Az 1919-es magyar honvédő háború taglalását a sikerek csúcspontján, a csehek elleni győzelmes északi hadjáratnál hagytuk el, illetve ott, hogy ekkor: „A nagy északi előnyomulásnak egy francia egyezkedési kísérlet vetett véget, aminek a Magyar Tanácsköztársaság (akkor már: Magyar(országi) Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság –MSzSzTK) vezetősége botor módon bedőlt.”
Lényeg, hogy az Entente (elsősorban a franciák) egy diplomáciai jegyzékben azt az ígéretet tette, hogy ha a magyar csapatokat visszavonják, azaz ha feladják az eddig elfoglalt területeket, akkor a MSzSzTK-t meghívják a nemzetközi béketárgyalásokra. A MSzSzTK külügyi népbiztosa (quasi külügyminisztere), egyben legfőbb vezetője, Kun Béla bedőlt ennek az ígéretnek, és némi vita után a többi népbiztossal (akik nagyrészt hevesen ellenezték ezt a rossz húzást), visszavonatta a csapatokat. Pedig számíthatott volna rá, hogy a románokat és a cseheket támogató franciák ezt nem gondolják komolyan. Azonkívül: az, hogy egy állam képviselői ott vannak egy nemzetközi tárgyaláson még semmilyen garanciát nem jelentene semmire. Mert megfogalmazhatják az országuk területi követeléseit, de ha ennek az adott ország fegyveres ereje nem tud nyomatékot adni, akkor az egésznek kevés konkrét foganatja lesz. Furcsa, hogy Kun Béla, ez az egyébként nem tehetségtelen (bár emberileg nem is túl szimpatikus) vezető ilyen rövidlátó módon ítélte meg azt az adott helyzetet. Hogy szándékos árulás történt volna? Nem valószínű, hiszen Kun is tudhatta: ha a honvédő háború vereséget szenved, bukik a Tanácsköztársaság mint rendszer is, akkor pedig rá nem várhat más, mint börtön vagy akasztófa.
Mindenesetre a népbiztosok nagy részén kívül a zseniális vezérkari főnök, Stromfeld Aurél is érezte, hogy ez egy nagyon rossz húzás volt. Ezért a továbbiakért egy esetleges (de nagyban előre látható) atonai vereségért nem is vállalta a felelősséget: lemondott a pozíciójáról.
Így a következő hadműveleteket nem ő vezette.
Arról már szó volt, hogy amikor a Magyar („Vörös”) Hadsereg (MVH) az ország északi területein a csehek ellen harcolva éppen diadalmasan előrenyomult, akkor a Tiszánál már ott álltak a jóval nagyobb erőt képviselő román csapatok. Kun koncepciója valószínűleg az volt, hogy most, hogy a cseh hadsereg meg van verve, fel lehet adni bizonyos pozíciókat, és ezzel időt nyerni, és minden erővel a román betolakodók ellen fordulni. Csak ez magyarázhatja az Entente-jegyzék elfogadását. Ha pedig így van, akkor Kun valószínűleg ott követett el hibát, hogy alábecsülte a csehek erejét, illetve méginkább a csehek és a románok együttműködési készségét. (Pedig közöttük a franciák is közvetítettek.)
1919 júliusában tehát a románok ellen lehetett fordítani minden magyar erőt,
csakhogy ez a magyar hadsereg már nem ugyanaz volt. A katonák kiábrándulva az egészből (látva, hogy a vezetés feladta az elért eredményeket, a területeket, amikért ők a vérüket áldozták) tömegesen dezertáltak. A civil lakosság is teljesen kiábrándult emiatt a Tanácsköztársaságból. Egyre több lázadás tört ki a rendszer ellen.
(Az ellenfél: a román hadsereg)
Szóval júliusban ilyen kedvezőtlen körülmények között megindult egy hadművelet, ami a románok visszaszorítását célozta volna. Ennek a hirtelen meglepetés erejéből következően voltak is némi sikerei kezdetben. A magyar csapatoknak ugyanis a románok számára váratlanul, és így viszonylag kis veszteséggel sikerült átkelniük a Tiszán. És még utána is a legtöbb helyen még jódarabig előre tudtak nyomulni, amint ez az alábbi ábrán látható.
De ez már kevés volt. A lendület egy idő után elfogyott, és a magyar hadsereg erői nem voltak akkorák, hogy az egész román megszálló haderőt vissza tudták volna szorítani. Minden önfeláldozó hősiesség ellenére egy idő után megfordult a helyzet, és a románok támadtak, a magyarok pedig kénytelenek voltak támadni. Egészen odáig, hogy a románok Budapestig elmentek, és annak nagy részét is megszállták. Magyarország vereséget szenvedett egy háborúban. Nem árulás miatt. Egyszerűen az ellenfél erősebb volt, amit ebben az esetben kénytelenek vagyunk elismerni.
És ebben a helyzetben szólnunk kell egy másik fontos témáról, és tisztáznunk kell egy máig elterjedt történelmi tévhitet. Ez Horthy Miklós szerepével kapcsolatos. Méghozzá: amit látnunk kell, és sajnos ki kell mondanunk: Horthy nem Magyarország megmentője, semmilyen szempontból. Horthy az Osztrák-Magyar Monarchia hőse, mint valóban kiemelkedően tehetséges és tényleg eredményes tengerésztiszt. De az, amit 1919-ben művelt sokmindennek nevezhető, csak országmentésnek, a haza védelmének nem.
A nyár folyamán Szeged városában egy ellenkormány szerveződött a Tanácsköztársaság vezetői ellen. Ennek a haderejét Horthy szervezte meg.
Ez érthető volt, hiszen a Tanácsköztársaság vezetői (bár közülük nem mindenki) és erőszakszervezetei sok disznóságot, igazságtalanságot műveltek az ország lakosságával, indokolt volt a velük szembeni elégedetlenség. De hogy a szegedi ellenkormány és Horthy akkor kezdtek egy polgárháború előkészítésébe, amikor az ország területén két idegen megszálló hadsereg is nagyban tevékenykedett, az már némileg kifogásolható. Érdekes, hogy éppen azoknak, akik azt vetik Károlyi Mihály szemére, hogy előbb foglalkozott a társadalmi kérdések megoldásával, mint a haza védelmével (itt és itt írtam róla, hogy ez milyen tévhit, és a kettő miért nem volt elválasztható, és Károlyi hogyan igyekezett a hazát is védeni), eszükbe sem jut, hogy ugyanezt Horthy szemére vessék.
A román támadás alatt Horthy kímélni igyekezett a haderejét, és Szegeden malmozva nézte, ahogyan a román hadsereg fél Magyarországot elfoglalja. De ezt még esetleg ki lehet magyarázni. Mert kérdéses lehet, hogy létszámban és technikai fejlettségben volt-e akkora ereje, mint az ellenségnek. De amit ezután művelt, az szerintem nem igazán nevezhető hazafiasnak.
A románokkal (az ország megszállóival) megállapodott, hogy nem lőnek egymásra. Ellenben haderejével, a Darutollas Hadsereggel
(nevezzük így, mert „Nemzeti Hadseregnek” nevezni kicsit durva vicc lenne), átvonult a Dunántúlra, vagyis az ország románok által meg nem szállt részére. És itt kezdett úgymond „tisztogatásba”.
Ami abból állt, hogy magyar civileket akasztgatott és kínoztatott halálra azzal a váddal, hogy résztvettek a Tanácsköztársaság hatóságai által elkövetett rémtettekben, terrorisztikus cselekményekben. A darutollasok valóban kivégeztek jópár olyan embert, akik a vörös uralom idején terrorizálták a lakosságot, és ártatlanokat végeztek ki. De ezt a megtorlást Horthy katonái nem valamiféle vizsgálat, nyomozás alapján végezték, hanem mindenütt ellenséget szimatolva, mindenkin bosszút állva, akit gyanúsnak gondoltak. Így megintcsak rengeteg ártatlan ember áldozatul esett a „fehérterrornak”. Nem beszélve a darutollasok brutális módszereiről (lásd a cikk nyomtatott változatát), sokszor egészen szadista kínzásairól. Máig nem tisztázott, hogy a vérengzésekben mekkora Horthy szerepe. Valószínű, hogy nem ő vezette személyesen az ilyen akciókat. De eltűrte a katonái kegyetlenkedését. És ezt nevezte (ezt nevezik sokan az ő nyomán azóta is) „honvédelemnek”, „a haza megmentésének”. Az idegen megszállókkal való megegyezést, fegyvertelen civilekkel való keménykedést és magyar emberek brutális megkínzását, ártatlanok kivégzését (a bűnösök mellett persze). Mintha Horthy és hadserege azt akarta volna, hogy a magyar embereknek az a része is szívja meg, akiket a román megszállás nem ért el. Hogy tapasztalják ők is meg, milyen egy idegen katonai megszállás. Csak éppen nem idegen katonák hajtották végre ezt a megszállást, hanem saját magyar katonáik.
Mindezek után Horthy szépen megvárta, amíg a románok maguktól eltakarodnak Budapestről (erre a francia szövetségeseik által kikényszerített nemzetközi megegyezés kötelezte őket), hogy aztán oda a Fehér Lovas Admirális úgy, olyan diadalmasan vonulhasson be, mintha ő bármit is tett volna az ellenséges csapatok kiszorításáért.
Kezdeti intézkedései között szerepelt, hogy lefokoztatta, és két évre börtönbe csukatta azt, aki a legtöbbet tette az utóbbi egy évben az ország védelméért: Stromfeld Aurélt. A honvédelem másik irányítóját, Böhm Vilmost talán még fel is akasztották volna, ha nem lép le az országból. (Csak 1945-ben térhetett haza.) A MVH illetve a Tanácsköztársaság katonájaként a hazát védő emberek közül a főtiszteket nagyrészt átvették az új rendszer hadseregébe is. Viszont a közkatonák közül sokakat ért hátrányos megkülönböztetés, illetve voltak, akiket hosszabb-rövidebb időre be is csuktak azért, mert „vöröskatonák” voltak. (Ezt hívják kettős mércének.)
Hogy Horthy aztán milyen rendszert épített ki, más kérdés. Én ezzel a rendszerrel szemben is nagyon kritikus vagyok (erről itt már írtam), de emellett el kell ismernem, hogy Horthy nem volt egy véreskezű diktátor, aminek aztán később sokan beállítani próbálták. Az ország vezetőjeként tudott rendes, szeretnivaló figura is lenni. Amellett inkább csak egy kirakatfigurája volt a róla elnevezett rendszernek. Egészen addig, amíg teljesen elhibázott módon bele nem vitte az országot egy teljesen esélytelen, szörnyű háborúba, amelyben megint csak szerette volna nagy katonai zseninek hinni magát.
De szóval minden emberi szívélyessége ellenére a II. világháborúban játszott dicstelen szerepe mellett a legundorítóbb Horthyban az a melldöngetés, amit egész uralma alatt folytatott.
Elvárta, hogy mint „a haza megmentője” előtt boruljanak le előtte, aki, ha nem is idegen megszállók szuronyainak hegyén jutott hatalomra, de idegen megszállók szuronyai mögött sunnyogott be az ország élére.
Félreértés ne essék: a mai bejegyzésben sem a Tanácsköztársaság rendszerét akartam mentegetni (amelyben pozitív és negatív elemek egyaránt voltak), hanem egy honvédelmi harcról némileg tisztázó cikket írni. Szerintem ennek az 1919-es magyar honvédő háborúnak a hősei megérdemlik a megemlékezést, és Stromfeld Aurél egy szobrot is. Talán még Böhm Vilmos is.
A sorozat (Hősök és álhősök) korábbi részei:
1. A Székely Hadosztály
2. Az északi hadjárat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése