Akik ellenálltak (VIII. rész)

A Turcsányi-csoport vagy Ságvári-egység
avagy Pesti srácok voltak ők is 2.

Pesti srácok voltak ők is, és nem kevésbé bátrak, nem kevésbé hősiesek, mint a náluk éppen jelen pillanatban jóval ismertebb 1956-os pesti srácok. Egy jó ügyért harcoltak ők is; méltóak arra, hogy róluk ugyanúgy megemlékezzünk. (Mint azt egyszer már említettük.)

A Ságvári-egység is régi jó barátokból szerveződött, főleg munkás-fiatalokból. Legtöbbjük kapcsolatban állt valamelyik titkos ellenálló szervezettel, és előbb-utóbb a titokban kapott utasítások alapján eljutott egy bizonyos Berkó Pál nevű szervezőhöz, aki a lakásán rengeteg katonai cuccot, fegyvereket, hamis és valódi katonai iratokat, illetve ezek gyártásához szükséges nyomdagépet őrizgetett. Mindezek beszerzésében egy régi barátja,

Pogány Róbert segítette, aki hadtápos volt, így elég sokmindent be tudott szerezni. Végül, amikor már elég ember összegyűlt felszerelve és felfegyverkezve, és sikerült beszerezniük egy oldalkocsis motort is, minden cuccukkal együtt mint önálló katonai egység átvonultak a VI. kerületi, Lendvay utcába, az egykori Volksbund-székházba, amely ekkor üresen, elhagyottan állt. Ez már 1944 késő őszén történt. Decemberben már Budapest közelébe került a front, így nem volt különösebben senkinek feltűnő, hogy egy magyar katonai egység egy elhagyott épületbe fészkeli be magát. Szükség esetén igazolni tudták magukat egy műszaki vegyész-zászlóalj egyik osztagaként, megfelelő papírokkal. Élelmet egy közeli apácazárda növendékei biztosítottak nekik.

A csoport parancsnoka

Turcsányi Lajos „Lojzi” volt, egy fiatal, mokány munkás srác, akit csendőrség még októberben letartóztatott, aztán a nyilas puccs után számos más politikai fogollyal együtt vonatra rakták, hogy német koncentrációs táborba szállítsák. Ő és társai azonban a barátaik által a börtönbe csempészett mindenféle szerszámokkal kibontották a már haladó vonat oldalát, és menet közben kiugráltak, még Budapest közelében. Egyenként lopakodtak vissza a városba és rejtőztek el (tehették, mert az út idejére a rabruhák helyett visszakapták a civil ruháikat). Lojzi ekkor került a Pali lakására, és rejtőzött el, majd lett a fokozatosan megszervezendő egység választott vezetője. De csak őrmesteri egyenruhát viselt. Formálisan a parancsnoki tisztet főhadnagyi egyenruhában

egy Vértes Márton nevű nyomdász játszotta. Talán azért, mert rá volt a jó a főhadnagyi egyenruha, de amellett biztosan azért is, mert bármikor találkozhattak olyan magyar csendőralakulattal, amelyben valakinek esetleg feltűnhetne, hogy az egység tisztje feltűnően hasonlít egy szökött politikai fogolyra. Marci, a nyomdász, mindenesetre kiváló színésznek bizonyult: határozottan lépett fel és jól improvizált váratlan helyzetekben. Ennek ellenére a csoport akcióit inkább Lojzi szervezte meg.
Mellette a csapat másik esze

Kende István volt, aki töri szakot végzett az egyetemen (egy darabig Párizsban is tanult), de a háború alatt ellenzéki tevékenysége miatt csak lakatosként tudott elhelyezkedni. Jó barátja volt Ságvári Endrének, ő adta az ötletet, hogy az egységnek titokban adják nemrég meghalt barátjuk nevét. Ő volt a csapat „ideológusa”, mondhatni „politikai tisztje”. De mivel ő is megjárta már a csendőrség kínzókamráit, ezért ő is inkább egyszerű katonaként szerepelt a kivonulásokkor.

A csapat sok merész akciót hajtott végre a nyilasok hátában, állandóan játszva a lebukás veszélyével. Ők is felrobbantottak több német teherautót, a magyar katonai járműveket viszont csak a németek elleni harcra felhívó röpcédulákkal szórták tele.
Lojzi a Rökk (Somogyi) utcai nyilas pártházat is megpróbálta felrobbantani, de az eldobott bombája visszapattant az ablakpárkányról, így végül is a robbanás csak az épületből az ő üldözésére kirohanó nyilasokat csapta oda az utca szemközti épületének falához. Ez is valami volt.
Aztán több nyilas járőrt is lelövöldöztek, és kiszabadítottak deportálásba vagy kivégzésre vitt embereket. Az egyik ilyen kiszabadított fiú, Ackermann Lajos csatlakozott is hozzájuk, megkapta a tartalék katonaruhák egyikét, és az egység rendes tagja lett. Sajnos ennek ellenére nem élte túl a háborút: egy aknaszilánktól halt meg. Bár állítólag többen is voltak ilyenek, akiket az egység befogadott.
Idővel hozzájuk érkezett a csendőrség fogságából megszökött

Csillik Gábor „Szivar” is, a Szír-féle robbantó csoport tagja. Ő mindig is idegenkedett a katonaságtól, ami nem jelentette azt, hogy ne lett volna bátor harcos. Most viszont kifejezetten örült, hogy katonaruhát kapott, és részt vehetett a csoport akcióiban. Például egy német páncéltörő ágyú felrobbantásában.

Január elején ez a csapat is megkísérelte a Pest felől támadó szovjetek előtt megnyitni a frontot, de nekik sem sikerült. (Ekkor halt meg Ackermann Lajos.)
A visszaemlékezések szerint Turcsányiék egysége 1945. január 13-án találkozott a szovjet csapatokkal. Miután letették a fegyvert, megpróbálták megmagyarázni, hogy ellenállók voltak, és kérték a szovjeteket, hadd vehessenek részt a németek elleni további harcokban. Ezzel azonban nem volt szerencséjük. A szovjetek ekkor még nemigen tudtak mit kezdeni a helyzettel, hogy egy magyar alakulat átáll hozzájuk (az átállás csak Budán vált általánossá), ezért a Ságvári-egység harcosai is a hadifoglyok között kötöttek ki. A gödöllői táborban aztán egy (valószínűleg németül is tudó) lett tiszt kivizsgálta az ügyüket, és január végén végül is elengedte őket.
A háború után néhányan közülük visszatértek a civil szakmájukhoz, illetve többen különböző ifjúsági szervezetekben kezdtek dolgozni. Kende István újságíró lett, majd a Közgazdasági Egyetemen lett a nemzetközi kapcsolatok kutatója. Voltak olyanok is, akik (mint Lojzi) a honvédségbe vagy (mint Szivar) a rendőrségbe léptek be. Lojzi egyébként viszonylag fiatalon 1955-ben egy közlekedési balesetben halt meg, viszont Szivar hosszú ideig élt,

és ,mint már említettük, a városi főkapitányságig jutott.

A Ságvári-egység, ahhoz képest hogy milyen kisszámú volt, viszonylag nagy eredményeket tudott elérni. Hogy ezek mennyire gyorsították meg a háború befejezését, és hány embert mentettek meg, nehéz pontosan megállapítani. Az mindenesetre elmondható, hogy a maguk szintjén megtették, amit tudtak. Márpedig az ilyen kis szintekből áll össze a magasabb szint is.

Dicsőség az ellenállóknak!