Versek az ünnepre

Garay János:

Kelet népéhez

Mi vagyunk-e még a hét vezérnek

Sarjadéki, tiszta, szittya vér?

Mi vagyunk-e vére még a vérnek,

Melyet ontott a szent hét vezér,

A midőn nagy Árpád nemzetének

Hont szerezni esküt esküvének?

Ők az esküt, a szentet, kimondák,

S vérben itták rá az áldomást:

Mi, kikért a hősi vért kionták,

Elfeledjük a nagy tartozást?

Vagy tán nem köt, mert nem esküvésünk?

És a vér, mit ittak, nem mi vérünk?

Itt van a föld! Kárpátok tövében,

Völgye, halma e vértől kövér:

A kaszás derékig áll füvében,

Dús kalászin áldás a kenyér!

S van hizalmas nyája, van borága,

Drága érczet rejt a bánya ága.

Im de a föld, oly gazdag magában,

Mért virágzék csak felére fel?

Mert a föld lenyügző bérigában,

Mert a nép rajt bérigát visel;

Mert a földön ég malasztja mellett

Emberátok vad burjána termett!

Itt van a viz! négy folyó medrében,

Dráva, Száva, nagy Dunánk s Tiszánk;

Annyi életér a hon szivében,

Mennyi cseppje áldást hozna ránk.

Itt a tenger, őr gyanánt a szélen, -

Mint egy isteneszme terjedékben!

Im de a víz, négy folyód zugása,

Többször átok, mint áldás, mit ad;

Négy szilaj mén ádáz nyargalása,

Mely kocsit kocsissal elragad -

S tengerünket, ész és kor daczára,

Tétlenségünk vas lakatja zárja!

S itt van a nép! mely nyolcz századon túl

A nemessel együtt vérezék,

Mely ekéhez, kardhoz egyaránt nyúl,

A hogy a harcz kérte vagy a bék;

Itt van a nép, vére még a vérnek,

Sarjadéka a szent hét vezérnek!...

De a népet megtöré igája,

Nyolcz száz évet könynyel áztatott,

És ha van, tövisből van virága,

És ha vet, magának vet magot?

Láthatára sűrű, vastag éjjel...

S fáklya nincsen, mely oszlassa széjjel!

Mi vagyunk-e, mi vagyunk-e, kérdem:

A nagy Árpád sarjadékai?

Mi vagyunk-e, váltva ősi véren,

Ős elődink méltó fiai?

Kik, midőn véren hazát szerzének,

Nagy, dicső nemzetté esküvének?

Az elődök a törvényt kimondák,

S megtarták az eskü szent szavát:

Hogy, kik mint ők véröket kiontják,

Legyen egy a nagy nemzetcsalád, -

És, ki híven küzd a köz hazáért,

Köz javából egyaránt vegyen bért.

Mi a törvényt esküt és a népet

Megvetettük sok száz éven át;

Jog fölé a kény hatalma lépett,

S szörnyen megcsonkult az őscsalád!

És a földön, vízen és a népen

Isten átka fekszik szörnyűképen!

Fel tehát, ha még egy szikra benned,

Fel, keletnek népe, tettre fel!

Őseidnek lelke még-e lelked?

Megmutatni új, nagy esküvel.

És az eskü szent zsolosmaképen

Kárpátoktól Ádriáig érjen.

Oldassék meg a földnek bilincse,

A tulajdon szent legyen s örök;

S lészen a föld népeidnek kincse,

Színarany az istenadta rög;

A mi szárnya a madárseregnek,

A szabad föld az a nemzeteknek!

Fékre vedd a víznek tombolóit,

A világnak nyisd meg kapuját -

Öt világrész lássa lobogóid,

Lássa gályáidnak árboczát!

Tenger a föld vére, - lüktetése

Népek- és hazáknak érütése.

És a nép, mely vér a régi vérből,

Nyerje vissza régi részjogát:

Osztalékát vizből és kenyérből,,

És a törvény védő paizsát;

S mert terhet visz, oszt a köz hazáért:

Köz javából egyaránt vegyen bért!

És te isten, a véghetlen égben.

Magyaroknak védő istene!

Szentesítsd meg összes összeségben

A mi esküt a nemzet teve, -

Add hozzá az ember legfőbb kincsét:

Szabadítsd fel a szellem bilincsét!

S fény, dics árad Árpád nemzetére,

Mely megérti vére érdekét;

Vagy halál lesz hosszú bűne bére,

Mint ki elvetette istenét -

És betelve ezredévi átkunk:

Hogy magunktól jöjjön pusztulásunk!...

Ady Endre:

Költők tavaszkor énekelnek

Ha ki érzi, hogy most Tavasz van,

Álljon az ostorhegy élére

S ne álljon félre.

Üttesse magát,

Ha hisz, ha él s hal a Tavaszban.

Csüggedni szoktam magam is,

De csüggedésem megutálom:

Nem álom

Az Élet, de csuda-fejtés,

Emlékezés és nem felejtés

És sohase csüggeteg

A Tavaszban

Nem lehet más,

Csak az Élet ellenmondása:

A beteg.

Hajh, Tavasz, akit Helsingfors

Másképpen kap,

Mint például

Ravenna, Irkuck avagy Várad,

Be hunyászkodom,

Ha vendégelsz nálad.

Most már sok volt a szomoruság

És mezeinken

(Én is bűnös vagyok)

Sokat rikoltott

A mindegy minden.

Szedjük ki a Tavaszból

És magunkból, ami drága

És nézzünk mi egyformák,

Lelkesen egymásra.

Tavasz van, hajh, ujjé, Tavasz van

S kik szomoruak magyar honban,

Nagy, keserű, cukros szorgalomban,

Búsan és bátran tartsák a fejük,

Ha nincs is ez mindenütt,

De mi vagyunk.

Garay János:

Petőfi Sándor emlékkönyvébe

S szent, e nagy napon, melyen végtére

Megtestesült a kimondott ige:

S nép, függetlenség, alkotmány s szabadság

Magyar hazánkban többé nem rege;

Melyen, kezében széttépett bilincscsel,

Győzelmi zászlóval másik kezén,

Áll köztünk a kivítt sajtó-szabadság;

Melyen egy jobblét dicső reggelén

A leigázott óriás, a nép,

Üdv néki! a kigyó fejére lép -

Dobogjon össze szívem hő sziveddel,

Mint egybeolvad lantom énekeddel.