lett volna, aki másképpen akarja.
Nem akaródott, hát nem akaródott...
Gyerünk pajtásom, a strázsa már szólott."
(Ady Endre: Két kuruc beszélget I.)
Itt az ideje, hogy megint reagáljak egy kicist a mostani helyzetre is. (Bár azt mondtátok érdekelnek Titeket a régi utazgatások is.)
Szóval: a neogörénykurzus avagy a narancsuralmi rendszer avagy a nerista rendszer avagy a fülkemenetelő rendszer nem bukott meg. Sőt, továbbra is fennmaradt, és ráadásul nemcsak mint kétharmadista, hanem mint kétharmados rendszer.
Azt hihetnétek, hogy most le vagyok törve emiatt, de én ilyesmit nem érzek, noha az utóbbi pár évben mint tapasztalhattátok, harcias ellenzéke voltam ennek a rendszernek. De nem mondhatnám magamat fanatikus ellenségnek, és ez alapvetően megóv attól hogy nagyon sokáig keseregjek.
Biztatás magunknak
Rövid ideig azért volt bennem némi rezignáltság az egész miatt, aztán rájöttem, hogy
1. Annak, hogy minden, az egész rohadt ancien régime maradt a régiben, jóval összetettebb okai vannak annál, mint amik talán elsőre eszünkbe jutnak. Csaltak? Igen, bizonyára csaltak is. Saját képükre formálták a számolást? Igen, az is. Sok a fanatikus hülye? Igen, bizonyára abból is van egypár, de óvakodnunk kell attól, hogy általánosító kijelentéseket tegyünk a saját népünk mentális állapotával kapcsolatban. Ezek az okok persze mind megvannak, és persze össze is adódnak, de… De biztosan vannak más, fontosabb okok is. Például a szegénység, ahogy a Véleményvezér is írja. A nagyon szegények most nem tehetnek mást, minthogy egy nagyon erős óvó paternalista hatalomba vetik a hitüket. Hogy saját erejüknek tudatára ébredjenek, ahhoz még sok munka és csalódás, vér és verejték kell. Ahelyett, hogy duzzognánk inkább segédkeznünk kell az ilyen öntudat kialakulásában.
2. Azon vettem észre magam, hogy nagyon rövid ideig érdekeltek az egész jelenség okai. Sokkal inkább a „mi a teendő?”-kérdés foglalkoztat most. Szóval nem a múltba, inkább a jelenbe próbálok nézni.
3. Ennek kapcsán pedig emlékeztettem magam arra, hogy szembenállásom a neogörénykurzussal egyáltalán nem elvi, pusztán taktikai. Azaz bármennyire is felfordul a gyomrom egyes politikusaik, publicistáik, megmondóembereik és agyatlan drukkereik viselkedésétől, alapvetően mégsem az zavar, hogy a világon vannak, hanem az, amit jelenleg csinálnak. Ha másképp csinálnák a dolgokat ellenszenvem is egyenes arányban csökkenne. Szóval, mint mondtam, nem vagyok fanatikus ellendrukker, csak valami másnak a szurkolója.
Viszolygásom okai
Súlyos elvi ellentéteim inkább a Szúnyogirtó Párttal vannak, mert azt viszont rühellem, hogyha valaki minden mondanivalóját mások utálatára, a rombolásra alapozza. Ezzel szemben azonban nem lehet egy másik gyűlöletet szembeállítani, csak az „ideiglenes” dühöt. Ha a fasizmus (és annak legdurvább változata, a nácizmus) maga a rombolás, a pusztítás, az enyészet ideológiája, akkor az antifasizmus nem ideológia, hanem cselekedet: katasztrófaelhárítást, tűzoltást jelent. Azaz a pusztítás megállítását jelenti, nem pedig pusztító szándékot a pusztító szándékkal szemben, mégha néha úgy is tűnhet.
Tehát mi az, amit éppenséggel nem szeretek a narancsista-kétharmadista-nerista-fülkemenetelő rendszerben?
1.) a kizsákmányolás, 2.) a személyi kultusz,
Mindkettőről írtam már, és nem is szorulnak különösképpen magyarázatra. Átmenetileg viszont mindkettőt meg tudnám bocsátani a rezsimnek, ha biztonságot adna cserébe, és megfékezné a közelgő katasztrófát, azaz nem biztatná fű alatt, illetve néha már-már egészen nyíltan a Szúnyogirtó Pártot, hanem nekik is a kezükre csapna, ha túl messze mennek. De nem is erről akartam beszélni.
Vissza 2010-hez
Szóval visszatérve: mit gondolok a mostani helyzetben való teendőkről?
Nagyon nem gondolok semmit. Egyelőre inkább csak figyelek, várom, hogy mi lesz. Ez nagyon emlékeztet a 2010-es állapotomra.
(Akkoriban ezt hittük)
Akkoriban úgy voltam vele, hogy úgyis tudtam, mi lesz a választás eredménye, de az egész nem is nagyon érdekelt; azt vártam, legyünk már túl az egészen, akkor legalább nyugi lesz, nem kell mindennap agyatlan hülyék üvöltözését hallgatnom, hogy ki a hibás, ki takarodjon hová, vége lesz a Piros Bűnbakról gyártott ízléstelen vicceknek stb. A narancsosok majd elkormányozgatnak, én meg lehetek egy velük szemben kritikus, de alapvetően azért nyugodt és a maga körében tevékenykedő ellenzéki értelmiségi vagy mi a fene.
Akkor még nem sejtettem, hogy ez a nerista-kétharmadista neogörénykurzus-rezsim nem visel el semmiféle kritikát, és aki kritizálni merészel, azt nem ellenzéki értelmiséginek, hanem rögtön a külföld fizetett ügynökének bélyegzi, és ezért kritikusságom egyenesen olyan színt fog ölteni, mintha nem egy jogállamban élő ellenzéki, hanem egy autoriter rendszerben élő politikai ellenálló lennék. (Nem, ma sem tartom ellenállónak magam.) Azt sem gondoltam, hogy mindenhol arcomba tolja magát a rendszer propagandája, és részben az ilyen mentális szennyezés elleni védekezésképpen fogom kifejleszteni saját társadalomfilozófiámat (mint ahogy 2006 és 2010 között részben az akkori mindennapi mocskolódás ellen védekezve, abból kivonulva fejlesztettem ki saját vallásfilozófiámat). De ez a gondolati kalandozás egészen új területek felé vitt: mind a történelemnek, mind az általános társadalomtudománynak olyan területeit fedeztem fel, amikről tudtam ugyan, hogy vannak, de nem gondoltam, hogy én valaha ezekben fogok kalandozni. Ezért még akár hálás is lehetnék a neogörénykurzusnak.
Na szóval 2010-ben még mindez (az új rezsim ilyen mértékű bunkósága és kíméletlensége) még nem annyira látszott, így hát én akkor még nem voltam elítélő az új hatalommal szemben, csak csendesen és óvatosan bizalmatlan. Más szóval: óvatosan kritikus. Azaz csendben figyeltem, hogy mi lesz.
Most is valami ilyesmit érzek. Túl vagyunk a neogörénykurzus négy kellemetlen évén, négy év minden kellemetlen tapasztalatán, és én mégsem tudok olyan nagyon szorongva gondolni a jövőre, inkább csak csendben és bizalmatlanul figyelni, hogy most mi lesz. Bár már megtapasztaltam bunkóságukat és gátlástalanságukat, most mégis naivan reménykedek, hogy ha egyszer (még egyszer) bizalmat szavaztak nekik (mindegy is, hogy csalással vagy nem csalással), akkor tényleg kénytelenek lesznek tenni is valamit az ország bizonyos részének jólétéért, elégedettségéért, mert a végtelenségig kizsákmányolni senkit sem lehet. Naiv hit, lehet, hogy nem is fog sokáig tartani. De ha megint az igazságtalanság és a kizsákmányolás tendenciái újrakezdődnek, akkor nekünk, kritikus embereknek nem szabad haboznunk újra akcióba lépni a nyilvánosság (többek között az internetes nyilvánosság) segítségével.
Semmi nem dőlt össze
Sokáig azt hittem, hogyha a neogörénykurzus újból eléri a kétharmadot, akkor menekülni fogok ebből az országból. (Még nem kizárt, hogy ez fog történni…) Mert nem is győzelmük tudata lesz az elkeserítő, hanem az a gátlástalan önünneplés, amit ők, és fanatikus drukkereik csapni fognak, az az urizáló lekezelés, amivel minket, az „elmúltnégyév” kritikus ellenzékijeit lenézni fognak. Most azt veszem észre, hogy azok az ismerőseim, akik négy éven keresztül a fejüket csóválgatták az én ellenzéki megnyilatkozásaimra és tevékenységemre, és engem a „libsi”, „bolsi”, „komcsi” és „vörös” szavakkal igyekeztek zrikálni
(és akik, ha kritizálni kezdtem az oktatási rendszert, intelligens ember létükre úgy tettek, mintha ilyennek látnának:
akinek szavait természetesen nem is lehet másképp értelmezni, mint:
na igen...)
szóval ezek az emberek (eddig legalábbis) nem nagyon igyekeztek a választási eredményeket az orrom alá dörgölni, sem „Vae victis!”-t kiáltozni, sem semmi ilyesmit. (De ezt most valahogy le kéne kopogni. Kopp-kopp.) Ha mégis, azt érzem, sokkal könnyebb az ilyen mondatokat eleresztenem a fülem mellett, mint azt előre gondoltam.
A többiek, az ismeretlenek ilyen mondatait (ideértve a narancsosok publicistáit és politikusait is) meg pont lesz*rom.
Ellenzék
Az ellenzék szót hallva sokaknak rögtön a parlamenti ellenzék, azaz a pártokba tömörült ellenzék jut eszükbe, azaz az a szövetség, amelyik nemrég nem nyerte meg a választást.
Már kifejtettem, miért idegenkedem általában a politikai pártoktól (szükséges rossznak tartom őket, akikre nem árt vigyázni, nehogy nagyon elkanászodjanak), és éppen ezért azt mondom: miért kellene, hogy az ellenzék csak pártokból álljon? Az elmúlt időszak éppen sok szép példát adott a párton kívüli szervezkedésre.
Hogy nem volt sikeres?
Szerintem még ez sem jelenthető ki. Valamit megmutatott valami cselekvési készséget, valami hazaszeretet- illetve hazaféltés-féle érzést, ami később még talán több eredményt érhet el, ha eljön az ideje. (Az olyan sok szempontból mintának tekintett Solidarność sem egy hét alatt keletkezett, majd’ 25 év keserű tapasztalatai, vereségei, keservei, csalódásai és kísérletezgetései kellettek ahhoz, hogy híressé váló sikeres formájában létrejöjjön.)
Azért azt én is érzem, hogy volt, lehetett egy vagy két csúcspont, amikor úgy nézett ki, sikeres lehet mindaz, amit elkezdünk, lehet valami eredménye. Aztán idővel elfogyott a lendület, elfogyott a kitartás, megfáradtunk, pont mikor legaktívabbnak kellett volna lennünk.
Az egyik csúcspont számomra 2011 ősze volt, a „kis forró ősz” abban is az október 2-ai nagy tüntetés, amikor Kónya Péter és Árok Kornél kibontották a Magyar Szolidaritás zászlóját, és én ott lépkedtem mögöttük a második vagy harmadik sorban az utcán, mint az akkori felvonulás egyik névtelen résztvevője.
Akkor erősnek éreztük magunkat.
A másik ilyen csúcspont, és talán a jelentősebb 2012 vége - 2013 eleje volt, amikor végre a mindig forradalmi gondolkodásúnak ismert, de az utóbbi években nem sok aktivitást mutató (sőt éppen inkább bezárkózni, elfordulni látszó) diákság is megmozdult, utcára vonult jogaiért, meglepően nagy cselekvési készségről, meglepően nagy érettségről és meglepően nagy hazaszeretetről téve tanúbizonyságot. (Legalábbis sokaknak meglepő volt mindez az "Y-generáció" részéről.)
Az, hogy akkor kriminalizálni próbálták a diákságot, hogy bűnbaknak tettek meg minket, hogy pont olyan szavakkal bélyegeztek meg, mint az államszocializmus ellenzékét („imperialista hatalmak ügynökei”) csak olaj volt a tűzre. A szűkebb kör (a Hallgatói Hálózat) és a tágabb kör (mi, az egyetemfoglalók) ekkor úgy láttam kivívtak némi elismerést és szimpátiát a társadalom részéről. Ha jobban kitartunk, és a tevékenységünket folytatni tudtuk volna később is, akkor talán a választások arányát is tudtuk volna kicsit más irányba befolyásolni.
Vagy nem?
Hát igen, fel szokták tenni a kérdést, hogy tényleg csak a kitartás hiányzott vagy tényleg semmi esély nem volt a világ, az ország, a közvélemény megváltoztatására. Én azt hiszem az előbbi lehetőség mindenkinek szimpatikusabb. Mégha az utóbbi is áll fenn, szerintem senki sem szeretne erről tudni. Ha úgy tudnánk, hogy semmi értelme nincs az erőfeszítéseinknek, akkor nem is tennénk erőfeszítéseket. Akkor meg unalmas lenne az élet. És soha nem születnének nagy teljesítmények.
Különben is: miért ne lenne az erőfeszítéseinknek eredménye? Lehet, hogy nem azonnali, kézzelfogható az eredmény. De van miért csinálni. Egy bukott forradalom/ mozgalom is mindig jó valamire. Ha másra nem, arra, hogy hivatkozási alapként és példaként szolgáljon a következő idők forradalmainak/ mozgalmainak. Még a hibák is, amiket az elmúlt idők szereplői elkövettek: azokból is lehet tanulni. (Lásd a sokat emlegetett, Solidarnośćig vezető lengyel mozgalmi példát.) Ha nem lesz HaHá, majd jön valaki más, más néven, más jelvénnyel, más lobogó alatt, de talán ugyanazokkal a kézjelekkel, továbbfejlesztett fórumos formákkal, és ugyanazzal a lelkesedéssel.
"Addig pedig, testvér, amíg álljuk, álljuk
Kuruc életünket megállván csináljuk,
Lehet hogy az Isten nem engedi vesztünk,
De már ne rohanjunk és ne lelkendezzünk."
(Ady Endre: két kuruc beszélget II.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése