Beszélgettünk aztán mindenféléről, a különböző helyekről jött harcostársakkal és „elvtársakkal”. Nem is tudok mindent felidézni, hogy miben mire jutottunk, pedig elég sokmindent feljegyeztem magamnak.
Ami mindenesetre feltűnő, hogy mennyire hasonló problémákkal küzdünk mi, itt Európának ezen a felén, nevezzük ezt akár Kelet-Európának, akár Közép-Európának. És problémáink között csak egy az oktatás leépítése, bár kétségtelenül a mi szempontunkból ez is súlyos probléma. Harcolunk ellene, ki ahogy tud, de az eredményt tekintve nagyon vegyes a kép. A cseh diákok tiltakozása és az ő egyetemfoglaló akcióik például sokkal eredményesebbek voltak, mint a mieink. Az mindenesetre nem ártana, ha jobban tájékozódnánk egymás módszereiről és az egymásnál történő eseményekről is.
Nekem új jelenség, amiről a polákok beszélnek, de előbb-utóbb lehet, hogy hozzánk is be fog gyűrűzni a jelenség: a reakció (főleg a klerikális reakció) új ellenfélnek a 'gendert' tekinti. Egyes magukat konzervatívnak nevező emberek rögtön nekiesnek annak, aki csak kiejti a száján a 'gender' szót. Nem mintha ezek az magukat "konzervatívnak" nevező emberek túlzottan tisztában lennének azzal, hogy mit is jelent ez a gender szó tulajdonképpen.
Borkány a különböző emberek különböző országokról szóló beszámolóit végighallgatva megjegyezte: tényleg olyan mintha már a felvilágosodás eredményeit, az emberi egyenlőségbe, a humanizmusba vetett hitet, az egyik ember másik ember iránti jóindulatát is vissza kellene vívnunk. Hol vagyunk akkor még attól, hogy a szocializmus eszméjéről vitatkozzunk?! (Ez utóbbi mondatot már csak én teszem hozzá.)
A legnagyobb erőt az egész találkozóban talán mégis a legmesszebbről jött ember adta: Paco Ignacio Taibo, a mexikói író.
Ő a saját hazájában nagy szervezője az alulról jövő önszervezésnek. Közvetlen környezetében egyik fő szervezője a vándorkönyvtár-mozgalomnak, ezzel is a legszegényebbek művelődését és talán öntudatosodását akarja segíteni. Egyébként Ryszard Kapuściński jó barátja volt, innen a kapcsolat a polákokkal. Az aktivizmusról bizonyos rezignáltsággal, de inkább valami türelmes bölcsességgel beszélt.
Konkrét szavaiból keveset tudok felidézni, de ami fontos volt az, hogy nem nagy baj, ha a hatalmat nem tudjuk megszerezni. A hatalom úgysem a végcél. A cél mindig az egyes emberek életének jobbá tétele. Ehhez pedig úgyis csak kis, helyi lépéseken keresztül tudunk haladni. A teoretikáról pedig annyit: a marxizmus és a „baloldal” lényege végül is a kritikus gondolkodás. Esetünkben ez azt jelenti, hogy kritikusak vagyunk még a marxista teoretikusokkal és dogmáikkal szemben is. (Ezt én egyébként eddig is így gondoltam, és hangoztattam is.) Lényeg, hogy ne féljünk saját „baloldaliságunktól”, ne próbáljuk mindig cenzúrázni saját magunkat.
És a másik teendő, amit ő is hangsúlyozott, de az én céljaimmal is egybevág: emléket állítani a progresszió, a társadalmi igazságosság híveinek, mármint azoknak is, akik a maguk korában azok voltak, de ma már nem feltétlenül így ismerik őket, és azoknak is, akiket valami miatt kezdenek elfelejteni.
Akiket Paco a lengyel hősök közül kiragadott példaként kiemelt:
Jarosław Dąbrowski, az 1863-as lengyel szabadságharc hadvezére, aki aztán évekkel később a francia munkásokért harcolva a párizsi Commune tábornokaként esett el.
A Spanyol Köztársaság Néphadseregének XIII. nemzetközi dandárja (brigádja), amelynek lengyel harcosai nem véletlenül tűzték a zászlójukra Jarosław Dąbrowski nevét.
Mordechaj Anielewicz, az 1943-as varsói gettófelkelés fiatal vezetője, aki nem akarta megvárni, amíg deportálják, és nem akarta magát ingyen a nácik kezére adni. „Fegyverrel a kézben szebb meghalni” –mondta vagy talán csak idézte valakitől, mindenesetre ebben a szellemben cselekedett, fegyverrel a kézben halt meg.
(És akkor rögtön mi magyarok is kiegészíthetjük gondolatban az ő hirtelen előkapott listáját:
Jarosław Dąbrowski mellé rögtön odatehetjük Frankel Leót,
aki szintén a párizsi Commune harcosa volt, de túlélte az eseményeket, és hazatért Magyarországra, hogy hazájában békésebb, és talán valamivel kedvezőbb körülmények között kezdhesse szervezni az elnyomottak és kizsámányoltak mozgalmát.
A XIII. dandár lengyel harcosai közé odatehetjük a XIII. dandár magyar harcosait,
(mert a magyarok nagy része is ebben az egységben szolgált, együtt lengyel bajtársaikkal).
És Mordechaj Anielewicz mellé is odatehetjük akár Ságvári Endrét,
aki talán sokkal kevésbé volt zsidó, mint a Mordechaj, de ő is abban a szellemben cselekedett, mint a varsói fiú: nem adta ingyen magát.)
A másik figura, aki nagyon hatott rám a beszélgetések során, az Alygis, a fiatal, de hosszúszakállú, csupaszív, mosolygós litván legény volt, aki mindenkit rögtön meghódított kifogyhatatlan energiájával, és humorával.
Míg jó sokan a tóparton iszogattunk a konferencia szünetében, ő egyszercsak azt vetette fel: alapítsunk új Internacionálét. De jobbat, és okosabbat, mint az eddigiek. Legyen a neve, egy csomó számot átugorva 42. Internacionálé.
A jelszava pedig ez:
„42. We know the answer.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése