Ünnepi versek

Zalár József:

Forradalom

 

Lehajlott a mennyboltozat,
S megcsókolván a föld szinét
Egy új kinyilatkoztatás
Igéjit zengte szerteszét.
 
S mit hajdan Krisztus hirdetett,
Az egyenlőség nappala,
Szabadság és testvériség
Világában feltámada.
 
E szentháromság a világ
Egy üdvezítő istene;
Ez istenségben higyjetek,
Ó, népek minden nemzete!
 
Ez a vakság rémszörnyeit
Elűzi poklok mélyibe,
Honnan feljöttek üldeni
Az embert ember képibe’.
 
A világosság angyalát
Leküldi mennyek fényiből,
Hogy tündöklő Pantheonját
Az ész- s erénynek rakja föl.
 
A szív, mellynek főbb kincseit
Megrablák hatalmasok,
Minden szentséget visszanyer,
S szűz ártatlanságban ragyog.
 
Ez a bűnök ármányait
Fenéklen sírba temeti,
S a börtönök setét ürét
Nép műhelyévé szenteli.
 
Nem fognak nézni kényurak
A palotákból gőgösen,
S nem bánt irigység senkit is:
Minden mindenkié leszen.
 
Széttörve a korlátokat
Hidat von a népek között,
A béke hídja lészen ez,
S fejér zászló a híd fölött.
 
Ekép felnyílnak újolag
Az Éden elzárt ajtai,
A Föld egy szent család leend,
S imádság minden hangjai.
 
S az Ég még egyszer ráhajol,
Még egyszer néki csókot ad,
S forró ölelkezés között
Ég és Föld együtt marad.
 
Ez istenségben higyjetek,
Ó, népek minden nemzete!
E szentháromság a világ
Egy üdvezítő istene.

Berecz Károly:

Föl, Árpád népe!

 

Föl Árpád népe, föl magyar!

Apáid sorsa int,

Jó s rossz napoknak sorsa közt

Választnod kell megint.

 

O, hányszor kelle kétesen

Neked határzanod

Jó s rossz közül, mit sors hagyott

Vakon választanod!

 

Nem vér, nem harczi küzdelem,

Más itt a pályaczél,

Lezajlott vércsaták után

A nemzet úgy is él.

 

És él, miként a rengeteg

Növelte bércztető,

Melly vész és vad vihar között

Vadon magasra nő.

 

Kiket neveltét kebleden,

Szerette magzatid

Hűtlen kezekkel tépdesék

Jövőd virágait.

 

Hamis próféták tévelye

Vérzette kebledet,

S pártoskodás fertőzteté

Az ősi tűzhelyet.

 

S ki szebb jövő reményiért

Elszánt csatára kelt,

Gúny s elnyomás jutalmazá

A tiszta, hű kebelt.

 

De a századnak szelleme

Emelte szárnyait,

S népek feszülve hallgaták

Szárnycsattogásait.

 

S míg millióknak kebele

Szabadságért epedt,

Egy nép tartá halott-torát

A zsarnokság felett.

 

S amint a Földre egyiránt

Az Isten Napja süt,

Szabadság szent eszméje kelt,

S elterjedt mindenütt.

 

Ez eszme vérhullámokon

Amíg elterjedett,

Hazánk a vészes ár között

Ott állt, mint zöld sziget.

 

S míg ezrek onták vérüket,

Mi megkímélve azt,

Békés úton kivíttuk a

Dicső nemzettavaszt.

 

A régen várt percz eljöve,

Munkára föl tehát!

A honnak minden hű fia

Hadd váltsa bé szavát.

 

Ki tudja azt, hogy mit kiván

A század szelleme, -

És ekként tesz, - úgy áldja meg

A népek Istene!

Medgyes Lajos:

A néphez

 

Ismerd meg, oh nép, magadat,

Emeld fel a porból fejed,

Ideje már, hogy észre térj,

Hogy végre kinyíljék szemed.

 

Szavad, oh nép, Isten szava,

Karodban az ég mennyköve;

Ajkidon mégis némaság

S kezed bilincsbe verve le.

 

Egy-két vakító korona

Egy-két önző ember fején,

Vaspálcza és rút szolgaság

A millióknak életén.

 

Dördülj meg, oh, fölséges nép,

Rázd meg villámos karodat;

S lehullanak a trónusok,

S a rabbilincs széjjelszakad.

 

Te vagy úr, oh, fölséges nép!

Ne hajolj meg bálvány előtt!

Te alkosd a törvényeket,

Te teremtsd a tisztviselőt!

 

Imádd az Istent, senki mást,

S kérd: a népet ne hagyja el!

Váljék mennyországgá a Föld,

Legyen testvér minden kebel!

 

Önkény mellett fegyvert a nép

Kezébe sohase vegyen;

Együtt küzdjön testvérivel

A szent szabadság neviben.

 

Mert hol a népért foly a harcz,

Ott van az Isten, ő maga;

S hol az önkényért foly a harcz,

Ott van a pokol fajzata.

Kerényi Frigyes:

Tavaszdal

 

Tavasz, ha jő, s virágival

Hegy-völgyön elterül,

A lomb közt néki édesen

Dal zeng üdvözletül.

 

Ezernyi szárnyas dalfiú

Csattogtat éneket,

Hogy szinte reng visszhangitól

A népesült liget.

 

Kifejlett végre nyájasan

A hosszú tél után

Egy felvirágozó tavasz

E szenvedő hazán!

 

Azért amerre szív vagyon,

Amerre dal terem,

Gyulassza honfikebleink

Magasztos érzelem!

 

Nekünk kell e nemzettavaszt

Dal közt üdvözlenünk;

Zendüljön meg hatalmasan

Szívrázó énekünk!

Mai költőink:

Zalár József (1825-1914)

(eredeti nevén Hizli József). Gyöngyösről jött. Az Egri Papi Szeminárium növendéke volt, de a korszak romantikus költőinek hatására feladta a papi pályát, hogy irodalommal (is) foglalkozhasson, és jogot tanult. Költőként Vachott Sándor fedezte fel, de valószínűleg közben a Márciusi Ifjakkal is megismerkedett, és hozzájuk hasonló forradalmi verseket írt. (És méghozzá elég jókat!) A szabadságharc alatt Damjanich János segédtisztje. Rendszeres tudósításokat írt a harctérről, de egyesek hőstetteiről verseket is költött. A szabadságharc után tanítóként dolgozott különböző helyeken. 1861-ben, majd 1867-től több alkalommal (megszakításokkal) Heves megye jegyzője. Megírta Eger történetét verses formában.

Berecz Károly (1821-1901)

Rimaszombatról jött nemesi-hivatalnoki családból, de az ország több városában élt és tanult. Az 1843-as Országgyűlésen Eötvös József titkára. Ekkor, Pozsonyban az országgyűlési ifjúságban ismerkedett meg és barátkozott össze Petőfi Sándorral, akivel nagy hatással voltak egymás költészetére is. Karcsi innentől kezdve szinte minden Országgyűlésen megjelent, mint a Reformellenzék munkáját segítő tudósító, az ülések szünetében pedig felolvasta a verseit a lelkes érdeklődőknek. Így költőként hamar népszerűvé vált, és hamarosan számos lapba írhatott. 1848-ban a Márciusi Ifjak egyike. Ekkor is elég jó verseket írt, amelyekben nem csak hazafiasság, hanem a társadalmi változások igénye is eléggé hangsúlyosan benne volt. A szabadságharc alatt a magyar kormány hivatalos lapjának, a Közlönynek a munkatársa, újságírója. Későbbi életéről kevesebbet tudok. Azt tudni például, hogy sokáig dolgozott a Magyar Tudományos Akadémián is. (Nem keverendő össze Bérczy Károllyal, aki szintén márciusi ifjú és költő volt, és akinek a képe helyére gyakran Berecz Károlyét teszik, valószínűleg a neveik és az aláírásaik hasonlósága miatt. Később majd róla is szó lesz, és az ő verseiből is mutatunk néhányat.)

Kerényi Frigyes (1822-1852)

Eredeti neve: Friedrich Christmann. Eperjesi német családból származott, magyarul az iskolában tanult meg ott azonban nagyon összebarátkozott több későbbi márciusi ifjúval, pl. Lisznyai Damó Kálmánnal és Vachott Sándorral, akikről még később szó lesz. Talán az ő hatásuknak is betudható, hogy magyarul kezdett verseket írogatni, majd a nevét is magyarosította Kerényi Frigyesre. (Akkoriban még nem volt olyan képtelen gondolat nemzetiséget váltani, mint most. Ez nem jobb vagy rosszabb volt ilyen szempontból, csak más.) Később Pestre költözött, és Petőfi Sándor közvetlen baráti körének, a Tízek Társasága író-költő csoportnak a tagja lett. A szabadságharc alatt Pest Nemzetőrségében szolgált. A vereség után menekülnie kellett. Londonba, majd Amerikába ment, ahol Iowa államban magyar menekültek közösségével megalapították New Buda városát. Frici végül fiatalon, betegségben halt meg. (A kép nem biztos, hogy őt ábrázolja, csak egy pesti nemzetőrt a sok közül. Friciről nem találtam portrét, ha valakinek van, küldjön róla. (Az ő képe helyére gyakran Tompa Mihályét teszik tévedésből.))

Medgyes Lajos (1817-1894)

Magyarberkeszen született, de a család régi lakhelyén, NyárádszentImrén nőtt fel. Marosvásárhelyen és Kolozsváron tanult, többek között református teológiát. Désen lett református lelkész, de időről időre felbukkant Pesten is, ahol megismerkedett és összebarátkozott a korszak fiatal íróival, a Tízek Társaságával és a későbbi Márciusi Ifjakkal. Sokféle lapnak küldött verseket. A szabadságharc alatt résztvett a honvédek toborzásában. Ezért, és a forradalmat támogató versei miatt 1850-ben fél évig fogságban tartották, és miután kiszabadult, nem engedték visszatérni lelkészi hivatásához. Egy évig házitanító volt, majd visszament Désre lelkésznek. Egy idő után újra engedték a verseit is kiadni.