel van bajod vagy csak azzal, hogy nem te húzhatsz hasznot belőle?

 

Akik pedig esetleg ma is magukénak érzik a társadalmi igazságosság gondolatát, azoknak még annyit utólag is: szerintem nem kell félni ezen a napon (vagy bármely másikon) megemlékezni sztálinista igazságtalanságok áldozatairól. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy ez a nap mindenképpen Mindszentyről vagy Kolcsak admirálisról szóljon. (Jó, ők ketten sem egy kategória, ez is igaz.) Figyelmeztethetne minket arra is, hogy sosem csak két tábor és két alternatíva van, hogy a társadalmi igazságosságról rengeteg elképzelés lehetséges, és ezek akár párbeszédet is folytathatnak egymással. Szólhatna ez a nap (számunkra) azokról is, akik maguk is a társadalmi igazságosság kérlelhetetlen harcosai voltak, csak félresöpörte őket a gondolkodási lustaságból fakadó önkény és a keményfejű, fantáziátlan, vak parancskövetés. Kisgazdákról és parasztpártiakról, szocdemekről és eszerekről, anarchistákról és tanácskommunistákról, Nesztor Mahnóról, a kronstadti matrózokról, a barcelonai szindikalistákról, a POUM-ról, Weisshaus Aladárról, Demény Pálról, Donáth Ferencről és Nagy Imréről, minden hátbatámadott „Hógolyóról” (az Állatfarmból). (És persze egy kicsit minden becsapott „Rubasovról” is...) Vagy akár az olyan alakok tragikumáról, mint Rácz Sándor, aki a munkásmozgalom meggyőződéses hőse volt 1956-ban és saját bevallása szerint is a Kádár-rendszer börtöne hatására ábrándult ki mindenből, és vált gyűlölködő etnonacionalistává.

Sok olyan alkotásra lenne szükség, mint Ken Loach Föld és szabadsága, ami pont arról szól, hogyan fordulhatnak egymás ellen azok, akik valaha együtt küzdöttek egy közös ügyért...