(Vlagyimir Lenin: Állam és forradalom)
Félreértés ne essék: nem arról van szó, hogy a demokráciát ne szeretném. Sőt, a demokrácia szerintem szükséges és fontos. (Itt lehetne idézni Winston Churchill híres mondatát, miszerint: „A demokrácia egy rémes rendszer, de jobbat még senki sem talált ki.” De inkább most nem idézem…)
Szóval, amit nem szeretek, az a választásokhoz kapcsolódó egész hajcihő Magyarországon. A választási pszichózis és a választás körítése. Nem én vagyok az első, aki ezt szóváteszem.
A szavazás abszolutizálása I.
Valószínűleg a legtöbb baj abból a jelenségből származik, amit már leírtam, hogy tudniillik nincs is nálunk igazi demokrácia, csak többpártrendszer. Egy igazi, működő demokrácia némi aktivitást feltételez az állampolgárok részéről, aktivitást a rájuk tartozó ügyekben. Még akkor is, ha csak képviseletei demokráciáról van szó. A képviselők bizonyos ügyekkel foglalkoznak, amelyekre mi nem érünk rá foglalkozni. Nekünk állampolgároknak viszont illene néha ellenőriznünk, hogy a képviselőink mit csinálnak, és ha hülyeségre készülnek, rájuk szólni. (Például sztrájkkal, tüntetéssel.) Ehelyett, amit látunk az nagy mértékben az, hogy az állampolgárok hajlamosak teljesen és feltétel nélkül behódolni a politikai pártoknak, így pedig választás idején is csak uralkodók cseréje történik. (Erről már mind volt szó.)
A pártok hatalmukat, illetve hatalmuk korlátlanságát a választópolgárok felett többek között éppen a választásról, mint eseményről kialakított képpel igyekeznek megerősíteni. Vagyis azzal, hogy a választásról nemcsak azt hirdetik, hogy az a politikai véleménynyilvánítás legfontosabb helye, hanem egyre inkább azt is, hogy az az egyetlen helye.
„Ha ez az intézkedés nem tetszik, n év múlva el lehet menni, és szavazni arra, aki jobbat ígér.”
Ugye ismerős ez a mondat? Ez az a mondat, amit elégszer ismételve el lehet hitetni a választóval, hogy tényleg nincs más lehetőség, mint türelmesen várni n évet, akár nagy kínkeservvel is, éhezve, fázva, nyomorogva, lesajnálva, kisemmizve is, mert egyszer majdcsak eljön az idő, amikor tényleg változtathat a sorsán. Hogy az állampolgárnak eszébe se juthasson összebeszélni a haverjaival, szervezkedni, sztrájkba lépni, esetleg másokkal összefogni, szolidaritást vállalni, kiállva magért és a véleményéért. (Azoknak, akik mégis megpróbálják, még az emlékét is befeketítik.)
Mondjuk, ha az n egy viszonylag nagy szám (mondjuk 4 vagy 3), azaz a következő választás még nagyon messze van, akkor az ellenzéki pártok nem ragaszkodnak feltétlenül a fenti mondathoz. De akkor is igyekeznek úgy irányítani a választópolgárt, hogy problémája megoldását ne lássa másban, mint egy párt támogatásában, tehát megintcsak ne szerveződjön alulról, ne alapítson szakszervezetet, vitakört, kultúrházat, vagy ha mégis azt csakis egy párt színeiben tegye. Ha pedig követelései vannak, azokat ne fogalmazza meg a kormány felé tárgyalóképes formában. Hanem követelje az egész kormány azonnali és feltétel nélküli lemondását. És az előrehozott választásokat. És megint ott tartunk, annál a véleménynél, hogy szavazással, két rövid vonal megrajzolásával mindent meg lehet oldani.
Pedig hát mi alapján lehet biztos benne az állampolgár, hogy a következő kormány, azaz egy másik hatalmon lévő párt majd az ő érdekeinek megfelelően fog cselekedni, betartja választási ígéreteit, és egyáltalán, hogy hajlandó lesz szóbaállni vele, az egyszerű állampolgárral?
Mi a biztosíték arra, hogy ha valamire azt fogja mondani (sok hasonló sorstársával együtt, hogy „nana, ez már túlzás”, akkor azon a kormány egyáltalán elgondolkodik?
Az, hogy az állampolgárnak joga van pár év múlva elmenni és keresztbetenni két vonalat?
A szavazás abszolutizálása II.
Ha az állampolgár elhitte, hogy a változtatás egyetlen eszköze a választási procedúra négy évente, akkor a választást nyilván valami nagyszerű, nagyon magasztos, nagyon fontos, nagyon misztikus dolognak fogja tartani. Olyat, ami a sorsformáláson kívül a véleménynyilvánításnak is egyetlen és abszolút eszköze. Ha demokrácia van, akkor kell, hogy mindenki éljen is ezzel az eszközzel.
És akkor következnek azok a vélemények, amik az én egyetemista koromban olyan idegesítőek tudtak lenni folyosói beszélgetéseken: hogy tudniillik az állampolgárok az igazán fontos dolgok helyett arról kezdenek terveket gyártani, hogy hogyan lehetne a szavazást kötelezővé tenni.
Még különböző szankciókat is elkezdenek kitalálni, hogy mivel lehetne sújtani azokat, akik szent állampolgári kötelességüknek nem tesznek eleget.
Ez főleg azoknál figyelhető meg, akik először mennek szavazni, és meg vannak mámorosodva annak illúziójától, hogy autonóm döntést hozhatnak.
Mikor ilyenkor megkérdeztem az illetőktől, hogy mi van, ha nincs olyan akit méltónak érzek az én értékes szavazatomra, mindig azt válaszolták, hogy akkor menj el, és szavazz érvénytelenül vagy dobj be üres szavazólapot. Mikor megkérdeztem, hogy nem gondolják-e, hogy felesleges ezzel tölteni drága időmet, mikor sok fontosabb dolgot is csinálhatnék annál, hogy ilyen haszontalanságokat művelek, azt válaszolták, nem számít, lényeg, hogy a formalitás meglegyen, ha érvénytelenül szavazok, az is véleménynyilvánítás.
Sokat gondolkoztam, honnan eredhet a merőben formális, „hókuszpókusz” cselekvéseknek ez a fetisizálása, de ezt majd egy másik bejegyzésben fogom kifejteni.
Annyit azért megjegyeznék, hogy az én egyetemista koromban azok, akik kötelezővé akarták tenni a szavazást, az ilyen elmélkedéseket általában összekötötték azzal, hogy „de a hülyék ne szavazhassanak”. Arra, hogy mi alapján szűkítenék le a választójogot, és mi alapján szűrnék ki a „hülyéket”, már nem mindig tudtak értelmesen hangzó választ adni.
(Érdemes elolvasni a különböző választójogi törvényeket 1867-1914 és 1920-1938 között, vagyis azokban az időkben, amikor úgyszólván lehetetlen volt leváltani a kormánypártot Magyarországon, a formális többpártrendszer ellenére is. Nagyon jellemző, hogy kik vannak a választójogból kirekesztve. Nyilván azok, akiktől a mindenkori kormánypárt a legjobban be volt sz*rva.)
A szavazás abszolutizálása III.
Ami viszont a legidegesítőbb az egészben, hogy egyes állampolgárok a fenti agymosások hatására (tudniillik annak a véleménynek a hatására, hogy a választás az egyetlen lehetséges mód a politikai véleménynyilvánításra) elkezdik azt is elhinni, hogy akkor az, hogy egy másik ember hová tette keresztbe a két vonalat, egyenesen a legfontosabb információ, amit az illető emberről megtudhat. Mintha csak ez lenne a fontos.
Hamvas Béla egy két világháború közötti írásában azon kesergett, hogy az embereket már nem érdekli egymás személyisége, csak a világnézete. „Két lábon járó világnézeteknek” hiszik egymást. Én az egyetemi éveim alatt már néha annak is örültem volna, ha a világnézetem érdekli az embereket. De ennél sokkal rosszabb volt a helyzet, mert ekkor már nem két lábon járó világnézeteknek, hanem két lábon járó szavazólapoknak nézték egymást az emberek. (Na nem mindenki persze.) Én akkoriban szívesebben vitatkoztam filozófiáról és vallásról; a politika kevéssé érdekelt, de arról is megmondtam volna a véleményemet, ha kérdeztek volna. De nem kérdezett soha senki konkrét ügyekről, például, hogy mi a véleményem az egészségügyről vagy az oktatásról, csak azt kérdezte: „Kire szavaztál?”
Mintha az hogy kire szavaztam meghatározná a világnézetemet. Mintha a szavazás folyamatosan zajlana megállás nélkül, és nem csak négyévente egyszer. Vagy mintha azzal, hogy egyszer szavaztam valakire, azzal az ő pártjának aláírtam volna egy hűségnyilatkozatot, hogy ezentúl mindenben egyet fogok érteni azzal, amit az ő pártjuk képviselői vagy a vezetőségük vagy az elnökük mond. Mintha azt, hogy négyévente egyszer kire szavazok nem befolyásolná ezer meg ezer dolog. (Például, hogy amit az adott párt csinált, azt gyanakodva figyeltem, de a jelöltjüket, X bácsit régóta ismerem, és tudom, hogy becsületes és jószándékú ember, hát tegyünk egy próbát vele…)
Azonkívül, ha nem is láttam az embereken, de gyakran kivettem a szavaikból, hogy ha egy éppen jelen nem lévő illetőről beszélgettünk, és én valamilyen szempontból dicsérni kezdtem, akkor óvatosan és köntörfalazva megfogalmazták a kérdést:
„Oké, oké, hogy ez a csávó egy menő gitáros, de vajon kire szavazott?”
Persze ezt sosem egyenesen tették fel, hogy rávághattam volna a kézenfekvő választ: „Nem mindegy, b***eg?”
A „Kire szavaztál?”-kérdésnél volt rosszabb is, amikor a kérdést nem a szavazásról de duális ellentétként megfogalmazva tették fel. Legprimitívebb és legidegesítőbb formájában így: „jobb vagy bal?”.
Szerencsére ilyen egydimenziós agyú emberből, aki sakktáblának hiszi a világot, kevés volt. Bár még most is van egy pár.
Mindez része volt annak a „hideg polgárháborúnak” vagy minek, amiről már beszéltem, és ami viszont szerencsére nem mindenkit érdekelt, ezért nem volt lehetetlen kikerülni az ilyen beszélgetéseket (bár néha némi öncenzúra kellett hozzá, amitől nem mindig éreztem jól magam). Jól el lehetett tehát lenni, amíg nem jöttek az újabb választások. Mert olyankor aztán egy csomóan elkezdtek bekeményíteni, és a fenti kérdésből egy undok pszichológiai játszmát csináltak.
A „Kire szavaztál?”-játszma
Aki tanult pszichológiát, tudja, mi az az emberi játszma (aminek fogalmát Eric Berne francia pszichológus alkotta meg). Aki nem, annak úgy tudnám röviden összefoglalni, hogy egy olyan szituáció, amikor egy ember a másik embernek, akivel konfliktusa van vagy lehet, annak az őszinte beszéd helyett valami olyat mond, amiről előre tudja, hogy a másik bepöccen. A játszma célja annak részéről, aki kezdi egyrészt az, hogy figyelmet kapjon a másiktól, másrészt az, hogy elkönyvelhesse magát fölényes győztesnek a másikkal szemben, amiért nyugodt tudott maradni, esetleg még mártírnak is sikerül feltűnnie a másikkal szemben. Az emberi vagy pszichológiai játszma tehát a pszichoterrornak egy formája, amely az energialeszívásra megy ki (és amely tökéletes ellentéte egy másik ma divatos kifejezésnek, az erőszakmentes kommunikációnak).
Ennek Magyarországon egy speciális fajtája alakult ki, a választások idején megjelenő „Kire szavaztál?”-játszma.
Általában tudni lehetett, hogy aki feltette ezt a kérdést, az kire szavazott. Azt is tudni lehetett, hogy megerősítést vár magának a döntésére.
Ha a kérdezett ugyanazt a pártot mondta, mint amire a kérdező szavazott, akkor a kérdező hátbaveregetthette a kérdezettet, és megdicsérhette, hogy milyen rendes ember ő, és magában is megerősíthette, hogy jól döntött.
Ha a kérdezett más pártot mondott, mint amire az illető szavazott, akkor a kérdező teátrálisan felháborodhatott, „deháthogytehettélilyetnemtudodkikezekmilyenembervagyte?” vagy valami hasonló szöveggel, és elkönyvelhette, micsoda remek fickó ő, hogy ki mer állni az elveiért ilyen undok vagy ilyen hülye emberekkel szemben, akik nem tudják, mi a helyes cselekvéssor ilyen válságos időkben.
Ugyanez volt a helyzet, ha a kérdezett azt válaszolta, hogy nem szavazott. „Hogylehetszilyenfelelőtlenhogynemélszalkotmányosjogoddalamikormindenemberreszükségvan?”-döröghette ekkor a kérdező.
Ha a kérdezett nem akart válaszolni, kitért az egész elől vagy visszakérdezett, hogy mit érdekli az őt, a szavazás titkos, tehát nem kötelessége válaszolni, akkor a kérdező ilyesmit mondhatott: „Áhááá! Ismerem én a fajtádat; nem vállalod az elveidet; sunnyogsz, mert tudod, hogy nem döntöttél jól, hogy nem neked volt igazad…” és így tovább.
(Egy rokonom szerint az egyetlen helyes, leszerelő válasz ilyen esetben az, ha bizalmaskodva a kérdező szemébe nézünk, rákacsintunk, és azt mondjuk: „Jó helyre tettem az x-et.” Nekem azért kétségeim vannak, hogy ez kinél mennyire működhet.)
Van azért egy olyan érzésem is, hogy manapság a titkos demokratikus választójog korában az ilyenfajta pszichoterrornak kell biztosítania azt, amit a nyílt választás idején a csendőrpofon és a puskatus biztosított.
A kampány
A választási kampány undorítóságát és bosszantóságát nem kell külön magyaráznom. Azt mindnyájan ismerjük. Mint mindenütt, itt is idegesítő, hogy hülyékként kezelik az embereket, akik egy idő után ennek hatására tényleg hülyékként kezdenek viselkedni. (Aztán a politikus/ médiaszemélyiség mondhatja, hogy: „így beszélek hozzájuk, mert tényleg hülyék, és erre van igényük”.)
Főleg, hogy manapság már a plakátok és a beszédek is odáig egyszerűsödtek, hogy az üzenetnek semmi jelentősége nincs. Egy választási plakát ma már nem arról szól, hogy valami pozitív üzenetet küldj a még bizonytalankodó szavazók felé arról, hogy pontosan mit is csinálnál, ha nyernél, vagyis hogy meggyőzd a szavazót arról, hogy jó lesz neki, ha rád szavaz, hanem szinte kizárólag arról, hogy megnyugtathasd magad: „Háhá, itt is az én plakátom van kitéve, nem pedig valaki másé!”. Szóval egy csomóan úgy gondolják, hogy most már csak a választók fanatizmusának fenntartására érdemes játszani. Más szóval nem az új szavazók szerzésére, hanem arra, hogy akik vannak, azok mindenképpen ránk szavazzanak, függetlenül attól, hogy mit csinálunk vagy mit ígérünk.
Legrosszabb azt látni, hogy a választókban van is készség az ehhez a rendszerhez való alkalmazkodáshoz: annyira szeretnék érezni, hogy tartoznak valahová, hogy ezért az érzésért mindenre hajlandóak, még a szavazatukat is hajlandóak odaadni valami intézménynek, aminek semmi ideológiai kohéziója, megfogalmazható célja vagy közösségi jellege nincs.
Tehát
Mindezeket összevetve csak két dolgot tudok szerényen javasolni. Az egyik, hogy tényleg gondolkozzunk, el a Koppány-féle teszten: vagyis tegyük fel magunknak a nagy kérdést: az az erő, akire szavazni készülök, tudna bármi olyasmit csinálni, hogy ne szavazzak rájuk?
(Ha nem tudsz ilyesmit mondani, az gáz…)
A másik: senkit nem akarok elriasztani a szavazástól. Menjetek szavazni, menjetek választani, ha akartok. Amiket elmondtam, kritikai észrevételek, amikből nem következik még csak az sem, hogy én nem fogok elmenni szavazni. Mondom, ez sokmindenen múlik. Ti is mérlegeljetek.
Az egész szövegemnek a lényege csak ennyi volt: ne akarjatok csak szavazni. Más szóval: ne elégedjetek meg a szavazással. Ne álljatok meg két vonal keresztbetételénél. Keressetek társaságot, más, hasonlóan gondolkodó embereket, vitatkozzatok, tervezgessetek, és cselekedjetek. Ne parancsszóra, hanem ahogy megegyeztek a cselekvésben. Ne álljatok ki semmiféle vezérért, legyen az akár ember, párt, bizottság vagy magát eszmének hazudó áleszme. Ne álljatok ki amellett, aki nyerésben van. Nem szorul rátok. (Legfeljebb gratuláljatok neki, az szép gesztus.) De álljatok ki a bajbajutottakért. Álljatok ki magatokért, álljatok ki egymásért!
Egykor azt szerették mondani hozzám is közelálló emberek: „Ne szavazz, szerveződj!”
Én már csak azt szeretem mondani: „Tök mindegy, szavazol-e. De szerveződj!”
Vagy még jobban megfogalmazva:
A szavazás: kevés. A nem szavazás: kevés. Nem szavazni, de szerveződni: bátor. Szavazni és szerveződni: észszerű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése