A háttér
Az 1789-ben kitört francia forradalom megrázta egész Európát. Hatása alól Magyarország sem vonhatta ki magát. Magyarországon ekkor a felvilágosult abszolutista II. József volt a király, akinek voltak jó ötletei, és szívügyének érezte, hogy az alattvalói helyzetén könnyítsen, de egyszerűen képtelen volt elviselni, hogy bármilyen reform, ne az ő akaratából valósuljon meg. Mindenben a praktikus szempontok vezették, a hagyományokat nem volt hajlandó tiszteletben tartani, egyszóval: egy felvilágosult zsarnok volt. Így aztán birodalma népeinek jó részét sikerült magára haragítania. 1790-ben legtöbb addigi rendeletét visszavonta, aztán meghalt. A trónon az öccse, II. Leopold (Lipót) követte, aki jóval türelmesebb volt a bátyjánál, nem akart mindent nyíltan a kezében tartani, sok mindenről kész volt tárgyalni az alattvalóival (ugyanakkor ő is mindenről tudni akart, és mindenkit figyeltetett a birodalmában). Hozzá a legtöbb „haladó szellemű” magyar nemes is nagy reményeket fűzött. 1792-ben azonban ő is meghalt, és az utóda a fia II. Franz császár (I. Ferenc magyar király) lett aki viszont egy begyöpösödött gondolkodású, semmilyen változtatásra nem hajlandó reakcionárius volt.
Az uralkodó személye és hozzáállása nagyban meghatározta a magyar közvélemény távoli francia forradalomhoz való hozzáállását. Méghozzá, ahogyan az sejthető egyre nagyobb lett Magyarországon is a szimpátia a franciák iránt, még akkor is, amikor a forradalom kezdett nagyon eldurvulni (a jakobinusok hatalomra jutásával, a lényegében ártalmatlan király, XVI. Louis lefejezésével, és a terror egyre nagyobb méretűvé válásával). A másik, ami még a téma szempontjából fontos, hogy az ezt megelőző évtizedekben Magyarországon is megjelent a szabadkőművesség és az egyéb titkos társaságok, ezzel kialakult egy olyan rendszer, ahol a legkülönfélébb emberek találkozhattak, beszélgettek, barátkozhattak, akik egyébként kizáró társadalmi különbségeik miatt ezt nem tehették volna meg. Ahogyan a korszak kutatója, Miskolczy Ambrus írja: kialakult egy titkostársasági demokratikus kultúra Magyarországon. (A magyar „jakobinus” mozgalom legfőbb vezetői is főleg egyrészt szabadkőműves páholyokból, másrészt olvasókörökből, klubokból ismerték egymást.)
Mikor a feltétlen abszolutizmusra törekvő Franz császár hatalomra jutott, és kirúgta az apja és a nagybátyja összes értelmes hivatalnokát és ügynökét, és szervilis hülyékkel váltotta fel őket, akkor sokakban megfogalmazódott az igény Magyarországon, hogy ez ellen valahogyan szervezkedni kellene. Különösen, hogy ebben az időben egyre nagyobb sikereket értek el a francia csapatok az abszolút uralkodók seregei ellen, így sok magyar nemesben megfogalmazódhatott, hogy a francia veszélyre való hivatkozással engedményeket lehetne kicsikarni a császárból, vagy ha ez nem megy, keresni a kapcsolatot a franciákkal. És nyilván sokan elmentek már odáig is, hogy ha a francia csapatok Magyarországig érnének, akkor az ő segítségükkel már az abszolutista Habsburg-háztól is meg lehetne szabadulni. (De valószínűleg kevesen voltak ennyire merészek.)
A szervezkedés
A császárral szembeni értelmiségi elégedetlenkedésnek végül egy ambiciózus tanár, Martinovics Ignác állt az élére, és ő adott az egésznek szervezeti kereteket. Martinovicsról magáról, alább még lesz szó. Elég az hozzá, hogy jól kitalálta az egész szervezkedést. Két titkos társaságot alapított, a Reformátorok Társaságát és a Szabadság és Egyenlőség Társaságát. A Reformátorok Társasága kifejezetten a magyar nemesek ízlésvilágára lett szabva, ennek a programjában végül is leginkább a magyar állami függetlenség volt célként megfogalmazva. Vagyis, hogy Magyarország (Hungaria) váljon önálló, és ami talán még fontosabb, föderatív köztársasággá, amelyben minden nemzetiség egy-egy tartományt alkot, azaz lehetne benne külön önálló Magyar Állam, Szlovák Állam, Román Állam stb. A maga korában ez is nagyon előremutató volt. (Sőt később is, de erről majd máskor.) A Szabadság és Egyenlőség Társaságának a programja viszont már radikálisabb, társadalmi reformokat is tartalmaz, a jobbágyság eltörlését, a törvény előtti egyenlőséget, és egy „demokratiabéli respublika” létrehozását.
Vagyis Martinovics eleve gondolt arra, hogy vannak, akiket mérsékelt, vannak, akiket radikálisabb jelszavakkal lehet egy ügynek megnyerni. Ez jó taktikai érzékre vall. (Ezt sokan a mai „haladó” szervezkedők közül ma is elfelejtik, hogy a „haladás” és a „haza” jelszavait érdemes egymás mellé tenni, mert van akit egyikkel, van akit a másikkal, van akit mindkettővel együtt lehet megfogni, de a kettő mesterséges szembeállítása mindig végzetes hiba.) Persze kérdés, mennyire volt ez észszerű Martinovics részéről, hogy rögtön két programot csinált, ahelyett, hogy szerkesztett volna egy átmeneti, mindenki számára elfogadható programot. A tagok beszervezésének menete ugyanis ez volt: a beszervező megmutatta a beszervezendőnek a Reformátorok Társaságának programját, lemásoltatta vele, aztán a sajátját elégette, majd a beszervezettet megbízta, hogy szervezzen be két újabb tagot. A Szabadság és Egyenlőség Társaságának programját már csak akkor mutathatta meg a beszervező a beszervezettnek, ha sokat beszélt vele, és meggyőződött róla, hogy az abban foglalt radikális reformok nem idegenek tőle, vagyis nem fogja azokat túlságosan is radikálisnak találni. Ilyen módon a Reformátorok Társaságának programját minden tag ismerte, de a Szabadság és Egyenlőség Társaságának programját viszont nem mindenki, csak egy belsőbb kör. Ha társadalmilag nézzük, akkor az volt a jellemző, hogy a Reformátorok Társaságába főleg a hivatalviselő nemesek léptek be, a Szabadság és Egyenlőség Társaságába főleg honoráciorok (nem nemesi származású értelmiségiek). Egyébként a SzET irata javaslatot is tesz a tagnak a további beszervezendőkre, és azt köti ki, hogy a felveendő tag semmiképpen ne legyen főnemes, és ne legyen a maga vallásában bigott. Javasolt viszont szegényebb plébánosok és lelkészek, katonatisztek, jegyzők és ügyvédek felvétele.
Egyébként mindkét társaság programját káté-formában fogalmazták meg, azaz kérdés-felelet-kérdés-felelet formájában. A titoktartás elősegítését az szolgálta még, hogy a mozgalom tagjait nem ismertették össze egymással, vagyis általában mindenki csak azt ismerte, aki őt beszervezte, és akit ő beszervezett, esetleg még egy-két tagot. Így akarták elkerülni, hogy lebukás esetén a tagok egymásra valljanak.
Programja tehát volt a szervezkedőknek. Cselekvési tervük azonban nem igazán. Az elsődleges feladat mindenki számára a káték terjesztése és új tagok beszervezése volt. Martinovics távlati célként megjelölte, hogy ha a társaságoknak már több tízezer tagja lesz, és jó összeköttetései a franciákkal és a lengyel felkelőkkel, akkor egyenként fel lehet lázítani a megyéket az uralkodó ellen, és megvalósítani a magyar állami függetlenséget, aztán sorban a többi programpontot is. Ezt azonban, hogy a végső cél a fegyveres harc, a legtöbb tag nem vette komolyan. Inkább csak ráijeszteni akartak az ország vezetőire, hogy azok félelmükben rá legyenek majd kényszerítve a kijelölt társadalmi reformtervek megvalósítására, akár a Habsburgokkal, akár nélkülük. Legalábbis később a bíróság előtt ezt ismételgették, bizonygatva, hogy eddig is tisztában voltak azzal, hogy itt francia típusú forradalmat kirobbantani nem lehet.
Így tehát maga a szervezkedés inkább volt valamiféle értelmiségi reformtervezgetés valódi tömegtámogatás nélkül, mint egy valóban veszélyes forradalmi összeesküvés. A császári kormányzat azonban be volt rezelve minden ilyesmitől, így a megtorlás keményebb lett, mint arra a tagok eleinte számíthattak volna. De már az elnevezés is ezt tükrözte: a császár és hívei nevezték el Robespierre-ék mintájára „jakobinusoknak” a magyar szervezkedőket, holott legtöbbjük egyértelműen elutasította az erőszaknak azt a formáját (a forradalmi terrort), amit Robespierre, Saint.Just és társaik képviseltek.
A hatalom lecsap
1794 nyarán, mikor maguk a magyar szervezkedők is kezdtek elbizonytalanodni a további sikereket illetően, a császári kormányzat lecsapott: először letartóztatták a Bécsben tartózkodó Martinovics Ignácot, aki az ottani, magyarországitól független „jakobinus” szervezkedés vezetőivel ment tárgyalni. Martinovics aztán hamar kipakolt a magyarországi szervezkedésről, igaz úgy, hogy a maga szerepét felnagyítani, a többiekét kisebbíteni igyekezett, a külföldi (lengyel) kapcsolatokról pedig hallgatott. Ez azonban már nem sokat segített, hamar elfogtak mindenkit, és aztán ilyen-olyan módon, pszichológiai terrorral, a többiek vallomására való hivatkozással és a királyi kegyelem ígéretével vallomástételre kényszerítették őket.
Ketten, Fodor József és Krály József elfogásukkor lőtték főbe magukat.
A szervezkedés résztvevői elleni per aztán 1794 végén és 1795 első felében zajlott le, a Királyi Tábla és a Hétszemélyes Tábla előtt, ami azt illeti, elég tendenciózus módon. Mondhatni, koncepciós per volt. (Elsősorban a király öccsének, Alexander Leopold főhercegnek és az ő igényeit elvtelenül gonosz módon kiszolgáló magyar ügyésznek volt szívügye, hogy az összeesküvést minél nagyobbnak tüntessék fel, és minél elrettentőbb ítéleteket hozassanak.) A hatóságok mindenkit letartóztattak, akiről legalább két tanú állította, hogy volt a kezében valamelyik káté, akkor is, ha azt nem adta tovább. (Ellenben futni hagytak sokakat, akik részt vettek a szervezkedésben, de csak egy tanú volt ellenük, mint például Berzeviczy Gergelyt. Mintha tényleg csak a minél látványosabb ítéletek lettek volna a fontosak.)
Mindez csak a Magyar Királyságban letartóztatott résztvevőkre igaz, Erdélyben a bírák addig húzták-halasztották az ügyet, míg perre végül nem is került sor.
Végül elsőfokon 14, másodfokon 18 embert ítéltek halálra, de ebből csak hetet végeztek ki, a többiek királyi kegyelemmel bizonytalan idejű börtönt kaptak. Több más résztvevő is börtönt kapott, a negyvenvalahány perbefogottból csak tizenketten úszták meg felmentéssel. Öten a börtönben haltak meg, köztük egy (Ambrózy Gábor) még az ítélethirdetés előtt.
A perbefogottakról Berzeviczy Gergely egyébként azt írta:
„Legtöbbjük kiváló, tehetséges és erőteljes férfi volt, megbecsült tudósok, ismert írók, úgyhogy azt kell hinni, hogy a tehetségnek és a tudománynak üzentek hadat.”
A kivégzés
1795. május 20-án a mozgalom legfőbb vezetőit, a két Társaság öt igazgatóját fejezték le, a budai vár alatti Generális-kaszálón, amit ekkortól neveznek Vérmezőnek. A kivégzés a mező közepén összehányt halmon zajlott, hogy mindenhonnan jól lehessen látni (hatalmas tömeg nézte végig, hihetetlenül sok katona felügyelete mellett). Az elítélteket a magaslat tetején egy székre ültették, így fejezte le őket a hóhér (ekkor már nem volt szokás, hogy az elítélt egy tőkére hajtsa a fejét, nyaktilót meg nyilván nem akartak használni).
Az öt kivégzett igazgató „elhalálozási sorrendben” a következő volt:
Sigray Jakab, a Reformátorok Társaságának kijelölt vezetője. Főnemesi (grófi) származású, a Somogy megyei főispán fia. „Vak Grófnak” nevezték, mert a fél szemét elvitte a himlő. Viszonylag művelt, sok nyelven beszélő (olaszul és angolul is megtanult), de egyébként felelőtlen és léha életmódú, kicsapongó ember volt, tele botrányos nőügyekkel és kártyaadóssággal. Jogi jártassága sem volt olyan erős, mint a társainak. Olyan közepes volt. Bár emellett állítólag ügyesen festegetett és zenélt. „Soha nem politizált (…). Nem a legrosszabbja osztályának, cselekedeteivel nem ártott senkinek, legfeljebb saját magának. Vannak nála rosszabbak is. De még így is nagy rejtély, hogyan került a jakobinus mozgalomba.” –írta róla a mozgalom történetét érdekes, olvasmányos formában megíró Barta János. Talán még nagyobb rejtély Sigrayval kapcsolatban, hogy ha már benne volt a szervezkedésben, miért éppen őt szemelte ki Martinovics a Reformátor Társaság vezetőjének. Lehet, hogy annyira nem vette komolyan, annyira csak faltörő kosnak tekintette ezt a társaságot, hogy úgy gondolta: ide egy Sigray kaliberű figura is megteszi? Mindenesetre Sigray felelőtlensége ellenére nem fecsegett, nem adta fel a mozgalmat, amíg el nem fogták. Utána viszont könnyű volt megtörni. A per során mindenki más igyekezett őt menteni, azzal, hogy ő csak egy ártalmatlan félnótás, aki nem tudja, mibe keveredett. Mégsem kapott kegyelmet. A kivégzés előtt ő volt az egyetlen, akin észre lehetett venni, hogy fél.
Az öreg budai hóhér csak három csapással tudta lefejezni, bár Sigray Jakab valószínűleg már az elsőnél meghalt.
Szentmarjay Ferenc az öt igazgató közül a legfiatalabb, kb 28 éves lehetett. Zemplén megyéből jött, nagy tudású, és a kortársak szerint nagyon jóképű, szép szál délceg és lelkes fiatal ember volt. (A börtönőrök a „Szép Ifjúnak” nevezték.) Jogi tudása neki is nagy volt, azonkívül valószínűleg franciául is ő tudott a legjobban a társaságból (ezenkívül még latinul, németül és szlovákul is beszélt). Az 1790-es évek elején a felvilágosult bárónak, Orczy Lászlónak a titkára volt. A Szabadság és Egyenlőség Társaságának az egyik leglelkesebb tagja volt, francia hadifoglyokkal barátkozott (egyiküktől egy kokárdát is kapott), francia írásokat fordított, és igyekezett minden barátját bevonni a szervezkedésbe. Ehhez személyes varázsán kívül lehengerlő energikusságát is felhasználta. Legalábbis Kazinczy Ferencet úgy szervezte be, hogy valósággal rátukmálta a Martinovicstól kapott kátét. Bár Martinovicsban a végén már nem bízott, de eszméit nem adta fel, a börtönben és a bíróság előtt bátran viselkedett. A vesztőhelyre menet a Marseillaise-t fütyülte. Méltósággal halt meg.
Laczkovics János egy kemény és harsány huszárkapitány volt, nem kevésbé harcias, mint Szentmarjay, csakhát nem jogtudós, hanem katona. Nagy termetű, szélesvállú, daliás és nagyhangú, őszinte, indulatos ember volt. Szentlőrinckátáról jött, Pest megyéből. A bécsi magyar nemesi testőrségben szolgált, aztán a Gräven-huszárezredben Itáliában, majd a Délvidéken. 1786-ban lett kapitány. Közben verselgetett is a szép katonaéletről. 1790-ben beadott az Országgyűléshez egy folyamodványt a magyar vezényleti nyelv érdekében, ami sokaknak tetszett, de hát összességében sejthető volt, hogy el fogják buktatni. Sőt, nemcsakhogy elbuktatták, hanem a szerzője ellen még eljárást is indítottak. Laczkovics ekkor kilépett a hadseregből, Pestre költözött, ahol a Nagyszívűség nevű szabadkőműves páholyban újra találkozott régi jó barátjával, Martinovics Ignáccal. Laczkovics ekkor már egyre radikálisabb dologkat beszélt és írt. A legtöbb korabeli katonatisztnél jóval nagyobb szociális érzékenységgel volt megáldva. Nem csoda, hogy Martinovics végül maga mellé vette a Szabadság és Egyenlőség Társaságának egyik igazgatójául. 1794 nyár végén fogták el őt is. Ítélethirdetéskor állítólag azt mondta: életében egyszer hitt papnak (mármint Martinovicsnak), és ennek is mi lett a vége. Még kivégzésére menet is megőrizte harsányságát és akasztófahumorát, szinte folyamatosan poénkodott valamin, hol az őt kísérő katonákon, hol a látványosságra váró tömegen. A Vérmező dombjáról szétnézve megjegyezte, hogy még koronázáskor sem gyűlik össze ekkora tömeg. Utolsó szavai, mielőtt leült volna az ítéletvégrehajtó székre, állítólag ezek voltak:
„Martinovicsnak mondjátok meg, hogy kurvannya, én már nem haragszom rá.”
Hajnóczy József ügyvéd, szintén korának egyik nagy jogtudósa volt, a honorácior-értelmiség egyik jeles képviselője. Modorról, Pozsony megyéből jött, evangélikus volt, és nem nemes. Leginkább ez utóbbi kettő miatt nem kaphatott sokáig országos hivatalt. De ügyvédként tényleg elismert és sokak által értékelt szakemberré küzdötte fel magát. Sokáig Széchényi Ferenc gróf mellett szolgált jogi tanácsadóként, később, a ’80-as években egy darabig Szerém megye alispánja is volt. (Mert II. József úgy gondolta, van ő olyan nagyhatalmú uralkodó, hogy megteheti, hogy egy nem nemest nevez ki alispánnak.) Mint már szó volt róla, nagy tekintélyt vívott ki magának szakmai körökben. Közben ő is több tervezetet készített, hogy hogyan lehetne a parasztok helyzetén javítani, az adórendszert megreformálni, a földbirtoktulajdont jobban elosztani, stb. Valószínűleg a Nagyszívűség szabadkőműves páholyban ismerte meg Martinovics Ignácot, és valószínűleg sokat beszélt neki reformterveiről. Sokan úgy gondolják, hogy Hajnóczy volt a mozgalom igazi vezére vagy legalábbis a főszervezővé váló Martinovicsot is ő szervezte be. Valószínűbb azonban, hogy a szervezeti keret tényleg inkább Martinovics ötlete volt, de kétségtelen, hogy az elméleti háttérhez meg nagyban hozzájárult Hajnóczy munkája. Az biztos, hogy az ő tiszteletreméltó személye a legtöbb résztvevő számára jóval elfogadottabb lehetett, mint az izgága papé. A szervezkedést egyébként már 1793-ban elkezdték, de csak 1794-ben nőtte ki magát az egész országos méretűvé. Hajnóczyt is, mint a többi igazgatót 1794 augusztusában fogták el. A bíróság előtt bátran és megalapozottan védekezett, de persze rá is vérpad várt. A vesztőhelyen is méltóságteljesen és szelíden viselkedett.
Martinovics Ignác. Utolsónak maradt a mozgalom tulajdonképpeni esze és vezetője, akiről majdnem lehetetlen rövid összefoglalót írni. Alig van még egy ilyen ellentmondásos, mindmáig nem tisztázott és emiatt rejtélyes alakja a magyar történelemnek. Akik részletesen foglalkoztak vele, sem tudják mindig eldönteni, hogy tiszteljék vagy inkább szidják, és hogy a szervezkedés többi tagját is az ő munkatársainak (és hősöknek) vagy szerencsétlen áldozatainak tartsák.
Martinovics egyértelműen a magyar történelemben tölt be ilyen fontos és ellentmondásos szerepet, pedig könnyen lehet, hogy nem is magyar volt az anyanyelve, lehet, hogy a nevét eredetileg Ignjat Martinovićnak írta, stb. Mindenesetre akár horvát, akár szerb származású volt (sőt legtöbbek szerint albán vér is volt benne), Hungarus-tudatú ember volt, aki a sok nép hazáját jelentő Hungariáért tevékenykedett.
Hogy hogyan tevékenykedett? Sok minden volt ő életében, és kevesen tudják eldönteni, hogy mi volt elsősorban. Filozófus? Természettudós? Pap? Forradalmár? Besúgó? Politikus? Haladjunk sorjában.
Talán ami leginkább elmondható róla, hogy egy végtelen nagy tudásvággyal és tettvággyal teli ember volt. Mivel ő is nem-nemes volt, ezért az egyházi pálya kitörést jelentett számára, noha a papi élet szigorúságát igazán sohasem tudta elfogadni. Belépett a Ferences Rendbe, és egy darabig katolikus tábori lelkész volt, közben hobbiból mindenféle természettudományos kísérleteket végzett. Végül 1783-tól Lwówban (Lvivben/ Lembergben/ Lvovban/ Ilyvóban) lett egyetemi tanár. Matekot és kémiát tanított, de a Világot a maga komplexitásában akarta megismerni, ezért a bölcseleti, teológiai és társadalomtörténeti kérdéseket is tanulmányozott. Új dohányvágó- és cséplőgépet tervezett, és közben álnéven filozófiai munkákat írt, néha egészen a materializmusig (!) eljutva. 1791-ben irigyei végül kitúrták a Lwówi Egyetemről. Ezután lépett be II. Leopold titkosügynökségébe, amit sok életrajzírója nem tudott megbocsátani neki. Fontos lenne azonban, hogy ne mai szemünkkel ítéljük meg ezt a titkosügynöki szerepvállalást, és ne nevezzük besúgónak. Azzal ugyanis, hogy jelentéseket írt Leopold császárnak, Martinovicsnak nem az volt a célja, hogy másokat feljelentsen és börtönbe jutasson. Sokkal inkább az, hogy egy általa sugallni akart képet adjon Magyarországról a császárnak, és ezzel reformterveit ösztönözze. Ez eléggé apologetikának tűnik, de valószínűleg nem áll messze a valóságtól. Martinovics nemigen jelentett fel konkrét személyeket, ugyanakkor a mindenféle általa megtalált fiktív összeesküvésekről úgy nyilatkozott, hogy azok jó szándékú vezetőit fel lehet használni a császári reformpolitika érdekében. Nem Martinovics volt az egyetlen, aki nagyon vakon megbízott Leopold jóindulatában. De Leopold viszonylag gyorsan meghalt, és önjelölt tanácsadói hamar támogató és munka nélkül maradtak. Utódjával, Franzcal nem lehetett tárgyalni. Így Martinovics sem láthatott más megoldást haladó terveinek keresztülvitelére, mint hogy maga vegyen kézbe egy szervezkedést. Igaz, ehhez is nem kevéssé gátlástalanul fogott hozzá. Munkatársait mindenféle külföldi kapcsolatokkal biztatta, amelyeknek valószínűleg a fele sem volt igaz. Azt kevesen hihették el, hogy valóban közvetlen kapcsolatban állt Robespierre-rel, viszont mint arra Ring Éva professzor felhívta a figyelmet, eddig semmi nem cáfolja azt sem, hogy a lengyel szervezkedés vezetőivel (Ignacy Potockival és Hugo Kołłątajjal, akiket lwówi tanár korából tényleg ismerhetett) ne állt volna kapcsolatban. (Ezek a lengyelek az alkotmányvédelmi háború veresége után Szászországba emigráltak, és tényleg keresték a kapcsolatot a forradalmi francia kormányokkal, hogy visszatérhessenek hazájukba és visszaállíthassák az Alkotmányt.) Mikor viszont elfogták, Martinovics nem habozott a hatóságok előtt feltárni a szervezkedés szerkezetét. Valószínűleg még reménykedett az uralkodói kegyelemben, ami egyébként nemcsak rá, hanem a többiekre is jellemző volt.
Martinovics Ignác egy szörnyen gátlástalan ember volt, aki számára a cél szentesített minden eszközt, aki a mocskos játszmáktól sem riadt vissza, aki ugyanakkor egy „sugárzó intellektus” volt, bármely témáról el tudott beszélgetni bárkivel, ás mindenkiről egyből tudta, mit kell mondania neki, hogy megnyerje magának. Ezzel együtt mégiscsak kidolgozott egy kifejezetten haladó reformprogramot (a jobbágyfelszabadításon kívül egy kifejezetten jóindulatú nemzetiségpolitikával is) és egy első, kezdetleges, de a maga korában szintén kifejezetten haladó magyar Alkotmány tervezetét is. Megint Ring Évát idézve:
„Eddig senki sem tulajdonított különös jelentőséget annak a ténynek, hogy Martinovics filozófus volt, (…) s mint filozófusnak (…) határozott elképzelései voltak az emberi természetről, erkölcsről, a kívánatos társadalmi változásokról.”
Egy másik híres történész, Miskolczy Ambrus pedig azt írta:
„Martinovics patológiája a normalitásnak másokban és egyes emberekben külön-külön megtestesülő vonásait egyesítette határtalan érvényesülési vágyában.”
Mikor 1795 május 20-án a fenti öt személyt kivégezték, a budai vár egyik laktanyájának fogdahelyiségében még 13 halálraítélt várta a választ kegyelmi kérvényére. Nemsokára velük is közölték az eredményt: a király kettejük halálos ítéletét hagyta jóvá. A többiekét kegyelemből bizonytalan idejű börtönbüntetésre változtatta (köztük volt a két nagy költő, Kazinczy Ferenc és Verseghy Ferenc is).
Így aztán nem sokkal később, június 3-án még két fiatal résztvevőjét végezték ki a szervezkedésnek: Szolártsik Sándort és Őz Pált. Mindkettejüket jóbarátjuk, Szentmarjay Ferenc szervezte be. Az ítéletük indoklása egyszerűen az volt, hogy semmi jelét nem mutatták a javulásnak és a megbánásnak. Vagyis tulajdonképpen azért kellett meghalniuk, mert nem alázkodtak meg, mert ők viselkedtek a legbátrabban a bíróság előtt.
Egy ismerősük ezt írta róluk:
„Csudálatos és valóban hallatlan azon megnyugvás, amellyel a legszebb virágzásban lévő ifjak a halált fogadták, kik ha a századot túlélik, az életben nem keveset szerepeltek volna.”
Szolártsik Sándor Göncről (Abaúj megyéből) jött jurátus, azaz joghallgató volt. Eredetileg papnak készült, de mégsem az lett, inkább jogot tanult, és amellett a jó fej felvilágosult nemesúr, Abaffy Ferenc fiainak házitanítója is volt. (Abaffyt magát is perbe fogták a szervezkedésben való részvételért, de felmentették, és az első kivégzések napján szabadon engedték.)
Őz Pál Pápáról jött, református ügyvéd volt. Ő aztán tényleg saját erejéből küzdötte fel magát tudós jogászként a semmiből, menő ügyvéddé. Az 1790-1791-es Országgyűlésről jegyzeteket készített, mint később a fiatal Kossuth Lajos. Ő is Abaffyék köréhez tartozott. Kazinczy szerint szerény, de tiszteletet parancsolóan nagy tudású és éles eszű ifjú volt. A témát kutató Benda Kálmán pedig a mozgalom legrokonszenvesebb tagjának tartja. Ezt a nézetét én is osztom. Mégpedig azért, mert Őz Pál egy olyan védőbeszédet írt magának az ellene felhozott vádakra, hogy az Szókratésznek is becsületére vált volna. Ez az okos, logikusan felépített és nagyon szimpatikus eszmefuttatás (amit csak nemrégen olvastam) az én számomra is nagyon sok mindenben mintát ad, utat mutat a továbbiakhoz. Ezért hamarosan Nektek is megmutatom.
A lefejezett magyar jakobinusokat a hatóságok titokban temették el, valahol Buda határában. A későbbiekben sokan keresték de nem találták, hogy hol. A nevezetes csontok végül 1913-ban kerültek elő a hűvösvölgyi villamossínek és a Szent János Kórház mellől, de ünnepélyes újratemetésükre még 1958-ig (!) kellett várni. (A kettő közötti idő nagy részében a maradványok sokáig az Országos Levéltár egyik raktárhelyiségében (!) voltak elhelyezve.) Ma már bárki tiszteletét teheti náluk a Kerepesi temetőben.
Mi volt tehát ez a szervezkedés, amelyet ijedtében ilyen könyörtelen módon torolt meg a kormányzat a maga idejében? Néhány magyar értelmiségi gondolatcseréje arról, hogyan lehetne a Magyarországon élő népek sorsán alapvetően javítani. Ötleteiket nem hagyták kipróbálni, amit mondtak, durván elnyomták. Nem voltak harcosok, nem csatában elesett hősi halottak. Csak tudósok és költők. Ezért tartom méltónak őket arra, hogy megemlékezzek róluk.
Ajánlott olvasmány:
BARTA János: A hét koporsó (A magyar jakobinus mozgalom). Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1981.
A magyar jakobinusok: iratok, levelek, naplók. Szerk.: Benda Kálmán. Bibliotheca Kiadó, Budapest, 1957.
RING Éva: Martinovics és kora. In: Valóság 1982/6. 9-19. o.
MISKOLCZY Ambrus: Kazinczy Ferenc útja a nyelvújítástól a politikai megújulásig. I. rész: Orpheus világában. A magyar demokratikus politikai kultúra kezdetei. Lucidus Kiadó, Budapest, 2009.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése