(A spanyol polgárháborúról két éve itt írtam, - hozzáállásom azóta keveset változott, bár kétségtelen, hogy véleményem finomodott róla.)
A rendező Felkavar a szél (The Wind that Shakes the Barley) című filmjét már hosszan méltattam itt. Ez a film, amiről most beszélni szeretnék, sok szempontból a Felkavar a szél előképének tekinthető. Vagy talán inkább úgy fogalmazhatnánk meg szerencsésebben, hogy azokat a dramaturgiai elemeket, amelyeket Ken Loach a Föld és szabadságban felvetett, tíz évvel később a Felkavar a szélben tovább csiszolta, finomította, tökéletesítette.
A dramaturgia logikája ugyanis ugyanaz: a film bemutat egy csapatot, akik egy jó ügy érdekében harcolnak együtt (és ennek kapcsán láthatunk emberi történeteket, csoportdinamikáról, bajtársiasságról és a gyászról, barátunk elvesztéséről is), majd egyszercsak az egykori jó bajtársak valami miatt egymás ellen fordulnak, és innentől kezdve a történet kikerülhetetlenül a tragikus vég felé halad. A „jó ügy érdekében harcolnak” –mondtam. A „jó ügyet” most nemcsak saját önkényes személyes szimpátiáim alapján határozom meg, hanem a rendező preferenciái alapján is. Loach ugyanis mindkét filmjében egyértelműen állást foglal. A Felkavar a szélben az ír szabadságharcosok mellett, a Föld és szabadságban a köztársasági oldal mellett. Önmagában tehát nem a harcot, a másik ember elleni erőszakos fellépést ítéli el, hanem azt állítja: igenis vannak helyzetek, amikor az embernek harcolnia kell, magáért, barátaiért, közösségéért.
Annál tragikusabb, hogy akikért a film első felében izgultunk, akikkel azonosultunk, akiknek kapcsolatait nyomon követhettük, a végén mindkét esetben egymásra kezdenek lőni.
Az ellenpontozás a jó ügy érdekében folytatott harc és az értelmetlen öldöklés között a Felkavar a szélben erősebb: ott egyértelműen látni a film fordulópontját, ahol az egyik harc átfordul a másikba. Ugyanakkor mind a szabadságharc, mind a polgárháború okainak kifejtése kidolgozottabb. (Ami a szabadságharcosokat illeti: látjuk ellenségeik brutalitását is, míg a Föld és szabadságban csak nagyon rövid ideig látjuk Franco katonáit.)
Amellett mindkét filmben van néhány olyan elem, jelenet, amely már előreutal a film végére, a tragédiára is. Ez a Felkavar a szélben megintcsak hatásosabb, mert vészjósló, hogy valaki szabadságharcosként egyszercsak képes lesz (mégha némi ingadozás után is) egyszerűen lelőni egy gyerekkori barátját, mert felmerül a gyanú, hogy „eladta” a csapatát az ellenségnek. Ez már erősen a fanatizálódás irányába mutat.
A Föld és szabadságban ugyanez a tragédia-előrejelző elem, csak egy vita, amelyben ráadásul nem is mérgesednek el nagyon az indulatok, az egész végig normális mederben marad. Viszont az, hogy ebben a vitában ki milyen elvi alapon foglal állást, előrejelezheti, hogy pontosan milyen ellentétek mentén következik majd be a szakadás a csapat tagjai között.
Ez a vita egyébként hihetetlenül érdekes. Kicsit mintha a XX. század haladó mozgalmainak belső vitái lennének összesűrítve tizenkét percbe. (Mennyire legyünk radikálisak? Végigvigyük-e a változásokat, amiket szeretnénk? Mennyire legyünk tekintettel a szövetségeseinkre? A szövetségeseink közül kinek engedjünk? Az erősebbnek? A nagyobbnak? Mennyit engedhetünk, úgy, hogy ne adjuk fel az elveinket? Ha a radikalizmust választjuk, azaz nem rettenünk vissza a cselekvéstől, hányan fogják követni a példánkat?) Ha mást nem is, ezt a pár percet tényleg érdemes megnézni a filmből.
http://www.youtube.com/watch?v=YzDufrLSMmo
Amúgy ez a vita a harcosok, a szakasz tagjai számára, merőben egy elméleti-elvi vita, mint ilyen, inkább szellemi kihívás. Gyakorlati jelentősége és tétje inkább a falu lakói számára van. Mégis, dramaturgiailag valahogy úgy van elhelyezve, mintha valamit előre akarna jelezni az eljövendő eseményekből. (A vita témája az: kollektivizálják-e az ellenségtől felszabadított falu mezőgazdaságát. És úgy tűnik, a falu lakóinak többsége a kollektivizálás mellett van, anélkül, hogy mindezt felülről kényszerítenék rájuk, mert eddig tényleg úgy tapasztalták, hogy a magántulajdonba adott föld csak egyenlőtlenséget, ennélfogva ellentéteket, és egymás elleni keserűséget szül.
A Föld és szabadság tulajdonképpeni története egy fiatal, vagány liverpooli munkás-legény,
Azonban ebben a csapatban is egy eléggé vegyes, nemzetközi társaság gyűlik össze; van itt francia, német és ír munkás-harcos is, és persze spanyolok is jópáran, férfiak és nők vegyesen.
(Blanca (Rosana Pastor) David szerelme, a csapat ideológusa)
(Bernard (Frédéric Pierrot), a francia harcos és Juan (Marc Martínez) az egység parancsnoka)
Lawrence (Tom Gilroy), a brit ideológus
Maite (Icíar Bollaín), a spanyol tolmács
Coogan (Eoin McCarthy), a vakmerő ír harcos
...és még sokan mások...
A film remekül mutatja be, hogyan szerveződik a különböző helyekről jött társaság egy csapattá, hogyan lesz belőlük közösség.
A harcokat, amelyeket vívnak félig realisztikusan, félig-meddig valószínűleg kicsit idealizálva mutatja be.
https://www.youtube.com/watch?v=Rs7fqvkOq0s
A további események megértéséhez egy kis történelmi hátteret is fel kell vázolnom:
Spanyolországban ezidőtájt többféle baloldali erő működött, amelyek összefogtak a köztársasági oldalon. Még a radikális baloldal is erősen megosztott volt. Létezett ugyanis több párt:
-a PSOE (Partido Socialista Obrero Español – Spanyol Szocialista Munkáspárt): ők voltak a hagyományos szociáldemokraták, azaz a mérsékelt, parlamentarista szocialisták.
-a PCE (Partido Comunista de España – Spanyolország Kommunista Pártja): a kommunisták, akik ekkor egyre inkább szovjet befolyás alá kerültek, a háború alatt főleg.
- a POUM (Partido Obrero de Unificación Marxista – Marxista Egyesülés Munkáspártja): azok a kommunisták, akik elutasították a szovjet befolyást, viszont elfogdták a népfront gondolatát. Egyik vezetőjük, a katalán Andreu Nin egy időben a száműzetésben élő Lev Trockij titkára volt, és bár már jóideje megszakított vele minden kapcsolatot, ez jó alkalmat adott a szovjeteknek arra, hogy “trockistának” bélyegezzék a pártot.
És mindezek mellett létezett még két erős szakszervezeti szövetség is:
- az UGT (Unión General de Trabajadores – Általános Munkásszövetség): a szociáldemokrata szakszervezeti szövetség, amely nagyrészt a PSOE befolyása alatt állt.
- a CNT (Confederación Nacional de Trabajo – Nemzeti Munka Szövetség): az anarchoszindikalisták mindenkitől (mármint pártoktól) független szakszervezeti szövetsége. Különösen erősek voltak Katalóniában/ Catalunyában. A háború idején Barcelona nagyrészt az ő ellenőrzésük alatt állt. (Mivel az elején ők akadályozták meg, hogy a város a puccsisták és fasiszták kezére kerüljön.)
1937-ben az ellentétek egyre inkább kiéleződtek a köztársasági oldalon belül is, főleg a PCE és a POUM, illetve a PCE és a CNT között. Ezeket az ellentéteket még pluszban szította a Szovjetunióból érkező katonai tanácsadók egy része (pl. Gerő Ernő), akik a spanyol köztársaságiakat minél inkább Sztálin és a Szovjetunió ellenőrzése alá akarták vonni. (Persze nem minden Szovjetunióból érkező harcos volt ilyen intrikus kvázi-titkos ügynök. Zalka Máté például nem, -ő egyébként is a fronton harcolt, nem a hátországban intrikált.)
Az egyre éleződő ellentétek miatt a CNT és a POUM kissé gyanakodva szemlélte a szintén kommunista vezetésű nemzetközi dandárokat (brigádokat) is. (Ezért lehet, hogy egy POUM-szervezte milíciában a valóságban nem is alakulhatott volna ki egy ennyire vegyes nemzetközi csapat, amilyent a film bemutat.) Holott a nemzetközi dandárok harcosainak nagy része nem igazán tudott mit kezdeni ezekkel a belső politikai ellentétekkel, már ha érzékelte őket egyáltalán. Ők csak azzal voltak tisztában, hogy a spanyol munkások érdekeit jöttek védeni, és önfeláldozóan harcolni a fasiszta agresszió ellen, és ezért nagyrészt valószínűleg minden spanyol köztársaságpárti harcost a bajtársuknak tekintettek.
Az ellentétek végül 1937 májusában egy kis polgárháborúhoz vezettek a polgárháborún belül. Mikor a PCE-párti rendőrök követelni kezdték a CNT-tagoktól, hogy adják át az általuk őrzött barcelonai telefonközpontot, és az anarchoszindikalisták erre nem voltak hajlandóak, egy idő után elmérgesedett a vita, és lövöldözés kezdődött. Ma már persze nehéz megállapítani, hogy ki lőtt először, de lehet, hogy nem is ez a fontos. Mindenesetre a szovjet tanácsadók jó alkalmat láttak arra, hogy nemcsak a CNT-val, hanem a POUM-mal is leszámoljanak. Több napig folytak az utcai harcok Barcelonában egyik oldalon a PCE, másik oldalon a CNT és a POUM fegyveresei között.
Az anarchoszindikalisták még szerencsésebben jöttek ki az egészből, mert mikor pár nap lövöldözés után megegyezés jött létre a felek között, a CNT-nak bizonyos pozíciókat át kellett adni, de a POUM-ot betiltották. (A koalíciós köztársasági kormány úgy vélte fel kell áldoznia a POUM-ot, hogy továbbra is megkapja a katonai és anyagi segítséget a Szovjetuniótól.)
Tehát ebbe az ellentétbe csöppen bele David, mikor egy sebesüléséből gyógyulva Barcelonába kerül. Nem tudja, kinek az oldalán kellene harcolnia, és teljesen összezavarodik. Végül is otthagyja Barcelonát, és visszatér a régi csapathoz, a milíciához, ahol bajtársai (Bernard, Maite, Juan, Blanca és a többiek) visszavárják. A csapat azonban mégiscsak a POUM egysége, így hosszú távon rájuk is a felszámolás, és a feloszlatás vagy az internálás és a letartóztatás kell hogy várjon. A kormánytól pedig éppen az időközben a XV. nemzetközi brigádhoz csatlakozott Lawrence kapja a feladatot, hogy fegyverezze le egykori bajtársait, jó barátait. Vajon lesz elég ereje ehhez? Ha igen, barátai meg tudnak neki majd bocsátani?
Mint mondtam a konfliktus ebben a filmben is nagyon jól kidolgozott, de még nem annyira tökéletesen ritmizált, mint a Felkavar a szél esetében. De szituáció drámáját nagyon érezni. A színészek mind remekül teszik a dolgukat, és mindez nemcsak az egyéni jó képességeiknek köszönhető, hanem annak is hogy tényleg érezni, hogy a forgatás során kiváló csapattá szerveződtek és tökéletesen működnek együtt. És ez fontos is, mert míg a Felkavar a szél alapvetően a főszereplő két testvér konfliktusáról szól, és mellettük a mellékszereplők kissé háttérbe szorulnak (bár a közösség ereje hangsúlyozva van), addig a Föld és szabadság sokkal inkább egy közösség, egy kollektíva, egy csapat történetéről szól, még ha van is a történetnek egy kiemelt főszereplője.
A spanyol színészek nagyon örültek, hogy részt vehettek egy ilyen projektben, amely történelmük elnyomott konfliktusairól szólt. Mint valamelyikük egy interjúban megjegyezte, a polgárháború a nagyszüleik generációjának a konfliktusa volt, a szüleik generációja azonban leginkább hallgatni igyekezett róla. Még erősen élt a Franco-rendszer alatt beidegződött óvatosság, illetve az 1975-ös rendszerváltás is valami olyasmiról szólt, hogy megpróbálják kibékíteni az egykor háborúzó felek szempontjait, és senkit nem vonnak felelősségre a polgárháború alatti viselkedése miatt, mindez azonban egy óvatoskodó politikai korrektséghez is vezetett. És ebben a furcsa kettősségben nőtt fel az a generáció, amelyhez ennek a filmnek a spanyol színészei tartoznak, akik a ’90-es években voltak huszon- harmincévesek. Ezért aztán hálásak voltak Ken Loachnak.
Már csak azért is, hogy a történelem elfeledett szereplőinek szolgáltat igazságot. Nyugat-Európa és Észak-Amerika országiban viszonylag ismert történet, hogy volt egy spanyol polgárháború (a köztársaságiak oldalán harcoló nemzetközi dandárok harcosainak emlékét sok helyen ma is őrzik), de annak pontos árnyalatai eléggé elmosódottak, a POUM felszámolása és a barcelonai harcok története nem igazán ismertek.
Ha nálunk ismerné valaki a filmet vagy legalábbis emlékezne rá (nem tudom, hogy tizennyolc-tizenkilenc évvel ezelőtt eljutott-e egyáltalán a magyar mozikba), akkor mi már a témafelvetésért is hálásak lehetnénk. A spanyol polgárháborúban végül is rengeteg magyar harcolt a köztársaságiak oldalán, akiknek emlékével, hát hogy is mondjam, kissé mostohán bánunk. A nemzetközi dandárok budapesti emlékművét a “kommunista” emlékművek szoborparkjába száműzték, bele sem gondolva, utána sem nézve, hogy ez a háború azért nem arról szólt (főleg nem a benne résztvevő magyarok szempontjából), hogy előkészítsen egy majdani államszocialista rendszert egy “kommunista diktatúrát”. A Spanyolországban szolgáló magyarok között azért nemcsak egy Gerő Ernő és egy Münnich Ferenc volt, hanem ott volt Zalka Máté, Tömpe András, Csatári József – mind kiváló emberek, és nem feltétlenül nevezhetők “sztálinistáknak”.
Loach filmjének egyik nagy előnye, hogy megmutatja, hogy hol válik el a népfrontos kommunisták hősi önfeláldozása a sztálinizmus hazug pátoszától és a pátosz alatt megbúvó intrikusságtól és kíméletlen hatalomvágytól. Ezért lehetséges, hogy a Föld és szabadságban pozitív hősök énekeljék az Internacionálét és vallják kommunistának magukat. Mi még ehhez a világos különbségtételhez nem jutottunk el.
De én bízom benne, hogy egyszer el fogunk jutni, és ha ez így lesz, akkor talán majd egyszer a mi filmünk is elkészül a Spanyolországban harcoló önfeláldozó, hős magyarokról, honfitársainkról.
(Megjegyzés: a 2011-ben készült There Be Dragons című film szintén a spanyol polgárháborúról szólt, és a fő karakterek egyike benne egy köztársaságiak oldalán harcoló magyar lány, Ildikó. (Alakítója viszont nem magyar színésznő, hanem a gyönyörűséges ukrán Olga (Olha) Kurîlenko.) A filmet Magyarországon mély hallgatás övezte...)
Lásd még:
Hogyan csináljunk jó történelmi filmet? I. (Michael Collins) (Ian Hart ebben is szerepelt)
Hogyan csináljunk jó történelmi filmet? II. (Felkavar a szél)
Hogyan csináljunk jó történelmi filmet? III. (Egy asszony Berlinben)
Na, sikerült végre megnéznem ezt a There Be Dragons filmet, és hát egyáltalán nem olyan kiemelkedő, mint vártam, illetve mint az előzetes alapján gondoltam. Olyan közepes inkább. Ezért nem is írok róla részletes kritikát, mert nem érzem, hogy sok mondanivalóm lenne róla. Mindenesetre
VálaszTörlés1. Olga Kurîlenko tényleg nem egy jó színésznő.
2. A párhuzamosságot és az ellenpontozást a két főszereplő (Manolo és Josémaria) között nem igazán értem.
3. Fura, hogy az egyik főszereplő, Manolo a halálos ágyán a fiától kér bocsánatot, amiért nem volt jó apa, de azokért a barátaiért, akiknek a halálát okozta szemmel láthatóan semmi megbánást nem érez.
4. Mindezek mellett semmi olyan nincs a filmben, ami miatt ne lehetett volna bemutatni Magyarországon is. A spanyol polgárháborúval kapcsolatban: a köztársaságiakat szimpatikusabbnak ábrázolja, mint az ellenfeleiket, de az ő bűneiket is megmutatja. Összességében inkább a katolikus egyház reklámfilmje az egész, mint a forradalmi mozgalomé.