Julius hava
Elérkezék valaha annak a napja is, hogy nehéz és kemény szolgálatot tégyünk Tarnowski uraiméknak, az kiknek szolgálatjára érkezénk eleve Tarnówba. Csatába kelletett menni mindenkinek.
Tarnów mellett egy nagy erdő van, s az az erdő egy veszélyes erdő, tele mindenféle rút lénnyel, goblinnal, zombival, morával s más effélékkel. De azt is megtudtuk most, hogy abban az erdőben rejtezik egy igen hatalmas varázsló is,
Iriatis nevű, kit messze földről száműztek ide, s letelepedvén Małopolska földjén elfoglalá a Tarnów melletti erdőt, s az ott élő gonosz lényeket részben megbűvöléssel állítá szolgálatába (mint a morákat, vérszopókat), részben saját rendes zsoldjába fogadá (a goblinokat). De az is lehet, hogy a goblinokat már eleve ő hozá ide, s előtte azok itt nem is tenyészének. S így a nagy goblin-sereggel, a maga zsoldosaival háborgatá a Tarnowskiak birtokait, nékik nyugtot nem hagyván. A Gladii Amici tagjai is sűrűen összecsapának Iriatis seregével, s eddig sokakat kardélre hányának, de a vezért elkapni eddig nem sikerüle sehogysem. S Tarnowski uram úgy döntött, hogy most, kiegészítve a seregét velünk, magyarokkal, székelyekkel, a kemény ellenféllel Iriatisszal végleg leszámol. Ha kell, használ mágiát is, bár csak óvatosan.
És megindulánk a nehéz harcra erősen felfegyverkezve. Én magam is hoztam magammal két kardot is: egy szablyát az oldalamon, s egy egyenes kardot a hátamra kötve. Íjat viszont nem hoztam, mert éjjel indultunk utunkra, s a sötétben, nem tudnám, merre lőjek, gondoltam magamban. A székelyek közül viszont volt aki hozta visszacsapó íját. De legtöbben a szálfegyverek mellett csak hajítófegyvereket, csatacsillagot és baltát hoztanak. S jövének velünk nagy mágusok is, kik az astralis, auralis s mentalis önvédelem fogásaira is kitanítának minket, amennyire lehetett. S jött velünk egy pap is, kinek szerepe lesz a rontások elhárításában, mert a gonosz Iriatis ilyen irtózatos dolgokkal is támad, ha valaki a területére lép.
Az erdőszélre érve pedig imádkozánk, ki-ki a maga Istenéhez, de leginkább együtt mindnyájunk minden védelmező szelleméhez, hogy segítsenek, utunkon, s veszni ne hagyjanak.
Szerencsére mellénk szegődött egy megidézett segítő erdei jó szellem, aki minket titkos ösvényeken vezetett. Gyalogosan indultunk, hogy észrevétlenek maradjunk. S mindenhol köröttünk nagy zúgás és sikoltások és fogcsikorgatás és gonosz nevetések hangzottak. Így tudtuk, hogy nem maradtunk észrevétlenek. Pedig Tarnowski uram éppen abban bízott, hogy Iriatis nem hiszi, hogy éjjel a lovagi sereg bemerészkedik az erdőbe, s így meglepjük Iriatis seregét. Hát, lehet, hogy rosszul számított Tarnowski uram.
Utunkon először egy véres testre akadtunk, mely sem eleven sem holt nem volt, mert bár tele volt halálos sebbel, mégis rángatózott összevissza. A papunk megáldotta, hogy elnyugodjon, de az nem segített, ez a valami felugrott és minket megtámadott. S nem járt egyedül, mert a bozótból még mindenféle morák és zombik is ránkrontának.
(Tudnivaló, hogy a mora egy alattomos kis vérszopó, mely azokon a területeken terjedt el, merre a szláv törzsek ütötték fel a tanyájukat. Ellene fokhagymával lehet védekezni. Akinek a vérét csak egy-vagy két éjen át szívja a mora, még megmenthető, de akinek ennél többször is, az megbetegszik, és könnyen meghalhat. De sokan mondják, hogy a vámpírok is mutans morákból fejlődtek ki, vagy olyan emberekből, akiket túl sokszor támadott meg mora.)
Szerencsénkre akárhányan voltak is, harci alakzatunkat nem tudták megbontani, és végül majdnem mindet darabokra vágtuk. Egy azért így is elszökött, lehet, hogy több is.
Tovább haladva találkoztunk három boszorkánnyal, akik ijesztők voltak, de nem bántottuk egymást. Sőt, jótett helyébe elvezettek minket egy vak bölcshöz, kinek bőségesen adtunk enni. S ez a vak bölcs éppúgy nagy dolgok látója volt vakon is, mint a régi hellén jós, Teireisziasz. S ő árulta el, milyen varázssókkal idézhetjük meg a segítőket a Iriatis, a Sötétség Ura ellen. S azt is elmondta, hogy a nagy segítőt, az Elfeledett Szellemharcost megidézni csak egy kőasztalnál lehet,
egy temető mellett. Elárulta azt is, hogy a temetőben valahol valahol egy vámpír is nyugszik, ki segítségünkre lehet, ha egy varázsitallal megszelídítjük. És megkaptuk az italt a boszorkányoktól, hogy eredményesen harcolhassunk.
Éppen hogy elhagytuk a boszorkányokat, mikor egy tisztáson ráakadtunk a goblinok táborára. Hát ezek nagyon óvatlanok voltak, vagy messze elkóboroltak a fürkészőik, mindenesetre úgy tűnt, nem számítottak ránk.
Így csak rendetlenül rontottak nekünk, s kevés esélyük maradt. Le is vágtuk mindet egy szálig, de mi is kaptunk súlyos és könnyű sebeket. Engem is a vállamon talált az egyik goblin csákánya, csoda hogy aztán mozgatni tudtam még a karom, s nem tört a csontom.
S végül ráakadtunk a temetőre, ahol a vámpírt kellett keresnünk, aki minket megsegíthetett. Mondják, hogy nem is közönséges vámpír nyugszik itt errefelé, hanem maga az Első Vámpír, vagyis Karós Vlad, a havaselvi vajda.
(Amit én nehezen hihetek). De félrefordulván az egyik sírkő valóban előmászott egy szörnyű nagy termetű ember, s ahhoz képest, hogy sírból bújt ki, igen ékes és fényes fegyverzetet viselt.
És rárontott a vámpír a vitéz székelyekre, kik keményen védezetek. Szerencsére jó papunk odaérkezett, és egy jól irányzott varázslattal leterítette a Vámpír Vajdát, száját szétfeszítette, és beletöltötte a varázsitalt, mit a vak jóstól kapott. S a Vámpír Vajda ettől felkelt, de már a mi oldalunkra állt. S ez jól jött mert ebben a pillanatban rontott ránk Iriatis főseregével, mindenféle goblinokkal, morákkal, zombikkal, farkasokkal, s más egyéb lényekkel. Bizony keményen aprítottuk őket, de ha a százszoros erejű Vámpír Vajda nem áll melletünk, s nem vág rendet az ellenségben, bizony nem biztos, hogy sok esélyünk maradt volna.
S közben, míg mi a Vámpír Vajda nyomán haladtunk, a székely vitézek átverekedték magukat a goblinseregen, s átértek a Csodatévő Asztalhoz, az egyetlen helyhez, hol meg lehetett idézni az Elfeledett Szellemharcost, az egyetlent, ki párbajban méltó ellenfele lehetett magának Iriatisnak. És megjelent az Elfeledett Szellemharcos, észak felől jövén sisakján égő gyertyával, és a másik felől, vele szemben jött Iriatis, s míg mi a goblinokkal harcoltunk egymásnak rontottak, de úgy, hogy szélvihar támadt kétfelől, s minket mindnyájunkat ledöntött a lábunkról. Soha ilyen harcot, mióta a világ világol!
S arra eszméltünk fel, hogy akiket nem vágtunk le a goblinok és morák és farkasok közül, azok nyüszítve menekülnek.
A földön feküdt Iriatis holtan, de az Elfeledett Szellemharcos nem volt sehol, elillant, ahogy jött. S úgy tűnt, hogy bár sebekkel és veszteségekkel, de győztünk.
A Vámpír Vajda, pedig szálegyenesen állt a mező közepén. Kardját hüvelyébe dugta, szemét ránk vetette, s én barátságos mosolyt véltem látni az arcán a sötétben. Még szólt egy pár szót románul, mit csak a székely vitézek értettek, aztán hatalmas léptekkel elindult délkelet felé, és beleveszett a sötétségbe.
Mi pedig összeszedtük magunkat, s veszteségeinket is felmértük. Bende lovagot nagyon féltettem, hogy meghal, mert már a földön feküdt, de jó papunk őt is meggyógyította. Sebeinket bekötöztük, aztán a goblinok minden holmiját és fegyverét magunkhoz vettük, és egymást támogatva gazdag zsákmánnyal indultunk vissza Tarnów felé.
Így lőn diadalmas Tarnowski uram csapata az napon Iriatis sötét serege felett.
(Iriatis zászlólát diadalmunk jeléül másnap a sátrunk elé tűztük.)
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése