Ahogy távolodunk időben, úgy vagyok egyre kritikusabb az Ébredő Erővel szemben. Ma is jó filmnek tartom, de egyre inkább feltűnik, hogy mennyire a régi rajongók igényeit akarták kiszolgálni vele. Milyen lehetőségek álltak az alkotók előtt a folytatásra nézve?
A) Még jobban rámennek a nosztalgiára, és ha az Ébredő Erő egy „Új remény”-utánzat volt, akkor most megpróbálják A Birodalom visszavág megfelelőjét legyártani. Csak kérdés, hogy tudnának-e olyan meglepő fordulatokat belevinni az egészbe, mint amilyen ütős Darth Vader nagy kijelentése (vagy bejelentése) lehetett a maga idején A Birodalom visszavágban. (Mármint 1980-ban, amikor még az egész új volt.)
B) Megpróbálják megújítani az egészet és teljesen más alapokra helyezni a karaktereket, a történetet, mindent. De ennek is megvannak a maga veszélyei. (Ugyanakkor a Zsivány 1. kísérletet tett valami ilyesmire, és az egész működött, sőt siker lett. Ezzel pedig megvolt a lehetősége annak, hogy irányt mutat a továbbiakhoz.)
Első látásra úgy tűnik, mintha az alkotók a második (B) lehetőséget választották volna. De jobban belegondolva ez mégsem így van. Igyekeztek a kettő között egyensúlyozni, jól adagolni a nosztalgiát és az újítást. De az újítás látványosabbra és ütősebbre sikeredett, ezért a legtöbb nézőnek elsősorban az új elemek fognak elsősorban feltűnni. Amellett maga az egész film arról szól, hogy melyik karakter hogyan próbál leszámolni a múlttal, és tiszta lappal indulni, és hogy ez egy ilyen régtől megörökölt helyzetben mennyire lehet sikeres és mennyire nem. (És ez nem csak egyéni karakterek szintjén jön ki, hanem magasabb szinten is: például, hogy mennyiben kíván az Első Rend a Birodalom folytatója lenni, és mennyiben kíván újítást hozni.)
Úgyhogy most szisztematikus és strukturális (?) elemző kritika helyett egyszerűen ki fogom emelni a film néhány jellegzetes elemét (beleértve a szereplőket is), és aszerint fogom vizsgálni őket, hogy mennyiben próbálnak újítani, mennyiben próbálnak valami régit folytatni, és hogy ezt a kettőt mennyire akarattal vagy akaratlanul teszik. (A sorrend az egyes elemek között nem érdekes, mondom, ahogyan eszembe jutnak.)
Kapitalizmuskritika
A Star Wars mindig is többről szólt, mint „Jók” és „Gonoszok” harcáról: amit itt látunk, az mindig rendszerek, politikai struktúrák harca is volt. Ahogyan régebben írtam: „egy autonóm egységek demokratikus (azaz néha nehezen irányítható) szövetségén alapuló Köztársaság-i oldal küzd egy központosított, tekintélyelven, szigorú hierarchián és egyszemélyi vezetésen (és megfélemlítésen) alapuló Birodalom struktúrája ellen”. Vagy ahogyan az általam ilyenkor mindig idézett (eddigi legjobb ilyen jellegű kritikát megfogalmazó) Dobay Ádám írta: „amit le kell győzni, egy ideológia. Egy függőlegesen szerveződő, az individualitást megtagadó, gépszerűen működő Birodalommal és a Birodalmat egy személyben reprezentáló, rendszer által felfalt, emberségét elveszítő gépemberrel szemben”. (Ezt minden Star Wars-kritikámba beleteszem, de nem véletlenül.) Szóval: nem a Gonoszok küzdenek a Jók ellen, hanem az Elnyomó Struktúra, a… minden más ellen, illetve úgy is mondhatnánk: a totális kontroll igénye a szabad kapcsolatok, a szabadságvágy ellen. De! Mindeddig ez elég elvontan volt benne a Star Warsban, nem volt arra igény, hogy ezt az egészet a mai világra való ilyen direkt utalásokkal mutassák be, illetve, hogy ne csak a látványos politikai elnyomást mutassák be, hanem a gazdasági elnyomást (kizsákmányolást) is, rámutatva, hogy a kettő hogyan segítheti egymást. Itt ezt most, a kaszinó-jelenettel olyan töményen kapjuk az arcunkba, hogy az már szinte túlzás is. Mintha kicsit átestek volna az alkotók a ló másik oldalára. Az az egész kaszinó olyan, mintha valami hidegháborús szovjet propagandaműből szedték volna. Nem mintha nem fogalmazódnának meg itt kemény és súlyos igazságok is mai világunkról, de lehetett volna ezt még igényesebb formába önteni, úgy, hogy a cselekmény is előrébb menjen. De maga a koncepció (a direktebb rendszerkritika) nekem bejött.
Űrcsata
Az eddigi Star Wars filmekben az űrcsaták mindig egy sémára voltak felfűzve: van egy haditerv, amit végre kell hajtani. (Általában ez az ellenség mindent elsöprő fegyverének vagy bázisának megsemmisítése.) Ha sikerül végrehajtani, mi győzünk, ha az ellenség hajtja végre előbb a magáét, ők győznek. Most legalább túlléptek az alkotók ezen a sémán a csatajeleneteknél. A való életben egy ütközet egy hadvezér szempontjából sokkal inkább hasonlít egy sakkmeccshez, mint egy versenyfutáshoz: nem csak egy saját terv végrehajtásán kell dolgozni, hanem folyamatosan reagálni kell az ellenfél lépéseire is. Ebből olyan váratlan helyzetek is adódhatnak, amire egyik fél sem számított. Ami az elején még jó tervnek tűnhetett, az egész hamar csődöt mondhat, és ilyenkor gyorsan improvizálni kell. Na itt, az Utolsó Jediben szerencsére pont ez történik: éppen ez teszi a csatajelenetet izgalmassá. A ki-tudja-hányadik Halálcsillag felrobbanása után végre már a
De ez csak az űrcsatára vonatkozik. A filmbeli másik (szárazföldi) ütközet már nem olyan izgalmas. Főleg mert messze elmarad a Zsivány 1. csatáinak valószerűségétől. (Persze azokat „alulnézetből”, a közkatona szemszögéből láttuk. Itt meg főleg a hadvezér nézőpontjából nézzük az egészet. Más rendező, más koncepció.)
(Ha már itt tartunk: érdekes csavar, hogy az Utolsó Jedi csatajelenetében egyszerű közkatonaként ott van az egyik lövészárokban
Gareth Edwards, a Zsivány 1. rendezője is.)
Leia Organa (Carrie Fisher)
Megint idézve örök filmkritikus mesterünket, Dobay Ádámot: „Az eredeti Jedi visszatér-sztori ugyanis tartotta volna a Birodalom komolyságát és végigvezette volna a korábban belebegtetett szálakat: az első rész elején még önző Han hősi halállal adta volna életét az ellenállásnak, Leia (aki senkinek sem a testvére) királynő lett volna, az apjával és a Császárral való konfrontációtól megfáradt Luke pedig igazi western/szamurájhősként kiűrlovagolt volna a naplementébe, hogy senki se halljon róla többé. (Egyébként a hetedik részről eddig kiszivárgott sztorielemek alapján lehet, hogy Abramsék beledolgoztak pár szálat ebből az irányból az új filmbe.)” Az Ébredő Erőnél ez még nem látszott annyira, de mostanra derült ki teljesen, hogy igen, az új Trilógia alkotói tényleg ezen a vonalon indultak el. Csak mindez az eredetiekhez képest pár évtizeddel később következett be. Leiát az Utolsó Jediben már szinte végig felelősségteljes politikusként, királynőként, vezetőként látjuk. Han elvesztése kellett ahhoz, hogy teljes lényével ennek, az Ügynek és népének tudja áldozni magát. Valahol szomorú is ez, de némileg szép is, hogy akkor szakad mindez a nyakába, amikor erre már biztosan megért. Valami olyasmi méltóságteljes uralkodónő lett belőle, mint amilyen az eredeti Trilógiában még Mon Mothma (a Galaktikus Köztársasági Felkelő Szövetség civil politikai vezetője) volt. És ez jól áll neki. Ez maga a szép, méltóságteljes megöregedés. Carrie Fisher számára is szép búcsú egy ilyen szereppel zárni le a pályáját.
Amilyn Holdo (Laura Dern)
Az még hagyján, hogy egy csomó női harcos és tiszt van mindkét hadviselő fél hadseregében, de egy női admirális? Egy katonai vezető? –nyilván sokan gondolkodtak így, és nekem is ez volt az első reakcióm. (Puzsér Róbert biztosan azt is hozzátenné: ez megint afféle felesleges hódolás a píszí-dzsenderkurzus vagy mi előtt…) De aztán eszembe jutott, hogy mi minden történt idén a Világban, amiről többek között még én is írtam. Rojava és a YPJ hős kurd női bebizonyították, mire képes egy női harcos (anélkül, hogy nőiességét elvesztené), és közülük kiemelkedve
Rojda Felat pedig Rakka idei ostrománál azt is bebizonyította, hogy egy nő akár főtisztként, tábornokként is beválhat adott esetben. Úgyhogy én úgy veszem, hogy Holdo admirális alakja egy kicsit Rojda Felat előtt is tisztelgés. (Azzal együtt persze, hogy Holdo admirális sem tévedhetetlen, ahogyan nyilván Felat tábornok sem az.)
Rose Tico (Kelly Marie Tran) (jobbra)
Nem kell mindig topmodellekkel eljátszatni a legnagyobb hősöket. De Rose ezen kívül is egy érdekes figura. Érdekes kiegészítése Finn-nek. Tipikus közkatona, mellékszereplő, háttérember, aki egyszercsak előrelép az első sorba, és bár véletlenül keveredett oda, bátor viselkedésével helyet csinál magának a legnagyobbak között. Finn története persze már eleve úgy volt felvezetve az Ébredő Erőben, hogy tudhattuk: ő lesz a történet egyik új főszereplője. Rose esetében azonban ezt sokáig nem tudjuk, hogy ez vár-e rá, vagy a gyors önfeláldozó halál. Persze így, hogy már írok róla, tudható, hogy elég fontos a szerepe.
Poe (Óscar Isaac) és Finn (John Boyega)
A két régi haver és bajtárs nem sokat változott. Nagyon izgalmas kalandokat élnek át, amik fontosak is a cselekmény szempontjából, mégsem az ő szálukat érezzük fő szálnak. Talán csak azért, mert ők nem nagyon mennek át jellemfejlődésen. Illetőleg olyan nagyon sok újdonságot nem tudunk meg róluk. Az első részben összeállt a hőscsapat, amelynek a tagjai a második részben külön utakra térnek, hogy a szálaik majd a harmadik részben találkozzanak újra. Bevált séma, a Gyűrűk ura és az eredeti Star Wars-trilógia is ezt követte. De éppen ezért Poe és Finn szála lehetne egy kicsit erősebb.
Maz Kanata (Lupita Nyong’o)
Miért nem szerepel kicsit többet ebben a Star Wars-filmben is? Nagyon hiányzik. Szerintem bele is lehetett volna illeszteni a történetbe. Reméljük, majd a következőben…
Na, tekintettel arra, hogy már látom, hogy nagyon hosszú lesz (még csak most jönnek majd az igazán érdekes részek!), ezt a bejegyzést is ketté szedem. Holnap jön a folytatása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése