Állok a Hiperkarma koncertjén, és nézem a színpadot, ahol ott áll szinte világító fehérségben a nagy magyar avantgárd költő.
Nekem összemosódik az idő, tegnap és holnap. Keresem a gondolataimban Erdőtündért, aki először felhívta rá a figyelmemet. De Erdőtündér úgy látszik elhagyta a fejemet, az arcát legalábbis már nem találom a szememben. Annál inkább az ifjúságomat, a keresgélést az összes szörnyű nagyvárosi magányt és az ösvényeket, a verseket és felolvasásokat, főleg pedig a hidakat. Ifjú Deltát, aki mindig azt mondta, amitől lábon tudott maradni az ember, az otthagyott és megkerült Krakówot, a papírokat, tollakat és tarisznyákat, a Tavat és a felhőt, a színpadot (nem, nemcsak a nemzedéki költőét, hanem a magunkét is, ami éppenséggel nem kiemelkedett a nézők köréből, hanem belesimult, szinte elsüllyedt...). Nem lesz ebből az élményből kritika, csak egy holdsugárnyi sóhaj. Akár a monoton, egyre terhesebb rutinra, akár az izgalmas kalandra gondolok: semmi nem ért véget, minden tart.
Ennek az embernek, ennek a költőnek itt, egyszer már halálhírét keltették. Mégis itt van, és most először, mintha kicsit öregedett volna. De miért lenne ez baj?
"No time for poetry but exactly what is (...)
Work from pithy middle eye out, swimming in laguage sea (...)
Believe in the holy contour of life"
(Jack Kerouac: Belief & Technique for Modern Prose)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése