Munkásmozgalmi western?

Még egy kicsit a szénháborúkról szólva

Azért nem igaz, hogy erről a témáról ne lennének filmek, de tény hogy a mainstream filmművészet kicsit mostohán bánt vele.

Az egyik ilyen témájú film az 1987-es Matewan című. (A címről eszünkbe juthat a Tombstone című western: az is egy valóban megtörtént híres lövöldözés köré építi a cselekményét, és a címe egyszerűen a helyszínül szolgáló városka neve.) A rendező, John Sayles, egy független filmkészítő.

(Saját magára egy kifejezetten ellenszenves szerepet osztott: egy manipulatív lelkészét, aki a híveit kifejezetten vissza akarja tartani attól, hogy kiálljanak a saját érdekeikért. De ez egy viszonylag rövid szerep.)

Sajnos az alkotás nem lett olyan jó, mint amilyen lehetett volna, mert nem használt ki minden lehetőséget. Nagyon fontos és nagyon elhallgatott témáról szól, és ezt a rendező is tudta, de lehet, hogy éppen ennek köszönhető, hogy inkább didaktikus lett, mint izgalmas.

Amiről a rendező elsősorban beszélni akart, az valószínűleg az emberi összefogás ereje, és az, hogy a valódi változáshoz nagyon gyakran nem a látványos hősködés, hanem egymás segítése vezet. Ezért aztán nem a szénháborúkat és a Blair-hegyi ütközetet állította a középpontba, hanem azt, ami ezt megelőzte: a szakszervezetek szervezésének munkáját. Valószínűleg mindenképpen el akarta kerülni az erőszak heroizálását, ezért van, hogy a matewani lövöldözés itt nem valaminek a kezdete, hanem a film tragikus végkifejlete. A legfőbb pozitív hős pedig éppen az, aki mindent megtesz, hogy az események ne vegyenek véres fordulatot.

Ez a pozitív hős pedig Joe Kenehan (Chris Cooper), a jó kiállású szakszervezeti aktivista, akit a UMWA (United Mine Workers of America - Amerika Szervezett Bányamunkásai) a helybeli bányászok titkos szervezkedésének segítésére küld Matewanbe. Mivel Matewan teljesen a bányavállalat irányítása alatt él (a Cég pedig bármikor ráküldheti a bányászokra a Baldwin-Felts Iroda „detektíveknek” nevezett terrorlegényeit), a bányászok csak titokban szervezkedhetnek. A nyilvánosság elé csak akkor akarnak lépni a szakszervezettel, ha már elég tag gyűlik össze ahhoz, hogy a siker reményével sztrájkot lehessen kezdeni. Joe feladata eközben az, hogy megteremtse az összeköttetést a helyi és az országos szervezet között, és az utóbbi anyagi segítségét is eljuttassa a matewanieknek, hogy legyen majd egy sztrájkalapjuk. Közben azonban, mint tapasztalt szervezőnek, abban is segítenie kell, hogy akik még kezdők, azok megtanuljanak átgondoltan és összehangoltan cselekedni.

Chris Cooper karizmája és a mellékkarakterek szerethetősége illetve átélhető ellenszenvessége kifejezetten jót tesz a filmnek.

Fontos szereplő még Elma Radnor (Mary McDonnell), aki segít Joe-nak eligazodni Matewanben (A színésznő a Farkasokkal Táncolóból lehet ismerős)

Valamint Danny Radnor (Will Oldham), Elma fia, aki Joe ifjú tanítványa és lelkes segítője lesz. (A színész a későbbiekben inkább country-zenészként lett ismert.)

A főgonosz pedig Mr Hickey, a Baldwin-Felts Agency egyik detektívje. Kevin Tighe alakítása kiváló. Egy rohadék szemétládának ábrázolja a figurát, olyan fajta lelketlen zsoldosnak, aki azért választotta ezt a munkát, mert kifejezetten élvezi, ha hatalmaskodhat másokkal. Valószínűnek tartom, hogy elég sok ilyen ember lehetett a Felts Iroda dolgozói között.

(Habár nem csak ezt a típust mutatja be a film: van az ügynökök között, aki kifejezetten fegyelmezett és katonás próbál maradni, azaz minél nagyobb távolságot tartani a bányászoktól, akiket terrorizál, illetve van egy olyan jelenet is, amikor a Felts-zsoldosokat, ezeket a rosszarcú alvilági fickókat arról halljuk beszélgetni, hogy ez is csak egy munka, amit egész jól megfizetnek.)

Vannak kevésbé kidolgozott, de azért nem elhanyagolható szerepű figurák is.

James Earl Jones például Johnsont, a fekete bányászok (nem a feketemunkások, hanem a fekete munkások) vezetőjét játssza. (A színész Darth Vaderként, illetve Tulsa főpapként, Conan, a barbár gonosz teokrata ellenfeleként lehet ismerős.) Illetve felbukkan még egy csomó olasz munkás is. Talán sejthető, hogy rajtuk, az olaszok és a feketék csapatán mutatja meg a rendező, hogy hogyan próbálnak a tőkések az irányítás érdekében ellentéteket szítani a különböző helyekről jövő, különböző nemzetiségű munkások között, és hogy hogyan lehet ezen esetleg mégis túllépni, és minden előzetes gyanakvás ellenére összefogni a közös célért.

Az egyetlen, ami számomra zavaróan erőltetett és hiteltelen, az Bridey (Nancy Mette) szála. Értem a szándékot, csak egyszerűen valószínűtlennek tűnik, hogy valaki ennyire átlátszó módon hagyná magát manipulálni, valaki olyantól, aki egyáltalán nem tűnik fontosnak az életében. (Mármint tudom, hogy a manipulációnak ravasz formái léteznek, de itt egyszerűen nem tűnik hitelesnek, hogy Brideyt ilyen könnyű legyen beugratni.)

Ők egyébként mind kitalált szereplők. A bányászok között érdekes módon csak egy viseli egy valóban létezett munkás nevét: az, akiről egyszercsak kiderül, hogy valójában áruló, és a Baldwin-Felts Ügynökség besúgója. (Merthogy a valódi figura is az volt.) Nem spoilerezem el, hogy ki az, bár viszonylag könnyű rájönni, már azelőtt, hogy a rendező leleplezné nekünk.

(Azt, hogy áruló van a csapatban, viszonylag gyorsan megtudjuk, mert látjuk a besúgó kezét, amint jelentést ír Mr Feltsnek, ezekkel a szavakkal zárva: "biztos, hogy a fickó egy Vörös")

A többi valóban létezett szereplőnek kevesebb szerep jut.

Itt van Sidney Hatfield (David Strathairn, b), a sheriff és Cabell Testerman (Josh Mostel, j), a polgármester, de kevésbé hangsúlyosak. Ez engem egy kicsit zavart is, hogy a film mintha nagyon szigorúan el akarná választani a kitalált (éppen ezért jelképes erejű, némileg tipizált) szereplőket a valóban létezettektől. Alig van közös jelenetük, és mintha az alkotók nemigen mernének kísérletezni azzal, hogy a saját fantáziájuk hozzáadásával jobban kibontsák pl. Cabell, Jenny és Sid különös kapcsolatát, pedig ebben a szálban azért bőven lenne drámai potenciál.

(Az igazi, mosolygós, és a filmbeli, többnyire morcos Sid)

Így azonban sajnos a film konfliktusai sem tudnak igazán izgalmasak lenni. Aki egyáltalán időt szán erre a filmre az talán már valamennyire tisztában lehet azzal, hogy a kizsákmányolás igazságtalan, a xenofóbia pedig rossz. Ezért mondom, hogy ezeknek a túlmagyarázása kissé szájbarágósnak, didaktikusnak hat. Amiről azonban szerintem tényleg izgalmas, nyugtalanító, továbbgondolásra érdemes és esetleg nyitva maradó kérdéseket lehetne felvetni a szénbánya-háborúk kapcsán az az erőszak. Lehet-e helyes? Mikor és mekkora erővel üthetünk vissza valakinek, aki elnyom és megaláz minket? Hol vannak a határok ebben? Mikor és hogyan lehet gátat szabni az elszabaduló indulatoknak, és kellenek-e mindig ezek a gátak vagy az erőszak bizonyos formái felszabadítóak is lehetnének?

Ezek érdekes témák, és éppen ezért érdemes lenne beszéltetni kicsit róluk olyan szereplőket, akik egy oldalon állnak, de eltérő válaszaik vannak ezekre a kérdésekre.

Johnson felvet egy fontos dolgot, de az ő felvetéséből sem lesz konfliktus, nem viszik végig a gondolatát. Pedig fontos, amit mond: azt mondja, ő nem szeretne fegyveres harcba keveredni, mert, ha egy fekete fog fegyvert, akkor mindegy, ha igaza van is, a fehéreket nem fogja érdekelni, és sokkal kegyetlenebbül fognak rajta bosszút állni, mint egy fehéren.

Amikor a bányászok a film végén belesodródnak a konfliktus eldurvulásába, az tényleg egy tragikus, sorsszerű esemény, de ennek a katarzisát jobban elő lehetne készíteni. Szerintem nagyon jól állna még a filmnek pl. egy vita Joe és Sid között, ahol Joe továbbra is kitart a maga békés eszközei mellett,

Sid viszont hivatkozhatna arra, hogy neki kifejezetten feladata a békés lakosok fegyveres védelme, hiszen őt erre választották ki. Vagy akár felbukkanhatnának a filmben az előző bejegyzésben emlegetett szakszervezeti vezetők:

Fred Mooney és Frank Keeney akik Joe-hoz hasonlóan elejét akarták venni a vérontásnak (illetve lehet, hogy egyenesen róluk mintázták magát Joe Kenehant is, amire az is utal, hogy neki is ír nevet adtak)

és Bill Blizzard, aki később maga is fegyvert fogott, és a bányászok felkelésének élére állt. Vajon már ekkor, a Blair-hegyi csata előtt hónapokkal megszületett benne ez az elhatározás, vagy kellett ehhez a tragikus matewani tapasztalat? Izgalmas lenne, hogy az alkotók hogyan képzelik ezt el.

Mindenesetre ha már az előző bejegyzést is végigolvastad, akkor tudom ajánlani neked a Matewant, mert már biztosan érdekelhet annyira a téma, hogy próbát tegyél az egésznek egy ilyen játékfilmes feldolgozásával is. Az biztos, hogy van az alkotásban egy afféle nyers, keresetlen őszinteség, amit a hozzánk általában eljutó amerikai (hollywoodi) filmekben ritkán látni. Én azért remélem, hogy születnek még a témáról érdekes alkotások a jövőben is, lehetőleg hasonló hangvételben, mert a téma mindenképpen olyan, hogy megérdemli a figyelmünket.