A Solidarność ünnepe

Augusztus 31-e van. A mai nap tulajdonképpen a nemzetközi munkásmozgalom nagy ünnepe lehetne. Természetesen az igazi munkásmozgalomra gondolok, amely civil érdekvédelmi mozgalom, és amely valóban a munkások érdekében cselekszik és nem mindenféle magukat „munkáspártnak” mondó pártok érdekében.

32 éve éppen ezen a napon győzött a Solidarność, a Szakszervezetek Független szövetsége győzött Polákországban. Azaz ezen a napon a hajógyári munkások sztrájkja tulajdonképpen megegyezésre kényszerítette az államszocialista hatalmat: aláírták az „augusztusi megállapodásokat” a PZPR (a lengyel állampárt) és a sztrájkoló hajógyári munkások vezetői Gdańskban. A megegyezések pedig különféle jóléti intézkedések mellett garanciákat is adtak a munkásoknak a megállapodások betartására is: végre biztosították a sztrájkjogot és a szabad szervezkedés jogát a lengyel munkásoknak.
Éppen ezért tartanám ezt a napot sokkal inkább méltónak az ünneplésre, mint akár november 7-ét. A munkásmozgalomnak eredeti kitűzött célja mégiscsak ez: a munkások jobb életkörülményeinek és jogainak biztosítása. Tehát a munkásmozgalomnak optimális esetben az a célja, hogy megegyezzen az aktuális hatalommal, nem pedig az, hogy maga hatalomra jusson, még kevésbé pedig az, hogy tűzbe és vérbe borítsa a Világot vagy „végképp eltörölje” a múltat. (Persze néha a megegyezéshez nagyon drasztikus módszereket kell használni, máskor meg éppenséggel lehetetlen megegyezni egy idő után, és az események véres fordulatot vesznek… De talán mégsem abból kell kiindulni, hogy a megegyezés egészen biztosan lehetetlen lesz, ezért mindig csak a forradalom és a hatalomátvétel oldhat meg mindent.)
A Solidarnośćnak sikerült, de muszáj hozzátenni, hogy ehhez a békés megegyezéshez több évtized véres küzdelmei, gyászos, fájó és keserű tapasztalatai kellettek mindenki részéről. Kellett sokak áldozata. Ki tudja, lehet-e ezt másképp?
A lengyel munkásság is ugyanazon a keserű csalódáson ment át 1945 után, mint a magyar, csak még gyorsabban. Tapasztalniuk kellett, hogy a magát munkáshatalomnak nevező „államszocialista” hatalom éppen meghirdtett elvei ellenére cselekszik, szigorú, hierarchiát és elnyomást vezet be a társadalmi életben az egyenlőség és a testvériség helyett, és ennek fejében még az anyagi jólétet sem tudja biztosítani. 1956 júniusában Poznańban lázadtak fel a Cegielski Művek munkásai. A hatóságok a tüntetőkbe lőttek, többen meghaltak. Aztán úgy nézett ki, hogy az áldozat nem volt hiábavaló: a PZPR élére új, népszerű vezető került: a nemrég még börtönben ülő Władysław Gomułka, akihez nagy reményeket fűztek. Később aztán benne is csalódni kellett. Ismeretes, hogy a magyar forradalom is a lengyel változások iránti szimpátiatüntetéssel kezdődött 1956-ban.
Gomułka lendülete néhány év alatt elfogyott, és hamarosan ő sem tudta az általa beígért életszínvonalat biztosítani. De az emberi jogokat sem. Begyöpösödött, saját igazához a végsőkig ragaszkodó, merev vezető lett ő is.
1968 márciusában a varsói diákok lázadtak fel, megkísérelve elfoglalni az egyetemeket. Az akkori tiltakozásokat, nagyrészt néhány történész hallgató szervezte, olyanok, akikről a későbbi események kapcsán még sokat hallunk: például

Jacek Kuroń (balra), a lengyel „vörös cserkészek” egyik szervezője, népművelő, polihisztor, elszánt és bátor vitatkozó és szervező, a kisebbségek lelkes kutatója, a népek és ideológiák közötti párbeszéd támogatója (Ő a rendszerváltás után fontos pozíciókat töltött be a Sejmben, de akkor is megőrizte vagányságát. Feltűnést keltett, hogy még miniszterként is farmerkabátban és farmernadrágban járt be az irodájába.)
Vagy Karol Modzelewski (az előző képen jobbra), akiből híres történész lett. (Állítólag később ő javasolta az 1978-ben megalakított szakszervezeti szövetségnek a Solidarność nevet).

És persze Adam Michnik, az író, akit már annyit dicsértem ezen a blogon.
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2011/12/talalkozas-adam-michnikkel.html
A hatalom az ő szervezkedésüket is leverte, és aztán eléggé aljas módon igyekezett elbánni velük: azt igyekeztek elterjeszteni a társadalomban, hogy a diákok akcióit a háttérből a hatalomba visszatérni akaró sztálinisták és zsidók irányították. Tulajdonképpen a munkásság és az értelmiség egymásnak ugrasztását kísérelte meg itt a hatalom.
1970-ben a Balti-tengerpart városainak munkásai kezdtek sztrájkba. Ekkor is sortűz volt a válasz. Erről is írtam már: erről készült az utóbbi idők egyik érdekes lengyel filmje a Fekete csütörtök (Janek Wiśniewski balladája) is.

http://www.youtube.com/watch?v=FpChZtmlKL8
Ekkor aztán megint az történt, ami 1956-ban: jött egy energikus új vezető, Edward Gierek nevű, aki leváltotta a pártvezetésben Gomułkát, és sikerült jó kiállásával a maga oldalára állítania a munkások nagy részét, akik úgy döntöttek, megbíznak benne, mert nemigen tehettek mást. És Gierekkel is ugyanaz történt, mint Gomułkával: kezdetben tényleg nagy lendülettel vágott neki a reformoknak, de aztán egyre kevésbé tudta teljesíteni saját (néha egyébként túlzó) ígéreteit, és a végén már csak puszta tekintélyére próbálta alapozni hatalmát.
1976-ban újabb nagy munkássztrájkok törtek ki, ezúttal Warszawában és Radomban. Ezeket megint erőszakkal fojtották el, és rafinált dolgokat próbáltak kitalálni az egész eltussolására. Ebben az évben azonban más is történt. Jacek Kuroń, Karol Modzelewski és Adam Michnik elhatározták, hogy létrehoznak egy szélesebb érdekképviseleti összefogást. (Kuroń és Michnik akkoriban a börtönből szabadulva gyári munkásként dolgoztak.) Rájöttek, hogy az eddigi szervezkedések egyik baja volt, hogy a diákok és a munkások nem álltak ki egymás követelései, és érdekei mellett, vagyis a hatalomnak sikerült a társadalmat, ha nem is atomizálnia, de jelentősen megosztania. Éppen ezért egy olyan ellenzéki szerveződést alapítottak ami különböző területen dolgozó, és különböző nézőpontú embereket hozott össze. Hiszen egy helyen voltak itt szocialisták, liberálisok, katolikusok stb. A szervezet neve Munkásvédelmi Bizottság (KOR – Komitet Obrony Robotników) lett. Többek szerint ez volt az első lépés a későbbi országos összefogás, a Solidarność felé.

Maga a Solidarność, mint szervezet 1978-ban alakult meg a Gdański Lenin Hajógyárban. Michnik valahol azt mesélte, hogy ő akkor éppen lebeszélni akarta volna a gdański munkásokat egy újabb szervezet alapításáról, óvatosságra intve. El is indult, hogy megbeszélje ezt velük, de a hatóságok lecsukták, mielőtt felszállhatott volna a gdański vonatra. (Csak két napig tartották benn.) Később ennek ő maga is örült.
A Solidarność elnevezés, mint már szó esett róla Karol Modzelewskitől származik. A pártfüggetlen szakszervezetet a hajógyári munkások kezdték kiépíteni, de későbbi sikere éppen abban rejlett, hogy sikerült többféle szakma képviselőit belevonni, előbb üzemi, majd területi alapon. Aztán amikor 1980 augusztusában a hajógyáriak elkezdték nagy sztrájkjukat, akkor egymás után több üzem is kiállt mellettük és sztrájkba kezdett. Szolidaritási sztrájkba. Ráadásul egy egész ország szurkolt nekik.

Ezért nem lehetett akkor, 1980 augusztusában akkor már erőszakkal megoldani a dolgot. Tudni lehetett, hogy hiába küldenének egy ármádiányi rohamrendőrt a Lenin Hajógyárra, más üzemek ettől nem csillapodnának le, sőt, csak rosszabbodna a helyzet, és megbénulna az ország. Így sok vita, tárgyalás és szentségelés után végül is megegyezés született a Párt és a munkások között, a nemzetközi média élénk érdeklődése mellett.

Az 1980 augusztusában Gdańskba sereglő újságírók között volt az angol Timothy Garton Ash is, aki aztán történészként könyvet írt a Solidarnośćról. (Ez magyarul is olvasható, A lengyel forradalom – A Szolidaritás címen.) Ő az eseményeket elemezve arra jutott, hogy az ilyen kedvező kimenetelhez több dolog szerencsés összejátszására is szükség volt. Leginkább egy ifjú munkásnemzedék fellépésére. Az ipari munkások 1/3-a akkoriban Polákországban 25 év alatti volt –állapította meg Ash. Ők egyrészt a nemzeti ellenállás legendáin nőttek fel, másrészt a szocialista munkásöntudat legendáin is. A sztálinista terrort már nem tapasztalták, meg tehát bátrabban nyilvánítottak véleményt. Ugyanakkor viszont meg kellett tapasztalniuk egyéb kellemetlen dolgokat: olyanokat, hogy mit jelent kilométeres sorokban állni az élelmiszerboltok előtt, majd a végén rájönni, hogy nincs hús vagy éppen wc-papír. Vagy eltűrni az üzemi párttitkárok, kiskirályok szívózásait. És így tovább. Elégedetlen, nyugtalan, utakat kereső, de sokszor megélhetéséért is küszködő nemzedék volt ez. Kellett nekik a közösség és a remény, amit a Solidarność vagy éppen az egyház vagy éppen maga II. Jan Paweł pápa személye adni tudhatott.
A Solidarnośćnak számos kiváló vezetője, legendássá lett alakja volt, de a leghíresebb közülük vitathatatlanul Lech Wałęsa, a Világ egyetlen Nobel-díjas villanyszerelője.

Őt a Solidarność megalakulása környékén rúgták ki a Lenin Hajógyárból, de régi melós haverjaival továbbra is kapcsolatban maradt. Nagy tekintélye volt, hallgattak rá. Amikor elkezdődött a nagy sztrájk, csak besétált a gyárba, és élére állt a kollégáknak. Nagyrészt ő vezette a tárgyalásokat a PZPR odaküldött képviselőivel. Ő írta alá a megállapodásokat egy legendásan nagy méretű piros tollal, amelyet a pápa képe díszített. Utána a vállukon vitték ki a munkások a gyár klubhelyiségéből. Mikor a gyárkapuhoz értek, ő felmászott a kerítésre, és kisebb beszédet rögtönzött a kint várakozó tömegnek. Derűsen bejelentette a győzelmet, és azt, hogy holnaptól felveszik a munkát. (Ő is, mert persze muszáj volt visszavenni.)
Ez évben megkapta a Nobel-békedíjat. A rendszerváltás után pedig ő lett a Rzeczpospolita Polska (Lengyel Köztársaság) első szabadon választott elnöke. Bár elnöksége alatt voltak kevésbé szerencsés húzásai, azóta is hősként tisztelik.
A tárgyalások másik vezetője egy Andrzej Gwiazda nevű elektromérnök volt.

A rendszerváltás után ő is képviselő lett, de hamar visszavonult az aktív politizálástól. Mostanában, úgy néz ki, eléggé meg van sértődve egykori harcostársaira, nem tudni, miért.
És ott van még Anna Walentynowicz a hajógyár egyik legjobb hegesztője (egykori sztahanovista), a Solidarność egyik alapítója.

Az ő kirúgása volt az utolsó csepp a pohárban, ami arra indította a Hajógyár munkásait, hogy 1980. augusztus 14-én sztrájkba kezdjenek. Anna Walentynowicz is volt képviselő a rendszerváltás után, aztán visszavonult. 2010-ben halt meg: ő is a tragikusan odaveszett Szmolenszkbe tartó gépen utazott.
És még egy valakit meg kell említeni: Jerzy Popiełuszko-t, a Solidarność káplánját, a papot, aki a mozgalom sok emberének nyújtott lelki támaszt és vigaszt.

Aztán vértanúvá lett: 1984-ben az állami Biztonsági Szolgálat „túlbuzgó” emberei agyonverték, és holttestét a Wisłába dobták. Pár nappal később fogták csak ki. A gyilkosokat börtönbe zárták, de hogy ki adta ki a parancsot, máig sem tudni. Jerzy Popiełuszko-t mindenesetre boldoggá avatták.

Hogy mi lett a gdański megállapodás aláírása után? 16 hónapig élhetett a munkásság azzal a szabadsággal, amit akkor sikerült kivívnia. Ezalatt 10 millióan léptek be a Solidarnośćba: Polákország lakosságának majdnem a negyede! (Párttagok is.) Aztán jött a hadiállapot, a betiltás, az üldöztetés, a fő vezetők börtönbe kerültek.

Igen, kicsit olyan ünnep ez a mai, mint a május 3-ai: utólag tudjuk, hogy az 1791-es Alkotmányt csak pár évig használhatta a szabad Lengyel-Litván Köztársaság, aztán jöttek az idegen hódítók és a felosztások. (Vagy mint nekünk március 15.: annak a végén is egy önvédelmi háborút látunk, ami majd tragikus vereséggel fog végződni.) De ahogyan Május 3. vagy a magyaroknak Március 15., úgy a polákoknak a Solidarność is erőt és reményt adott, és az alapot jelentette ahhoz, hogy 1989-ben mégiscsak meg lehessen csinálni a rendszerváltást, és valami újat lehessen kezdeni az addigi autokrata hatalom letávolítása után. Ki tudja sikerült volna-e így az 1980-as augusztusi napok nagy felszabadító felemelő példája mellett. Hozzáteszem, más kicsit a helyzet, mint Május 3-ával: végül is a Solidarność 1981 és 1989 között egy pillanatra sem szüntette be működését. Mindig ott volt, ha kellett illegalitásban, de működött, élt.
Manapság már nincs. Bár a mostani pártok a Sejmben rá hivatkoznak, és utódainak tartják magukat, de régi szakszervezeti szövetség formájában már nincs jelen. Csak mint történelmi emlék, ami nagyon sokat tud adni azoknak, akik meríteni akarnak belőle. Lehet, hogy nincs is szükség ekkora egységes szakszervezeti mozgalomra több millió taggal: hiszen jelenleg nincsen olyan egységes, veszélyesen terpeszkedő államhatalom, amellyel szemben a civil érdekeket érvényesíteni kell. Polákországban legalábbis jelenleg nincs.
De éppen mert az elnyomás és a túlhatalom elleni harc, a kisemberek összefogása és érdekérvényesítése örök jelenségek, és örök értékek is: jelen van, mint példaadó történelmi jelenség, mint megszívlelendő örökség, hagyomány. Tekintsünk rá ekként, és őrizzük meg emlékezetünkben!

Ki ő?

Mivel nem nagyon jönnek a kommentek (bár ezen azért nem kéne csodálkoznom, ha ilyen őrült hosszú bejegyzéseket írok, mint az előző), így elhatároztam, hogy kicsit interaktívabbá teszem a blogot, egy kis játékkal.
Első feladvány: találjátok ki, ki látható a képen. (Az illető híres, sőt általánosan ismert személy, szóval nemcsak afféle ismeretlen helyi híresség, akit csak én ismerek.) Elsőre a képről minden segítő információt leradíroztam, de később, ha kell, egy-kettőt majd könnyítésként megosztok Veletek.

Na jó, segítségként itt van az arca kicsit közelebbről is:

A megfejtéseket a kommentekbe várjuk.

Gorlicébe menő utazásomnak Diáriuma III. (Kraków, Szymbark, Gorlice)

Diarium itinerationis in Poloniam 2012

(Részlet Andrzej Wajda: A csatorna c. filmjéből)

Szóval, ismertek, tudjátok, mennyire rajongva szeretem Krakówot, és milyen szívesen vagyok itt, de nem gondoltam, hogy egyszer egy ilyen kellemetlen helyzetben fogok itt ragadni. Sőt, a helyzet nemcsak kellemetlennek, de elég reménytelennek is látszott.
Eleinte úgy álltuk körbe a csatornát, mint egy gyászoló gyülekezet, aztán Darakkal rángatni kezdtük a csatornafedelet, ami persze egy milimétert sem mozdult el. Aztán telefonáltunk a Konzulnak, hogy mi a helyzet. És a Konzul szerencsésre segítségünkre sietett.
Nem sokkal később kiért a helyszínre a csatornázási hivatal egyik furgonja. Egy hosszúhajú zömök, vidám fickó szállt ki belőle.
-Szevasztok emberek! Mi a helyzet?
Magyarul szólalt meg. Nekünk erre akkora volt az örömünk, mintha máris minden megoldódott volna, pedig a neheze még hátra volt. Az emberünkről kiderült, hogy magyar, itt dolgozik a helyi csatornázási vállalatnál és ismeri a Konzul Urat, így hát rögtön ő volt az, akit megkerestek, hogy segítsen nekünk. Következő nagy örömünk egy jó fél óra múlva az volt, mikor egy kisebb daruszerűséggel sikerült a csatornafedelet felemelni. (Nem gondoltuk volna, hogy egy csatornafedél ennyire nagy.) De ezzel még mindig nem volt vége, meg kellett találni a lenti esővízben a kulcsot. Megmentőnk azt kérte, keressünk egy vödröt. Embőce, Fecske és én háromfelé szaladtunk, hogy gyorsan kerítsünk egy vödröt valahonnan. Nem részletezem a reménytelen keresést, de én akkor már kezdtem végképp kétségbeesni. Szerencsére ott volt Embőce, akinek mosolygós optimizmusát nem lehetett letörni, és ezért nem is tudok elég hálás lenni neki utólag.
-Ezt a kalandot majd nevetve fogjuk mesélni az unokáinknak. –mondta többek között. Ez kicsit engem is helyretett.
A kulcsot végül nem találtuk meg. Egy idős házaspár segített rajtunk Zakopanéból (akik szintén a Konzul jó ismerősei voltak), akik kihívtak egy céget, akik ismertek egy autózárakkal foglalkozó céget. Ennek a cégnek a munkatársai aztán kiszerelték az autóból az indítót, és az alapján háromnegyed óra alatt lemásolták a kulcsot. Így nagy nehezen mégiscsak lett kulcsunk is, indítónk is.
Nagy hálálkodások következtek minden megmentőnknek, a magyar srácnak és az idős zakopanei párnak. Most inkább ezt sem részletezem, legyen elég annyi, hogy sok harc után, öreg este végre mehettünk úticélunk, Gorlice felé.
Kraków → Bochnia → Czchów → Nowy Sącz → Grybów → Gorlice

És már itt is vagyunk Gorlicében. De még itt sem volt teljesen egyszerű dolgunk, mert a szállást is meg kellett találni. És hiába volt meg az utca. A polákok sokszor majdnem olyan hülyén számozzák a házaikat, mint a királyaikat. (Talán egyszerűbb lenne, ha a házak esetén is vicces megkülönböztető neveket adnának számok helyett, mint a királyaiknak: Ferdeszájú, Görbelábú, Szemérmes… Lehetne ennek mintájára: Sokablakú, Hosszútetejű, Nagykertű…)
Mindegy végül is megtaláltuk a szállást, így sok nehézség után megérkeztünk, és még aludni is tudtunk egyet a másnapi programok előtt.

Gorlice két kis folyó, a Ropa és a Sękówka partján fekszik, járási és körzeti székhely is.
(A lengyel közigazgatás ugyanis így néz ki: a legnagyobb, megyének megfelelő közigazgatási egység a vajdaság (województwo), ebből 16 van az országban. A vajdaságokon belül vannak a nagyobb városok köré szervező körzetek (powiat), ezen belül pedig a kisvárosok vagy nagyközségek köré szerveződő gminák, amiket én járásoknak szoktam fordítani. (Ez azért jó, mert a járásokba általában független helyi embereket, civileket választanak meg elöljárónak, így jobban érvényesülhetnek a helyi érdekek.) Gorlice a Małopolskai („Kis-Lengyelországi”) Vajdaság Gorlicei körzetében fekszik, és Gorlice járás (gmina) székhelye.)

(a Małopolskai Vajdaság címere)

(a Gorlicei Körzet címere)

(Gorlice járás címere)

(Gorlice város címere)

A várost valamikor a XIV. században alapította egy Dersław Karwacjan nevű lovag,

akiről sokáig azt hittem, hogy két ember: Dersław és Karwacjan, a két jó barát, de kiderült, hogy a Karwacjan családból való Dersław lovag ő. Egyébként III. Kazimierz király jó embere volt ez a bizonyos Dersław, vagyis a mi Károly Róbert királyunk sógoráé.
Állítólag a Ropa folyó völgye volt az első hely Polákországban, ahol kőolajkitermelésbe kezdtek vállalkozó kedvű emberek, valamikor a XIX. században. (Talán ezért is van, hogy a kőolaj lengyelül ropa naftowa). Ma Gorlicében kb. 28 ezren laknak. Régen persze itt is voltak németek, ukránok és zsidók, ma már inkább csak polákok.
Ennek a városnak is megvan a maga Főtere azaz Piaca, avagy Rynekje. Furcsasága, hogy ez a Főtér a legtöbb hasonló ilyen hellyel ellentétben lejt. Ami végül is nem csoda, lévén, hogy az egész város hegyoldalra épült, de azért kevés ilyen helyet láttam. Előnye az egésznek, hogy a Városháza így még magasabbnak tűnik, ezáltal még nagyobb hatalmat és méltóságot sugároz.

Másnap reggel díszbe vágtuk magunkat, majd először is a Járási Hivatalhoz mentünk, mivel oda volt megbeszélve a találkozó a zenekarral és a helybeli előkelőségekkel. Dersław Karwacjan szobránál már ott vártak minket a Patkófiak az apjukkal együtt, és ott volt segítőnk és kalauzunk, Molnár Imre a varsói magyar alkonzul is, akinek szintén nagyon hálásak vagyunk máig is, azért, hogy megszervezte nekünk az utat, és segített a nehéz szituációkból is kikecmeregni.
Egyébként az ő személyes története is érdekes. Szlovákiai magyar egyetemista volt, amikor bekapcsolódott az ellenzéki mozgalomba a ’80-as években, és ekkor hallott először a lengyel ellenzék szervezettségéről, meg aztán a Solidarnośćról. Éppen a Solidarność iránti lelkesedésből és az ő tanulmányozásukra kezdett lengyelül tanulni, és Polákországba utazgatni. Mindezt akkor is folytatta, amikor Polákországban hadiállapotot vezettek be a Solidarność letörésére. Ő maga azonban akkor már nem CsehSzlovákiában volt egyetemista, hanem Magyarországon: előbb Szegedre, aztán Budapestre jött. A többi aztán alakult magától: a rendszerváltás után diplomata lett belőle, és igyekszik mindenféle színes kulturális programokat szervezni a magyar-lengyel barátság ápolására. Aki kíváncsi a történetére részletesen is, annak megintcsak ajánlom, hogy olvassa el Grzegorz Górny és Paweł Cebula Magyar kapcsolat című könyvét, amelyben Molnár Imrén kívül még négy egykori magyar ellenzéki aktivistával készítettek interjút arról, hogyan lettek Polákország rajongói.
A Járási Hivatalnál autóba szálltunk, és rögtön ezután indultunk is a Pustkai-erdőbe. Pustka erdeiben vannak ugyanis azok a katonai temetők, amelyekben az I. világháború itteni 1915-ös nagy csatájának halottai nyugosznak. Ez a csata volt az (1915. május 2-a és 5-e között), amelyet a történelem gorlicei áttörés néven tart számon.

Ez volt az Osztrák-Magyar Monarchia egyik nagy katonai sikere, melynek során a Központi Hatalmak (az OMM és Németország) csapatai áttörték a frontot és sikeresen visszaszorították az orosz csapatokat szerte a Kárpátokban. Mivel Oroszország és az OMM is rendkívül soknemzetiségű ország volt, ezért aztán elég sokféle nemzetiségű katona nyugszik ezekben a völgyekben. Három nagy temető található itt, az egykori harcok helyén, Gorlicétől nyugatra, Łużna és Staszkówka között (120-as, 122-es és 123-as sorszámmal jelölve). És van számos kisebb temető is van, általában azokon a helyeken, ahol katonai kórházak voltak, így az ilyen kisebb helyeken általában csak egy-egy hadsereg katonái nyugszanak.
Mi most a legnagyobb, a 123-as számú temetőbe mentünk. Ott volt Molnár Imre konzul és a helyi hatóságok képviselői: Mirosław Wędrychowicz, a Gorlicei körzet sztarosztája (elöljárója)

és Kazimierz Krok, Łużna járás bírója.

(Az erdő, és így a három temető már nem a gorlicei, hanem a Łużnai gminához tartozik.) És még itt volt az önkormányzatok néhány tisztségviselője is. A małopolski vajda nem volt itt.
Az erdőbe lépve az ember először az oroszok nyughelyét látja meg, amiket onnan lehet felismerni, hogy a sírokba pravoszláv kettőskeresztek vannak tűzve.

Továbbhaladva aztán meglátjuk a hegyoldalt, ahol az elesettek emlékműve áll, körülötte pedig egyik oldalról a németek, másik oldalról a Monarchia katonáinak sírhelyei.

A temető felépítését és kialakítását a járásbíró mutatta be nekünk. Elmondta, hogy ez a legnagyobb itteni ilyen első világháborús katonai temető, kb. 1200 ember van eltemetve itt, 892 egyéni, és 46 közös sírba. Az emlékhely tervezője egy Dušan Jurko nevű szlovák építész volt. Valamikor, a két világháború között egy kápolna is állt itt, de az leégett a ’80-as években, most gyűjtik a pénzt a felújításra. Remélik elkészül a csata századik évfordulójára.
Egyébként igazán szép ez a temető, éppen nyughelynek való. Nagy fák alatt, békében fekszenek együtt az egykori ellenségek, akiket a halál végképp összehozott. Állítólag még mikor a csata folyt, akkor jóval kopaszabb volt a hegy, nehezebb volt fedezéket találni, ezért is haltak itt meg annyian, akik itt rohamoztak.
A járásbíró köszöntője után megindultunk felfelé a meredek hegyoldalon. A konzul ment elöl, vitte a Nagykövetség koszorúját, utána a lengyel tisztviselők a maguk koszorúival, aztán Darak a miénkkel, oldalán Embőcével, mögöttük pedig Fecske, Kerekszem és én egy-egy mécsest vittünk. Leghátul pedig a Patkófiak a hangszereikkel. Fent a hegy tetején pedig már várt minket néhány katona az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadseregének kékes „csukaszürke” egyenruhájában, kezükben puskákkal, feltűzött szuronyokkal, ahogy azt tiszteletadáskor kell.

Mikor aztán a tetőn felsorakoztunk, az osztag parancsnoka (szégyenszemre nem emlékszem milyen rangú volt) kezében karddal odaállt az első sor elé. Először a legmagasabb rangúnak jelentett.
-Wicekonzul Úrnak tisztelettel jelentem, a Nowy Sączi 20. Cs. Kir. Gyalogezred itt jelenlévő tagjai a katonai tiszteletadásra készen állnak.
Majd ugyanezt megismételte a sztarosztának és a járásbírónak is. Lengyelül jelentett mindenkinek, pedig én elsőre azt hittem magyarok a katonák, akik itt állnak. Aztán sorban elhelyeztük a koszorúinkat és a mécseseinket a katonák emlékművén, miközben a Patkófiak egy szép halottkísérőt játszottak a háttérben.

Már említettem, hogy mi is hoztunk külön koszorút az emlékműre. Nem fogalmaztuk meg pontosan, hogy kinek a nevében (a magyar ifjúságéban, az együttesében vagy kiében), de ez nem is fontos. Csak annyit írtunk a koszorú szalagjára: „Dicsőség a Hősöknek!”. És lengyelül is ugyanezt: „Chwała Bohaterom!”. (Bár utólag eszembe jutott, hogy inkább talán azt kellett volna ráírni: „Dicsőség az Elesetteknek!” azaz „Chwała Poległym!”, de jó volt így is.)
Aztán mondott egy beszédet Molnár Imre, igazán szépen és ékesen, és hasonlóan szép ékesszóló beszédet mondott Mirosław Wędrychowicz sztaroszta is. Molnár Imre azzal kezdte, hogy ez a hely egy kicsit olyan lehet nekünk, magyaroknak, mint a polákoknak a Monte Cassino hegyén lévő II. világháborús temető. És hogy milyen fontos, hogy itt is polákok és magyarok harcoltak együtt, mint a történelem folyamán annyiszor. (Igaz ugyan, hogy ha kekeckedni akarnánk, hozzátehetnénk, hogy itt nem a nagy „ezeréves fegyverbarátság” vezette az itt rohamozó magyarokat és polákokat, csak azért mentek együtt, mert az Osztrák-Magyar Monarchia egy nagy olvasztótégely volt.) Aztán kitért arra, hogy milyen fontos, hogy most itt vannak az ifjúság képviselői is, mert az itteni katonák hősiessége és szívóssága példamutató, stb. Végül azt mondta, nem szabad hagyni, hogy még egyszer ilyen tragédia történhessen, amilyen a világháború volt. Hozzátette: reméli, hogy a századik évfordulón még több magyar fiatal lesz itt.
És hasonlóan beszélt a sztaroszta is. Az elején példamutató hősöknek nevezte az itt harcoló katonákat, majd a végén mégiscsak elmondta azt is, hogy igazából kényszerből voltak itt, és ez az egész nagy mészárlás voltaképpen egy tragédia volt.
Kicsit furcsa nekem ez a kettősség, hogy „példamutatónak” nevezzük azokat a szerencsétlen kiskatonákat, akiket idelöktek meghalni valami ki-tudja-milyen nagyhatalmi érdekekért, másfelől éppen csak megemlítjük, hogy ez azért mégsem volt szép dolog. Brá szerintem nincs ellentmondás, ha hangsúlyozzuk: ezek a katonák az adott körülmények között álltak helyt hősiesen, de kötelességünk azon munkálkodni, hogy ilyen körülményeket ne termtsünk még egyszer, inkább olyanokat, amikben az ember más területen mutathatja meg a kiválóságát. Jó, ha ezt hangsúlyozzuk minden frázis mellett. Egyébként hozzá kell tenni: az itt harcoló magyarok és polákok tényleg a hazájukat védték, hiszen a magyarok nem akarták engedni, hogy az ellenség átjusson a Kárpátokon, és a polákok célja is az volt, hogy szülőföldjükről visszaszoríthassák az ide behatolókat.
A sztaroszta után még a járásbírót is unszolták, hogy szóljon egy pár szót, és ő szólt is, de elég röviden. (Ami az önkormányzat több dolgozója szerint elég szokatlan tőle.) Aztán a végén még elénekeltünk magyarul néhány első világháborús katonanótát. Például ezt „Kimegyek a gorlicei harctérre”. (Természetesen így.) Az utolsó versszak utolsó pár sorát („Lengyelország közepébe’ lesz a sírom, / Édesanyám, arra kérem, ne sírjon.”) Molnár Imre lengyelül is elénekelte:

W środku Polski my będziemy pochowani,
Matko nasza, nigdy nie płacz za nami!

(Gondolom szándékosan énekeltünk Lengyelországot és nem Galíciát, habár Gorlice messze van Polákország közepétől.)

Ezután még egyszer körbejártuk a temetőt, megnéztük hol fog állni a kápolna, ha majd újra felépítik, és aztán csendesen beszélgetve megindultunk lefelé. A sztaroszta meglepve vette észre, hogy tudok lengyelül, és kérdezgetni kezdett, hogy honnan, és mik a további terveim. Nagyon megörült, mikor mondtam, hogy többek között a nagy parasztvezérről Wincenty Witosról akarok könyvet írni, aki Tarnów környékéről származott, és ezen a vidéken (többek között itt, Gorlice környékén) kezdte el szervezni a pártját, még a Monarchia idején.

Aztán Irány Szymbark!

Ezután egy remek ebéd várt ránk, immár Szymbark falujában, ahol egy kulturális fesztivál zajlott éppen, ahová mi is hivatalosak voltunk, mint fellépők. A fesztivál neve (igazán művészi és egyben megtisztelő módon) Találkozások Magyar Ösvényeken volt. Vagyis arról a kereskedelmi útról volt hivatott megemlékezni, ami ezen a részén vezetett Polákországnak, és amely az északi népekkel összekötötte Magyarországot (főleg az egykori Felső-Magyarországot).
Szymbark Gorlicétől délnyugatra fekszik, pár kilométerre. Egykor itt volt a Gładysz-család székhelye, akik ezen a vidéken nagy birtokokat kaptak szolgálataikért III. Kazimierz királytól. Valószínűleg ők telepítettek ide német családokat is, akik ezt a helyet Schönbergnek nevezték el, állítólag ennek a lengyel félrehallása a Szymbark. A falu két legnagyobb nevezetessége egy kastély és egy skanzen, egymás közvetlen szomszédságában. A kastély egy szép reneszánsz építmény, de afféle magas falú, várszerű, ami valamikor sok lehetett Polákországban, de mára kevés maradt.

Azok a nemesi lakóépületek, amelyek máig megmaradtak, inkább afféle alacsonyfalú, és inkább széltében nagy, kényelmes barokk vagy klasszcista kúriák, nem pedig ilyen várszerű építmények, mint ez. Tehát ez egy ritka épület, és művészettörténetileg nagyon érdekes. A kastély mellett egy vendéglő is van; külsőre amolyan igazi régimódi falusi csárda kinézetű, már amilyen egy itteni csárda volt.
A skanzen a vidék paraszti építészetének emlékeit őrzi: nemcsak a polákokét, hiszen nemcsak ők éltek ezen a vidéken, hanem például a lemkókét is, akik tulajdonképpen a ruszinok egyik törzse. Ortodox vallásúak és egy sajátos ukrán nyelvjárást beszélnek.
A fesztivál programjai főleg a skanzenben zajlottak, de néhány a kastély udvarán is volt. Amikor megérkeztünk, a kastély és a kastély és a skanzen között (a kettőt csak egy keskeny lejtős út választja el egymástól), már ott várt minket Janusz Zięba, a kastély igazgatója. Vele már váltottam pár e-mailt elindulásunk előtt. Ékes angolsággal írt, és meglepődött, hogy én ékes lengyelséggel válaszoltam neki. Most személyesen is megismerkedtünk: nagyon kedves, mindenkihez udvarias ember. De mint kiderült, sokkal jobban ír, mint beszél angolul. Kértem, hogy angolul beszéljen, hogy mindenki megértse, de egy idő után mindig valahogy áttért a lengyelre. Egyébként mellénk adott egy nagyon kedves és lelkes lányt is segítőnek. A lány viszont jól tudott angolul. Nataliának hívták, földrajzot tanul Krakówban, a Jagiełło Egyetemen. Egyébként egy közeli kis faluból, Ropicából jött, de ilyenkor nyáron itt dolgozik a kastélyban, mint idegenvezető. Minket is ő vezetett körbe ezen a szép reneszánsz lakosztályon, minden emeletet megmutatva. Mondjuk a kastély hiába több emeletes, azért viszonylag szűk kis épület, szóval nincs benne annyira sokminden, mint akár egy átlagos nemesi kúriában. Néhány díszfegyver és szőnyeg a falon, egy-két vegyészeti eszköz, és ennyi.
De most még ezt is csak sebtében tudtuk megnézni, mert rájöttünk, hogy vissza kell ugranunk Gorlicébe, mert egy-két dologra még szükségünk lesz a fellépéshez.
De még mielőtt visszaindultunk volna, benéztünk a skanzenbe, milyen programok vannak. Nem volt rossz, amit láttunk. A nagy tágas udvaron állt a színpad, körülötte padokon a nézők, mellettük még egy-két sátor is elfért. Ezekben a magyar és az ukrán konyha finomságait lehetett megkóstolni (beleértve az ukránba most a lemkót is). A magyar konyhát főleg mindenféle jobbnál jobb kolbászok reprezentálták egyfelől, másfelől a különböző magyar borok, amik az utóbbi ezer évben mindig népszerűek voltak Polákországban. A színpadon egy helyi lengyel néptáncegyüttes táncolt.

Ha valaki megnézte őket, és aztán később megnézett minket is, talán jól láthatta a különbséget a lengyel és a magyar néptáncmozgalom között. Polákorzságban, mint minden másban, itt is sokkal nagyobb szerep jut a regionalitásnak. Mármint olyan értelemben, hogy egy-egy helyi tánccsoport főleg a saját vidékének a hagyományait őrzi, nagyon távoli vidékekét nem veszi elő. Így aztán a tánc és zene elemei néhány helyen nagyon jól fennmaradnak regionális szinten. (Más kérdés, hogy sok hely van, ahol már tényleg csak színpadon kerülnek elő a helyi táncok, bulikban már egyáltalán nem.) Magyarországon minden tánccsoport táncol mindenfélét, de főleg mindenki erdélyieket akar tanulni, és mindenki mindent minél pontosabban akar megtanulni. Ezzel szakmailag magas szintre lehet jutni, viszont elvész az az érzés, hogy valami a „miénk”, azaz a mi szűkebb közösségünké. Így helyi szinten kivesznek a hagyományok, a néptánc szubkultúra lesz, viszont jobban benne marad a kollektív tudatban, hogy van ilyen, és hogy ez nemzeti kincs. (Ha ugyan lehet a néptáncot „nemzetinek” nevezni, de erről majd máskor.) Na és persze a néptánc része a szórakozásnak is, vannak táncházaink, ahol modern módon fenntarthatjuk ezeket a hagyományokat. Polákországban is van ilyen, de nem ennyire kialakult és kiforrott formában, mint nálunk. De erről is majd máskor.
Láttam az udvaron sétálgatni néhány katonát is. Volt közöttük, aki Napoléon lengyel hadseregének egyenruháját hordta

(amelynek parancsnoka az a Józef Poniatowski herceg volt, akiről már megemlékeztünk egyszer a blogon)
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2012/05/alkotmany-unnep-baratainknal.html
Azon belül is a lovasokét, a büszke ulánusokét.
Volt, akin meg éppenséggel kozák egyenruha volt.

Mint kiderült, ők aztán lóra szálltak, és egy külön kis műsort tartottak, mindenféle látványos lovasmutatványokkal.

Sajnos ebből sem láttunk sokat: vissza kellett térnünk egy rövid időre Gorlicébe, elhozni néhány cuccot. Így aztán sajnos a zenészeink koncertjéről is lemaradtunk, amit nagyon bántunk.
Mikor visszaértünk, azt láttuk, hogy a skanzen kapujában a Wicekonzul Úr nagyon ijedten és sürgetően integet.
-Megváltozott a program –mondta. – Egy csomó mindent elmosott az eső, úgyhogy hamarosan ti jöttök.
No, szerencse volt, hogy visszaértünk. Egyébként tényleg az történt, hogy Szymbarkban egész nap szitált az eső, ezért néhány programpont elmaradt, többek között annak a lovagrendnek a bemutatója is, akik ott táboroztak a kastély parkjában, középkori hadisátrakkal. (Láttuk őket, mikor először idejöttünk.) Így hát korábban került ránk a sor.
Így aztán mi táncosok odavonultunk a színpad mellé, ahol a zenészek már vártak minket. De még nem kellett felmennünk a színpadra, mert a rockzenekar, akik előttünk voltak a színpadon (Doors to Heavennek hívták őket) még játszottak egy ráadás számot. Meg még egyet. Aztán még egyet. Szóval volt még idő.
-Na, hogy ment a koncert? –kérdeztük a Patkófiakat.
Elmondták, hogy nagy sikerük volt ezzel az autentikus magyar népzenével, mindenki tapsolt, aztán egyesek még külön is odajöttek gratulálni nekik. A zenéjükhöz. Egyesek meg külön gratuláltak nekik az országuk Nagyhatalmú Narancsos Főnökéhez, aki olyan szép rendet rak ottan nálunk.
Mikor ezt mesélték, felforrt az agyvizem. Ha ez egyedi eset lenne, simán kiröhögném, aki ilyeneket mond, de nem először és nem másodszor hallok ilyeneket lengyel nyugdíjasoktól. (Igaz, most csak közvetve hallottam.) Így elöntött a düh. És szerettem volna pofonvágni valakit. Először is azt a külföldit, aki nem élt az utóbbi tizenkét évben Magyarországon, de azért lelkesen elmagyarázza nekem, hogy milyen jó dolgom van nekem, hogy egy ilyen Vidám Barakkban, egy ilyen remek jó fej Bölcs Vezér zsarnoksága alatt élhetek. De erre az illető külföldi nem szolgálna rá, nyilván nehezebb neki kiszűrni a hülyeségeket a rá öntött információkból. Hanem azokat már tényleg pofoncsapnám, éspedig nagyon, akik úgy tesznek, mintha a magyar népművészet kincsei azok valamiféle Bölcs Vezértől jövő kegyadományok lennének, és a népnek eszébe sem jutna mondjuk szépen táncolni, ha a Bölcs Vezér nem mondaná. De a legnagyobb pofont azoknak adnám, akik azt hiszik nyugodtan mondhatnak ilyeneket, mert, aki parasztzenével és paraszttánccal foglalkozik, az biztosan valami régimódi jobbágylelkületű ember aki alázattal, sőt lelkesen hajtja a fejét bármilyen nemzeti színűre vagy kalocsai mintásra festett igába. Nem addig a’!
(„Nem hallottátok Dózsa György hírét?”

Budai Nagy Antalét? Esze Tamásét? Petőfi Sándorét? Várkonyi Istvánét? Áchim Andrásét? Veres Péterét? Muharay Elemérét? Vitányi Ivánét?)
Csak ez villant át az agyamon.
-Áaaaaaaaarrrrrrrrgggghhhhhhhghh! –mondtam hangosan, mérgesen.
Szerencsére olyan ember vagyok, akinek egy ilyen kiáltással el is száll a dühe. Megnyugodtam. A többiek meghökkenve meredtek rám.
-Na, mi lesz? Megyünk fel? –kérdeztem, immár lazán.
Szerencsére nem volt idő mindenféle baromságokkal foglalkozni. Menni kellett fel a színpadra, így azt ami előtte volt, egy pillanat alatt elfelejtette mindenki. Én is.
A színpad fedett volt, de azért nem tudott teljesen száraz maradni. Csak „szigetekben”. Sebaj, majd táncolunk ezeken a szigeteken.
Elsőként a Patkófiak léptek fel a színpadra. Hangszereiket kezükbe fogva megálltak, és széttekintettek a megcsappant számú, de igen lelkes nézőseregen, méghozzá olyan hetykén, hogy önkéntelenül is a három nagy orosz hős jutott eszembe a dombtetőn, Viktor Vasznyecov festményéről.

(balról jobbra: Dobrinja Nyikityics, Ilja Muromec és Aljosa Popovics)
Aztán a Patkófiak udvariasan a színpad szélére húzódtak és felléptünk a színpadra mi, táncosok. Én is szétnéztem. Pan Janusz Zięba beharangozott már minket, de tudtam, illene mondani valamit.
-Üdv mindenkinek! Köszönjük mindenkinek, aki segített, hogy itt lehessünk. Mi vagyunk a Regösök. Dallal és tánccal regélünk nektek a szülőföldünkről. Illetve sokkal inkább a népünkről, azokról, akikkel egy nyelvet beszélünk. És mindazokról is akikkel nem beszélünk egy nyelvet, de ugyanarra a zenére táncolunk, együtt vagy külön, de egymástól is tanulva. Haj regö rejtem!

És rákezdtük.

A fellépés mesésen sikerült. Lehetett benne hibát találni, azt én is éreztem, meg beszélhettem volna kevesebbet is, de sikerünk az volt. Érdekes módon a helybeli plébános volt a leglelkesebb, aki a műsor végén tapsolva magyarul kiáltotta:
-Köszönjük, köszönjük!
Ez a plébános később is odajött hozzánk beszélgetni. Csak úgy ömlött belőle a szó. Nagyon tetszett az az őszinte öröm, ami belőle áradt. Nem erőltetett magára semmiféle mesterkélt méltóságot, hagyta, hogy elkapja a lelkesedés. Úgy pörgött, mint a búgócsiga, nem lehetett volna lelőni se. Mesélte, hogyan járt legutóbb Magyarországon (Nyíregyházán), és kérdezgetett a mi dalainkról táncainkról. Aztán meg is hívott minket magához. Arra gondoltam, tényleg el kéne menni hozzá. Aki ennyire tud lelkesedni, az másoknak is hatalmas energiát tud adni, márpedig ez a fajta segítség lenne a papi hivatás lényege. Szóval érdemes lenne ezzel az emberrel egyszer hosszabban beszélgetni.
A fellépés utáni következett a vacsora a kastély udvarán álló fogadóban. Én pont Natalia mellé ültem le, így amíg a kajára vártunk egy jót beszélgettünk. Natalia valami miatt még mindig inkább angolul szólt hozzám, talán mert nem akarta, hogy a többiek úgy érezzék, ki vannak rekesztve a beszélgetésből. Vagy egyszerűen csak gyakorolni akart. Többek között mesélt a falujáról Ropicáról, és a vidékről, különösen pedig annak híres szülöttéről Ignacy Łukasiewiczről.

Ez az Ignacy Łukasiewicz egy vegyész (és gyógyszerész) volt a XIX. században, ő jött rá arra, hogy a Ropa folyó völgye tulajdonképpen egy egész jó kőolajlelőhely. És amellett arra is rájött, hogy a kőolaj, mint nyersanyag előtt nagy jövő áll, ezért nagyon ösztönözte az itteni olaj kitermelését. Ezzel pedig nagyban fellendítette a vidék iparát, éppen ezért máig is nagyon tisztelik őt a Ropa völgyében. Róla is egy csomó minden van elnevezve.
Közben Hírmondó és Képhozó a lengyel nyelvű étlapot böngészték át, puszta kíváncsiságból. Remekül szórakoztak például azon, hogy a „halak” az lengyelül „ryby”.
A vacsora után Natalia még egyszer körbevezetett minket a kastélyon, amit délután csak amolyan kutyafuttában volt időnk megnézni. Mikor a legfelső lakószintre értünk, a Patkófiak azt mondták:
-Hamarosan mennünk kell, ezért még egyet szeretnénk játszani nektek.
És előkapták a hangszereiket, és tényleg játszani kezdtek. Én eléjük álltam, és eljártam egy kalotaszegi legényest. Aztán Darak is. Aztán egy kalotaszegi csárdást és egy szaporát is játszottak, amelyben mi ketten legények minden leányt megforgattunk, Darak egy időre még Nataliát is bevonta középre. Szép volt. Furcsa és felemelő, ahogyan a szilaj parasztzene és a tánc bejárta ezt az előkelő helyet. Vajon mit szóltak volna a Gładyszok, ha hallják, látják? Volt egy olyan érzésem, hogy hallják és látják, és itt járó szellemeik mosolyogva, elismerően bólogatnak.
A kastélyból kijőve még az egykori istállóba is benéztünk, amelyben ma afféle lószerszámmúzeum működik, szebbnél szebb nyergekkel, kantárokkal és hámokkal, és néhány ulánus és nehézvértes (azaz lengyel szóhasználattal: huszár) egyenruhával.
Ezután elbúcsúztunk Nataliától és pan Janusztól, sűrű hálálkodások közepette. De utána el kellett köszönnünk Képhozótól, Hírmondótól és Merésztől is, akik apjukkal együtt hazaindultak. (Furcsa volt, hogy pont most, ebben a koromfekete éjszakában akarnak utazni.) Vajon mikor találkozunk velük újra?
Mi öten, Fecske, Embőce, Kerekszem, Darak és én viszont Gorlicébe indultunk vissza. Mint mondtam, késő éjszaka volt, de valahogy mégsem tudott elálmosodni senki, ezért úgy döntöttünk, sétálunk még egyet a városban, Gorlice meredek utcáin.
Sokfelé keveregtünk, emberrel is alig találkozva. (Csak egy külsőre némileg Zagłoba uramra emlékeztető taxisofőrrel elegyedtünk beszélgetésbe.) A város nyugodt volt, nagy, barátságos és mégis titokzatos. Mi ajól végzett munka örömével sétáltunk, arra gondolva, hogy lehet, hogy leraktuk egy új táncegyüttes alapjait.
A Ryneken egy szökőkút állt, de most éjszaka nem működött. (De az sem rémlik, hogy nappal működött volna.) Így teljesen szárazon csak egy csomó márványkocka volt egymás mellé pakolva. Gondoltunk egyet, és megint bekapcsoltuk Darak mobiltelefonját. Megszólalt a gyönyörű bonchidai román forgatós (învîrtita) zene, hosszan szépen líraian. Kerekszem énekelt, Darak pedig felpattant a márványlapokra magával húzva Embőcét. És aztán én is melléjük ugrottam, magammal húzva Fecskét. És táncolni kezdtünk…
Itt a gyönyörű învîrtita képével fejezem be mostani małopolskai kalandjaink elmesélését. Öt magyar járta forogva az ünnepélyes lassú zenére egy kockákból összerakott szökőkút tetején egy lengyel városban a Beszkidek lábánál. Valahova megérkeztek. Hagyjuk most őket ott táncolni ebben a boldog időtlenségben, amiben vannak. Hamarosan valószínűleg még találkozhattok velük.
(Vége)

Gorlicébe menő utazásomnak Diáriuma II. (Tarnówtól Krakówig)

Diarium itinerationis in Poloniam 2012

„Boldog bűnösnek Isten megbocsát.”
( -mondta egy pap Jancsó Miklós Fényes szelek c. filmjében a kolostor területén táncoló népi kollégistákat látva.)

Szóval Tarnówban voltunk, és elindultunk, hogy megcsodáljuk ezt a szép nyugis és hangulatos kisvárost éjszaka. Nem volt benne olyan nagy élet, csak mint egy átlagos magyar vagy lengyel kisvárosban. De az utcák igazán szépek voltak így, az éjjeli megvilágításban. Sétáltunk a macskaköveken, míg elértünk a város főteréig, vagyis a Rynekig. Mint minden hasonló lengyel városban, a Főtér itt is szép tágas, közepén a Városháza áll, egy nagy toronnyal, oldalt pedig kisebb sétálóutcák ágaznak le a Rynekből. Körbejárkáltuk a főteret, majd az említett sétálóutcák egyikén egy éjszakai boltban vettünk egy üveg mézbort, ami szerintem a legjobb lengyel pia, mindenféle sör és vodka előtt. Aztán visszatértünk a Rynekre és újra körbejártunk.
Végül kilyukadtunk a város legnagyobb templománál, amit azt hiszem Gniezno nagy érsekéről, Szent Stanisławról neveztek el. Stanisław olyanfajta vértanúja a korai lengyel egyháznak, mint a magyarnak Gellért püspök, noha a halála inkább Thomas Becketre, a canterburyi érsekre emlékeztet, akit szintén a királlyal való vitája miatt tettek el láb alól túlbuzgó lovagok. Stanisławot egy heves vitájuk után II. Bolesław király (a Merész, a Kegyetlen, a Bőkezű) személyesen szúrta le, aztán mivel még mindig haragudott rá, darabokra is vágatta. Másnapra azonban a halott püspök darabjai csodálatosan egybeforrtak, így lehetett tisztességesen eltemetni. Pont ez az egy nap kellett Bolesławnak is, hogy lecsillapodjon, és keservesen megbánja tettét, és mint II. Henry Thomas Becketet, ő is megkövesse az egyházfőt. Stanisławot nem sokkal később szentté avatták.
A róla elnevezett templom szép, magastornyú téglaépület. Előtte egy szobor, azonban nem Stanisławé, hanem Karol Wojtyłáé, a krakkói püspöké, aki aztán II. Ioannes Paulus (Jan Paweł) pápa néven vonult be a világtörténelembe. Mi most kicsivel odébb telepedtünk le, elővettük az üveg mézbort, kibontottuk, és inni kezdtünk, éltetve egymást, közös vállakozásunkat, majd felváltva Polákországot és Magyarországot. A remek italtól természetesen jó kedvünk kerekedett, Darak elővette a mobiltelefonját és idevarázsolta róla nekünk a Vajdaszentiványi Bandát. Nem sokkal utána aztán táncba is vitte Embőcét. Végül is magyar néptáncregyütteseknek szép szokása mindenféle idegen városok kövein táncolni vígságban, a régi magyar falvakban pedig nem volt szokatlan az sem, hogy vasárnap délutánonként a templom előtt táncolt a falu közössége. Ezt azonban nem mindenhol tartják jó ötletnek.
Amikor odaérkeztünk a templomhoz, még teremtett lélek sem volt az utcán, azonban amikor megszólalt a zene, egyszercsak ott termett egy ember meg egy kutya. Az embernek kissé csöves külseje volt, a kutyát pórázon vezette maga mellett. A férfi odajött hozzánk, és magyarázni kezdett. Azt magyarázta, hogy ezt azért mégsem illik, templom előtt enni-inni, ez nem szép. Pláne táncolni. Oké, mondtuk elmegyünk. Bár a templom előtti téren, az épülettől pár méterre meg ott volt egy magas oszlopon álló barokk Mária-szobor, nem tudom, azt tolerálják-e a jámbor polákok, ha azalatt iszunk. Végül is nem álltam meg, hogy mikor öt méterre eltávolodtunk a templom nagy téglafalától, ne szóljak oda az emberünknek:
-Itt már szabad inni?
Aztán tíz méter után megint visszaszóltam:
-És itt?
Ezt persze utólag kicsit szégyellem. Végül az ember és a kutya otthagytak minket, mikor látták, hogy a templom előtti kis tér másik végében, egy katolikus könyvesbolt előtt telepedtünk le. Úgy látszik, az már oké volt.
-Eh! –mondta Fecske – szerintem semmi baj nincs ezzel, hogy itt táncolunk. Végül is vidámak vagyunk. Szerintem Isten ilyenkor lenéz ránk és mosolyog.
Igazat adtam neki, bár hozzátettem magamban, hogy én sem viselkedtem szépen. Mi vagyunk itt a vendégek, tehát tiszteletben kell tartanunk a házigazda szokásait. Persze lehet, hogy attól félnek, hogy ha mézbort iszik az ember, féktelenkedni kezd, esetleg összetöri saját fején az üveget, mint a nagy garabonciásnak, Onufry Zagłoba uramnak volt szokása a Tűzzel-vassalban.

A maradék mézbort már hamar megittuk. A zenét újra bekapcsoltuk, de táncolni már nehezebb volt, mert lejtett a kövezet. Mikor kifogyott az ital, visszaindultunk a szállásunkra, de nem sietve, csak amúgy komótosan, andalogva Tarnów szép utcáin.

Másnap pedig irány következő úticélunk: Kraków.
A lengyel útviszonyok szemmel láthatóan semmit sem javultak Małopolskában amióta utoljára ott jártam, így elég lassan haladtunk előre.
Tarnów → Bochnia → Kraków

„És valahogy mindig Krakkó lett a középpont. Az első vagy egyedüli állomás. Ahol tervezni lehetett, merre tovább, és ahová vissza lehetett térni. Krakkó fogadott és elbocsájtott. Mindig visszavárt.”
(Kiss Gy. Csaba: Krakkóba indulni)

Kraków! A gyönyörű, a bűvös, a Mágikus Város, amelybe mindig vissza akarok térni, amióta eljöttem onnan. Nem is tudom mikor jártam ott utoljára. Nyilván útban Warszawa felé. De hosszabban legutóbb három éve voltam ott, Oglánnal, Törpillával és Ajdárral. Régen volt. Egészen pontosan egy emlékezetes turné után: Polákország keleti felén, a Lublini Vajdaságban kalandoztunk a táncegyüttessel, Biłgoraj, Gromada, Zamość és Zwierzyniec környékén. (Jó kis cspat volt az, akikkel kimentünk eleve: ott volt Mikkamakka, Szelidecske, Feketerigócska, Vukinyirettyű, Szíla, Vacskamati, Barnamaci meg még egy csomóan. Csak éppen Maminti, Mesellő meg Fülig Jimmy hiányoztak.) Nagyszabású esemény volt, nagyon összebarátkoztunk az odaérkező zempléni szlovákokkal és a helybeli polákokkal, olyan bulikat csináltunk, hogy csak úgy porzott. Na ennek a végén döntöttünk mi úgy Ajdárékkal, hogy kerülő úton megyünk haza és megnézzük Krakówot. Engem majd szétvetett az öröm, hogy újra ott vagyok, Törpilla, Oglán és Ajdár meg nem győztek ámulni a Város szépségén.
Ebből is látszik már, hogy nekem Krakówhoz nagyon sok kellemes élményem kapcsolódik, bár legkellemesebbek (és na jó legőrültebbek is) abból az időből mikor itt laktam.
Iszonyú jó volt krakkói diáknak lenni, járni esténként az utcákat vég nélkül (sőt időtlenül) Paradigmával, Vekengővel, Nagy Szemmel és a többiekkel, akik még jöttek. Na meg néha Erdőtündérrel, aki azóta is itt van valahol, de felém minden hidat felégetett maga mögött. De erről majd máskor.
Nagyjából most is azon az úton vezettem a többieket, amelyiken annak idején Törpillát, Oglán és Ajdárt. A vasútállomástól indultunk, elhaladva a szörnyűséges Galeria Krakowska pálza mellett, és így aztán északról, a Juliusz Słowacki Színház mellett, a Florian-kapunál jutottunk be Kraków történelmi belvárosába. Végigsétáltunk a Florian utcán, és így értünk ki a gyönyörű Főtérre, a Rynekre. A Ryneken a Maria-templom órája éppen egészet ütött, így hát hegyeztük a fülünket és meghallgattuk a Hejnałt, vagyis azt a félbehagyott ébresztő dallamot, amit a Maria-templom magasabb tornyának ablakából játszik minden órában minden égtáj felé a trombitás.

Aztán körbejártuk a Ryneket: megnéztük Adam Mickiewicz szobrát, a régi Városháza tornyát, a Posztócsarnokot (Sukiennicét)

és a helyet, ahol Tadeusz Kościuszko felesküdött a szabadságharc vezetésére. Meg persze a Rynek környékén álló épületeket is. A Kos Klubot, ahol valamikor a város híres kabarészínháza volt és a Gyík Klubot, ahová annak idején nem sikerült bejutnom az író-olvasó találkozóra Adam Michnikkel, viszont pár hónappal később egy nagyon király moldvai táncházat tartottunk több magyar haverommal és a miskolci Esztenás együttessel mindenféle itteni és külföldi diákoknak és idetévedő vendégeknek. Természetesen a Posztócsarnokot, és az ottani bazárt muszáj volt belülről is megnézni. Utána továbbindultunk a Grodzka utcán, ahol én minden reggel végigsétáltam egyetemre menet. A Grodzka utcában megmutattam azt az olcsó, de szerintem egész minőségi önkiszolgáló éttermet, ahol sokszor ettünk az órák után, mi különböző nemzetiségű diákok. És végül kilyukadtunk a Grodzka végén a Lengyel Nyelvi Centrumnál, ahol a legtöbb órára jártam. Itt természetesen egyből jobbra fordultunk, és felmentünk a Wawel hegyre. (Közben még persze tisztelettel köszöntöttük Perun, a szláv Viharisten itt álló emlékművét is.) Aztán irány a Királyi Vár.

„JASIEK:
Hej, hej bracia! Chyćcie koni!
Chyćcie broni! Chyćcie broni!
Czeka nas Wawelski Dwór!”

„Hej fiúk, kapjatok lóra!
Fegyvert kézbe, üt az óra!
Vár ránk a Wawel, a Vár!”
(Stanisław Wyspiański: Menyegző (Wesele). Spiró György fordítása)

Wawelnek hívják azt a hegyet a Wisła folyó partján, amelynek egyik barlangjában egykor az a félelmetes sárkány lakott, amelyik az egész vidéket rettegésben tartotta, és amelyet a város névadója, Krak olyan rafinált módon győzött le egy remekül álcázott salétrommal ízesített bárány segítségével. Később ezen a hegyen épült fel a lengyel királyok palotája. Itt lakott mindegyikük, egészen 1597-ig, amikor III. Zygmunt király (aki Báthory Istvánt követte a trónon) az ország közepébe, Warszawába helyezte át a székhelyét. Az azonban utána is szabály volt, hogy a lengyel királyt lehetőleg itt kell eltemetni, a Palota mellett emelt székesegyházban.

Igazán pompázatos sírhelyek és szarkofágok vannak odafent. De most már nemcsak a királyok nyugszanak ott, a Wawel-székesegyházban, hanem mások is: a polákok igyekeznek idehozni minden jelentős nemzeti hőst, akit lehet: hadvezéreket, szabadságharcosokat, írókat, költőket, művészeket. És ott van eltemetve Lech Kaczyński elnök is, aki sem nem király, sem nem nemzeti hős, csak egy szörnyűséges baleset ártatlan áldozata.
Örültem, hogy megint itt vagyok, és megmutathatom többieknek ezt a szép templomot is. Alig vártam, hogy tiszteletünket tegyük a magyar vonatkozású sírhelyeknél: Hedvigénél / Jadwigáénál, (aki Nagy Lajos lánya és egy darabig lengyel királynő volt), III. Władysławénál, (aki közös királyunk volt és Hunyadi János harcostársa) és Báthory Istvánénál. Meg persze a többieknél is, akik nem voltak magyar királyok, de érdekes emberek voltak: a nőcsábász III. Kazimierznél meg az apjánál I. („Egyrőfnyi”) Władysławnál és a többieknél.
De akkor jött a csalódás: nem lehet a Katedrálisba bemenni. Miért? Mert esküvő lesz benne, úgyhogy még legalább két óra, amíg bejuthatunk. Na, ez igazán kár. (Amúgy valami nagyon nagy fejes lehet az, aki a Wawel-katedrálisban tartja az esküvőjét, lengyel királyok sírhelyei között, én azt hiszem.)
Kár, mert a három lány véleményét meg akartam kérdezni egy-két dologról. Például többek között III. Władysławról is.

III. Władysław egy igazán méltatlanul elfeledett hőse a közös magyar-lengyel történelemnek, és a két nemzet bajtársi barátságának. A XV. században élt, a Jagiełło-dinasztia tagja volt, méghozzá a dinasztia megalapítójának, a litván Jogailának a fia, azé, aki lengyel királyként a II. Władysław nevet vette fel. III. Władysławot pedig nem sokkal azután, hogy a lengyel trónt elfoglalta, meghívták Magyarországra is királynak, ő pedig jött. És sokan voltak, akik szívesen és lelkesedéssel fogadták, például egy nemrég meggazdagodott nagyúr, bizonyos Hunyadi János is. Azonban valami miatt a magyarok I. Ulászló királynak nevezték el. (Holott helyesen V. Lászlónak kellett volna nevezni, elvégre a magyar László név mégiscsak a lengyel Władysławból jön. Ezért nevezem inkább ezt a királyt a lengyel nevén). Hunyadi segített az ifjú királynak egy kis polgárháborúban legyőzni legfőbb ellenfelének, a csecsemő V. Lászlónak a seregeit. (Őt a fentiek miatt ugye szerencsésebb lenne VI. Lászlónak nevezni, de most már mindegy.) És aztán Władysław lett az, aki annyi csatában vállt vállnak vetve küzdött a törökök ellen Hunyadi Jánossal több hadjáratban, míg el nem esett hősi halállal a várnai csatában. Holtteste nem került elő, pedig mindenki reménykedett, hogy legalább azt vissza lehet vásárolni a törököktől, de valahogy nem lett meg. De mivel a váltságdíjért sem jelentkezett senki, egy idő után nem volt más lehetőség Hunyadi számára sem mint elismerni: szegény Władysław meghalt, és el kell ismerni királynak nagy ellenfelét a gyermek V. Lászlót.
Lényeg a lényeg: itt a Wawelben van III. Władysław jelképes sírja is. Egy kissé méltatlanul elhanyagolva, mert a magyar látogatók mindig csak Hedvig és Báthory István sírjait borítják el koszorúkkal, Władysławról megfeledkeznek. Mindenesetre, mi nem feledkeztünk meg róla, mikor egy diákcsoporttal másodszor jártam Krakówban. Hosszan szemlélgettük a koporsóját, és a koporsón fekvő alakos szobrát, mígnem az egyik magyar lány a mi csapatunkból azt mondta, őszinte csodálattal:
-Milyen jó pasi volt!
Na, erről akartam volna most megkérdezni a lányokat: szerintük is olyan jó pasi volt ez a mi Władysław királyunk? És ha már itt tartunk: jobb pasi volt, mint Tadeusz Kościuszko, a szelíd arcú szabadságharcos?

(Írjátok meg kommentben, ha gondoljátok!)

Sajnos nem volt alkalom erre sem. A turistákat már kifelé terelgették a katedrális altemplomából. Nem baj. mondtuk, ha nem engednek be a nagykapun menjünk be a kicsin. És így az utolsó turistacsoport tagjainak álcázva magunkat, belógtunk legalább az altemplom utolsó termébe, hogy ha már itt vagyunk, legalább néhány sírhelyet megnézhessünk, ha nem is a legpompázatosabbakat. Az utolsó teremben pedig két helyiség van: az egyikben egy nem túl szép vaskos fémláda, amelyben Józef Piłsudski marsall testét őrzik.

A hősét, a nagy hadvezérét aki 1918-ban a „semmiből” újjáteremtette a Lengyel Államot (a Köztársaságot). És aki az 19201921-es lengyel szovjet háborúban katonai zsenialitásával meg is mentette ugyanezt az államot. És aki pár évvel később, 1926-ban egy véres puccsal, egy majdnem polgárháborúvá váló hatalomátvétellel, majd néhány koncepciós perrel rondította el saját dicső életrajzát. Ettől függetlenül hős maradt, és erre rá is szolgált. Úgy él az emberek emlékezetében, mint a varsói győző. Amúgy egy rendes ember volt diktátorként is, csak a kiszolgálói…, na azok néha elég nagy disznók voltak. Ennek ellenére senki nem vitatta soha, még egykori ellenfelei sem, hogy Piłsudski méltán nyugszik a Wawelben a legnagyobb hősök között.
A másik helyiségben pedig ott nyugszik: Lech Aleksander Kaczyński a Lengyel Köztársaság elnöke és felesége, Maria Kaczyńska (szül. Maria Mackiewicz).

Már említettem: maguk a polákok is megosztottak abban, hogy rászolgált-e Kaczyński arra, hogy ide temessék. Szerintem igazából nem: egyáltalán nem volt nemzeti hős. De a halálának a módja mégis akkora sokkot okozott egész Polákországnak, hogy sokan úgy érezték, valahogy mégis valami rendkívüli tiszteletadással kellene megemlékezni róla. Valahogy így lehet, hogy mégis itt temették el.

Kifelé jövet Kerekszem meg is kérdezte tőlem: mit gondolok a szmolenszki katasztrófáról? Tényleg baleset volt?
Természetesen nem tudok máskéntz válaszolni, csak mint eddig.
-Nézd, lehet, hogy vannak körülötte gyanúsnak tűnő dolgok, például már az is, hogy a repülő ennyire apró kis darabokra robbant szét, de nem hiszem, hogy merénylet lett volna. Egyszerűen senkit sem tudok mondani, akinek érdekében állhatott ekkora pusztítást végezni. Az orosz kormányzatnak sem. Pont akkor, amikor stabilizálódni kezdtek a lengyel-orosz kapcsolatok. És a lengyel ellenfeleknek sem. Én végigolvastam a gép utaslistáját. A Gazeta Wyborcza egyik mellékletében az összes utasról volt nemcsak fénykép, de még egy rövid életrajz is. Azon a gépen az összes lengyel pártból utazott ott néhány magasrangú személy. Nem is beszélve a többiekről: a vezérkari főnök és a legmagasabb rangú katonák is ott voltak, és rajtuk kívül is csupa köztiszteletben álló személy: történészek, művészek, a varsói felkelés veteránjai és a Solidarność tagjai… Nem hiszem el, hogyha valaki Kaczyńskit el akarta tenni láb alól, az direkt így tette volna meg. Egy politikai gyilkossággal az elkövetőnek célja van: kiiktatni egy fontos embert. És akkor azt célratörően teszi meg. Ha meg alátványosság a cél, akkor azt magára vállalja. Kaczyńskit sokan nem szerették, de azt egyszerűen nem hiszem el, hogy valaki ennyire utálta volna, hogy 95 másik ismeretlen embert is kinyírjon vele együtt. Persze aki összeesküvéselméleteket gyárt, azt nem mindig lehet ilyen észérvekkel meggyőzni... Az viszont undorító, hogy egyesek a sjaát aljas politikai céljaikra gyártanak ilyen képtelen elméleteket. Tudom, hogy iszonyú lehet Jarosław Kaczyński fájdalma is, hogy elvesztette a testvérét. És persze sajnálom is őt. Tudom, hogy az is előfordul, hogy fájdalmában, első dühében az ember vádaskodni kezd. Az viszont nem szép, ha az ember a saját mély fájdalmából egy idő után tudatosan politikai tőkét akar kovácsolni.
Kerekszem hallgatott. Fogalmam sincs, mit gondolhatott magában.

„gally-ujjaikat
a felhőkbe fúrják
s az égbe kapaszkodnak
a Plantyn a fák”
(Paradigma: Krakkói ősz)

Lesétáltunk a Wawelből, a másik oldalon. mint ahol bejöttünk, és visszaindultunk a parkolóhelyünk felé, ezúttal a parkos sétányon, a Plantyn, a Jagiełło Egyetem gyönyörű régi főépülete felé, élvezettel szívva magunba a város hangulatát. Kicsit elidőztünk a templom mellett, ahol Karol Wojtyła volt pélbános, mielőtt Kraków püspöke lett volna. Ott mindig van valami érdekes utcai fotókiálllítás, most éppen a Białowieżai Nemzeti Park állatairól és más kincseiről. Aztán egy kicsit elidőztünk az Egyetem főépülete mellett is, az árnyas fák alatt, és a leghíresebb diák, Mikołaj Kopernik (a Napot is megállító csillagász) szobra előtt. Aztán továbbsétáltunk nyugati irányba.

„Különös idő a krakkói idő. (…) A percek izgalmas lüktetése, a várakozás reményteljes feszültségéé.. Hogy valami történni fog, valami érdekes, nagyszerű. Ami csak itt történhet meg velem. Olyan idő ez, amelyből eltűnik a jelen, mint ahogy a történelmi paloták fölött szétfoszlik a levegőben a hejnał zengő hangja.”
(Kiss Gy. Csaba: Krakkóba indulni)

Sokfelé lenne még érdemes elmenni Krakówban. Ha például most dél felé fordulnánk, és átmennénk valamelyik Wisła-hídon, akkor egyenest a híres Zsidónegyedebe jutnánk, amit a lengyel királyról, Kazimierzről neveztek el. Éjjelente (és kicsit nappal is) annak a városrésznek a legmisztikusabb a hangulata, ott vannak a legjobb kocsmák is, amiket annak idején szorgalmasan végig is látogattunk Paradigmával és Vekengővel. Ittunk és táncoltunk, és időnként táncolva még át is változtunk. Vekengő Sárkánnyá, Paradigma Egyszervúvá, én pedig valami miatt Kenguruvá.
http://vekengesek.blogspot.hu/2011/04/mese-xxxiii.html
Egyesek azt mondják erre, hogy ez csak Vekengő álma volt, de hát hadd higgyék. A Kazimierzben bármi megtörténhet.

Most azonban tovább kellett indulnunk. Ha minden igaz, még egyszer ebben az évben vissza is fogok térni ide, mert Körtéfa és Madár is nagyon szeretnének ide eljönni, és azt is szeretnék, ha én kalauzolnám őket. Üsse kő! Bár Körtéfának meggyőződése az is hogy én csak Erdőtündér miatt térek újra és újra vissza ide. (Paradigma, aki ismeri Erdőtündért, ismeri engem, de mindenekelőtt ismeri Krakówot, ennek a városnak, mágiáját és varázsát, talán tudja az igazságot. Valószínűleg azt is tudja, hogy a történet nem Erdőtündérről szól, és mégcsak nem is rólam. Hanem Krakówról.)

Megálltunk az autó előtt, indulni készültünk. És akkor valami történt. Először csak a többiek rémült arcát láttam, amint mindnyájan egy csatornafedélre merednek megkövülten.
-Beleesett a kulcs… Be-le-e-sett. –mondta Darak megkövülten.
Percekig feszegettük a csatornafedelet, de nem sikerült feltépnünk. Most mi lesz? Segítség kellene, de honnan? Vagy a csatornázási hivatalból vagy a rendőrségből vagy a tűzoltóságról… Most mi lesz?
-Uramisten! Sosem fogunk kijutni innen!
(Folytatjuk)