Szóval, ismertek, tudjátok, mennyire rajongva szeretem Krakówot, és milyen szívesen vagyok itt, de nem gondoltam, hogy egyszer egy ilyen kellemetlen helyzetben fogok itt ragadni. Sőt, a helyzet nemcsak kellemetlennek, de elég reménytelennek is látszott.
Eleinte úgy álltuk körbe a csatornát, mint egy gyászoló gyülekezet, aztán Darakkal rángatni kezdtük a csatornafedelet, ami persze egy milimétert sem mozdult el. Aztán telefonáltunk a Konzulnak, hogy mi a helyzet. És a Konzul szerencsésre segítségünkre sietett.
Nem sokkal később kiért a helyszínre a csatornázási hivatal egyik furgonja. Egy hosszúhajú zömök, vidám fickó szállt ki belőle.
-Szevasztok emberek! Mi a helyzet?
Magyarul szólalt meg. Nekünk erre akkora volt az örömünk, mintha máris minden megoldódott volna, pedig a neheze még hátra volt. Az emberünkről kiderült, hogy magyar, itt dolgozik a helyi csatornázási vállalatnál és ismeri a Konzul Urat, így hát rögtön ő volt az, akit megkerestek, hogy segítsen nekünk. Következő nagy örömünk egy jó fél óra múlva az volt, mikor egy kisebb daruszerűséggel sikerült a csatornafedelet felemelni. (Nem gondoltuk volna, hogy egy csatornafedél ennyire nagy.) De ezzel még mindig nem volt vége, meg kellett találni a lenti esővízben a kulcsot. Megmentőnk azt kérte, keressünk egy vödröt. Embőce, Fecske és én háromfelé szaladtunk, hogy gyorsan kerítsünk egy vödröt valahonnan. Nem részletezem a reménytelen keresést, de én akkor már kezdtem végképp kétségbeesni. Szerencsére ott volt Embőce, akinek mosolygós optimizmusát nem lehetett letörni, és ezért nem is tudok elég hálás lenni neki utólag.
-Ezt a kalandot majd nevetve fogjuk mesélni az unokáinknak. –mondta többek között. Ez kicsit engem is helyretett.
A kulcsot végül nem találtuk meg. Egy idős házaspár segített rajtunk Zakopanéból (akik szintén a Konzul jó ismerősei voltak), akik kihívtak egy céget, akik ismertek egy autózárakkal foglalkozó céget. Ennek a cégnek a munkatársai aztán kiszerelték az autóból az indítót, és az alapján háromnegyed óra alatt lemásolták a kulcsot. Így nagy nehezen mégiscsak lett kulcsunk is, indítónk is.
Nagy hálálkodások következtek minden megmentőnknek, a magyar srácnak és az idős zakopanei párnak. Most inkább ezt sem részletezem, legyen elég annyi, hogy sok harc után, öreg este végre mehettünk úticélunk, Gorlice felé.
Kraków → Bochnia → Czchów → Nowy Sącz → Grybów → Gorlice
Mindegy végül is megtaláltuk a szállást, így sok nehézség után megérkeztünk, és még aludni is tudtunk egyet a másnapi programok előtt.
Gorlice két kis folyó, a Ropa és a Sękówka partján fekszik, járási és körzeti székhely is.
(A lengyel közigazgatás ugyanis így néz ki: a legnagyobb, megyének megfelelő közigazgatási egység a vajdaság (województwo), ebből 16 van az országban. A vajdaságokon belül vannak a nagyobb városok köré szervező körzetek (powiat), ezen belül pedig a kisvárosok vagy nagyközségek köré szerveződő gminák, amiket én járásoknak szoktam fordítani. (Ez azért jó, mert a járásokba általában független helyi embereket, civileket választanak meg elöljárónak, így jobban érvényesülhetnek a helyi érdekek.) Gorlice a Małopolskai („Kis-Lengyelországi”) Vajdaság Gorlicei körzetében fekszik, és Gorlice járás (gmina) székhelye.)
A várost valamikor a XIV. században alapította egy Dersław Karwacjan nevű lovag,
Állítólag a Ropa folyó völgye volt az első hely Polákországban, ahol kőolajkitermelésbe kezdtek vállalkozó kedvű emberek, valamikor a XIX. században. (Talán ezért is van, hogy a kőolaj lengyelül ropa naftowa). Ma Gorlicében kb. 28 ezren laknak. Régen persze itt is voltak németek, ukránok és zsidók, ma már inkább csak polákok.
Ennek a városnak is megvan a maga Főtere azaz Piaca, avagy Rynekje. Furcsasága, hogy ez a Főtér a legtöbb hasonló ilyen hellyel ellentétben lejt. Ami végül is nem csoda, lévén, hogy az egész város hegyoldalra épült, de azért kevés ilyen helyet láttam. Előnye az egésznek, hogy a Városháza így még magasabbnak tűnik, ezáltal még nagyobb hatalmat és méltóságot sugároz.
Egyébként az ő személyes története is érdekes. Szlovákiai magyar egyetemista volt, amikor bekapcsolódott az ellenzéki mozgalomba a ’80-as években, és ekkor hallott először a lengyel ellenzék szervezettségéről, meg aztán a Solidarnośćról. Éppen a Solidarność iránti lelkesedésből és az ő tanulmányozásukra kezdett lengyelül tanulni, és Polákországba utazgatni. Mindezt akkor is folytatta, amikor Polákországban hadiállapotot vezettek be a Solidarność letörésére. Ő maga azonban akkor már nem CsehSzlovákiában volt egyetemista, hanem Magyarországon: előbb Szegedre, aztán Budapestre jött. A többi aztán alakult magától: a rendszerváltás után diplomata lett belőle, és igyekszik mindenféle színes kulturális programokat szervezni a magyar-lengyel barátság ápolására. Aki kíváncsi a történetére részletesen is, annak megintcsak ajánlom, hogy olvassa el Grzegorz Górny és Paweł Cebula Magyar kapcsolat című könyvét, amelyben Molnár Imrén kívül még négy egykori magyar ellenzéki aktivistával készítettek interjút arról, hogyan lettek Polákország rajongói.
A Járási Hivatalnál autóba szálltunk, és rögtön ezután indultunk is a Pustkai-erdőbe. Pustka erdeiben vannak ugyanis azok a katonai temetők, amelyekben az I. világháború itteni 1915-ös nagy csatájának halottai nyugosznak. Ez a csata volt az (1915. május 2-a és 5-e között), amelyet a történelem gorlicei áttörés néven tart számon.
Mi most a legnagyobb, a 123-as számú temetőbe mentünk. Ott volt Molnár Imre konzul és a helyi hatóságok képviselői: Mirosław Wędrychowicz, a Gorlicei körzet sztarosztája (elöljárója)
Az erdőbe lépve az ember először az oroszok nyughelyét látja meg, amiket onnan lehet felismerni, hogy a sírokba pravoszláv kettőskeresztek vannak tűzve.
Egyébként igazán szép ez a temető, éppen nyughelynek való. Nagy fák alatt, békében fekszenek együtt az egykori ellenségek, akiket a halál végképp összehozott. Állítólag még mikor a csata folyt, akkor jóval kopaszabb volt a hegy, nehezebb volt fedezéket találni, ezért is haltak itt meg annyian, akik itt rohamoztak.
A járásbíró köszöntője után megindultunk felfelé a meredek hegyoldalon. A konzul ment elöl, vitte a Nagykövetség koszorúját, utána a lengyel tisztviselők a maguk koszorúival, aztán Darak a miénkkel, oldalán Embőcével, mögöttük pedig Fecske, Kerekszem és én egy-egy mécsest vittünk. Leghátul pedig a Patkófiak a hangszereikkel. Fent a hegy tetején pedig már várt minket néhány katona az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadseregének kékes „csukaszürke” egyenruhájában, kezükben puskákkal, feltűzött szuronyokkal, ahogy azt tiszteletadáskor kell.
-Wicekonzul Úrnak tisztelettel jelentem, a Nowy Sączi 20. Cs. Kir. Gyalogezred itt jelenlévő tagjai a katonai tiszteletadásra készen állnak.
Majd ugyanezt megismételte a sztarosztának és a járásbírónak is. Lengyelül jelentett mindenkinek, pedig én elsőre azt hittem magyarok a katonák, akik itt állnak. Aztán sorban elhelyeztük a koszorúinkat és a mécseseinket a katonák emlékművén, miközben a Patkófiak egy szép halottkísérőt játszottak a háttérben.
Aztán mondott egy beszédet Molnár Imre, igazán szépen és ékesen, és hasonlóan szép ékesszóló beszédet mondott Mirosław Wędrychowicz sztaroszta is. Molnár Imre azzal kezdte, hogy ez a hely egy kicsit olyan lehet nekünk, magyaroknak, mint a polákoknak a Monte Cassino hegyén lévő II. világháborús temető. És hogy milyen fontos, hogy itt is polákok és magyarok harcoltak együtt, mint a történelem folyamán annyiszor. (Igaz ugyan, hogy ha kekeckedni akarnánk, hozzátehetnénk, hogy itt nem a nagy „ezeréves fegyverbarátság” vezette az itt rohamozó magyarokat és polákokat, csak azért mentek együtt, mert az Osztrák-Magyar Monarchia egy nagy olvasztótégely volt.) Aztán kitért arra, hogy milyen fontos, hogy most itt vannak az ifjúság képviselői is, mert az itteni katonák hősiessége és szívóssága példamutató, stb. Végül azt mondta, nem szabad hagyni, hogy még egyszer ilyen tragédia történhessen, amilyen a világháború volt. Hozzátette: reméli, hogy a századik évfordulón még több magyar fiatal lesz itt.
És hasonlóan beszélt a sztaroszta is. Az elején példamutató hősöknek nevezte az itt harcoló katonákat, majd a végén mégiscsak elmondta azt is, hogy igazából kényszerből voltak itt, és ez az egész nagy mészárlás voltaképpen egy tragédia volt.
Kicsit furcsa nekem ez a kettősség, hogy „példamutatónak” nevezzük azokat a szerencsétlen kiskatonákat, akiket idelöktek meghalni valami ki-tudja-milyen nagyhatalmi érdekekért, másfelől éppen csak megemlítjük, hogy ez azért mégsem volt szép dolog. Brá szerintem nincs ellentmondás, ha hangsúlyozzuk: ezek a katonák az adott körülmények között álltak helyt hősiesen, de kötelességünk azon munkálkodni, hogy ilyen körülményeket ne termtsünk még egyszer, inkább olyanokat, amikben az ember más területen mutathatja meg a kiválóságát. Jó, ha ezt hangsúlyozzuk minden frázis mellett. Egyébként hozzá kell tenni: az itt harcoló magyarok és polákok tényleg a hazájukat védték, hiszen a magyarok nem akarták engedni, hogy az ellenség átjusson a Kárpátokon, és a polákok célja is az volt, hogy szülőföldjükről visszaszoríthassák az ide behatolókat.
A sztaroszta után még a járásbírót is unszolták, hogy szóljon egy pár szót, és ő szólt is, de elég röviden. (Ami az önkormányzat több dolgozója szerint elég szokatlan tőle.) Aztán a végén még elénekeltünk magyarul néhány első világháborús katonanótát. Például ezt „Kimegyek a gorlicei harctérre”. (Természetesen így.) Az utolsó versszak utolsó pár sorát („Lengyelország közepébe’ lesz a sírom, / Édesanyám, arra kérem, ne sírjon.”) Molnár Imre lengyelül is elénekelte:
W środku Polski my będziemy pochowani,
Matko nasza, nigdy nie płacz za nami!
(Gondolom szándékosan énekeltünk Lengyelországot és nem Galíciát, habár Gorlice messze van Polákország közepétől.)
Ezután még egyszer körbejártuk a temetőt, megnéztük hol fog állni a kápolna, ha majd újra felépítik, és aztán csendesen beszélgetve megindultunk lefelé. A sztaroszta meglepve vette észre, hogy tudok lengyelül, és kérdezgetni kezdett, hogy honnan, és mik a további terveim. Nagyon megörült, mikor mondtam, hogy többek között a nagy parasztvezérről Wincenty Witosról akarok könyvet írni, aki Tarnów környékéről származott, és ezen a vidéken (többek között itt, Gorlice környékén) kezdte el szervezni a pártját, még a Monarchia idején.
Aztán Irány Szymbark!
Szymbark Gorlicétől délnyugatra fekszik, pár kilométerre. Egykor itt volt a Gładysz-család székhelye, akik ezen a vidéken nagy birtokokat kaptak szolgálataikért III. Kazimierz királytól. Valószínűleg ők telepítettek ide német családokat is, akik ezt a helyet Schönbergnek nevezték el, állítólag ennek a lengyel félrehallása a Szymbark. A falu két legnagyobb nevezetessége egy kastély és egy skanzen, egymás közvetlen szomszédságában. A kastély egy szép reneszánsz építmény, de afféle magas falú, várszerű, ami valamikor sok lehetett Polákországban, de mára kevés maradt.
A skanzen a vidék paraszti építészetének emlékeit őrzi: nemcsak a polákokét, hiszen nemcsak ők éltek ezen a vidéken, hanem például a lemkókét is, akik tulajdonképpen a ruszinok egyik törzse. Ortodox vallásúak és egy sajátos ukrán nyelvjárást beszélnek.
A fesztivál programjai főleg a skanzenben zajlottak, de néhány a kastély udvarán is volt. Amikor megérkeztünk, a kastély és a kastély és a skanzen között (a kettőt csak egy keskeny lejtős út választja el egymástól), már ott várt minket Janusz Zięba, a kastély igazgatója. Vele már váltottam pár e-mailt elindulásunk előtt. Ékes angolsággal írt, és meglepődött, hogy én ékes lengyelséggel válaszoltam neki. Most személyesen is megismerkedtünk: nagyon kedves, mindenkihez udvarias ember. De mint kiderült, sokkal jobban ír, mint beszél angolul. Kértem, hogy angolul beszéljen, hogy mindenki megértse, de egy idő után mindig valahogy áttért a lengyelre. Egyébként mellénk adott egy nagyon kedves és lelkes lányt is segítőnek. A lány viszont jól tudott angolul. Nataliának hívták, földrajzot tanul Krakówban, a Jagiełło Egyetemen. Egyébként egy közeli kis faluból, Ropicából jött, de ilyenkor nyáron itt dolgozik a kastélyban, mint idegenvezető. Minket is ő vezetett körbe ezen a szép reneszánsz lakosztályon, minden emeletet megmutatva. Mondjuk a kastély hiába több emeletes, azért viszonylag szűk kis épület, szóval nincs benne annyira sokminden, mint akár egy átlagos nemesi kúriában. Néhány díszfegyver és szőnyeg a falon, egy-két vegyészeti eszköz, és ennyi.
De most még ezt is csak sebtében tudtuk megnézni, mert rájöttünk, hogy vissza kell ugranunk Gorlicébe, mert egy-két dologra még szükségünk lesz a fellépéshez.
De még mielőtt visszaindultunk volna, benéztünk a skanzenbe, milyen programok vannak. Nem volt rossz, amit láttunk. A nagy tágas udvaron állt a színpad, körülötte padokon a nézők, mellettük még egy-két sátor is elfért. Ezekben a magyar és az ukrán konyha finomságait lehetett megkóstolni (beleértve az ukránba most a lemkót is). A magyar konyhát főleg mindenféle jobbnál jobb kolbászok reprezentálták egyfelől, másfelől a különböző magyar borok, amik az utóbbi ezer évben mindig népszerűek voltak Polákországban. A színpadon egy helyi lengyel néptáncegyüttes táncolt.
Láttam az udvaron sétálgatni néhány katonát is. Volt közöttük, aki Napoléon lengyel hadseregének egyenruháját hordta
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2012/05/alkotmany-unnep-baratainknal.html
Azon belül is a lovasokét, a büszke ulánusokét.
Volt, akin meg éppenséggel kozák egyenruha volt.
Mikor visszaértünk, azt láttuk, hogy a skanzen kapujában a Wicekonzul Úr nagyon ijedten és sürgetően integet.
-Megváltozott a program –mondta. – Egy csomó mindent elmosott az eső, úgyhogy hamarosan ti jöttök.
No, szerencse volt, hogy visszaértünk. Egyébként tényleg az történt, hogy Szymbarkban egész nap szitált az eső, ezért néhány programpont elmaradt, többek között annak a lovagrendnek a bemutatója is, akik ott táboroztak a kastély parkjában, középkori hadisátrakkal. (Láttuk őket, mikor először idejöttünk.) Így hát korábban került ránk a sor.
Így aztán mi táncosok odavonultunk a színpad mellé, ahol a zenészek már vártak minket. De még nem kellett felmennünk a színpadra, mert a rockzenekar, akik előttünk voltak a színpadon (Doors to Heavennek hívták őket) még játszottak egy ráadás számot. Meg még egyet. Aztán még egyet. Szóval volt még idő.
-Na, hogy ment a koncert? –kérdeztük a Patkófiakat.
Elmondták, hogy nagy sikerük volt ezzel az autentikus magyar népzenével, mindenki tapsolt, aztán egyesek még külön is odajöttek gratulálni nekik. A zenéjükhöz. Egyesek meg külön gratuláltak nekik az országuk Nagyhatalmú Narancsos Főnökéhez, aki olyan szép rendet rak ottan nálunk.
Mikor ezt mesélték, felforrt az agyvizem. Ha ez egyedi eset lenne, simán kiröhögném, aki ilyeneket mond, de nem először és nem másodszor hallok ilyeneket lengyel nyugdíjasoktól. (Igaz, most csak közvetve hallottam.) Így elöntött a düh. És szerettem volna pofonvágni valakit. Először is azt a külföldit, aki nem élt az utóbbi tizenkét évben Magyarországon, de azért lelkesen elmagyarázza nekem, hogy milyen jó dolgom van nekem, hogy egy ilyen Vidám Barakkban, egy ilyen remek jó fej Bölcs Vezér zsarnoksága alatt élhetek. De erre az illető külföldi nem szolgálna rá, nyilván nehezebb neki kiszűrni a hülyeségeket a rá öntött információkból. Hanem azokat már tényleg pofoncsapnám, éspedig nagyon, akik úgy tesznek, mintha a magyar népművészet kincsei azok valamiféle Bölcs Vezértől jövő kegyadományok lennének, és a népnek eszébe sem jutna mondjuk szépen táncolni, ha a Bölcs Vezér nem mondaná. De a legnagyobb pofont azoknak adnám, akik azt hiszik nyugodtan mondhatnak ilyeneket, mert, aki parasztzenével és paraszttánccal foglalkozik, az biztosan valami régimódi jobbágylelkületű ember aki alázattal, sőt lelkesen hajtja a fejét bármilyen nemzeti színűre vagy kalocsai mintásra festett igába. Nem addig a’!
(„Nem hallottátok Dózsa György hírét?”
Csak ez villant át az agyamon.
-Áaaaaaaaarrrrrrrrgggghhhhhhhghh! –mondtam hangosan, mérgesen.
Szerencsére olyan ember vagyok, akinek egy ilyen kiáltással el is száll a dühe. Megnyugodtam. A többiek meghökkenve meredtek rám.
-Na, mi lesz? Megyünk fel? –kérdeztem, immár lazán.
Szerencsére nem volt idő mindenféle baromságokkal foglalkozni. Menni kellett fel a színpadra, így azt ami előtte volt, egy pillanat alatt elfelejtette mindenki. Én is.
A színpad fedett volt, de azért nem tudott teljesen száraz maradni. Csak „szigetekben”. Sebaj, majd táncolunk ezeken a szigeteken.
Elsőként a Patkófiak léptek fel a színpadra. Hangszereiket kezükbe fogva megálltak, és széttekintettek a megcsappant számú, de igen lelkes nézőseregen, méghozzá olyan hetykén, hogy önkéntelenül is a három nagy orosz hős jutott eszembe a dombtetőn, Viktor Vasznyecov festményéről.
Aztán a Patkófiak udvariasan a színpad szélére húzódtak és felléptünk a színpadra mi, táncosok. Én is szétnéztem. Pan Janusz Zięba beharangozott már minket, de tudtam, illene mondani valamit.
-Üdv mindenkinek! Köszönjük mindenkinek, aki segített, hogy itt lehessünk. Mi vagyunk a Regösök. Dallal és tánccal regélünk nektek a szülőföldünkről. Illetve sokkal inkább a népünkről, azokról, akikkel egy nyelvet beszélünk. És mindazokról is akikkel nem beszélünk egy nyelvet, de ugyanarra a zenére táncolunk, együtt vagy külön, de egymástól is tanulva. Haj regö rejtem!
-Köszönjük, köszönjük!
Ez a plébános később is odajött hozzánk beszélgetni. Csak úgy ömlött belőle a szó. Nagyon tetszett az az őszinte öröm, ami belőle áradt. Nem erőltetett magára semmiféle mesterkélt méltóságot, hagyta, hogy elkapja a lelkesedés. Úgy pörgött, mint a búgócsiga, nem lehetett volna lelőni se. Mesélte, hogyan járt legutóbb Magyarországon (Nyíregyházán), és kérdezgetett a mi dalainkról táncainkról. Aztán meg is hívott minket magához. Arra gondoltam, tényleg el kéne menni hozzá. Aki ennyire tud lelkesedni, az másoknak is hatalmas energiát tud adni, márpedig ez a fajta segítség lenne a papi hivatás lényege. Szóval érdemes lenne ezzel az emberrel egyszer hosszabban beszélgetni.
A fellépés utáni következett a vacsora a kastély udvarán álló fogadóban. Én pont Natalia mellé ültem le, így amíg a kajára vártunk egy jót beszélgettünk. Natalia valami miatt még mindig inkább angolul szólt hozzám, talán mert nem akarta, hogy a többiek úgy érezzék, ki vannak rekesztve a beszélgetésből. Vagy egyszerűen csak gyakorolni akart. Többek között mesélt a falujáról Ropicáról, és a vidékről, különösen pedig annak híres szülöttéről Ignacy Łukasiewiczről.
Közben Hírmondó és Képhozó a lengyel nyelvű étlapot böngészték át, puszta kíváncsiságból. Remekül szórakoztak például azon, hogy a „halak” az lengyelül „ryby”.
A vacsora után Natalia még egyszer körbevezetett minket a kastélyon, amit délután csak amolyan kutyafuttában volt időnk megnézni. Mikor a legfelső lakószintre értünk, a Patkófiak azt mondták:
-Hamarosan mennünk kell, ezért még egyet szeretnénk játszani nektek.
És előkapták a hangszereiket, és tényleg játszani kezdtek. Én eléjük álltam, és eljártam egy kalotaszegi legényest. Aztán Darak is. Aztán egy kalotaszegi csárdást és egy szaporát is játszottak, amelyben mi ketten legények minden leányt megforgattunk, Darak egy időre még Nataliát is bevonta középre. Szép volt. Furcsa és felemelő, ahogyan a szilaj parasztzene és a tánc bejárta ezt az előkelő helyet. Vajon mit szóltak volna a Gładyszok, ha hallják, látják? Volt egy olyan érzésem, hogy hallják és látják, és itt járó szellemeik mosolyogva, elismerően bólogatnak.
A kastélyból kijőve még az egykori istállóba is benéztünk, amelyben ma afféle lószerszámmúzeum működik, szebbnél szebb nyergekkel, kantárokkal és hámokkal, és néhány ulánus és nehézvértes (azaz lengyel szóhasználattal: huszár) egyenruhával.
Ezután elbúcsúztunk Nataliától és pan Janusztól, sűrű hálálkodások közepette. De utána el kellett köszönnünk Képhozótól, Hírmondótól és Merésztől is, akik apjukkal együtt hazaindultak. (Furcsa volt, hogy pont most, ebben a koromfekete éjszakában akarnak utazni.) Vajon mikor találkozunk velük újra?
Mi öten, Fecske, Embőce, Kerekszem, Darak és én viszont Gorlicébe indultunk vissza. Mint mondtam, késő éjszaka volt, de valahogy mégsem tudott elálmosodni senki, ezért úgy döntöttünk, sétálunk még egyet a városban, Gorlice meredek utcáin.
Sokfelé keveregtünk, emberrel is alig találkozva. (Csak egy külsőre némileg Zagłoba uramra emlékeztető taxisofőrrel elegyedtünk beszélgetésbe.) A város nyugodt volt, nagy, barátságos és mégis titokzatos. Mi ajól végzett munka örömével sétáltunk, arra gondolva, hogy lehet, hogy leraktuk egy új táncegyüttes alapjait.
A Ryneken egy szökőkút állt, de most éjszaka nem működött. (De az sem rémlik, hogy nappal működött volna.) Így teljesen szárazon csak egy csomó márványkocka volt egymás mellé pakolva. Gondoltunk egyet, és megint bekapcsoltuk Darak mobiltelefonját. Megszólalt a gyönyörű bonchidai román forgatós (învîrtita) zene, hosszan szépen líraian. Kerekszem énekelt, Darak pedig felpattant a márványlapokra magával húzva Embőcét. És aztán én is melléjük ugrottam, magammal húzva Fecskét. És táncolni kezdtünk…
Itt a gyönyörű învîrtita képével fejezem be mostani małopolskai kalandjaink elmesélését. Öt magyar járta forogva az ünnepélyes lassú zenére egy kockákból összerakott szökőkút tetején egy lengyel városban a Beszkidek lábánál. Valahova megérkeztek. Hagyjuk most őket ott táncolni ebben a boldog időtlenségben, amiben vannak. Hamarosan valószínűleg még találkozhattok velük.
(Vége)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése