Dugudus tablója (A vezetők)
A Commune évfordulóját Párizsban március 18-án ünnepelték, vagyis azon a napon, amikor a lakosság fellépése megvédte a Nemzetőrség ágyúit, de ezzel egyben végleg kirobbantotta a balhét a Versailles-ban székelő kormány és Párizs, illetve a katonaság és a Nemzetőrség között. Magát a Commune Tanácsát ugyan csak március 26-án választották meg, de az általános vélemény szerint az ágyúk megvédése volt az, ami a forradalmi folyamatot elindította. (Ugyanakkor persze a sokféle eseményt nem egy központi ünneppel, hanem egy egész eseménysorozattal ünneplik. Akit érdekel, melyik nap mi történt, és mikor milyen esemény lesz az évforduló alkalmából az itt megnézheti.)
Dugudus képei azért jók, mert azzal, hogy nem csak fekete-fehér fényképeken, hanem színesben is látjuk a történelmi alakokat, ráadásul rájuk jellemző ruhákban és attribútumszerű tárgyaikkal, nagyon sokat segít, hogy el tudjuk képzelni a történelmi eseményeket, hogy az egész kicsit élőbbé váljon. Így én is Dugudus képeit vettem alapul ahhoz, hogy a Commune egyes fontos alakjaival részletesebben is megismerkedjek. Most veletek is megosztom néhányuk történetét. Természetesen nem írok mind az ötvenvalahány figuráról, akiket Dugudus lerajzolt, csak a legérdekesebbekről. Egy olyan fajta tablót szerettem volna ezzel kiteríteni, mint tavaly az ABC Barátairól, akikben Victor Hugo valószínűleg nem csak egykori barátainak állított emléket, hanem azt is megrajzolta, hányféleképpen lehet az aktív történelmi (forradalmi) cselekvéshez hozzáállni, és hányféle érdekes embert tud összehozni ez a cselekvés.
Akikről most írok, nem mind olyanok, akiknek én szívesen szobrot állítanék, de ez nem is baj. Az, hogy ennyiféle alakra hívta fel Dugudus a figyelmemet nekem is nagyban segített, hogy egyes személyes életutakon keresztül még árnyaltabban lássam azt a komplex eseménysort, ami a Párizsi Commune-t létrehozó forradalom volt.
Több forradalom veterán katonája, a Commune Közjóléti Bizottságának vezetője. Egyáltalán nem a szocialista, hanem a régi polgári liberális forradalmár típusa, aki a hegypártiakat („jakobinusokat”) tekintette követendő példájának. 1809-ben született. Az 1830-as és az 1832-es forradalomban is harcolt a barikádokon, és mindig következetesen köztársaságot követelt, nem elégedett meg az aktuális király letételével. 1848-ban végre megvalósult a Köztársaság is, azonban Louis Cavaignac tábornok, majd Louis Bonaparte elnök ezt hamar elvitték autokrata irányba. Charles Delescluze lapjában a Révolution Démocratique et Sociale-ban többször is kritizálta a két erőskezű vezetőt, amiért aztán őt többször is lecsukták. 1851-ben, mikor Louis Bonaparte császárrá kiáltotta ki magát, és felvette a III. Napoléon nevet, Charles a börtön elől Angliába menekült. 1853-ban visszaóvakodott a hazájába, ekkor aztán rögtön elfogták és gyarmati kényszermunkára küldték hat évre. De nem törték meg. Hazatérése után is folytatta az újságírást, és a polgári forradalom befejezetlenségének számonkérését. Ezzel a fiatalok körében nagy tekintélyt vívott ki magának, viszont a császári kormányzat ezután is többször becsukatta hosszabb-rövidebb időre. Így logikus volt, hogy 1871-ben ő is bekerült a Párizsi Commune Tanácsába. Itt azonban kijöttek az ellentétei a szocialistákkal. A társadalmi reformoknál fontosabbnak tartotta az ellenséggel való leszámolást és jakobinus mintára terrorisztikus módszerek alkalmazását sürgette, ezzel sikerült megosztania és egymásnak ugrasztania a Tanács tagjait. Ő találta ki a Közjóléti Bizottságot, ő is állt az élére, és annak vezetőjeként igyekezett elhallgattatni az ellenfeleit. De becsületére legyen mondva, hogy addig azért nem ment, mint egykor Maximilien Robespierre, hogy a saját egykori haverjait és bajtársait is kinyírassa. A túszszedést és az épületek aláaknázását viszont kifejezetten szorgalmazta.
A Commune egyik legszimpatikusabb, leglovagiasabb harcosa. Paraszti származású könyvkötő, a könyvkötők szakszervezetének, majd később más szakszervezeteknek is lelkes szervezője. Tagja volt az Internacionálénak is, sőt vezető szerepet játszott a Francia Szekcióban, de abban inkább a Joseph Proudhon-féle, később anarchistának nevezett vonal híve volt. Párizs ostroma alatt nagy érdemeket szerzett a lakosság élelemmel való ellátásában. Aztán a Commune Tanácsában a Pénzügyi Bizottság tagja volt. Mikor létrejött a Közjóléti Bizottság, és ő látta, hogy ez milyen módszereket eredményez, ő volt az első, aki lemondott a Commune Tanácsában betöltött pozíciójáról (aztán többen is követték), és felöltötte nemzetőr-egyenruháját. Hősiesen kivette a részét a harcokból közben pedig számos ártatlan túszt megmentett, akiket a társai lelőttek volna.
A véres hét utolsó napjaiban, mikor fogságba esett mégis neki kellett kínhalállal meghalni az idegenlégiósok kezétől. 31 éves volt.
A Commune első krónikása (az események résztvevője és szemtanúja), Prosper Lissagaray így írt róla:
„A mártírok tömege nem tud nálánál dicsőbbet fölmutatni. (…) Egész élete ragyogó példa. Saját akaratereje folytán képezte ki magát. (…) Nem azért tanult, hogy, mint mások, a burzsoázia soraiba kerüljön, hanem hogy a népet tanítsa és fölszabadítsa. A munkásszervezeteknek a császárság uralmának vége felé ő volt a lelke. Fáradhatatlan és szerény volt. Keveset, és mindig csak az alkalmas pillanatban beszélt, de akkor egy szóval megvilágította a zavart kérdést, s ezenfölül megtartotta azt a forradalmi érzést, amely a művelt munkásoknál olyan gyakran eltompul. (…) Egyike volt az elsőknek; a kommün egész ideje alatt mindig a munkánál volt és az utolsó percekig kitartott a barrikádokon.” (Prosper Lissagaray: Az 1871. évi Kommün története. Ford.: Weltner Jakab)
Tudni kell, hogy Prosper (bár elkötelezett volt a Commune ügye iránt) nem könnyen osztogatta a dicsérő szavakat a Commune vezetőinek, még a hősi halottaknak sem. Úgyhogy én hajlandó vagyok már ezért is elhinni, hogy Eugène tényleg ilyen szimpatikus és derék fickó volt.
A Commune egyik legnagyobb hatású újságírója. Barátságos figuraként ismerték, aki kiválóan tudott közvetíteni a legkülönbözőbb politikai irányvonalak között. 1851-ben III. Napoléon puccsa alatt, 19 évesen résztvett a Köztársaságot védő barikádharcokban. De nem büntették meg érte. A későbbiekben több újságnál is dolgozott, jó írásokkal. Bár nem mindegyik lap viselte el kritikus megállapításait a kapitalizmusról.
A Commune alatt elindította a Cri du Peuple (a ’Nép Kiáltása’) című lapot, amely az egyik legnépszerűbb újság lett Párizsban. Később tagja lett a Commune-Tanács Oktatási Bizottságának is. Szembeszállt a Közjóléti Bizottsággal, követelte a sajtószabadságot a Commune-nel szemben kritikus lapoknak is, de végül ő is csak azt látta megoldásnak, ha lemond a bizottsági tagságáról. A véres hét alatt sikerült elmenekülnie. Londonban a Commune-emigráció egyik nevezetes egyénisége lett, és sikeres regényíró. Az 1880-as amnesztia idején hazatért, és még a Cri du Peuple-öt is sikerült újraindítania (1883-ban), de aztán 1885-ben meghalt diabéteszben, alig 52 évesen.
Balázs Gábor, a Commune legnagyobb magyar kutatója így ír Jules-ről:
„Jules Vallès a nagy krónikása a bohém fokozatos átalakulásának. (...) A kommünárok között ahhoz az idősebb nemzedékhez tartozott, amelynek a tagjai az ötvenes években voltak huszonévesek. Ez a generáció alapvetően különbözött a klasszikus gondtalan (...) költőktől és művészektől, sötétebb volt, keményebb, valóban kívül állt az ötvenes-hatvanas évek burzsoá világán. (...) Számára a gondtalan bohém már ugyanúgy hazug, mint maga a társadalom. (...) Vallès és társai valóban a munkások mellé álltak a kommün alatt, melyhez maguk is hozzáadták sajátos politikai stílusukat: nem a külsőségeket, (...) hanem az ambivalens kapcsolatot, amely őket a burzsoáziához fűzte. (...) De ellenálltak a külső identifikációs mintának és kényszernek is.”
(Balázs Gábor: Párizs szabad város - 1871. A Párizsi Kommün)
Szintén újságíró, korzikai származású, mint a Bonaparte-család. Párizsba kerülve a La Marseillaise nevű köztársaságpárti lap szerkesztője volt a császárság alatt is. Nevét még ismertebbé tette egy érdekes botrány: egy írását Pierre Bonaparte, a császár unokatestvére sértőnek érezte, így párbajkihívás lett a dologból. De a bajvívás maga végül mégsem valósult meg, mert az időpont egyeztetésénél Bonaparte valamin újra feldühödve lelőtte Paschal segédjét (kollégáját és jó haverját), Victor Noirt. Hogy a botrány ne legyen még nagyobb, és a párbajt ne kelljen lefolytatni, egy bíróság gyorsan fél év börtönre ítélte Paschalt valamilyen mondvacsinált ürüggyel. De Victor Noir temetése így is hatalmas köztársaságpárti tüntetéssé változott: felháborodott polgárok tömegei jelentek meg, és fejezték ki ezzel nemtetszésüket, hogy a császári család tagjai ilyen átlátszó módon bármit megtehetnek. A Commune Tanácsában Paschal a Külügyi Bizottság vezetője lett. A forradalom leverése után Új-Kaledóniába száműzték kényszermunkára. Sikerült azonban megszöknie, és áthajóznia a brit területnek számító Ausztráliába, majd csatlakozott emigráns-társaihoz Angliába. Ő is sikeres író lett, leginkább a sci-fi műfajában alkotott nagyot. A hazájában csaknem ugyanolyan ismert lett, mint Jules Verne, de külföldön ma már kevesen ismerik. 1880-ban ő is hazatért, szocialista parlamenti képviselő lett, de folytatta sikeres sci-fi művei kiadását is. Közös műveket is írtak Jules Verne-nel, amikre azonban Verne elfelejtette ráíratni Paschal nevét is.
A nevét talán már mind hallottátok, de sokat általában nem szoktak mondani róla, azon kívül, hogy ő a Commune magyar harcosa. De még az is kérdés, hogy teljesen magyar volt-e ő vagy inkább magyarországi német zsidó. Annak a generációnak a tagja, amelyben már egyre több zsidó család kezdte otthon is a magyar nyelvet használni a német vagy a jiddis helyett, de nem tudjuk biztosan, hogy mi volt Leó anyanyelve. (Lehet, hogy az ő identitása is éppolyan színes volt, mint Koestler Artúré, de ezesetben őt is ugyanúgy tarthatjuk magyarnak is.) Biztosan beszélt magyarul is, de cikkeit mindenesetre többnyire németül írta. A franciák közül is sokan németnek mondták, de lehet, hogy csak németes hangzású neve miatt. Budán született, szakmája ötvös és aranyműves volt. Sokáig dolgozott Németországban, majd Franciaországba ment át, de rendszeresen küldött írásokat a Népszavának is (amely ekkor magyar, német és szlovák nyelven is megjelent), és általában Párizsban is szeretett német és magyar munkásokkal együtt lógni és szervezkedni. Belépett az Internacionáléba is. A porosz-francia háború alatt német kapcsolatait gyanúsnak találhatták, ezért becsukták. A párizsi nép tömegtüntetései alatt kiszabadították a börtönből, majd beválasztották a Commune Tanácsába is. Azt nem tudom, volt-e ott rajta kívül más külföldi is, de biztos, hogy ő volt az egyetlen, aki egy szakbizottság vezetője is lett, konkrétan a Munka- és Kereskedelemügyi Bizottságé. A Közjóléti Bizottság létrehozását megszavazta, de kifejezetten kritikus volt Delescluze kemény módszereivel szemben, ezért végül ő is Eugène Varlinnel tartott: lemondott a biztosi címéről, és beállt nemzetőrnek. Keményen részt is vett a harcokban, meg is sebesült (sehol nem találtam konkrét adatot, hol és hogyan). Végül azonban neki is sikerült kijutnia Párizsból. Ő is Londonba ment a többiekkel. Ott összebarátkozott Karl Marxxal és Friedrich Engels-szel. Mikor Marxék az Internacionálé élére egy Főtanácsot is létrehoztak, abba bevették Leót is. Így viszont részt kellett hogy vállaljon abban a folyamatban, amelynek során Mihail Bakunyint és híveit mocskos áskálódásokkal kitúrták az Internacionáléból. 1876-ban Leó sok év után hazatért Magyarországra. Részt vett a Magyarországi Általános Munkáspárt alapításában. A munkásság szervezése miatt nem hagyták békén a hatóságok, ezért végül másodszor is emigrált. Sok helyen élt utána is, de utolsó éveit ugyanott töltötte, ahol élete talán legizgalmasabb szakaszát: Párizsban. Ott is halt meg. A Père Lachaise-ben temették el, bajtársai mellé.
A Párizsi Commune talán leghíresebb külföldi harcosa, ismertebb még Frankel Leónál is. A lengyel szabadság egyik kemény és rendíthetetlen katonája. 1836-ban született az Orosz Birodalom részét képező Lengyel Kongresszusi Királyság egyik lengyel-ukrán vegyes lakosságú vidékén, régi lengyel nemesi családban. Katonai pályára lépett, a cári orosz hadsereg tisztje lett. Egyik első éles bevetésén rögtön a kaukázusi adigék (cserkeszek) szabadságharcának leverésében kellett résztvennie. Hasonló figura tehát, mint a blogon már sokat emlegetett Romuald Traugutt, aki cári aknászként a magyar szabadságharc leverésében kényszerült részt vállalni, később azonban ő maga lett szabadságharcos hadvezér; olyan, aki a lehető legközelebbről, belülről ismerte az ellenséget. Jareket a lengyel szervezkedőkön belül egyértelműen a radikálisok, a „vörösök” közé sorolták, ami azért sokakat eléggé meglephetett, egy szigorú katonai fegyelemhez szokott tiszttől. (A két nagy politikai tábor a lengyel zászló két színérő nevezte magát „Fehéreknek” és „Vörösöknek”. A vörösök voltak a radikálisabbak, de persze még nem feltétlenül szocialista értelemben.) A konspirációban egyébként a Żądło (’Fullánk’) álnevet kapta. Kidolgozta egy jövendő felkelés és partizánháború tervét, úgy, hogy közben igyekezett erős kapcsolati hálót kiépíteni a cári hadsereg minden olyan tisztjével (pl. lettekkel, ukránokkal), akiket be lehetett vonni egy fegyveres akcióba a lengyelek oldalán. A katonai összeesküvés azonban idő előtt lelepleződött. Fullánk két évet ült a Varsói Citadella X. pavilonjában azzal a tudattal, hogy bármikor főbelőhetik vagy felakaszthatják. Közben megindult a felkelés, a szabadságharc az általa kidolgozott tervek szerint. Még javában tartott is a harc, amikor a cári hatóságok úgy döntöttek, hogy Jareket deportálják Szibériába, nehogy a honfitársai kiszabadíthassák. Jarek azonban útközben megszökött, és sokféle katonatiszt haverjának köszönhetően végül fel tudott szállni Péterváron egy Franciaországba menő hajóra. Mikor a lengyel szabadságharcot leverték, Jareket sok régi ismerőse követte a francia földre. Az Internacionálé tagjai nagyon szimpatizáltak a lengyel szabadságharcosokkal, és tudták róluk, hogy égnek a tettvágytól. Ezért a Commune idején bevonták őket a Nemzetőrség kiképzésébe. Jareket pedig végül az egész Nemzetőrség főparancsnokának nevezték ki. Ennek megint sokan nem örültek, hogy egy külföldi került ilyen fontos pozícióba, de Jarek rászolgált a bizalomra:
nagyon hatékonyan szervezte meg Párizs védelmét, nem sokat törődve sem a Hadügyi Bizottságban, sem a Közjóléti Bizottságban ellene terjedő pletykákkal. Május 23-án kapott halálos lövést a barikádokon. A temetése a Commune utolsó nagyobb ünnepsége volt.
A harcokban részt vett Jarek öccse, Władysław Dąbrowski is, és a bátyja temetésén még jelen is volt, de hogy végül túlélte-e a véres hetet, és ha igen, mi lett vele később, arról semmi hír nincs. (Egyes információk szerint a pirosnadrágosok a véres hét megtorló akciói idején kifejezetten vadásztak a fő bajkeverőnek tartott lengyelekre.)
(Megjegyzés: 1. Jarosław Dąbrowski nevét néhány helyen egyébként „Dombrowski” alakban lehet megtalálni, mert nem mindenkinek a billentyűzetén van ą (ejtsd: on) betű. 2. Henryk Dąbrowski tábornoknak, aki I. Napoléon egyik híres lengyel parancsnoka volt, és akinek a nevét a lengyel himnuszban is megéneklik, Jarosław csak névrokona volt. Nem olyan ritka név az a Dąbrowski a polákoknál.)
Egy másik hivatásos katonatiszt, aki vállalta, hogy részt vesz Párizs védelmében. 1844-ben született, apja francia hugenotta (tehát protestáns), anyja skót. Dąbrowski előtt egy darabig ő is volt a védelem főparancsnoka, de ő is nagyban épített a lengyel szabadságharcos veteránok segítségére. Egyáltalán nem volt meggyőződéses forradalmár, sőt vannak, akik egyenesen azt mondják, „eltévesztette, melyik oldalon áll”. Kifejezetten a város védelme volt a célja, nem akarta, hogy Párizst akár a poroszok, akár a saját honfitársai rommá lőjék. A keményebb katonai fegyelem és a hadbíróságok felállításának híve volt, nem riadt volna vissza attól, hogy fegyelemsértésekért főbelövesse a saját alárendeltjeit is. Ezt nem engedték neki. Ennek ellenére sokáig kitartott a pozíciójában. Május első felében végül mégis elege lett: ő mint hivatásos katona, úgy látta, a vezetés teljesen szakszerűtlenül szervezi a katonai védelmet. Ezért lemondott a pozíciójáról, és önként börtönbe vonult. Később kiengedték, de a barikádokra már nem tért vissza, a végső harcokban nem vett részt. Ennek ellenére utolérte a kormányerők bosszúja. Elfogták a pirosnadrágosok, de nem lőtték azonnal agyon, csak pár hónappal később, formális hadbírósági tárgyalás után.
A Commune rendőrségének vezetője, megrögzött és kérlelhetetlen ateista. Auguste Blanqui híve volt, aki úgy gondolta, a társadalmi változások csak fegyverrel és összeesküvésekkel, azaz sok vérrel vívhatóak ki, nem a dolgozók nagy tömegeinek fokozatos szervezkedésével. Így a követői is eléggé elborult (bár azért önfeláldozó bátorságukért bizonyos tiszteletnek örvendő) forradalmároknak számítottak. Raoult eleve nagydumás, kötekedő és nagyképű alaknak ismerték, de fő rendőrnyomozónak kinevezni végképp egy rossz húzás volt, mivel ebben a pozíciójában is csak egy volt a fő gondja: hogy minél jobban kiszúrhasson a Katolikus Egyházzal, minél több templomot bezárhasson, és minél több papra rábizonyíthasson valami vétket. Lelkesen szedte a túszokat (főleg egyházi személyeket), igaz nem feltétlenül akarta lelövetni őket, igyekezett megtenni mindent, hogy fogolycserével szabadulhasson meg tőlük. Georges Darboy érseket a nagy forradalmár-teoretikusért Auguste Blanquiért akarta kicserélni. De mikor ez nem sikerült, nem fájt nagyon a szíve Darboyért. Hozzá kell viszont tenni, hogy az utolsó napokban Raoul Rigault kifejezetten bátran viselkedett, részt vett a harcokban, és miután fogságba esett, állítólag a főbelövését is tiszteletreméltóan hetyke nyugalommal várta ki.
Ő is főleg Auguste Blanqui híve és tanítványa volt, Raoul Rigault-hoz hasonlóan a kemény módszerek híve. Kezdetben a Montmartre védelmét szervezte, de aztán Rigault mellé került alzsernyáknak, és úgy tűnik, ezeken a posztokon is jól megértették egymást. Georges Darboy érsek kivégzési parancsát, végül is ő írta alá (ekkor már ő volt a főzsaru, Raoul pedig a főügyész), így sejthető volt, hogy ha elkapják, nem kerülheti el a sorsát. Őt nem azonnal lőtték agyon, mint a főnökét és haverját, hanem egy darabig fogságban tartották, és végül neki is szerveztek egy tárgyalást, amin persze kevéssé lehetett kétséges az ítélet. 1871. november végén, Louis Rossellel együtt lőtték le.
Egyelőre ennyi, a következő bejegyzésben még folytatjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése