Edmund Wieczynben született, a lengyel történelmi tartományok közül Wielkopolskának, azaz Nagy-Lengyelországnak nevezett nyugati régióban, amelynek nagy része akkor Poznańi Nagyhercegség néven a Porosz Királysághoz tartozott. A család régi nemes család volt,
Edmund tüzértiszti pályára készült lépni, ezt azonban akkor csak a porosz hadsereg tagjaként tehette meg. Közben azért sosem feledkezett meg lengyel nemzetiségéről. Valószínűleg már korán kapcsolatba került különböző hazafias szervezkedésekkel. Hogy a katonai tanulmányok mennyire jelentették nála a tudatos készülést egy majdani felszabadító harcra, nem tudjuk. Bármennyire is szép lenne, nem minden XIX. századi polákról mondhatjuk el, hogy egész életében szabadságharcosnak készült volna. Valószínűleg az ilyen gondolatok megérése Edmundban is fokról fokra következett be. (Főleg, hogy az apja, Józef Taczanowski lojálisnak volt mondható a porosz hatalomhoz.)
Tanulmányai befejezése után, az 1840-es években Edmund különböző erődökben szolgált tüzértisztként. Alárendeltjei többsége valószínűleg szintén polák volt.
1846-ban Edmund leszerelt. Ez valószínűleg sokakat meglepetésként ért, de a döntés hátterében sokminden állhatott. Ebben az évben zajlott egy jelentős lengyel felkelési kísérlet, amely célul tűzte ki, hogy Krakówból kiindulva szabadítja fel a három részre szakadt Polákországot.
.jpg)
(Kraków akkoriban hivatalosan nem tartozott egyik részhez sem, a lengyel szabadság viszonylagos szigeteként, önálló „köztársaságként” létezett, bár az orosz, az osztrák és a porosz hadsereg is erős megfigyelés alatt tartotta.)
A felkelést az osztrák hatóságok véresen leverték, és a Krakkói Köztársaságot a Habsburg Birodalomhoz csatolták.
A krakkói felkelés vezetőinek egy része korábban Poznańban (tehát a porosz területeken) tartotta a bázisát. Nem tudni, hogy Edmund gyanúba keveredett-e, hogy ő is kapcsolatot tartott velük, vagy egyszerűen csak kiábrándult az idegen megszálló hatalom szolgálatából. Mindenesetre úgy tudni, hogy a leszerelését ő maga kérte. Állítólag szándékában állt külföldre távozni, egyesek tudni vélték, hogy a Francia Idegenlégióba készül. De erről megint nem tudni, hogy egy időben komoly szándék volt-e vagy csak blöff, ami a valódi tervek elfedését szolgálta.
Mindenesetre Edmund hamarosan már maga is benne volt egy újabb szervezkedésben, amelynek fő szervezője
Ludwik Mierosławski volt, egy másik tipikus XIX. századi nyughatatlan szabadságharcos, akinek a nevével később még sokszor találkozunk majd a lengyel szabadságmozgalmak történetében.
A szervezkedés lelepleződött, mielőtt még egy újabb harcot kirobbanthattak volna. A szervezők börtönbe kerültek. Ludwikot halálra, majd kegyelemből börtönbüntetésre ítélték. Edmund megúszta egy hosszú vizsgálati fogsággal, mert semmit nem tudtak rábizonyítani, de így is sokáig hurcolták egyik várbörtönből a másikba. Az életrajzírója, Janusz Staszewski szerint mesteri módon dumálta ki magát mindenből, vigyázva arra, hogy azért másokat se mártson be. Így végül 1847 decemberében szabadult.
Pár hónappal később, 1848 márciusában
Berlinben is kitört a forradalom, ami Ludwik Mierosławskit is kiszabadította a börtönéből. A német területek forradalmainak egyik célja az egységes Németország létrehozása volt, amiről rögtön meg is indultak a tárgyalások. A polákok számára kérdés lehetett, hogy az egységes Németország létrejötte fejében engedik-e a lengyel területeket különválni és újjáalapítani az elveszett Polákországot.
Ludwik Mierosławski úgy gondolta, hogy ennek a biztosítéka egy önálló lengyel hadsereg. Ezért visszatért Wielkopolskába, összehívta régi harcostársait és elkezdett egy lengyel nemzetőrséget kiépíteni. A tüzérség parancsnokának Edmundot szemelte ki. A porosz kormány nem nézte jó szemmel a polákok fegyverkezését, így végül a félig felszerelt nemzetőrség a lakosság támogatásával harcra kényszerült a porosz csapatok ellen.
Ez volt a wielkopolskai (nagy-lengyelországi) felkelés. Bár a polákok joggal számítottak a nemzetközi segítségre és arra, hogy a német egységtárgyalások előrehaladtával jó tárgyalópozíciót harcolhatnak ki maguknak, de a túlerővel szemben megint nem győzhettek. A felkelést a porosz csapatok leverték. Ludwik néhány csapategységével együtt Franciaországba távozott.
Edmund pedig hiába várta a beígért ágyúk megérkezését. A harcok során egy kisebb, és a többieknél is gyengébben felfegyverzett egységgel elszakadt a többiektől, majd a németek bekerítették, így kénytelen volt letenni a fegyvert. Az azonban, hogy harc nélkül adták meg magukat, ebben a helyzetben elég volt ahhoz, hogy kegyelmet kapjanak. Így rövid idő múlva Edmund is visszatérhetett a birtokaira.
Sokáig azonban nem tudott nyugton ülni otthon, miközben Európában még tartott a Népek Tavasza. Először ő is a lengyel emigráció központja, Párizs felé vette az irányt. Itt tájékozódott a további lehetőségekről.
A további lehetőségek két irányba mutattak. Egyrészt ott volt Magyarország, ahol Józef Wysocki szervezett Lengyel Légiót a magyar szabadságharc támogatására, másrészt Itália, ahol szintén szerveződni kezdett egy Lengyel Légió a nagy litvániai lengyel romantikus költő,
Adam Mickiewicz vezetésével (akit nagyon bántott, hogy miközben annyi embert tudott lelkesíteni, a konkrét harci eseményeket mindig lekéste).
Edmund az utóbbi lehetőséget választotta. Így sajnos nem harcolt együtt a magyar honvédekkel, és nem került bele Kovács István professzor úr könyveibe, de a döntését némileg meg tudom érteni. Bizonyára fellelkesült a gondolatra, hogy a nagy sztárnak számító költővel együtt szállhat harcba. És az is lehet, hogy Franciaországból pillanatnyilag jóval egyszerűbbnek tűnt Itáliába jutni, mint a jóval messzebbi Magyarországra, úgy, hogy közben jó eséllyel át kell haladni a német területeken is, ahol, ki tudja, nem akarják-e majd feltartóztatni, mint veszedelmes lázadót.
Csakhogy mire Edmund Itáliába ért, a Mickiewicz-légió feloszlott. A lelkes lengyel harcos azonban ekkor már nem fordult vissza. Kalandos úton sikerült Rómába jutnia.
Róma ekkor önálló köztársasággá kiáltotta ki magát, azzal a nem titkolt céllal, hogy innen kindulva lehessen megvalósítani az egységes Itália államot (összefogva a velencei és szicíliai forradalmárokkal). Ez sokaknak nem tetszett, többek között azoknak sem, akik úgy gondolták, hogy a pápának nem szabad elveszítenie a világi hatalmát, tehát szükség van egy külön Egyházi Pápai Államra, Róma központtal. Ráadásul a francia elnök, Louis Bonaparte (Napoléon császár unokaöccse, illetve a későbbi III. Napoléon császár) is úgy döntött, a pápát fogja segíteni az olasz szabadságmozgalmak ellenében, hogy megszilárdíthassa a maga elnöki hatalmát. (Ezzel az általános vélemény szerint elárulta a forradalom ügyét, aminek a hatalmát köszönhette, hiszen ez a forradalom nem csak nemzeti, hanem nemzetközi forradalom is volt.)
A Római Köztársaság védelmét a nápolyi királyi, valamint a francia és pápai csapatok ellen
Giuseppe Garibaldi irányította, az egykori nizzai hajóskapitány, aki akkor már nevet szerzett magának azzal, hogy évekkel korábban Dél-Amerikában az ottani olasz emigránsokból szervezett egy harcos csapatot az ottani szabadságküzdelmek támogatására. 1848-ban újra összehívta vörösinges harcostársait, és újakat is toborzott, hogy megteremthesse hazája, Itália régen óhajtott köztársasági egységét.
Edmund tehát Garibaldinál jelentkezett, aki örült a képzett, lelkes fiatal tüzér segítségének. Edmund őrnagyi rangban küzdött a város védelméért, és végig kitartott. Végül a várost elfoglaló franciák fogságába esett, akik lovagiasan és tisztelettel bántak vele.
Később engedték is szabadon távozni.
Mivel Poroszország is amnesztiát adott a lengyel szabadságharcosok nagy részének, Edmund hazatérhetett a Poznańi Nagyhercegségbe. Saját birtokot vásárolt, és azon gazdálkodott. Gyakran találkozott régi harcostársaival is.
Konzervatívabb ismerősei (és az apja is) gyakran támadták azért, mert a közismerten antiklerikális Garibaldi seregében harcolt a pápa katonái ellen. Edmund azonban visszautasított minden olyan vádat, ami szerint a vallás vagy akár az egyház ellensége lett volna, hiszen ő az olasz nép iránti szolidaritásból állt az olasz nemzeti törekvések, az egységes Itáliai Köztársaság ügye mellé.
Békés időszak következett Edmund életében. De közben folyamatosan készült az új harcra, a lengyel területek majdani felszabadítására is. Barátaival alapított egy vadásztársaságot, amelynek feltűnően magas volt a taglétszáma, és a lövöldözés/lőgyakorlatok mellett gyakran tartottak katonai menetgyakorlatokat, illetve még saját rangrendszerük is volt, amit különböző színű karszalagokkal jeleztek. Szóval valójában egy paramilitáris szervezet voltak. A porosz hatóságok többször is megpróbáltak nyomozni a társaság tagjai után, beidézték és kihallgatták Edmundot is, ő azonban most is mindig kidumálta magát.
1860-ban Edmund megnősült. A felesége, Aniela Baranowska a Kongresszusi Királyságból (azaz az orosz uralom alatt álló lengyel területekről) származott. Így aztán Edmundnak rokonlátogatás címén mindig volt ürügye átjárni a Kongresszusi Királyságba, és találkozgatni az ottani polákoknak azon részével is, akik szervezkedtek a cári hatalom ellen. Hogy a Vörösök (Czerwoni) vagy a Fehérek (Biali) táborához érezte közelebb magát, ezt nem tudjuk teljesen biztosan. Valószínűleg valamennyire mindkét csoporttal volt kapcsolata.
1863-ban a Vörösök végül kirobbantották a szabadságharcot az orosz cári hatalom ellen, bár jóval előbb, mint tervezték. A titkos kormány katonai főparancsnoknak először
Ludwik Mierosławskit akarta felkérni, hiszen ő egyrészt elkötelezett demokrataként volt ismert, másrészt a korábbi években főként Itáliában több féllegális lengyel katonai iskolát alapított, ahol lelkes emigráns ifjakat képzett ki a harcászat és a csapatvezetés alapjaira. A személye tehát logikus választás volt. És Ludwik a harcban természetesen számított az olyan régi barátok és harcostársak segítségére is, amilyen Edmund volt.
Igaz, az a legenda, amit Ludwik még 1848-ban teremtett magáról, 1863-ban hamar szertefoszlott. Kiderült, hogy Ludwik Mierosławski hiába volt jó szervező az emigrációban, a szabadságharcban nem bizonyult olyan ügyes és hatékony hadvezérnek, amilyennek hitte és mutatta magát.
Edmund hadműveleti területe Wielkopolskának az a kisebb része lett, ami nem a Porosz Királysághoz, hanem az Orosz Birodalomhoz tartozott, Kalisz központtal. A Taczanowski-csapat (kb. 500 lövész és 700 kaszás) először 1863 áprilisában indult el erre a területre, és számos kisebb vagy nagyobb összecsapásban vívott meg az orosz egységekkel.
Edmund legfontosabb alparancsnokai ezekben a csatákban:
Witold Turno, a jó humoráról is ismert parancsnok, aki mindig tudta tartani a lelket az emberekben,
és Jan Działyński, a gazdag arisztokrata, aki nagy vagyonából hatalmas összegeket fordított a felkelés támogatására, a szükséges felszerelések és muníció beszerzésére, és biztosította a hátteret, hogy a felkelőcsoportok a birtokain át átjuthassanak a Kongresszusi Királyságba. Mikor ez a tevékenysége a porosz hatóságok előtt lelepleződött, Jan úgy döntött, hogy a legjobb, amit tehet, ha maga is a harctérre megy és kiveszi a részét a küzdelemből.
A Taczanowski-csapat számos kisebb győztes csata után
május 8-án Ignacewo-nál szenvedett egy nagyobb vereséget az oroszoktól.
Witold Turno itt kapott halálos lövést. De az egység vesztesége egyébként is nagy volt. Viszont ekkor még sikerült a csapatot egybentartani, és a Poznańi Nagyhercegség területére visszavonulva újra feltölteni az érkező önkéntesekkel.
Közben az Ideiglenes Nemzeti Kormány tábornokká és a Kaliszi Vajdaság minden lengyel csapatának parancsnokává nevezte ki Edmund Taczanowskit,
aki újjászervezett és 1500 fősre növekedett (jelentős számú lovas egységekkel is kiegészített) csapatával hamarosan újra a harctérre érkezett, és a többi alá beosztott parancsnokkal egyeztetve ügyesen manőverezett.
Augusztus 26-án aratta legnagyobb győzelmét Sędziejowicénél, ahol egy orosz gyalogos és egy kozák lovas egységet is sikeresen ejtett csapdába. Az ellenség legnagyobb része nem volt hajlandó megadni magát, ezért a csata vége elég véres volt. A polákok rengeteg fegyvert és felszerelést zsákmányoltak.
A hadiszerencse azonban, különösen ebben a kiszámíthatatlan, frontvonalak nélküli háborúban, forgandó volt. Már pár nappal később
augusztus 29-én Kruszynánál az oroszok szétverték a Taczanowski-csapatot. Bár az emberveszteség nem volt olyan nagy, mint Ignacewo-nál, de az egység most szétszakadt. A vezérkarnak, és az emberek egy részének most is sikerült átjutni a Poznańi Nagyhercegségbe, de ekkor már a porosz hatóságoktól sem voltak biztonságban. Ezért a csapatok újjászervezése lehetetlenné vált.
Taczanowskiék és Działyńskiék így Galicjába mentek, de úgy látszik, az osztrák rendőrségtől is tartaniuk kellett, mert nem sikerült egy újabb felkelőcsoporthoz csatlakozniuk, ehelyett kénytelenek voltak Nyugat-Európába távozni.
Edmundnak a családját is sikerült Párizsba menekítenie, de ő maga még nem tett le arról, hogy újra fegyverrel térhet vissza a hazájába. Úgy gondolta, ezt a Török Birodalmon át teheti meg, ahol akkor szintén gyülekeztek lengyel fegyveresek
a török szolgálatban álló Michał Czajkowski („Sadyk” paşa) vezetésével. A Kongresszusi Királyságba való visszatérésükhöz azonban Románia vezetőit is meg kellett győzni. A románokkal való tárgyalások elhúzódtak, és a lengyel egységek felszerelése is lassan ment, így végül nem sikerült új frontot nyitni a felkelés végéig. Edmund némileg megkeseredve tért vissza Franciaországba.
Közben a porosz bíróság őt is és összes vezértársát is távollétükben halálra ítélte.
A következő hat évben a Taczanowski-család (Edmund, Aniela és a gyerekek) Párizsban élt. A lengyel menekültek ottani nagy közösségében bizonyára sok barátjuk volt. Hogy Edmund azok közé tartozott-e, akik továbbra is igyekeztek keresni a kapcsolatot mindenféle forradalmár szervezetekkel (pl. az Internacionáléval és Karl Marxxal), ahogyan pl. a Dąbrowski-testvérek, Jarosław és Władysław, vagy azok közé, akik inkább visszahúzódtak nyugodalmas családi életükbe, ahogyan pl. Antoni Jeziorański (akiről valószínűleg még szó lesz), nem tudjuk.
1870-ben kitört a porosz-francia háború. Ekkor a porosz kormány egy taktikai húzásként amnesztiát hirdetett azoknak a polákoknak, akik „porosz alattvalóként” vettek részt az 1863-1864-es harcokban az oroszok ellen, majd francia területre menekültek. Az amnesztia lehetőségével Edmund és harcostársa, Jan Działyński is éltek.
Mindketten visszatérhettek a birtokaikra, és a továbbiakban békés polgárokként élték az életüket, és igyekeztek békés eszközökkel használni a nemzetüknek. Edmund például támogatta a bátyja,
Władysław Taczanowski jelentős, nemzetközi hírű természettudományos (elsősorban ornitológiai és egyéb zoológiai) kutatásait.
Edmund Taczanowski valószínűleg nem volt radikális társadalmi forradalmár, de mindig kész volt nemes ügyekért küzdeni, ezért gondoltam, érdemes megemlékezni róla.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése