Önmegtagadás avagy Összecsapás egy fiatal emberrel

„A dél-amerikai értelmiségi jellegzetes politikai fejlődése az, hogy rendszerint baloldaliként kezdi, és jobboldaliként végzi. Kormányellenes diáktüntetéseken kezdi, és minisztériumi íróasztal mögött végzi. A fiatal lázadótól az idős bürokratáig – ez az ő útjuk. Sehol a világon nincs ilyen drasztikus szakadék egy ember fiatal- és időskora, az életrajz eleje és vége között. (…) Micsoda asszimilálóképessége van ezeknek a rendszereknek! Megszelídítenek, magukba olvasztanak minden ellenzéket.”
(Ryszard Kapuściński: Lapidárium I. Szenyán Erzsébet fordítása)

A másik viszont, amitől félek, éppen ez: nem fogjuk-e mi is így végezni. Ki tudja, hogy a közeli jövőben a jelenlegi hatalom még hová mivé növi ki magát a közeli, jövőben, és mi, akik most fiatalok vagyunk, milyen formáit fogjuk választani az ellenállásnak vagy akár a behódolásnak vagy a kettő közötti alkalmazkodásnak. De tegyük fel, hogy ellenállunk, és megőrizzük a tisztaságunkat. Akkor viszont az a kérdés, mi lesz a távolabbi jövőben, ha a jelenlegi rendszer megdől. Mi jön utána? Rövid eufória, és felszabadultságérzet után egy újabb elnyomó struktúra? És ha ez jön, abban mi lesz a mi helyünk?
Az a gondolat kínoz, hogy mi is ilyen kiábrándult cinikus rendszerfenntartó undorító öreg bürokraták leszünk, akár úgy, hogy a mostani rendszer túl sokáig elhúzódik, és beszippant minket is. Vagy úgy hogy a mikor a mostani megdől, nem tudunk majd mit kezdeni a diadalunkkal. És beállunk abba a sorba, amit az 1989-es rendszerváltás „hőseinél” most látunk: meggyőződéssel kezdjük hirdetni, hogy aki a legutóbbi elnyomó rendszert (akár a narancsuralmi rendszert, a neogörénykurzust) megdöntötte, annak jogában áll a hatalom egészét magához ragadnia, és magának őrizgetnie, nehogy a régi rezsim képviselői visszaszivárogjanak. És ész nélkül éltetni fogjuk mi is a magunk Vezérét, a magunk Pártját, a magunk struktúráját, körmeneteket tartunk nekik, és hevesen követelni fogjuk a régi rendszer tagjainak megbüntetését, ellehetetlenítését.
Jaj, sötét jövő.
Ha ez bekövetkezne, szóljatok rám! Lobogtassátok meg a szemem előtt ezt az írást.

Hiszen annyi embernél bekövetkezett ez az éles váltás ifjúságához képest, hogy fiatal lázadóból idős bürokrata lett, hogy rá sem lehetett volna ismerni, hogy ez ugyanaz az ember. És mégcsak nem is kellett az egészhez ilyen éles váltás:

Nem, mert fokozatosan ment végbe az egész, hogy maga sem vette észre.

Ahogy elmerülök a mostani választott témámban, egyre inkább látom, hogy az ilyen emberek ijesztően sokan voltak és vannak. Mintha ez az éles pálfordulás lenne a normális állapot, nem pedig az, hogy az ember sejtjei kicserélődése, és teste öregedése ellenére gondolkodásának és tetteinek emlékeit azért mégiscsak megőrzi, és tetteinek, tehát azért mégiscsak ugyanaz az ember marad. Mintha nem lenne elég az, hogy kamaszkorunkban és ifjúkorunkban nagy küzdelmek árán kialakítjuk saját érett személyiségünket. Mintha hozzátartozna az egészhez az is, hogy ezt az érett személyiséget egyszer még meg is kell tagadnunk.


A fiatal lázadótól az idős bürokratáig?
Nem azokról beszélek, akik elvtelen módon alkalmazkodnak mindenféle körülményhez. Hanem azokról, akiknek igenis vannak értelmes gondolataik és meggyőződésük, és mégis elfordulnak ezektől, anélkül, hogy ezt maguk észrevennék.


Hogyan lett társadalmi igazságtételt hevesen követelő Matolcsy Mátyásból egy gyilkos rendszer egyik (ha nem is a legfőbb) működtetője? Miért hagyta ott a barátait?


Hogyan lett Révai Józsefből az a kérlelhetetlen keményfejű doktriner, Rákosi ideológiai „jobbkeze” aminek legtöbben ismerik? Hiszen ő is úgy indult, mint a népfront-program egyik kidolgozója, vagyis azé az ideológiáé, amely a demokratikus erők összefogását hirdette mindenféle elnyomás, rasszizmus, nácizmus és fasizmus ellen. Aki legfőbb hirdetője volt annak, hogy a kommunisták képesek kell hogy legyenek másokkal összefogni a fasizmus elleni harcra, és egy új, jobb rend felépítésére is. Hogyan lett akkor ebből az emberből egy olyan ideológus, aki a kommunisták kizárólagos és mindenekfeletti hatalmát hirdette, az ’50-es években, és nem igyekezett gátat szabni sem Rákosi személyi kultuszának, sem saját egykori elvhű (és nem vezérhű) harcostársainak eltakarításához, kivégzéséhez és börtönbecsukásához?


Józef Piłsudski ártatlanul elszenvedett első (szibériai) fogságából kiszabadulva a munkásmozgalom harcosa lett, konspirációban, titkos munkában töltötte élete nagy részét. Hogyan lett belőle egyszercsak legfőbb katonai főparancsnok, a Haza megmentője, majd a Marsall, a kormányzat leválthatatlan vezetője, egy új hatalmi elit tömbjének megkreálója, aki bár igyekezett a lehetőségekhez (és a kortárs diktátorokhoz) képest törvényesen és elviselhető módszerekkel irányítani, de mégiscsak beleegyezését adta olykor egykori harcostársai koncepciós pereihez és bebörtönzéseihez is? Egyáltalán hány pálfordulás kellett ehhez?

Hány Józef Piłsudski van pontosan,...

...és melyik ezek közül az, akit a polákok nemzeti hősként tisztelnek?

Hogyan lett a Narancsos Főnök lendületes diákvezérből ez a mai Despota, a neogörénykurzus arca? Tényleg a kezdettől erre a kizárólagos hatalomra tört, csak fiatal korában a lehető legdivatosabb, lázadó formát választotta ehhez?

És mi van azokkal, akik vele tartanak? Mi van azokkal az írókkal, művészekkel, tudósokkal, akik az előző autokrata rendszer (a Kádár-rendszer) idejében ifjúként a szabadságjogokért konspiráltak, most meg az egész Világnak harsány leveleket fogalmaznak meg a Vezér tévedhetetlenségéről, rendszerének tökéletességéről, az ország egységéről?

Hogyan lesz egy állítólag egészen tehetséges színházi rendezőből egy szánalmasan idegbeteg Goebbels-utánzat? És hogyan lesz egy valamikor szimpatikus színészből egy agyalágyult, romboló diktátor-igazgató?

Mi van azokkal az ellenzékiekkel, akik annak idején a Solidarnośćért lelkesedtek, esetleg el is mentek Polákországba megnézni, hogyan működik az egész, és ma pedig fanatizált lengyel nyugdíjasokat hordanak át hozzánk, hogy velük éljeneztessék a magyar Jaruzelskieket és Gierekeket?

És ezek a fent említett nyugdíjasok? Hogyan lettek a Solidarność híveiből és tagjaiból egy fanatikusan kritikátlanul megint egy vezérkultusz hívei, akik vezérük halálakor a legképtelenebb összeesküvéselméleteket is elhiszik? És miért készek kiállni a magyar Jaruzelskiek és Gierekek mellett, és miért készek megtaposni a magyar Szolidaritást?

Akik hűek maradtak
Mi okozza az ilyen fordulatokat?
A hatalomvágy vagy a kritikátlan pártfegyelem? Esetleg a vezetőknél az első, a „közkatonáknál” az utóbbi?
(Továbbra is azokról beszélek, akiknek van választási lehetőségük. Akiknek nincs, mert komoly féltenivalójuk van, azoknak én nehezen vethetnék a szemükre bármit is.)
Mi kell ahhoz, hogy az ember az ilyen szörnyű fordulatokat elkerülje?
Megfelelő időben kivonulni a pártokból és kivonulni a hatalomból?

Giuseppe Garibaldi, a nagy harcos, miután elérte Itália egyesítését, semmiféle tisztséget nem vállalt ebben az egyesült Itáliában, visszavonult mindenféle közélettől, és egyszerű emberként élt tovább.


Adam Michnik, mikor létrejött a rendszerváltás Polákországban, nem indult képviselői mandátumért, hanem megmaradt egy véleményformáló újság szerkesztőjének, tulajdonképpen független értelmiséginek.
Egyikük sem tagadta meg az elveit. (Vagy igen? Csak én nagy rajongásomban ezt nem veszem észre?)

De ha a rendszerváltó kivonul a hatalomból, akkor ki kerül bele? Bizony könnyen lehet, hogy valami kétes alak, valami kevésbé fantáziadús vagy lelkes ember, vagy egyenesen valami cinikus és hatalomvágyó senkiházi, esetleg elkezdenek a régi rendszer hívei visszaszivárogni. Bármelyik egykori harcostárs mondhatná azt Michniknek is: „Oké, hogy te nem vállaltad a részvételt a törvényhozásban, és megmaradtál a független külső kritikusnak, de neked is tudnod kell, hogy ezt nem tehette meg közülünk mindenki. Néhányunknak igenis döntéseket is kellett hoznia hivatalos formában, átalakítani az országot, és nem csak kritizálni, tervezgetni és javítgatásokat javasolgatni továbbra is. Nem gondolod, hogy éppen te választottad annak idején a könnyebb utat?”

Nem tudom, hogy ő Michnik erre mit válaszolna, de biztos ő is elgondolkodott már ezen. De még én sem tudom, mit mondjak erre az aggályra, pedig egyelőre én is úgy gondolom, hogy hasonló szituációban inkább újságíró akarnék maradni, mint hogy képviselő legyek.

Készületlenség a hatalomra
Akkor meg lehet, hogy éppen az a baj, hogy az ember idealista lázadóként nemigen készül a hatalomra. Nem is mindig reménykedik a sikerben. Sőt az ember ellenzékiként hozzászokhat bizonyos szereposztáshoz: hogy a hatalom hatalmaskodik, ő meg lázad.
„Végeredményben mindkét fél erős, és a saját helyén áll. Erős a hatalom, mivel ellenfele nem veszélyezteti fizikailag; erős az ellenzék is, mert érzi erkölcsi fölényét, igazát. Így aztán évek óta impassz, patthelyzet uralkodik köztük, olyan feszült, egyensúlyi állapot, amely az idő múlása ellenére sem billen fel.”
–írta Ryszard Kapuściński a paraguayi fiatal összeesküvőket tanulmányozva.
Ilyen helyzetben a siker nagyon váratlanul szakadhat az ember ölébe. A hatalom készületlenül érheti.
Így volt ezzel valószínűleg Fidel Castro is.
Így lehetett ezzel némely magyar kommunista is 1945 után.
Sőt, még az sem lehetetlen, hogy így volt ezzel Vlagyimir Lenin is.
Nem is nagyon tudott mit kezdeni a hatalommal egyikük sem. Első cselekvéseik csak arra tudtak irányulni, hogy megakadályozzák, hogy a régi rendszer képviselői visszatérhessenek.

Így lehetett ezzel a Főnök és egész Narancsos Pártja is? Lehet, de nem valószínű. Sokminden mutat arra, hogy ilyen vagy olyan történelmi szituációban, de a Főnök nagyon tudatosan készült a hatalma kiépítésére, de először csak szűk körben, egy szervezeten belül. Később az egész országon belül. Az ilyenfajta tudatosság azonban ritka, és sosem jellemző egy rendszert megdönteni akaró mozgalom szűk vezetésének minden egyes tagjára.

A viszonyulás a fordulatokhoz
Fel kell tenni a kérdést, hogy mi, egyes emberek, ha komolyan elgondolkozunk ezeken a dolgokon, hogyan viszonyuljunk ezekhez a nagyon nem szimpatikus emberi fordulatokhoz.
Ezt a kérdést megint csak magam számára tudom megválaszolni, a többit döntse el ki-ki magában.
Nekem ezekhez a fordulatokhoz kétféleképpen kell viszonyulnom: történészként és saját korom gyermekeként.

A történész kötelessége
Történészként persze azon emberek fordulataihoz lehet leginkább viszonyulni, akiknek a pályája már lezárult. Ez esetben azonban világosan el kell különíteni az egyes ember pályájának egyes szakaszait. Hangsúlyozni kell, hogy egy-egy ember adott szituációban mi mindent tudhatott, ezek alapján egy adott pillanatban mit láthatott előre, és milyen tervei lehettek a jövőre. És hangsúlyozni kell azt is, milyen érdekek (kiknek az érdekei) mozgatták egy-egy adott szituációban. Ez ugyanis az ember egyes életszakaszaiban változnak.
Utólag pedig a történész igenis levonhat olyan következtetéseket is, hogy az egyes életpályaszakaszokban mi az ami szimpatikus lehet egy adott szereplőben, és mi nem. Mi az, amit fel lehet használni a gondolataiból, és mit nem.
Úgyhogy ha a jövőben én komment nélkül idézni fogok Révai Józseftől, akkor sejthetitek, hogy nem értek egyet semmiféle totális párturalom tervével, mert nem „Rákosi jobbkezétől” akarok idézni, hanem egy száműzött magyar társadalomtudóstól, aki száműzetésében igenis megfogalmazott okos gondolatokat és észrevételeket, és ezek mögött nem kell mindig egy totális párturalom ideológiai alátámasztásának hátsó szándékát keresni. Jól értsük ezt meg!
(És ugyanez vonatkozik más úgynevezett „ellentmondásos személyiségek” gondolataira is. Fárasztó lenne, ha mindig magyarázkodnom kellene ezek miatt az idézetek miatt, de lehet, hogy mégis kelleni fog.)

Ez azonban, a dolgoknak megfelelő időbeli kontextusba helyezése nem csak történészi szakmai kérdés. Mert bizonyos mérsékelt értelemben szükséges a mai kor szereplőit is így figyelni. Mert a pártfegyelem éppen erre teszi érzéketlenné, vakká az embert. Akit a pártfegyelem/„márkahűség” irányít, az azt hisz vannak állandó szövetségesek. Pedig nincsenek. Ahhoz, hogy ne áruld el az elveidet, néha ott kell hagynod régebbi harcostársaidat. Nem sunyi módon elárulni őket, hanem nyíltan megmondani, hogy szétválnak az útjaitok.
Lehet, hogy szomorú dolog, de mindenképpen így van: egy-egy ember élete különböző szakaszaiban a történelemnek nem ugyanazokat az erőit, mozgatóit szolgálja.

A kortárs szerepe
Nyilván azért nem lehetek csak történész, valamennyire a saját korom gyermeke is vagyok. Ezért nem nézhetem mindig külső szemmel ezeket a dolgokat. Jelenleg például a Narancsos Főnök nekem eszmei ellenfelem, bármennyire is tisztelem azt a bátorságot és tökösséget, amivel 1989-ben kiállt a nyilvánosság elé. Az ő pályája nem zárult le ezzel. Amit jelenleg csinál, azt helytelennek érzem, ezért szembeszállok vele, és ettől nem lehet olyan érvekkel eltántorítani, hogy mikor még egészen picike voltam, akkor ő vívta ki az én jövőm érdekében a rendszerváltást, ezért hálásnak kell lennem neki. Jelen kontextusban csak azt a szerepet tudom értelmezni, amit most játszik az ország életében és a történelem színpadán.
(A következő rendszerváltás után majd hajlandó leszek az ő különböző történelmi pályaszakaszait elemezni. Addig a múltbéli Főnök dicsérete csak személyi kultuszának adna táptalajt.)
Ezért álltam be a diáktüntetésekbe, ezért mentem egyetemet foglalni, ezért írok ilyen cikkeket.
És ezért nem tudom bármilyen vitában bárkitől érvként elfogadni, ha múltbéli érdemeire hivatkozik annak igazolására amit a jelenben csinál, főleg akkor, ha ő maga is tisztában van vele, hogy az egy nagy disznóság.