Ilyen jó ötlet lett volna októberben és novemberben az 1956-os forradalomról való megemlékezés a 4-es-6-os villamoson. A konkrét megvalósítás azonban elég propagandaízűre sikeredett. Nem vethető a készítők szemére, hogy hazudnának, de eléggé félreérthetetlen, „vonalas” módon emelik ki a tényeket a környezetükből.
Majdnem minden egyes megállónál elhangzik például a „kommunisták ellen” kifejezés. Ami persze legtöbbünknek szinte már fel sem tűnik: megszoktuk, hogy a kommunizmust azonosítják a sztálinista diktatúrával. (Már az iskolai oktatásban sem nagyon esik szó arról, hogy 1956-ban a felkelők jó része vallotta kommunistának, vagy legalábbis a szocialista eszmék hívének magát. A forradalmat megelőző megújulási kísérletekről is ritkán esik szó. A művelt embernek talán beugrik, hogy létezett valami olyasmi, hogy Petőfi Kör. Nade a viták, amiket ott folytattak, nyilván nem olyan érdekesek, mint a lövöldözés a pesti utcán.)
A Blaha Lujza térnél a közeli Köztársaság téren (ma: II. János Pál pápa tér) történt eseményekről kapunk tájékoztatást. „A tömeg megostromolta a székházat. Az ott tartózkodó ÁVO-sok a békés tüntetőkre tüzet nyitottak.” –mondja a bemondó. Furcsa a mondatok ilyen sorrendje, mintha el akarná kenni a szerző, hogy kik is kezdték a harcot a Köztársaság térnél 1956-ban. (Bár igaz, hogy ennek kapcsán a „ki lőtt először”-kérdés gyakran elvonja a figyelmet az igazi okokról, és terméketlen vitákat szül. Az meg már igazából mellékes, hogy 1948 óta az ÁVO-t már ÁVH-nak hívták.) „A tömeg felkoncolta az épület védőit.” –folytatódik a szöveg.
Itt mintha némi együttérzés vegyülne a mondandóba. Főleg, hogy az áldozatok között megemlítik Mező Imre nevét,
igaz nem fűznek hozzá különösebb magyarázatot, hogy miért érdekes figura ő.
A Rákóczi térnél elhangzó szöveg azt emeli ki, hogy 1956-ban itt tartotta demonstrációját a Magyar Forradalmárok Pártja. Mivel a párt eléggé jelentéktelen és kis taglétszámú volt, a róluk való megemlékezésnek valószínűleg csak annyi a lényege, hogy elhangozhasson egyszer Mindszenty József esztergomi érsek neve is.
A MFP ugyanis őt szerette volna egy nemzeti egységkormány miniszterelnökének. Ez a tény már önmagában is furcsa: Mindszenty mint (ultra)konzervatív, királypárti főpap elutasította, hogy bármiféle forradalomhoz köze volna, és nemigen volt hajlandó együttműködni semmiféle politikai párttal. 1956-ban a börtönből szabadulva beszédet intézett híveihez, amelyben az aktuális eseményekről azt mondta, hogy nem forradalom, hanem szabadságharc zajlik. Tehát az egész eseménysor társadalmi értelmét letagadta volna.
(Pedig hát kétségen felül áll, hogy 1956-ban az eseményeknek volt társadalmi tartalma. Ezért is beszélhetünk forradalomról ennek kapcsán. Fekete Sándor (a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának egykori tagja) írja, hogy mikor megkérdezett munkásembereket, hogy miért fogtak fegyvert, legtöbbjük olyanokat válaszolt, hogy elege volt a nyomorúságos életből, amit a rendszer nyújtani tudott, és jobb életkörülményekért, családja boldogulásáért harcolt.)
Egyébként a Mindszentyt éltető tüntetésről azt írja egy szemtanú (konkrétan Nagy Balázs a Sorsdöntő idők című visszaemlékezésében):
„Szürreális látvány volt: a járdááról nagyobb tömegű járókelő bámulta a tüntetőket, mint maga a fölvonulás volt. Kedélyes hangulatuk éles ellentétben állt a Mindszenty-hívők marcona, zajos, szinte feldühödött menetével. S mindnyájan egyszeriben megértettük, hogy a múltat fölidéző, múltban élő zászlósúr (…) sohasem lesz miniszterelnök Magyarországon.”
Szerencsére tényleg nem lett...
A Corvin-köznél a felkelőcsoport két parancsnoka van név szerint is megemlítve. Az egyik természetesen Pongrátz Gergely, akinek, bár erősen ellentmondásos figura, valószínűleg mindenki ismeri a nevét: az 1956-os felkelőparancsnokok közül, úgy tűnik, neki volt a legjobb az utólagos „marketingje”.
Róla a szöveg két dolgot emel ki. 1. Október 31-én választották meg parancsnoknak. 2. „A szovjetek és a kommunisták elszánt ellensége volt.” Ami az információk közül kimarad, hogy a Corvin-közben már október 24-étől működött a fegyveres csoport, amelynek parancsnoka Iván Kovács László volt.
Pongrátz az ő helyettese volt, de október utolsó napjaira kiéleződtek közöttük az ellentétek. (Főleg mert Iván Kovács László és társai Maléter Pált, az egykori partizánt szerették volna honvédelmi miniszternek, míg Pongrátzék csoportja Márton András ezredest, a Zrínyi Akadémia parancsnokát.) Október 31-én helyet cseréltek: Pongrátz lett a főparancsnok, és Iván Kovács a parancsnokhelyettes. A november 4-ei szovjet támadást követő első zűrzavarban Pongrátz teljesen alaptalanul Iván Kovácsot vádolta árulással, meg is próbálta kivégeztetni, de az utcán kezdődő lövöldözést közepette Iván Kovácsnak sikerült elmenekülnie. (A következő hetekben bujkálnia kellett a szovjet csapatok elől, míg a Corvin-közben halálhírét keltették. A fegyveres harcok befejeztével is Magyarországon maradt, bízva a Kádár-kormány amnesztiájában, de a repressziókat látva nem habozott tiltakozni. Végül letartóztatták, és 1956-os tevékenységéért 1957 decemberében felakasztották.) Bár Eörsi László megírta Iván Kovács László életrajzát, az ő nevét mintha egyre kevesebben ismernék. Pongrátz Gergely ezzel szemben éppen azért lehet ma sokak szemében a legnagyobb nemzeti hős, mert Amerikába menekült, és mind az ottani magyarok között, mind 1990-es hazatérését követően ő lett a „leghangosabb” volt szabadságharcos.
A másik Corvin-közi figura, akit a villamoson kiemelnek, a „legendásnak” nevezett „Falábú Jancsi”, a Corvin-köziek harcban elesett tüzérparancsnoka.
Igazi nevét nem említik meg, de tudni lehet, hogy valójában Mesz Jánosnak hívták. (Egyébként a visszaemlékezések emlegetik „Tuskólábúként” is.) Őt is inkább a „balhés” mint a „legendás” szóval lehetne jellemezni, egykori harcostársai is elismerik róla, hogy bátor, de eléggé összeférhetetlen ember volt, bár az életében szerzett rossz tapasztalatok nagyban hozzájárulhattak ehhez. 1956 előtt főleg megélhetési bűnöző volt. (Nem kizárt egyébként, hogy főleg a lába elvesztése járult hozzá, hogy nem nagyon tudott sehol tartósan elhelyezkedni.) Úgy látszik 1956-ban felkelőparancsnokként találta meg az eszközöket, hogy megtorolhassa minden személyes sérelmét a rendszeren, amit gyűlölt. A Köztársaság téri pártház ostrománál valószínűleg ő volt az első, aki tüzet nyitott a magukat megadó, fehér zászlóval és felemelt kézzel kijövő védőkre. A tapasztalat azt mutatja, hogy a katonai harci erények nem mindig járnak együtt a lovagiassággal.
Akinél mégis, arról a villamos éppenséggel elfelejt megemlékezni. Érdekes, hogy bár az útvonalába beleesne, egyáltalán nem esik szó a Tűzoltó utcáról, az ottani felkelőparancsnokságról, és magáról a parancsnokról, Angyal Istvánról, aki nemcsak bátorság, hanem politikai tudatosság tekintetében és intellektuálisan is messze kiemelkedett harcostársai közül. Határozott nézetei voltak, hogy milyennek kellene lennie a forradalom utáni új Magyarországnak. Egyébként a forradalmat nemzeti, népi és szocialista forradalomnak nevezte, mindhárom jelző fontosságát hangsúlyozva.
Szomorú látni, hogy az ő és a hozzá hasonló alakok (beleértve Iván Kovács Lászlót is) egyre hátrébb szorulnak a történeti emlékezetben, miközben a „hivatalos” megemlékezés főleg a fent említett, enyhén szólva is ellentmondásos személyiségeket (egy forradalmiságot elutasító királypárti papot, egy féltékenységből saját bajtársára lövő, erősen vitatható politikai nézetekkel rendelkező harcost és egy hadifoglyokat kivégző egykori tolvajt) emeli ki a sok szereplő közül, és teszi őket ezáltal „követendő példává”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése