Két év után elszántam magam (többek között éppen ennek kapcsán), hogy végre megnézzem felvételről a 2013-as szegedi szabadtéri István a királyt vagyis azt, amit Alföldi Róbert rendezett, és ami annak idején annyira hidegen hagyott. Most meg már azt mondom, kár lett volna kihagyni, mert egy remek és egyedi értelmezését láttam nemcsak egy színpadi műnek, hanem a színháznak általában is. Abban az értelemben, hogy milyen érdekes, izgalmas kísérletezésekre ad alkalmat még egy könnyűnek gondolt zenés darab is. Amiben azért sok olyasmi volt, amit én is túlzásnak éreztem. (Annak idején persze sokan voltak, akik nem tették szóvá önmagukban ezeket a túlzásokat, csak összevissza szidták Alföldit, amivel így nem tudtam mit kezdeni.)
Hogy annak idején miért nem érdekelt az egész, azt már elmondtam. Egyszerűen untam már az István a királyt, nem is magát a darabot, hanem az egész problémát, amit felvet a kettészakadt nemzetről, különösen hogy a felületes álbölcselkedő hülyéknek állandó alkalmat szolgáltatott, hogy arról elmélkedjenek, hogy a nemzet (ami István idején modern formájában még mint fogalom sem létezett) mindig is ketté volt szakadva. Ebből nagyon elegem volt. Viszont, ami engem amatőr színészként mindig leginkább foglalkoztatott, mint téma, az a hatalom kérdése. És ez a 2013-as előadás elsősorban erről szólt. Ezért most utólag megírom a benyomásaimat róla, még ha nem is mondok sokatoknak újat.
Struktúra
Feltűnő, hogy a darabban mennyi a közjáték, vagyis olyan elem, ami nem az eredeti mű szövegéből következik. (Például Gizella és István esküvője és az ezt követő lakoma, Géza fejedelem halála, stb.) Na és ilyeneknél azért Alföldi tényleg túlzásokba esik. Szerintem a kísérletezgetés az eredeti darabbal és mindazzal, ami annak szövegkönyvéből következik bőven elég lett volna, felesleges volt még plusz jeleneteket belekölteni. Másik hátrány, hogy talán pont emiatt, legtöbb helyen a zene az eredetihez képest marhára fel volt gyorsítva, ami számomra zavaró volt. Ahogy azt Novák Péter szavaiból is kiderült Alföldi Róbert értelmezni igyekezett a dalszövegeket is, és az értelmezéshez igazítani, nemcsak a színészi játékot, hanem az éneklést is. Vagyis a szövegkönyvet prózai darabként értelmezte. Ez pedig sokszor szintén a zene rovására ment. Mármint úgy, hogy a szereplők énekelve sokszor elmásznak a zenétől, ami Feke Pál esetében a legfeltűnőbb. (Ebbe a problémába amúgy mindenki belefut, aki kötött versformában megírt darabot játszik, hogy a szövegmondást a versforma ritmusához vagy a mondanivalóhoz igazítsa. De amíg a szöveget nem énekelni kell, ezt a nehézséget könnyebb áthidalni.)
Díszlet, jelmez
Szerintem eddig kevesen vették a bátorságot, hogy a történelmi darabnak tekintett István a király szereplőit ennyire modern jelmezekbe öltöztessék. De ezzel szerintem semmi baj. Már csak azért sem mert az István a király mégsem történelmi eseményeket mutat be, hanem egy történelmi téma ürügyén egy saját történetet, valóságot kreál. Ezt el szoktuk felejteni, és sokan közülünk hajlamosak a darabot történeti forrásként kezelni. (Mint írtam, pont ezért volt elegem az egészből.) Nem volt felesleges, hogy valaki erre már ráirányítsa a figyelmünket. Az egyik érdekes jelmezötlet például a három opportunista magyar vitéz (szerepükben: Znamenák István, Bezerédi Zoltán és Hevér Gábor) jelmeze volt: ha már pont hárman vannak, piros, fehér és zöld ingekben jelentek meg.
A néző már ettől is kényelmetlenül érezheti magát, mert ez a három alak ezáltal könnyen az egész nemzet jelképévé „magasztosulhat”. Márpedig a darabot nézve szeretjük azt gondolni, hogy igen, ilyen is van közöttünk magyarok között, ez a gyáva alkalmazkodás és túlkompenzálás is részünk, de tényleg csak egy részünk, és nem általános jellemzőnk. Na ebből a kényelmes meggondolásból ki vagyunk billentve ezzel az egyszerű és olcsó jelmeztervezői fogással.
Itt vannak aztán ezek a vérvörösen izzó keresztek, mint kellékek. Ezek a darabban az elnyomás jelképeivé emelkednek, mindig akkor mutatják fel őket, amikor valakit megölnek vagy megtörnek. Sőt Koppány némelyik hívét ezekkel szurkálják le. Biztos a keresztek ilyen funkciója is sokakat kiakasztott, de nem mondhatják, hogy ez az értelmezés nem volt benne az eredeti darabban.
(Vörös keresztek, vasvillák és kiegyenesített kaszák. Ki az akinek erről a képről nem Dózsa György jut eszébe?)
A legfeltűnőbb díszletelem meg természetesen a Korona, mint ketrec ábrázolása. A Korona, amit itt nem raknak István fejére, hanem amibe Istvánt az egész néppel együtt belezárják.
Huh! Izgalmas, és egy külön bejegyzést lehetne írni róla, hogy ezt én (akit már régen is idegesített, hogy egyesek teljesen agyatlan módon, mechanikusan fel akarják támasztani a Szent Korona-tant) hogyan értelmeztem volna két éve, és hogyan most, miért nem tetszett vagy tetszett volna akkor, és miért tetszik jobban mostani kiábrándult, elkeseredett állapotomban. És arról, hogy milyen értelmezési lehetőségeket vetne fel, ha csak Istvánt egyedül zárnák be abba a korona-ketrecbe (illetve akkor nyilván kisebb lenne), és mit jelent ez így, hogy minden szereplő benne van, és még a Himnuszt is így éneklik el. Az is nyilvánvaló, hogy ez volt az az eleme az előadásnak, ami sokakat legjobban kiakasztott. Lehet, hogy erről tényleg írok majd egy külön bejegyzést, ami egy nagyon elborult filozófiai elmélkedés lesz. Egyelőre maradjunk a színikritikánál, és folytassuk a mozgásokkal!
A koreográfia
Ha csak a tánc részét nézem az egésznek, az nem túl izgalmas. Mindig mindenki csapásol, ráadásul mindig mindenki ugyanazt a csapássorozatot csinálja végig. Mert az olyan látványos és magyaros. Csak ez is tud unalmassá válni, ha túl sokszor sütik el. Viszont ha a koreográfiának a tömegmozgatás részét nézem, na az csúcs. Erről majd részletesebben szólok a szereplőknél (a statisztáknál).
És még valami: a csatajelenet talán még egy István a király-előadásban sem volt ilyen megrendítő.
A szereplők és viszonyaik
Feltűnhetett, hogy István (Feke Pál) ebben a változatban itt mennyire egy csetlő-botló, bizonytalan figura. Hogy kétségeit leküzdje, ahhoz az eredeti változatban erős akaratú édesanyja, Sarolt kellett. Most viszont a szálak fő mozgatója (megint egy merész húzással) Asztrik főpap (László Zsolt) lesz. Mintha neki lenne igazán fontos, hogy a darab abba az irányba menjen, amerre végül is megy. Ha valamelyik szereplő megakad, ő lendíti tovább erőszakosságával a szituációt. A nézőnek szinte már az a benyomása támad, hogy Asztrik esetleg nem is a szálakat a háttérből mozgató „szürke eminenciás”, hanem a történeten kívül álló figura: azaz maga a darab rendezője.
Sarolt (Udvaros Dorottya) szerepe és jelleme ehhez képest kevésbé konzisztens, jobban mondva nehezen értelmezhető.
Mintha a rendező nem tudta volna eldönteni, hogy azt a kifelé kemény, de fia felé érző szívű figurát vigye tovább, ami Berek Kati volt 1983-ban vagy csináljon Saroltból egy teljesen beteg figurát. (A regösöket szinte kárörvendően zavarja el.)
Stohl András nem rossz, mint Koppány, de nem is túl kiemelkedő. Tudjuk, hogy az ilyen vad lázadó figurákat korrektül el tudja játszani, de persze nem lesz olyan jelenség a színpadon, mint Vikidál Gyula volt.
(Amúgy nekem feltűnt, hogy a két főiskolai régi jó barát, Stohl András és László Zsolt ugyanazokat a figurákat játsszák itt is, mint a szintén Alföldi Róbert által rendezett Danton halálában Dantonként és Robespierre-ként. (Nyilván nem azért, mert csak ezeket a figurákat tudják, azért ők ennél jobb színészek.) Csak persze az a darab kettejük összecsapásáról szól, itt meg a karaktereik nem is találkoznak.)
Az István a király történetének legjobb választása volt a Táltos szerepét Novák Péternek adni (még annak idején, 2003-ban, Csíksomlyón). Messze-messze túlszárnyalta Deák „Bill” Gyulát. Úgyhogy nyilván értékelem, hogy most is ő lett Torda. A Táltost rocksztárként ábrázolni, szerintem jó ötlet, de az, hogy füves cigit adtak a kezébe, már engem is kiakasztott. Amúgy úgy láttam, hogy Novák Péter feltűnően sokkal jobban érezte magát abban a táncolós-ugrálós-rohangálós-energikus szerepben, amit Csíksomlyón játszott, mint ebben a kissé elborult figurában, amit itt kellett eljátszania. Kellemes meglepetés volt viszont, hogy torokénekelni is tud.
Majdnem ugyanennyire jó ötlete volt a castingnak Szemenyei János kiválasztása Laborc szerepére. (Neki azóta vagyok nagy rajongója, mióta láttam egyszer a Sztárcsinálók című első magyar (István a királynál is régebbi) rockoperában Nero császár szerepében, és amit ott énekelt, különösen a legnehezebb számban a Róma égésében, az valami fenomenálisan-fantasztikusan szuper-extra fergeteges volt, és ez nagyon-nagyon enyhe kifejezés.) Énektudása ma is töretlen, és itt akkor ő vitte azt a rohangálós energikus figurát, amit a régebbi változatban Novák Péter táltosa. Kár, hogy a történet szerint olyan hamar meghal.
Hogy István Rékával, Gizella pedig Vecellinnel énekel duettet, az már az eredeti változatnál is felvetette a lehetőséget, hogy itt valami rejtett vagy kevésbé rejtett vonzalmakról is szó lehet a szereplők között. Ezt aztán tőle nem meglepő módon Alföldi is kihangsúlyozza de szerencsére nem akarja ezzel félrevinni a történetet, sem pedig ordenáré irányba elvinni az egészet. (Gizellát Radnay Csilla alakítja, Rékát pedig Tompos Kátya, aki megint egy régi kedvence a rendezőnek.)
Érdekes volt még Varga Miklós és Nagy Feró önironikus szereplése (milyen tök jó már, hogy ezt vállalták!) jószándékú, ijedt regösökként. Főleg úgy, hogy az eddigi előadásokban ez a szám, amit ők énekeltek, mindig úgy jött elő, hogy magabiztos fiatal emberek éneklik, és az egész szám optimizmussal teli, meg van hozzá tánc (általában román haidau), hogy annál tragikusabban kiábrándító legyen, mikor a szigorú fejedelemasszony kegyetlenül betiltja az egészet. Itt már eleve olyan riadtan és félve kezdtek bele az énekesek a mondandójukba, mintha tudnák, hogy nem sok esélye van ebben az országban annak, aki méltósággal akar emlékezni valami szépre.
Amúgy ez a rendezés két új szereplőt is behoz a történetbe. Az egyik Géza fejedelem, akit az eredeti változatban egyáltalán nem látunk. Itt sincs túl sok szerepe, tulajdonképpen akár ki is lehetett volna hagyni. (A Segítsetek-számba kicsit ő is beleénekelt.) Hogy a Gézát játszó Blaskó Péternek mégse csak egy pár soros szerepe legyen, megkapta az Öreg Regös/ Krónikás szerepét is (azt, amelyiket általában Bródy János szokott énekelni.)
A másik plusz szereplő pedig, bármennyire furcsán hangzik is ez, a nép. Mármint hogy itt a táncos statiszták nem csak díszletként illetve a cselekmény aláfestésére, a főszereplők konfliktusainak alátámasztására szolgálnak, hanem kollektív személyként reagálnak is az eseményekre. Nem feltétlenül ott éljeneznek és jajgatnak, ahol azt a főszereplők szeretnék. Bár nem dönti más irányba a cselekményt de itt a népnek mégis van saját véleménye és saját reakciója is a történésekre. (Lehet, hogy ez zavarosan hangzik, de nézzétek meg, majd fogjátok látni, miért mondom ezt.)
Összességében egy bátor színházi kísérlet volt ez, ami szerintem akár emlékezetes is maradhat. Érthető, hogy bizonyos részleteiben indulatokat keltett, de azt hiszem inkább szolgált rá egy sokoldalú (elsősorban méltató, de azért fenntartásokkal méltató), az enyémnél szakszerűbb kritikára, mint anyázásra. Akik még nem láttátok, de kedvet kaptatok, nézzétek meg, aztán várom kommentben a véleményeket róla.
https://www.youtube.com/watch?v=OMIv9NuLMPE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése