Akik ellenálltak (IX. rész)

A Budai Önkéntes Ezred
avagy A Magyar Bosszúállók


„Ha nem tudjuk megmenteni a Földet, legalább megbosszuljuk!” –mondja Tony Stark, a Vasember (nem ez, hanem az Ironman) a Bosszúállók című filmben. Ez a mondat kis átalakítással akár a ma hetven éve alakult Budai Önkéntes Ezred mottója is lehetne. Meg akarták menteni Magyarország és Budapest maradékát, amit meg nem lehetett, azt legalább megbosszulni szerették volna.

Hogy kikről érdemes megemlékezni: róluk vagy az ún. kitörés ún. hőseiről arról én azt mondom: a kettő nem zárja ki egymást, de hogy kiket értékelünk hősöknek és kiket másképpen, na abban a kérdésben kőkeményen állást fogok foglalni. Mielőtt anyázni kezdtek, megint azt javaslom olvassátok végig a bejegyzést!


Miért a szovjetek mellett...?
1945 januárjában Budapest ostroma a végső szakaszába lépett. A várost védő magyar egységek közül egyre több állt át egy az egyben a szovjetek oldalára. Hogy erre mi okuk volt?
- 1944. októberében a németek egy olyan bábkormányt állítottak az ország élére, Horthy helyébe, amely minden addiginál több magyar fiatalembert volt kész rosszul felfegyverezve a halálba küldeni. De emellett ennek a kormánynak a söpredék hatóságai a hátországban is nekiálltak magyar állampolgárok ezreit, köztük nőket és gyerekeket legyilkolni. Ugyanezek az emberek, miközben mindenkit készek voltak halomra öldösni, aki nem akart tovább harcolni a szovjetek ellen, ők maguk nem siettek a frontra, ehelyett a hátországban raboltak össze annyi értéket, amennyit bírtak, majd aki tudott közülük, lelépett nyugatra. Ha mindez nem hazaárulás, akkor mi az? Az, hogy valaki magyar nőket és gyerekeket akar megmenteni a haláltól?
- Ugyanakkor az ország keleti felében már létezett egy új magyar kormány, az Ideiglenes Nemzeti Kormány, az eddig háttérbe szorított vagy éppen üldözött demokratikus pártok képviselőiből. Ez az újrakezdés ígéretét jelentette: egy békekötését és egy újjáépítését, egy demokratikus rendszerét.
- Az ostrom elhúzódása Budapest népére csak szenvedést hozott: minden nap százával haltak és nyomorodtak meg civilek. Érthetetlen, hogy voltak magyar katonák, akik mindezeket a szenvedéseket lehetőleg meg akarták rövidíteni?
- A Szovjetunió területén harcoló németek nem viselkedtek valami tisztességes módon magyar szövetségeseikkel szemben. Már a Don-kanyarban is gyakorlatilag élő pajzsként használták a gyengén felszerelt és gyengén ellátott magyarokat. Ez nem volt nagyon másként Budapest ostromakor sem.
- Több magyar tábornok már 1944 októberében átment a szovjetekhez, és rádióüzeneteken keresztül erre biztatta katonáit is.

Szóval talán mindezek után érthető, hogy Budapest ostroma során már nemcsak egyes magyar katonák szöktek át a szovjetekhez, hanem egész szakaszok, majd egész századok kezdtek átszökdösni. Sokan közülük jelezték, hogy a németek ellen készek harcolni, ha ezzel magyar civilek életét megmenthetik, és elkerülhetik a hadifogságot. És a szovjetek igénybe vették a segítségüket. A szovjetekhez állt magyarok piros szalagot kötöttek a sapkájukra és a karjukra, hogy valahogyan megkülönböztessék magukat, de azért aki tudta, ezt nemzeti színű szalaggal is kiegészítette.


Az egység megszerveződése
Egészen Budapest ostromának utolsó napjaiig ezeket a magyar egységeket nem vetették be együtt. Ahhoz még mindig túlontúl bizalmatlanok voltak velük szemben. A magyarok legfeljebb önálló századokban harcolhattak a szovjetek szoros felügyelete alatt. Egy-egy század és szakasz kitüntette magát a Déli pályaudvar illetve a Citadella elfoglalásánál. Mindkét helyen többségében német katonákkal kerültek szembe. Arról nem találtam adatot, hogy a budai várból tömegével kirohanó magyar katonák ellen őket vetették volna be. Egyébként a hivatalos statisztika szerint kb. 600 magyar katona volt, akik Budapest ostroma során a németek ellen harcolva estek el. A pontos számot máig nem tudni, mert pontos névsor sem készült róluk. A harc hevében sokszor egymást nem is ismerő katonák keveredtek egymás mellé, a honvédségi nyilvántartásokat meg nehéz lett volna az ostrom utáni rumliban előkeresni.
Nyilvánvaló, hogy a magyar halottak száma azért lehetett ilyen magas, mert a szovjetek is igyekeztek a magyar katonákat küldeni a legveszélyesebb helyekre.

Ezen háboroghatunk, de ha megpróbálunk belehelyezkedni a szovjet tisztek helyzetébe, akkor ez mégiscsak érthetővé válik taktikailag is. Most nem arra gondolok, hogy nyilván úgy gondolkodtak: a ti fővárosotok harcoljatok érte ti is meg (nyilván ez is benne volt), hanem arra, hogy ha a támadásban a magyar katonák mennek előre, akkor
a) ha magyar csapatokkal állnak szemben, akkor még meg is győzhetik a bajtársaikat, hogy álljanak át, és ez megkönnyítheti a helyzetet
b) ha német csapatokkal állnak szemben, még akkor is összezavarhatja az ellenséget, hogy a szövetségese egyenruháit látja elsőnek feltűnni, és ez megint sokat könnyíthet a támadáson.
Február 11-én, az ostrom utolsó napján engedélyezték, hogy az addig külön-külön harcoló magyar egységek most már egy csapatba szerveződjenek. Ez lett a Budai Önkéntes Ezred. Parancsnokává Variházy Oszkár alezredest nevezték ki.

Variházy Oszkár egy nagyon tisztességes és amennyire a visszaemlékezésekből tudni lehet, beosztottjaival szemben jóindulatú tisztje volt a magyar Honvédségnek. Jól ismerte Gidófalvy Lajost, és állítólag a két parancsnok már 1944 decemberében üzeneteket váltott arról, hogy egységeiket együtt átviszik a szovjetekhez, vagy valahogyan megnyitják a frontot. Aztán ez a Vilmos Laktanya elleni nyilas támadáskor meghiúsult. (Lásd: A Gidófalvy-zászlóalj). Variházy alezredes csak február elején esett szovjet fogságba. Ekkor azt kérte, hogy közkatonaként harcolhasson most már a németek ellen. Persze meghagyták a százada élén. Február 11-én ő lett az egész Ezred parancsnoka. A budai várba már az ő vezetése alatt vonult be az egység. És a szovjetek engedélyezték számukra, hogy a várfokra kitűzzék zászlójukat, a 8. honvéd gyalogezred korábbi zászlóját és a magyar nemzeti zászlót is a szovjet zászló mellé.


A tisztázás kedvéért
Hadd oszlassak el néhány tévhitet a szovjet oldalon harcoló magyar katonákkal kapcsolatban, ami a történelmet nem pontosan ismerők szájából gyakran elhangzik. Ez alapján még inkább érthető lesz, hogy ma miért róluk igyekszem megemlékezni.
1. Hogy megszegték volna a Kormányzónak tett esküjüket: Nem igaz. Horthy 1944. október 15-én kihirdette a szovjetekkel való fegyverszünetet. Az esküjüket ebben a helyzetben azok a katonák szegték meg, akik mindenáron folytatni akarták a harcot, és Horthy helyett Hitlernek engedelmeskedtek, és a Kormányzó eltávolításához is hozzájárultak. Még ha nem is így lett volna akkor is kérdéses: milyen jogon követelhet engedelmességet a katonáitól az a kormány, amely országának civil lakosságát (amelyet állítólag meg akar menteni az idegen megszállóktól) elkezdi halomra gyilkoltatni…
2. Hogy mind kommunisták lettek volna: Nem igaz, maga Variházy sem volt az. Ő Kiss Jánossal és Bajcsy-Zsilinszky Endrével szimpatizált. Tulajdonképpen nem a szovjetek oldalára akart átállni, csak a németek ellen akart harcolni, magyar emberek életéért.
3. Hogy szenvedést okoztak Budapest lakosságának,hozzájárultak a város lerombolásához és kiszolgálták a szovjetek gyilkos ösztöneit: Nem igaz. Éppenséggel megrövidíteni akarták az ostromot (ami előbb-utóbb így is, úgy is a szovjetek győzelmével ért volna véget), ezzel a civilek szenvedéseit is. A civil lakosságot pedig éppenséggel a németekkel együtt kitörő magyar katonák hagyták magára, prédául a szovjeteknek. Ahol azonban a szovjetek mellett átállt és felfegyverzett magyar katonák is járőröztek az utcákon, ott nemigen fordultak elő atrocitások, mert a szovjet katonák, mégha többen voltak is, nyilván nem nagyon akartak még a harcok befejezte után is lövöldözéseket a magyarokkal.
4. Hogy magyarokat gyilkoltak volna le: Tény hogy a Budai Önkéntes Ezred katonáinak muszáj volt néha magyar katonákra lőniük. Így hozta a helyzet. Az is tény, hogy nem tudhatták megakadályozni, hogy a várból kitörőket a szovjetek géppuskákkal halomra lőjék. De ami ezután következett az beszédes. Az ostrom után következő napokban ugyanis a Budai Önkéntes Ezred Katonái azt a feladatot kapták, hogy szedjék össze a kitörés után még a budai hegyekben kószáló ellenséges katonákat. Ők megtették. De csak a németeket adták át hadifoglyokként a szovjeteknek. A magyarokat szinte mind befogadták maguk közé, és úgy tettek, mintha mindenki, akit az ostrom után fogtak volna el, már Budapesten is velük harcolt volna. Az ő céljuk ugyanis minél több magyar ember megmentése volt.
Csak összehasonlításképpen: mindeközben a hazaáruló nyilasok „honvédelmi” minisztere, Beregfy már Ausztriából, tehát biztos távolságban a frontvonaltól és persze Magyarországtól is kiadta a parancsot: minden magyar katonát, aki a szovjetek oldalán harcol, és elfogják, azonnal ki kell végezni. Ennél azonban sokkal durvább, hogy azok a csendőrparancsnokok, akik a várból való kitörést vezették, még napokkal a kitörés előtt is embereket kínoztak a vár pincéiben. Köztük, a megkínzott rabok között volt Bondor Vilmos főhadnagy is, akit szintén ártatlan emberek megmentéséért zártak oda. Ő írta később, hogy hallotta, amint egy csendőrparancsnok, nem sokkal a kitörés előtt azt mondta: nem baj, ha az egész magyarság kipusztul is, elég ha kétmillió „nemzetiszocialista érzelmű” (így!) ember megmarad.
Szóval most ezek után, hogy kit tartok én nemzetmentőnek és kit „nemzetárulónak”, azt hiszem, hogy ezen példák alapján érthető.

A félreértések további elkerülése végett: nem gondolom azt, hogy a kitörésben résztvevő magyar katonák mindegyike fasiszta nyilas mészáros volt. De hogy az egész öngyilkos vállalkozást ilyen szadista hóhérok vezették, akiknek úgysem volt vesztenivalójuk, mert biztosak voltak benne, hogy később mint háborús bűnösöket felkötnék őket, azt ezek alapján valószínűnek tartom. A többiek, akik követték őket: tehették ezt fanatizmusból, a feletteseik iránti félelemből vagy egyszerű fásult megszokásból is. Hajlandó vagyok róluk is, mint a háború áldozatairól megemlékezni. De hősnek, azaz olyan embernek, aki tudatosan vállalja élete kockáztatását egy jó ügyért, na annak nem tarthatom őket. A Budai Önkéntes Ezred katonáit annál inkább.


Arcok
A Budai Önkéntes Ezred leghíresebb közkatonája talán Derecskei Sándor lett.

Rá azért emlékeznek sokan, mert az Ezred katonájaként harcolva rátalált Budapesten rejtőzködő fiatal feleségére (akinek a nevét azonban egyetlen visszaemlékező sem említi, csak Derecskeinének hívják), és maga mellé vette. Mikor Sándor a németekkel való tűzharcban elesett, felesége egy percig siratta, aztán felkapta a férje golyószóróját és lövöldözni kezdett a németekre. A szomorú történetet csak ijesztőbbé teszi, hogy Derecskeiné, miközben halált szórt maga körül mindenfelé, már új életet hordott a szíve alatt. Így keveredett és zavarodott össze abban a háborúban minden: élet, halál és szerelem. Derecskeiné túlélte a háborút, kislányát már a szüleinél, Berettyóújfaluban hozta világra.


Utótörténet
A Budai Önkéntes Ezred csak február végén, a Budapest környéki harcok végeztével kapott némi pihenőt. Ekkor végre elkészülhetett az ezred névsora is, ezen akkor 2534 név szerepelt. Ebben nyilván benne vannak már azok is, akik magában az ostromban még német oldalon harcoltak, de a kitörési kísérlet utáni napokban a magyarok befogadták őket maguk közé.
Variházy jelezte: egysége kész a németek elleni további harcra is. A szovjetek ellenben azt ígérték az Ezrednek, hogy a Debrecenben székelő magyar Ideiglenes Nemzeti Kormány védelmlére viszik őket. Ehhez képest a vonat Jászberénynél tette le őket, ahol a NKVD elvette a fegyvereiket, és a fogolytáborba zárta őket. Jónéhányukat kiemelték és a Szovjetunióba hurcolták. Nem mindegyikük tért vissza. (Ez megint a NKVD terrorisztikus túlbuzgósága volt, az, aminek Mikó Zoltán is áldozatul esett annak idején.) Az Ideiglenes Kormány tiltakozására aztán március végén végre elengedték őket. Belőlük, és a még melléjük toborzott önkéntesekből szervezték az új magyar Honvédség I. hadosztályát. A teljes hadosztályt, csak áprilisra sikerült teljesen felszerelni. Vörös János honvédelmi miniszter el akarta érni, hogy legalább ők részt vegyenek a németek elleni harcnak legalább az utolsó szakaszában.

Ennek szellemében április végén Németország megszállására küldték őket. Csak Ausztriáig jutottak. Komoly harcokban már nem vettek részt, csak egy-két kóborló SS-katonát fogtak el Bécs környékén. Itt érte őket májusban a háború végének híre. Ekkortól megkezdték a hadosztály katonáinak fokozatos hazaszállítását. A tisztek azonban átléphettek az új Magyar Honvédségbe.

Dicsőség a Budai Önkéntes Ezrednek!