Szó volt már az Olaszországi Magyar Légióról, így időszerű néhány szót a Magyarországi Olasz Légióról is ejteni. Ez a magyar szabadságharc oldalán harcoló olaszok serege volt, a lengyel és a német egység mellett a harmadik nagy külföldi alakulat.
A legénység részben átállt olasz katonákból részben hadifoglyokból állt. Mint minden soknemzetiségű birodalomban, a Habsburg Birodalomban is a hatalom kedvelt módszere volt, hogy az egyes nemzetiségeket kijátssza egymás ellen, illetve a birodalom minden tagállamában idegen katonákkal tartassa fenn a rendet. (Ezért is volt a 12 Pont egyik követelése: „A magyar katonákat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk.” Jogos követelés volt, bár látjuk, hogy ezzel együtt is a magyar szabadságharc oldalára állt külföldi légiók nagyon hasznosak voltak Magyarország számára. De persze nem lehetett előre arra alapozni, hogy minden egyes idegen katonában, aki ideges, hogy egy olyan vidéken kell szolgálnia, aminek a nyelvét sem érti, lesz annyi öntudat és nemzetközi szolidaritás, hogy átálljon a forradalmi oldalra.) De ennek a szolidaritásnak volt a következménye, hogy a börtönökből sok olasz politikai foglyot is kiszabadítottak, akiket a Habsburg-kormányzat jónak látott egy idegen földön, Magyarországon őrizni. Ezek a kiszabadított olaszok is beálltak az Olasz Légióba.
Az mindenesetre szerencsésen segítette a magyar ügyet, hogy 1848-ban egész Európán végigsöpört a forradalmi hullám, és nagy volt az egyes helyeken a többi forradalom és nemzeti szabadságharc iránt érzett szolidaritás érzése. Így történhetett, hogy a Magyar Honvédség mellett három nagy segítő idegen nemzetiségű alakulat is létrejött.
A Legione Italiana egyébként a másik két alakulathoz képest viszonylag későn jött létre, 1849 tavaszán. Addig is sok olasz alakulat volt, akik átálltak magyar oldalra, de sokáig nem szervezték egy egységbe őket.
Nevezetes lett közülük a Zanini-gyalogezred, amelynek az emberei a kápolnai csatában álltak helyt sokáig Máriássy János és Mednyánszky Cézár tábori lelkész vezetése alatt. Egy idő után azonban nagy részük (valószínűleg látva, hogy honfitársaikkal kerültek szembe) megadta magát az ellenségnek. Csak két század vonult vissza Máriássyval együtt és ez a két század lett aztán az Olasz Légió alapja.
(A fenti képen is látható, hogy az olaszok ruházata és felszerelése ekkor még nem nagyon különbözött az ellenségétől, ami ugye problémákat okozhatott. Hozzá kell tenni, hogy a csata februárban volt, és a hosszú szürke télikabát, amit a gyalogos katonák a zubbonyuk felett hordtak, amúgy is egyforma volt a magyar és a császári hadseregnél. Ilyen körülmények között a két harcoló felet amúgy is csak két dolog különböztette meg: egyrészt a sapkadísz, ami a magyaroknál piros-fehér-zöld kokárda lett, a császáriaknál megmaradt a Habsburg-birodalom fekete-sárga kokárdája. Mivel ez messziről nem feltétlenül látszik, a magyar seregben gyakorlat volt, hogy a katonák a csákójukra/sapkájukra még egy piros szalagot is kötöttek. Ezt tették a képen az olaszok is. A másik, ami megkülönböztető gyakorlattá vált: a hátizsákok fekete bőrszíjait a császáriak továbbra is kifehérítették, míg a magyarok, rájövén, hogy ez túl jó célpontot nyújt, inkább meghagyták feketének.)
A három nagy külföldi alakulat közül a Lengyel Légió volt az, amelyikben gyalogság, lovasság és tüzérség is volt. A Bécsi és a Német Légió csak gyalogos alakulatokból állt. Az Olasz Légió nyolc század gyalogosból (+a szabadon mozgó vadászalakulat) és egy század lovasból állt.
A gyalogosok egyenruhájában megjelentek az olasz nemzeti színek is: a zubbonyuk zöld, a hajtókájuk (és a tisztek nadrágja is) piros volt. A csákójukon az olasz kívül piros kokárdát viselték, amit aztán sok magyar alakulat is átvett, azt hivén, hogy ez magyar kokárda.
A lovasok sisakja az osztrákokéhoz volt hasonló, de a szürke zubbonyuk, különösen annak a fekete zsinórozása szerencsére megkülönböztette őket az ellenségtől.
(Az alakulat zászlójának másik oldala)
A Legione parancsnoka pedig
Alessandro Monti ezredes lett. Ő eredetileg a piemonti király diplomáciai küldötteként érkezett Magyarországra, de mint régi kipróbált hadfi, katonai tanácsadói szerepet is betöltött a Magyar Honvédségnél. Úgy tűnik, jól érezte magát Magyarországon.
A szabadságharc végén, a temesvári csata után az Olasz Légió több magyar alakulattal együtt török területre szorult. Fél év várakozás után Monti a török kormány engedélyével Gallipoliban hajóra szállt, és az összes katonáját hazautaztatta Itáliába. Hivatalosan 1850 júniusában oszlott fel az egység Cagliariban.
„Éljen a Magyar-Olasz Unio, éljen a Szabadság! Viva L’Unione Magiaro-Italica, viva la Liberta!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése