Hétvégén egy nagyon király műsoron voltam. A Bihari János Táncegyüttes Ünnep című műsorán, a Hagyományok Házában. Erről is szeretnék azért egy pár sort feljegyezni.
Az együttesről csak annyit: az ország egyik régi híres néptáncegyüttese, hivatalosan amatőrök, de mindamellett nagy profizmussal. Egyébként sok tagja régi jó ismerősöm, illetve barátom. Mindig szívesen nézem őket. Nemrég megkapták a Prima Primissima díjat, ez a mostani fellépésük részben ennek a megünneplése volt.
A műsor két részből állt, az első rész egy táncszínházi darab volt, a másodikban autentikus koreográfiák vonultak fel. Én elsősorban most az első részről szeretnék beszélni.
Táncos balladákat látni mindig nagy öröm, mert gyönyörű az, amikor az ember a tánc eredeti szórakozási funkcióján túl saját testével tud bemutatni nagyon változatos érzelmeket, emberi viszonyokat. Ilyent látni, de még inkább ilyenben résztvenni sokkal közelebb visz önmagunk megismeréséhez, illetve új dolgok felfedezéséhez magunkban.
Ez a mostani koreográfia Novák Ferenc „Tata” műve, igaz nagyon régi mű, eredetileg a Honvéd Együttesnek készült, de a Bihari most előszedte. Tata műveit nagyon szeretem, mindegyikben van valami különleges ötlet. Kedvenc koreográfiám tőle a Ninive című, amely egy ismert mondókán alapulva beszél el egy nem feltétlenül gyerekeknek szóló történetet, nagyon profi módon és nagyon változatosan.
http://www.youtube.com/watch?v=0vQDy9AH8kI
Azt hiszem, azt már meséltem egyszer (talán még az előző blogomon), hogy varsói lakótársam Grziesiek egyszer éppen ezt a koreográfiát mutatta nekem, olyasmit mondván:
-Na ez az! Így lehet eszméletlen jól felhasználni a néptáncot egy történet elmondására, így lehet színpadra vinni, sőt színházat csinálni belőle. Na, valami ilyesmit szeretnék én csinálni lengyel néptáncok felhasználásával…
Azt hiszem, már ez is sokmindent elmond Tata művészetéről.
Ez a mostani, régről előszedett darab (nevezzük balladának, hiszen a ballada eredetileg is a ballare-táncolni szóval van kapcsolatban) tulajdonképpen egy Rómeó és Júlia-feldolgozás. Így is volt meghirdetve a plakáton: Széki Rómeó és Júlia.
Rómeó és Júlia? Már megint? –kérdezhetnétek. Én is úgy gondoltam, hogy erről a témáról és történetről már nem nagyon lehet újat mondani, lehet ugyan újszerűen, de végül is azt a történetet, hogy két ellenséges klán vagy csapat vagy család tagjai egymásba szeretnek ezerszer láttuk már. (Maga William Shakespeare, a stratfordi lovász is úgy vette át valakitől.) De igen, lehet újat is mondani róla. Maga Shakespeare is tudta, hogyan csinálja ezt: jól kell átültetni az alapanyagot más környezetbe, úgy hogy ahhoz szervesen illeszkedjen a cselekményvezetés, másrészt ki kell egészíteni az alapot nagyon karakteres mellékszereplőkkel, akik külön ízt adnak az egészhez. Tulajdonképpen itt is ez történt.
A történet Széken játszódik. Erről a mezőségi nagyközségről ugye mindenki tudja, hogy ennek a táncaival indult az egész jelenlegi Táncházmozgalom a ’70-es években, és ezért sokan egyfajta „szent faluként”, Mekkaként tisztelik. Ezenkívül, amit tudni lehet róla, az az, hogy maga a település három önálló részből, szegből áll. Ezek: Felszeg, Forrószeg és Csipkeszeg. A három szeg találkozásánál áll a falu Temploma. A régi időkben a szegek szigorúan elkülönültek egymástól; a fiatalok néha átjártak egymáshoz bulizni, de például nem volt szokás a szegen kívül házasodni. Ma már ez természetesen nincs így, de állítólag még ma is él az a szokás, hogy ha egy legény más szegbeli leányt vesz feleségül, akkor váltságot kell fizetnie a menyasszony szegének, mielőtt a lakodalmas menet kivinné a menyasszonyt a szeg területéről. A váltság általában elképesztő mennyiségű szilvapálinka a szeg legényeinek.
Ebben a balladában a határokat, de az egységet is hivatott jelezni a díszlet is, amely tulajdonképpen egy hármas kapu, felépítésében egy kicsit egy hármas oltárra emlékeztet. A forrószegiek mindig a baloldali, a felszegiek a jobboldali kapun jönnek be. A harmadik, középső kapu pedig a templomot jelképezi, ahol a falu fiataljai találkoznak. Ennek a kapunak a teteje is a Mindent Látó Szem alakjára van kifaragva.
Azért akár így, akár úgy, a szegek közötti különbségek nem hasonlíthatók két maffiacsalád harcához: sosem volt közöttük gyűlölködés, legfeljebb néha idegenkedés. Ebből származik a mostani darab konfliktusa is. De szerencsére nem lehet a konfliktust és a viszályt csak a szegek különbségeiből levezetni, és az is igaz, hogy a darab főszereplőjének a cselekedetei is kicsit árnyaltabbak, mint az Shakespeare darabjában: nem feltétlenül a két hősszerelmes a ballada abszolút hősei, legalábbis megismerjük más szereplők drámáit motivációit is, és velük is azonosulni tudunk. Szóval bonyolultabb kicsit a helyzet, mint a Rómeó és Júliában.
(Egyébként a darab címe Forrószegiek, amit nem egészen értek, hiszen itt két csoportról van szó; a Rómeó és Júlia címe sem az, hogy A Capulet-család.)
A történet szerint a forrószegi lány, Kali és a felszegi fiú, Márton szeretnek egymásba minden tiltás és intés ellenére. Pedig mindkettejüknek van már jegyese a maguk szegéből: Mártonnak Zsuzsi, Kalinak… na az ő vőlegényének nem tudjuk a nevét. És pont ez a lényeg, hogy a ballada az ő szenvedésüket is megmutatja: két embert látunk, akiket megcsalnak, akiket szó nélkül (na jó végül is nem szöveges a darab) otthagynak. És ott van még két érdekes és árnyalt szereplő: a forrószegiek részéről Kali bátyja (az ő nevét sem írja szereposztás), a felszegiek részéről pedig Márton barátja, István, a szegény öreglegény, kicsit talán afféle különc, „falu bolondja” is. Szerintem az ő szerepük is nagyon érdekesen alakul végig a darab folyamán. A Shakespeare-féle változatban van a két főszereplőnek egy titkos segítője: Lőrinc barát, aki reméli, hogy Rómeó és Júlia révén a két családot is össze lehet békíteni. Itt nincs ilyen szereplő, a két szerelmesnek szinte minden hozzátartozója inkább lebeszélni akarja Kalit és Mártont arról, hogy összejöjjenek. István jószándékúan, de egyre inkább elbizonytalanodva igyekszik visszatartani Mártont. Kali bátyja pedig eleinte barátját és sógorjelöltjét igyekszik csillapítani, nehogy őrültséget csináljon, de aztán Kali makacsságát látva egyre inkább maga válik agresszívvé.
Felbukkan még a darabban egy méltóságteljes idős asszony fekete ruhában. Ő a Sorsanya, vagyis valahogyan a Végzetet jelképezi. Illetve inkább a Végzetre hivatott figyelmeztetni a szereplőket, mert valójában ő is inkább visszaterelni akarja a két szerelmest az eredeti választottjukhoz.
Szóval, mint mondtam sokkal árnyaltabb ballada ez, sokkal bonyolultabb konfliktusokkal, mintha csak a Rómeó és Júlia-történetet emelték volna át egy az egyben széki környezetbe. Nem egy kibékíthetetlen ellenségeskedésből indul a történet, de nem is reménykedik senki abban, hogy az új szerelem majd ki fogja békíteni a két közösséget. Sőt: mindenki pontosan látja, hogy éppen a vak szerelem az, ami teljesen elszabadítja az indulatokat, és tragédia felé löki a szereplőket. És a két főszereplő egyén ennek ellenére megy szembe, immár semmi mással nem törődve saját közösségével. Egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy ki ebben a balladában a pozitív hős.
Mi az, ami ezt a darabot olyan naggyá tette a szememben? Elsősorban maguk a szereplők, a Bihari táncosai. Mint már mondtam, sokukat ismerem, de nem mindegyikükről gondoltam, hogy ennyire jó színészek. Nem csak a mozgásokkal, mozdulatokkal viszik előre a cselekményt, hanem a finom arcjátékkal, az egészen apró gesztusokkal is. Szóval ebben a balladában színészileg tényleg minden nagyon a helyén volt. Jó lenne még sok ilyet látni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése