A rasszizmus, a kapitalizmus és a Vicsorgó Száj

Erről a rasszista-ügyről, ami mostanában olyan nagy vihart kavart, igazából nem akartam szólni. De látom, hogy kavarognak az indulatok, mindenki mindenféléket ír róla, és nekem véleményem van az ügyről, hát muszáj hozzászólnom.
Tehát mi történt? A jelenleg Magyarországot kormányzó Párt egyik sajtókatonája, aki szereti magát a Párt ideológusának is feltüntetni (mintha megfogalmazott volna eddig bármiféle ideológiát), a Pártfőnök nagy védelmezője megír egy cikket, amelynek a lényege a nyilvánvaló rasszista gyűlölködés. Hiába hivatkozik arra, hogy belefűzte a cikkbe, hogy „nem mind olyan” és „nem mindet utálom”, azért mégiscsak gyűlölködik, és méghozzá etnikai alapon gyűlölködik („aki viszont olyan, az azért olyan, mert a származása…” stb.). Az ország egy része felháborodik, és joggal. Vannak, akik hallgatnak. Vannak, akik azért hallgatnak, mert felháborodásukra nem kaptak felsőbb jóváhagyást, márpedig nekik az ilyen elemi reakciókhoz is a Párt jóváhagyása kell. A Párt mindenesetre védi önjelölt ideológusát, holott nem is olyan régen ígérte, hogy az általa kormányzott állam polgárait fogja megvédeni az etnikai alapú gyűlölködéstől.
Három dolog van ebben az ügyben, amiről írni tudok. 1. Az egyik az etnikai alapú gyűlölködés. 2. A másik a fasizmus és a kapitalizmus kapcsolata, azaz hogy a kapitalista renden alapuló pártállami rendszer (amilyen a mostani is) miért reagál az ilyen ügyekben úgy ahogy. (Mindez általánosságban.) 3. A jelenlegi gyűlölködő cikk szerzője és az ő helye konkrétan ebben a Pártban. Hát álljunk neki, bármennyire is ódzkodtam tőle!

I. Az etnikai alapú gyűlölködés.
Történészprofesszorom meggyőződéssel hirdeti, hogy mindenfajta kollektív gyűlölködésnek és uszításnak társadalmi oka van. Azt hiszem, ez igaz lehet.
Bár nem voltam erről mindig meggyőződve. Mi van, ha egy nemzeti kisebbség a többséget utálja, amiért nem hagyják szabadon használni a nyelvét? Ez sem tisztán etnikai probléma? Rá kellett jönnöm, hogy nem. Y kisebbség nem az x nyelven beszélőket utálja kollektíven, és nem azért, mert x nyelven beszélnek. Hanem az államhatalomra dühös, amely x nyelvet preferál az y helyett. Y kisebbséghez tartozó paraszt azonban kezdetben nem fogja utálni x nyelvű szomszédját, amikor látja, hogy ő is hasonlóan szegény, és elesett, és hasonló gondokkal küszködik, mint ő. Az y paraszt az állami hivatalnokokat fogja utálni, akik x nyelvre akarják kényszeríteni. X parasztnak ekkor két lehetősége van: ha maga is nyomorog, akkor nyilván ő sem szereti az államhatalmat képviselő hivatalnokokat, ezért azok ellen ő is tiltakozni fog. Ekkor vagy összefog y paraszttal a közös ellenfél ellen, vagy pedig közömbös marad y paraszttal szemben. Lássuk viszont be: az elnyomónak ez esetben az az érdeke, hogy a kétféle nyelvű paraszt ne fogjon össze, hiszen úgy túl erősek lehetnének. Ezért egymás ellen fogja hergelni őket, a közöttük meglévő legnyilvánvalóbb különbség alapján. Az alapján, hogy más nyelvet beszélnek. Ezt pedig úgy teheti legkönnyebben, ha az x nyelvű parasztok nemzeti érzésére próbál hatni, mondjuk felvillantja előttük a „nemzethalál” veszélyét, amelyet az „idegen terjeszkedők” okoznak. Nem kell sem marxistának, sem kommunistának lenni ahhoz, hogy ezt észrevegyük, és belássuk.
Tehát: mi az alapja általában az etnikai gyűlölködésnek? Az a jelenség, amit a történettudomány úgy nevez, hogy a társadalmi különbségek etnicizálódása. Ez könnyebben megjelenik, ha egy adott vidéken a társadalmi és az etnikai különbségek valóban együttjárnak. Vegyünk konkrét példákat. 1848-ban és 1849-ben hol lehetett leginkább egymás ellen fordítani a nemzetiségeket Magyarországon, hol törhetett ki polgárháború? Ott ahol jellemzően tényleg magyarok voltak a földesurak és tényleg más nemzetiségűek a parasztok. Például az erdélyi románokat könnyű volt a magyarok ellen hangolni, főleg bizonyos vidékeken. (Noha nyilvánvaló, hogy országos szinten nem minden magyar volt földesúr, sőt a magyarok többsége szegény paraszt volt.) A nagy erdélyi magyar történész, Inokai Tóth Zoltán írta:

„Ahol minden jobbágy román és úgyszólván minden birtokos magyar, a társadalmi és nemzetiségi kategóriák tartalma összekeverődik, a társadalmi osztályok nevét a népnevek helyettesítik.”

Az ilyen vidékről származó román parasztot pedig rá lehetett küldeni más vidékek magyar parasztjaira is (akiket személyesen nem ismert), azzal, hogy azok is potenciális elnyomók, hiszen magyarok. És így is történt: az 1848-ban és 1849-ben történt legvéresebb események, amikor fegyveresek gyilkoltak civileket jellemzően ilyen helyeken, és így folytak le: román felkelők, akiknek földesuruk magyar volt, átvonultak más vidékekre, és magyar parasztokat gyilkoltak, és a magyarokkal sokszor együtt gyilkolták le az őket, szomszédaikat, személyes ismerőseiket, barátaikat védő románokat is. Ez történt Zalatnán és Abrudbányán.

Olyan vidékeken, ahol a magyarság nem hierarchikus viszonyban, azaz egy társadalmi osztályban élt együtt más nemzetiségekkel, ilyen mészárlások nem fordultak elő. Nem véletlen, hogy a szlovákok (akik több vidéken éltek keverten a magyarokkal, mint a románok) 1848-1849-ben nem álltak neki magyar civileket gyilkolni. Sőt többségük a magyar honvédségbe állt be, és csak kevesen a császári oldalon küzdő Szlovák Légióba. (Amelyet önkéntes csehekkel kellett feltölteni.)
De 1867 után a magyar kormányzat ugyanígy próbálta a nyugtalan magyar és nem magyar parasztokat is egymás ellen hangolni. Kevés sikerrel. (Mostanában sajnos sikeresebbek a köznép egymás ellen hangolásában. De most is főleg azok mennek egymásnak, akik egyetlen embert sem ismernek személyesen a másik nemzetiségből.)
Mindenesetre a társadalmi különbségek etnicizálódására jó példa az is, ami a zsidókkal történt. A zsidókat is sokan a gazdag zsidó bankárok miatt utálták, de kinyírni jellemzően a szegény zsidókat álltak neki.
De a folyamat akkor is működik, ha nem a társadalmi hierarchiában felettünk álló (nálunk gazdagabb) emberektől való félelemre alapozunk (tehát a kizsákmányolástól való félelemre) hanem a nálunk szegényebbektől való félelemre. A cigányoktól való félelem részben egy társadalmi robbanástól való félelem, az a félelem, hogy aki nálunk rosszabbul él, egyszer majd erővel akarja elvenni tőlünk, ami nekünk van, neki nincs.
Megfogalmazhatnám az egészet jóval hosszabban és bonyolultabban is, de szerintem elsőre ez is elég. Van, aki egy filmkritikában is meg tudja fogalmazni, miért nem érdemes rasszistának lenni.
http://www.youtube.com/watch?v=xa7qjJk_vk4
(Már leírtam a véleményemet a düh/harag és a gyűlölet közötti különbségről. És ez a srác is hasonlókat mond. Azért hozzátenném: még individuumok esetében is érdemes észrevenni, mikor szűnt meg a harag oka, és akkor nem haragot tartani tovább.)
Még valami: a társadalmi különbségek etnicizálódása amúgy értelmes embereket is félrevihet, de erről később.

II. A hatalom és a gyűlölet
No erről azért írok, mert maga a gyűlölködő újságíró védekezett így, egy kioktatással.
http://freudhalott.blog.hu/2013/01/16/bayer_zsolt_kioktatja_jozsef_attilat?utm_source=kilepes&utm_medium=link&utm_term=2013_01_16&utm_campaign=inda_kilepo
Az ezt „leleplező” cikk jól kifejti, hogy miért nincs igaza, a magát védő utálkozónak, de az okokra nem tér ki; vagyis arra, hogy vajon miért törvényszerű, hogy a tőke a szélsőjobboldalt védelmezi. Tulajdonképpen ezt is kifejtettem már egy parabolában, de látom, muszáj most újra.
Szóval: mire alapozódik a fasizmus? A gyűlöletre. Miből lesz a gyűlölet? A félelemből. Kik félnek kiktől? Sokféle félelem van. De a fasizmus konkrétan egyfajtára alapoz.
Azok, akiknek van vesztenivalójuk, félnek azoktól, akiknek nincs vesztenivalójuk. Mint az előbb szó volt róla: akiknek vagyonuk van, félnek a társadalmi robbanástól, az erőszakos tulajdonváltástól stb. Akinek kevés van, az is fél attól, akinek semmije sincs.
És most ismét kiváló történész professzoromhoz fordulok, hogy a dolog lényegét láthassuk.
A fasizmushoz vezető gyűlölködés jellemzően a középrétegek beteges félelméből keletkezik. Akiknek kevés van, azok összegfognak azok ellen akiknek semmijük sincs. A fasizmus lényege professzorom szerint: a preventív ellenforradalom. Azaz: még a megszületése előtt fojtani el minden forradalmat, minden lehetséges társadalmi robbanást, lázongást, lázadást. Tehát: olyanfajta erőszak, ami nem a másik ember erőszakára reagál, hanem az erőszakkal akarja elejét venni az erőszaknak. Tehát előítéleteken alapul. Logikájának ez a menete: „Nem-vagyok-biztos-benne-hogy-ez-a-másikmeg-akar-támadni-engem-de-biztos-ami-biztos-inkább-kinyírom.” Az előítéletek éppen ahhoz kellenek, hogy ez a logika megnyugtassa magát, hogy nem ok nélkül nyírta ki a másik embert. Például, hogy: „látszott rajta, hogy meg akar lopni/ ki akar nyírni, hiszen cigány”. Tehát itt az összefüggéstelenségekből teremtődnek összefüggések, és az ilyen logika örül, ha igazolást találhat egy-egy esetben, mint például egy kocsmai késelésben.
Namost: aki nagyon gazdag, akinek nagyon sok féltenivalója van, az akkor nyugodt, ha van aki megvédi. A nincstelen kielégítésére többet kell adnia, inkább ad a kevés tulajdonnal rendelkezőnek még egy keveset, hogy megvédje, mint hogy sokat kelljen adnia egy nincstelen kielégítésére. Egyszerűbben szólva: egy nagyon gazdag ember (mondjuk egy nagytőkés, kapitalista, vagy ilyesféle) a saját pajzsát és védelmezőjét fogja látni, egy középrétegbeli ember beteges félelmében. Ezért inkább fogja támogatni ennek a félelemnek és esetenként az ebből következő gyűlöletnek a fennmaradását. Akinek kevés van, az meg, ha kap valamennyit, inkább védelmezi azt, akinek sok van, minthogy a nincstelennek kelljen adnia vagy vele osztoznia.
Hát ezért szövetségesei egymásnak a kapitalizmus (vagyis a kizsákmányolás) és a fasizmus.

(Ennél a plakátnál még mindig nincs jobb illusztráció ehhez a témához, pedig megfogadtam, hogy nem teszek ki képet Hitlerről a blogomra. Na mindegy.)

Ezért van, hogy a nácik nem rombolják le a kartelleket, ellenben vérbefojtják a munkáslázadásokat és a sztrájkokat. Ezért a szegény zsidót viszik haláltáborba. Ezért a szegény cigányoktól való félelmet ösztönzik. Meg persze általában a szegényektől való félelmet. És a szegények szélsőséges dühétől, a kommunizmustól való félelmet. (Ez utóbbit azzal, hogy a kommunizmust azonosítják a sztálinizmussal, ami paradox, mert az már a kizsákmányolásnak és az elnyomásnak csak egy újabb formája.)
Ezért van tehát az is, hogy a jelenlegi, kartellekre építő, azokat támogató államhatalom sem akar odacsapni az erőszakos gyűlölködő kisebbségnek, inkább pajzsként akarja használni őket. Ezért küldték rá tavaly januárban az Operaháznál tüntető tömegre a fasisztákat „ezek-afféle-zsidók-buzik-kommunisták” jelszóval. (És azóta ezt rendszeresen ismétlik is.)
A baj megint az, hogy a szélsőjobb nemcsak olyan emberekből áll, akiknek kevés vesztenivalójuk van, hanem éppenséggel nincstelen emberek is csatlakoznak hozzájuk. Akik elkeseredésükben már mindent hajlandóak megpróbálni, hogy valahogy javítsanak a helyzetükön, még arra is képesek, hogy tényleg elhiggyék, hogy a nyomorukat egy másik nép vagy valami nemzetközi tőkeizé vagy az itteni hazaárulók okozzák. Az ember elkeseredésében sokmindent elhisz.
Mint a harmincas években leírta egy élesen látó egyetemista:

A szélsőjobb „táborában találunk olyanokat is, akik elégedetlenek, és a lázadás kockázatát is inkább vállalják, mint az embertelen életet,, vagyis akik egy adandó forradalmi válság alkalmával a jelszavak realizálása irányában is lépéseket tudnak tenni.”
(Kubányi András: A szélsőségek problémája. In: Tovább 1938/ 2. szám)

(Az akkori és a mostani idők közötti párhuzamot már sokszor kifejtettem. A fent idézett cikk is többek között azt fejtegeti, hogy a konzervatív Horthy-rendszerben miért kaptak több hónapnyi börtönt sztrájkoló munkások és társadalomtudósok egy-egy írásukért, és miért kaptak a nyilasok csak amolyan ejnye-bejnyéket az utcai randalírozásokért és verekedésekért.)

Ennek viszont adott esetben az is lehet a következménye, hogy ha túl sok az ilyen elkeseredett ember, túl sok ember csatlakozik a szélsőjobbhoz. Ezeket az állampárt pedig úgy véli a saját oldalán tarthatónak, ha részleges engedményeket tesz a szélsőjobbnak, és átvesz a jelszavaiból valamennyit. Ezáltal a józan középről maga is a szélre tolódik egyre jobban. Ha pedig valamelyik önjelölt teoretikusa szélsőségesen gyűlölködik, azt is legyintve ráhagyja. Mint ebben az esetben is történt.

Nagy hibát azért vétenek ezzel, mert a gyűlölködésben nincs megállás. Nem lehet „csak kicsit” gyűlölködni. Legalábbis nem lehet ott megállni. A gyűlölet, olyan dolog, amibe egyre jobban belelovallja magát az ember. Nem tartható sokáig az az álláspont, hogy”én-utálom-de-megölni-nem-akarom-őket”. Aki ilyet mond, adott esetben el fog jutni odáig, hogy gyilkoljon. Semelyik náci sem úgy kezdte, hogy ki akarta irtani a zsidókat. Kezdetben csak ellenőrizni, majd kitelepíteni akarták őket, aztán…
Vagy észreveszi tehát a magát most korlátlannak lát(tat)ó hatalom, hogy csak megegyezéssel és a szegényeknek tett engedményekkel, vagyis okos szociálpolitikával lehet a kérdéseket megoldani, és a feszültséget enyhíteni. Vagy nem látja be, és enged a szélsőjobbnak. Akkor a hosszútávú jövő: vér, polgárháború, halál, kín és 1944. (És úgy látszik, nem árt, ha emlékeztetek, hogy 1944 őszének őrülete nemcsak az úgynevezett "zsidókat" próbálta meg leradírozni a térképről, hanem elsöpörte Magyarországon az addigi, egy leválthatatlan kormánypárt uralmán alapuló, centrális erőterű kereszténynemzetikonzervatív hatalmi rendszert is.)

III. Mordor Szája
A gyűlölködő cikk írójáról.

Sosem értettem ezt az embert. Mint a már idézett cikkben is mondja valaki: jó író. Szerintem inkább: jó író lehetne. Néha feleslegesen hagyja, hogy elragadja a pátosz és giccsessé válik. De azért nem rossz író, és még jobb lehetne. Nézzétek meg, a filmeket, amiket készített! (1100 év Európa közepén; Kamaszkorunk legszebb nyara: Amerika; Utolsó előtti út).
A filmjei és a nem-politikus írásai alapján mondom: nem egy afféle agyatlan hülye ez az ember, amilyenekből a fanatikusok lesznek. De nem is afféle szívtelen számító, amilyenekből az opportunisták. A politikai cikkeiben folyamatosan gyűlölködik, már tíz éve. Olyan hangvételben, ahogyan nem írnak olyanok, akik csak érdekből, számításból támogatnak fenntartások és kritika nélkül egy pártot, egy hatalmat. (Például a kollégája, a Magyar Demokrata szerkesztője inkább ilyennek tűnik.) Nem tűnik sem szívtelennek, sem esztelennek mégis mértéktelen. Semmi megoldási javaslata nem volt semmire az utóbbi időben, csak a válogatott fröcsögő utálkozások mindenre.
De közben megy, és vándorol, betér az erdélyi kastélyokba és kocsmákba, szóba áll a tunguz halászokkal és az amerikai farmerekkel, felkutatja Sherman tábornok vésetét egy sziklán, és az orosz vándorénekest Szahalinon. Tehát mégiscssak van benne valamiféle érdeklődés, empátia, más emberek iránt. Szomorúsággal szól eltűnő, ősi világokról. Mégis mikor hazajön, sem empátiája, sem mértéke, csak a Vezér iránti feltétlen odaadása, és a mindenkit eltaposni kész, mindenkin átgázoló , minden emberi értéket és mértéket leromboló szavai. Ki ez az ember?
Ő, aki meglátja Istent kicsiny ortodox templomokban, egy tunguz halász mosolyában, a bonchidai kastély köveiben, nem képes meglátni ugyanazt egy rabbi énekében? Aki folyton Ady Endrét, József Attilát idézi, az nem képes meglátni, Ady Endre és József Attila indulatát, egy mai magyar író elégedetlenkedésében? Aki fortélyos félelemről beszél, nem látja ezt itthon, ahol ma is „retteg a szegénytől a gazdag, s a gazdagtól fél a szegény”? Aki észreveszi a fizikai és szellemi nyomort és a keserűséget Szibériában, nem veszi észre Borsodban? Vagy hajlandó figyelmen kívül hagyni, hogy a megoldás ugyanúgy nem a kényszerítésben, egy félelmes hatalom igazgatásában van, hanem az emberi szóban, a segítő szeretetben? Aki giccses, beképzelt, fafejű hatalmak felé rázza az öklét, az nem veszi észre ezt a giccses, fafejű, beképzelt hatalmat, egy pökhendi Műcsarnok-tisztogatóban, egy hülyén vigyorgó elnök-utánzatban, egy kuszaszemű tündérmesekergetőben? Aki meglátja Mordort a Gulag ólombányáiban, az nem látja meg Mordor hatalmát az orgoványi erdőben? És nem veszi észre, hogy maga is Szauron Szájává vált már nagyon régen? Az alázatosan gyűlölködő Szájjá, az (ön)tudatlan jobbágyi alázat hirdetőjévé.

Kedélyes mosolyát véres vicsorgással cseréli fel.

Egy párhuzam kínálkozik csak. Nyírő József. A kiváló író, az emberség és a felebaráti szeretet írója, akiből egyszercsak mégis egy mindent lerombolni kész, gyilkos hatalom néma szolgája és cinkosa lesz. Akinek regényében (Uz Bence) a becsületes zsidó kereskedő utolsó garasát adja, hogy a szegény székely legény eltemethesse az édesanyját. És az író húsz évvel később mégis hagyta, hogy ilyen becsületes zsidó kereskedőket hajtsanak a halálba ezrével.
Szauron Szája nem ezzel a mostani cikkel kezdte az alázatos gyalázkodást. Ez csak az utolsó csepp volt a pohárban sokaknak. Korábban így, ilyen minősíthetetlen stílusban szidalmazta és köpködte a zsidókat, a „kommunistákat”, az ellenzékieket. És mindenkit, magyarokat főleg, akik kritikát merészeltek mondani a Pártra s a Vezérre. Még akkor is, ha óvatos kritikát.
A Párt most megvédi „érdemeire való tekintettel”. Pedig ő az ilyen cikkekkel szeretett Pártja alatt vágja a fát, a Párt pedig a mellette való kiállással őalatta. De nem fog félreállni magától sem, mert elhitte már magáról, hogy ő a nélkülözhetetlen ideológus, a mindent látó teoretikus. Ez a helyzet. Akik még bíznak, várják a konszolidációt, mikor az ilyen emberek, mint ő félreállnak vagy félreállíttatnak és teoretikusok gyanánt jöhetnek az okos történészek, közgazdászok, művészek. De ez az idő nem jön. Még mindig Mordor Vicsorgó Szája halad elöl, az első hadsorban, vélt dicsőségében fürdőzve, és vele minden szellemi rohamcsendőr, cikkeikkel diákokra, tanárokra, filozófusokra, írókra, éhes munkásokra és bukott ellenfelekre köpködve és vicsorogva.
A remény kevés, de még mindig nem késő váltani… Még nem történt semmi jóvátehetetlen, semmi véres. Én még mindig meg tudnék bocsátani nekik, ha elnézést kérnének. Vajon megteszik?