A diák
Pusztai gyerek volt ő is, mint Illyés Gyula. 1913. március 10-én született Felső-Göböljáráspusztán, ami ma Alcsút része. Anyai részről azonban kun vér is csörgedezett az ereiben. Az apja uradalmi kulcsár volt, ami egyfajta köztes helyet jelentett a pusztai hierarchiában: kicsit felette állt a cselédeknek, de alatta volt a gazdatiszteknek. Az apa azonban hamar meghalt, így a három kisfia, Endre, Imre és László (nevüket Árpád-házi királyokról kapták) napszámosként kezdett dolgozni az uradalmon. Később azonban mindhárman kiemelkedtek a cselédsorból, és értelmiségi pályára léptek.
Imre Budapestre került gimnáziumba, aztán sikerült beiratkoznia a József Nádor Műszaki Egyetem Közgazdasági Karára. Az agrárközdazdaságtan érdekelte, de gazdaságföldrajzot például Teleki Páltól tanult. Közben egy református diákotthonban lakott, ahol nagyszerű barátokra és vitapartnerekre akadt. Ezekkel a barátaival (Elek Péter, Gunda Béla, Zeke Zoltán, Koczogh Ákos és még mások is) megalapították az Erő Öregcserkész Csapatot, és elhatározták, hogy falukutató munkába kezdenek, hogy felmérjék, milyen helyzetben van a magyar parasztság. 1935-ben a Baranya megyei Kemsén készített mindenre kiterjedő felmérést a falu lakóinak életéről a kis csapat (mindenki abból a szempontból vizsgálta az ottani állapotokat, amihez legjobban értett: ki a gazdálkodásról, ki a szokásjogról, ki a népzenéről, népdalokról kérdezgette a falu lakóit.) Tapasztalataikat Egy elsüllyedt falu a Dunántúlon című szociográfiájukban publikálták. Ezt a tanulmánykötetet az akkori idők híres emberei közül sokan nagyra értékelték. Pedig a falujárásban résztvevő egyetemistáknak kevés szociológiai tapasztalatuk volt. Mégis valahogy ráéreztek, hogyan kell ezt csinálni.
Az író
Valószínű, hogy ennek a könyvnek kapcsán figyelt fel a népi írók köre is Kovács Imrére. A fiatal egyetemista nemsokára csatlakozott ehhez a körhöz, két másik fiatalemberrel együtt. Mondhatni ők a népi írók „második hulláma”, „a szociológus triász”, akik a ’30-as évek közepén éppen huszonévesek voltak. Kovács Imrén kívül ide tartozik még
Szabó Zoltán, szintén az öregcserkész-mozgalom egyik szervezője, újságíró, és hamarosan olyan híres könyvek szerzője, mint A tardi helyzet, a Cifra nyomorúság, a Szerelmes földrajz, és még sok ilyen. És a másik ember
Erdei Ferenc a makói hagymatermesztő szövetkezet titkára, volt szegedi egyetemista, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagja. Ő olyan könyveket írt meg pár éven belül, mint a Futóhomok; A magyar falu; A magyar város; a Parasztok, és még jó néhány ilyet. Az összes népi író közül ő lett a legprofibb szociológus.
Ők hárman aztán jól össze is barátkoztak, de eljártak a népi írók összejöveteleire, a Centrál kávéházba is, ott beszélték meg a magyarság bajait. Főleg a Válasz folyóiratba írogattak. A „népi-urbánus vita” nagy anyázós korszaka eddigre már lezárult, így szerencsés körülmény volt a falukutató fiatalokra nézve, hogy ők ebből már kimaradtak.
Ebben az időben barátkozott össze Kovács Imre a szociálisan érzékeny izgága képviselővel, Matolcsy Mátyással is, akiről ekkor még senki nem gondolta volna, hogy egyszer át fog állni a Sötét Oldalra. (Erről a különös barátságról már írtam is.)
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2013/01/az-elkallodott-reformer.html
Mindeközben pedig Kovács jóban volt a korszak vezető konzervatív történészével, Szekfű Gyulával is, akivel aztán életük végéig fenntartották a kapcsolatot.
Írogatott szociológiai tanulmányokat Szekfű lapjába, a konzervatív, de szociálisan szintén érzékeny Magyar Szemlébe is. Sokan csodálkoztak ezen, mert látszólag a két ember elképzelései a világról nagyon távol álltak egymástól. De csak látszólag. A valóság az, hogy Szekfű Gyula jószívű ember volt, Kovács Imre pedig minden harciassága ellenére könnyen barátkozó; akivel kellett, megtalálta a hangot, és megtalálta a közös pontokat is a maga és mások elképzelései között.
1937-ben Kovács Imre is ott volt a Márciusi Front szervezői és fő vezetői között. 1937. március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén állva ő olvasta fel a Front 12 Pontját. (Amelyeknek jó része még mindig aktuális követelés.)
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2012/03/masodik-marcius.html
Ekkor már ismert közszereplő volt, és minden adottsága megvolt hozzá, hogy a szervezet egyik vezéregyéniségévé, zászlóvivővé váljon. Atlétatermetű, széles vállú „deli legény” volt, dörgő hangú, jó kiállású szónok, igazi népvezér alkat, de egyben olyan ember is, aki az elvhűséget, a harcias céltudatosságot és a tárgyalóképességet egyesítette magában. A hatalomnak tehát minden oka megvolt arra, hogy féljen tőle.
Ebben az évben történt hogy kiállítást szervezett az ország mezőgazdaságának tarthatatlan állapotáról, és annak lehetséges megoldási kísérleteiről. A kiállítás már erősen sugallta: a parasztság nyomorának enyhítése felé az első lépés egy földreform lenne, amelynek során a hatalmas grófi, bárói és hercegi nagybirtokok egy részét szét kellene osztani a földtelen vagy kisbirtokú, megélni nem tudó parasztok között. Ez a kiállítás, pontosabban ezen következtetések miatt veszett össze egykori kedves tanítványával Teleki Pál is, aki pedig egyébként messze a legszociálisabb érzelmű volt az összes akkori magyar konzervatív nagybirtokos politikus közül.
Kovács Imre szintén ebben az évben adta ki híres, Néma forradalom című művét, amelyet részben a Matolcsy Mátyással közösen tartott országjárásának hatása alatt írt. Ez a mű nem a hagyományos értelemben vett szociográfia, mert nem egy településről szól, de azért tele van statisztikai adatokkal a magyar parasztság sanyarú sorsáról. A szerző minden keserűséget és tettvágyat belesűrített, időnként akár még hatásvadász módon is, hogy felhívja az ország társadalmi gondjaira a figyelmet. Mi lett az eredménye? A mű hatalmas siker lett, egy éven belül két kiadását is gyorsan elkapkodták a magyar olvasók. A szerző pedig… A szerző három hónap fogházat kapott a bíróságtól „lázításért” és „nemzetgyalázásért”. Vele együtt ítélték el hasonló okok miatt Féja Gézát is a Viharsarok című szociográfiája miatt. (A büntetést mindketten csak később töltötték le.) Emiatt az ítélet miatt történt az is, hogy Imre nem fejezhette be az egyetemet, ezért közgazdász helyett főállású újságíró lett.
A Márciusi Frontban szinte kezdettől heves viták zajlottak arról, hogy a továbbiakban is megmaradjanak a szellemi és irodalmi mozgalom laza keretei között, vagy politikai párttá váljanak. Kovács Imre amellett volt, hogy alakuljanak párttá, különben nincs esélyük felszínen maradni. A vita végül is szétfeszítette a Frontot. 1938-ban még együtt ünnepelték a március 15-ét a Múzeum körúton (Imre ekkor is gyújtó hangú beszédet tartott, ami után lelkes egyetemisták a vállukon vitték végig a körúton, és megakadályozták, hogy csendőrnyomozók letartóztassák sztárolt írójukat). Hamarosan azonban az egész szervezet feloszlott. Volt, aki a Független Kisgazda Pártban folytatta a munkát, volt, aki kiegyezett a hatalommal (mert ebben látta a társadalomátalakítás egyetlen útját), volt, aki független újságíró maradt. Imre megint ez utóbbiak közé tartozott.
1939. június 29-én aztán kissé megkésve, de néhányan mégiscsak megalapították az új pártot, némileg a Márciusi Front utódszervezeteként: ez lett a Nemzeti Parasztpárt (NPP).
Az ellenálló
(Veres Péterrel és Futó Dezsővel, 1943-ban)
A Szabad Szó szerkesztője a parasztíró Szabó Pál volt,
vezető újságírói pedig Kovács Imre, Veres Péter, Erdei Ferenc, valamint a Györffy István Kollégium diákjai. De kiépítettek egy vidéki tudósítói hálózatot is helyi parasztemberekből. Kovács Imre egy idő után névleg felelős szerkesztő lett, a gyakorlatban azonban nem mindig tudta ellátni ezt a feladatot.
A háború alatt ugyanis zűrös időszak következett az életében. Először is bevonult a fogházba letölteni a korábbi büntetését. Viszont miután kiszabadult, a hatóságok sosem hagyták abba a piszkálását pár hónapnál továbbra (különösen akkor, amikor Magyarország is hivatalosan hadviselő féllé vált). Többször behívták katonának (aknavetős lett a Kárpátaljára bevonuló magyar csapatoknál), aztán többször leszerelték, és hazaengedték, de olyankor általában elvitte a rendőrség, mint „kommunistagyanús” elemet, és ilyenkor több hétig vagy több hónapig valamilyen fogházban ütötték-rúgták a csendőrnyomozók. (Annak ellenére, hogy a feljebbvalói szerint a legjobb katonák közé tartozott.) Ez a folyamat (Kárpátalja: katonaság, Budapest: vizsgálati fogság) 1940 és 1944 között többször is lejátszódott, és közben Imre még egy vakbélműtéten is átesett.
1944 tavaszán újra hivatalosan katonai állományba vették, de éppen hazaengedték szabadságra, mikor a német hadsereg megszállta a háborúból kilépni akaró Magyarországot. Imrének hatalmas szerencséje volt, mert ha éppen az alakulatánál van, a GeStaPo (amely akkoriban vadászott a háborút ellenző magyar közéleti személyiségekre) könnyen megtalálhatta, és lecsukhatta volna. Így viszont sikerült elrejtőznie vidéken. (Két testvére segítette a bujkálásban.) Ez év őszén, mikor egy darabig tisztulni látszott a levegő, Imre megint visszatért Budapestre, ekkor azonban bekövetkezett a nyilas puccs. Imre ekkor egyik nagy szervezője lett a fegyveres antifasiszta ellenállási mozgalomnak, közeli munkatársa a harcot irányító Bajcsy-Zsilinszky Endrének. És már megint óriási szerencséje volt: mikor novemberben az egész főparancsnokság (a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága) lebukott, Imre éppen késett a megbeszélt találkozóról, így nem esett fogságba, és nem akasztották fel.
Kalandos úton sikerült az egyetemistákból álló partizánalakulathoz, a Görgey-zászlóaljhoz eljutnia. A zászlóaljnál több jó barátjával találkozott, akikkel elhatározták, hogy átmennek a frontvonalon a szovjet csapatokhoz, hogy aztán a Debrecenben megalakulóban lévő új magyar Ideiglenes Kormányhoz juthassanak. A Görgey-partizánok segítségével sikerült is mindannyiuknak átjutniuk. A szovjet tisztek azonban kémeknek vélték, és automatikusan a hadifoglyok közé sorolták őket, annak ellenére, hogy mind sokszor elmondták, hogy kik tudnák őket Debrecenből igazolni.
Februárban Imre megszökött a Gödöllő-környéki szovjet fogolytáborból, és megint rengeteg viszontagságon és veszélyen át végül is eljutott Debrecenbe.
Az ország felszabadult részén ekkor minden korábbi ellenálló és ellenzéki erővel együtt a Nemzeti Parasztpárt is újjászerveződött, és fontos tagja lett az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek. Kovács Imre, itt megtalált barátaival együtt teljes energiával belevetette magát a pártszervezésbe.
Az 1945-ös novemberi választások előtt a neve belügyminiszter-jelöltként is szóba került, de végül is ezt a tárcát nem a NPP kapta. Kovács Imre így nem lett miniszter, viszont az új Nemzetgyűlésben képviselő, és a NPP főtitkára lett. Részt vett az általa oly sokszor szorgalmazott, és most végre-valahára megvalósuló földosztás megvalósításában is. Meg cikkeket írt a földosztás utáni mezőgazdaság lehetőségeiről, az önkéntes szövetkezetek szervezéséről és hasonló témákról, hiszen eredetileg mégiscsak agrárközgazdásznak készült. Általában, eljött számára az idő, hogy megmutathassa azokat a politikusi képességeit, amiknek minden ismerőse szerint olyannyira bővében volt.
A politikus
(A Parasztpárt ünnepségén. Jobboldalt Veres Péter író, gazda, pártelnök, baloldalt Jócsik Lajos szlovákiai magyar közgazdász, a NPP egyik gazdasági szakértője.)
Az 1945-1947 közötti magyar történelem és ezen belül is a Parasztpárt története egy külön izgalmas fejezet. A párt késői megalakulása, és a háború alatti féllegális működése miatt eleve hátránnyal indult a többi párthoz képest. Ezért viszonylag kevés mandátumot szerzett az ország újjáépítését szervező új magyar Parlamentben, és kicsi volt a súlya a koalíciós kormányban is. Az újjáépítés kérdésein túl az új Nemzetgyűlésben és a kormányban állandó viták folytak főleg a két legnagyobb koalíciós párt a parlamenti helyek óriási többségét megszerző Független Kisgazdapárt és a Magyar Kommunista Párt között. Kérdés volt, hogy a másik két párt, a Nemzeti Parasztpárt és a Szociáldemokrata Párt ebben hogyan fog állást foglalni.
A NPP-ban, de még a MKP-ban sem látta át ekkor mindenki, hogy a kommunisták egy része, (egészen pontosan a párt Rákosi Mátyás vezette, „moszkovita” csoportja) a kizárólagos hatalom megszerzésére (és diktatúrára) törekszik, és ennek érdekében minden ellenfelét fokozatosan kiszorítani próbálja a politikai életből. Sokan csak azt látták, hogy a FKGP-ban nagyon sokan keresnek menedéket a régi rendszer működtetői közül, így próbálván visszaszivárogni a hatalomba. Ez sokakat dühített. Az azonban nem volt világos sokaknak, hogy a MKP-vezetés jó része nem fog megállni az ilyen emberek kirúgásának követelésénél, hanem az egész párt fokozatos „felszalámizására” törekszik.
Nincs itt hely minden vitát ismertetni, de lényeg, hogy az eseményeket figyelve a Parasztpártban is több csoport alakult ki a további teendőkről való vélemények alapján.
Papp István, a történész azt írta erről A magyar népi mozgalom története 1920-1949 című könyvében:
„[1937-ben] aligha volt olyan ember a magyar közéletben, aki elhitte volna, hogy néhány esztendővel később nem Kovács Imre lesz a kommunisták egyik támogatója, hanem a hozzá képest jóval visszafogottabbnak, tudósi fegyverzettel felvértezettnek tűnő Erdei Ferenc.”
Pedig így történt. A NPP-ban alelnöki tisztséget viselő Erdei Ferenc lett a párt „balszárnyának” vezetője, akik inkább a kisgazdáktól féltek és ezért inkább a kommunistákkal akartak együttműködni.
A másik csoport Kovács Imre és Illyés Gyula vezetésével viszont egy idő után a kommunisták hatalmi törekvéseit látta veszélyesebbnek, ezért a kisgazdákkal szemben előbb mérsékletre intett, aztán egyre inkább a velük való együttműködést javasolta. (Utólag könnyen mondjuk, hogy az idő őket igazolta. Akkoriban, belülről nézve egyáltalán nem volt nyilvánvaló mindenki számára, hogy ki akar igazából kizárólagos hatalmat és egypártrendszert kiépíteni.)
A pát elnöke, Veres Péter, a becsületes balmazújvárosi parasztember és író emberileg Erdeit is Kovácsot is becsülte, ezért mindvégig kibékíteni igyekezett őket, bár a lelke mélyén inkább Erdeihez húzott.
Igazából a pártvezetés többsége Erdeihez húzott. Kovács mellett azonban ott állt a párt ifjúsági szervezete, a Népi Ifjúsági Szövetség tagságának nagy része is. (Mert a fiatalok nagy része érthető rajongással tekintett az „örök lázadóra”, az „ellenállás hősére”, a kíméletlen kritikusra.)
Mikor 1947 februárjában szovjet katonák minden törvényesség mellőzésével elfogták és elhurcolták a FKGP főtitkárát, Kovács Bélát (aki barátja, de nem rokona volt Kovács Imrének), és a NPP vezetősége nem emelte fel ez ellen a szavát, Kovács Imre kilépett a NPP-ból. Még tervbe vette egy új párt alapítását, de világos lett számára, hogy akármit is tesz, a vége csak az lehet, hogy a kommunisták kitalálnak egy újabb összeesküvést, amibe az ő nevét is belekeverik. Ezért pár hónappal később elhagyta Magyarországot.
Az emigráns és a családapa
Kovács Imre az előbbiekben már kifejtett előnyös, illetve legalábbis vonzó tulajdonságai miatt nagy népszerűségnek örvendett a nők körében. Senki sem tudja biztosan, hány barátnője is volt élete során. A ’40-es években azonban végül megállapodott Földes Ilona mellett. Vele együtt távozott Svájcba. Néhány évvel később mégis elváltak, és Imre az USA-ba költözött tovább.
Amerikában megint visszafiatalodott: újra beiratkozott az egyetemre, szociológia szakra, igaz csak esti tagozaton, nappal építkezésen dolgozott. Végül összejött egy nála jóval fiatalabb nagyon szép joghallgató egyetemistával, és festőművésszel, Deborah Lebanovval. Később összeházasodtak, és egy lányuk is született, Andrea, aki ma is él, fényképész és festő, és gyakran látogat Magyarországra.
Idővel aztán Kovács Imre Amerikában is elismert társadalomtudományi szakember lett, mert 1961-ben őt kérték fel a Center for Social Research vezetőjének. Ez egy hasonló szociológiai, szociográfiai felmérést végzett Dél-Amerikában, mint amilyen a magyar falukutató mozgalom volt, legalábbis Kovács Imre hasonlóképpen próbálta irányítani ezeket a kutatásokat. Ez persze most sem mindenkinek tetszett, mert néha éppolyan hevesen kelt ki a kapitalista kizsákmányolás ellen, mint a ’30-as években a nagybirtokrendszer ellen itthon.
Közben persze a magyar emigráció szellemi munkájában is dolgozott. Írt a Látóhatárba, dolgozott a Szabad Európánál. És bár mindig is szociográfusként és esszéíróként volt ismert az emigrációban írt egy újabb regényt is. (Az első regénye, a Kolontó, még a ’30-as években nem lett nagy siker.) Ebben egy izgalmas fiktív helyzetet teremt, ugyanis egy börtöncellába hozza össze Rajk Lászlót és Mindszenty Józsefet. (Kovács az ellenállási mozgalomban egy darabig együtt dolgozott Rajkkal, és bár később politikai ellenfelekké váltak, mindig nagy tisztelettel beszélt róla, akkori bátorsága miatt.)
A ’60-as években állítólag egyszer azt mondta: „A mostani Magyarországról már nem mennék el, de a mostani Magyarországra még nem térek vissza.”
Érdekes, hogy valamikor a ’70-es években befizetett viszont egy társasutazásra Moszkvába, a harmadik feleségével, Edna Harwey Campbell-lel (becenevén Mitsyvel) együtt. Persze álnéven. Többen mondták neki, hogy ez veszélyes, mert ha ott rájönnek, hogy ki ő valójában, könnyen bajba keveredhet. De ő vállalta a veszélyt. Valami izgalmas kalandnak tekintette az egészet, amit a kockázat csak még érdekesebbé tesz. Végül persze nem lett semmi baja, teljesen épségben tért vissza. Igaz eszébe sem jutott semmilyen szovjet hatóságnak firtatni, hogy ki ez az egyszerű turista.
Nagy kár, hogy ez a nagy hazafi, ez az elkötelezett ellenzéki, ez az örök fiatalos lázadó, végül mégsem térhetett már haza. 1980-ban halt meg New Yorkban.
A regény- és filmhős
Közhely, hogy minden ember élete kész regény. De ha megkérdezed, hogy milyen történelmi személyiségről írnék regényt vagy filmet, Kovács Imre mindenképpen az elsők között szerepelne. Elég érdekes élete volt, és ő maga is elég érdekes személyiség ahhoz, hogy egy nagyon izgalmas történetben lehessen mesélni róla. És persze nyilván az is fő szempont, hogy az eszméi, a szellemi-politikai öröksége, következetes kiállása és gondolkodási bátorsága miatt nagyon jó lenne, ha ezt az embert vissza lehetne hozni a köztudatba.
(Azért idealizálni őt sem akarom. Mint mindenki, ő is tett és mondott hülyeségeket, némileg indulatos természetének is köszönhetően. 1945 áprilisában például ő írta a szállóigévé lett mondatot a németek kitelepítéséről: „Takarodjanak, úgy ahogy jöttek, egy batyuval a hátukon!”
A már idézett könyvben Papp István ezt úgy értékeli:
„A népi mozgalom legtisztábban látó, polgári demokratikus értékek iránt legelkötelezettebb politikusa képtelen volt érzelmeinek megálljt parancsolni: egészen ijesztő nacionalista gyűlölködés sütött a szavaiból.”
Nade, hülyeségeket mindenki mond, és ha ezt leszámítjuk, Kovács Imre szerintem egy kiváló példakép minden kritikus és lázadó magyar fiatal számára, éppen azért, amit itt a szerző is mondott, mert tisztán látó és demokratikus értékek iránt elkötelezett ember volt.)
Szóval Kovács Imréről tök jó lenne egy regényt írni. De az alakját a köztudatba visszahozni igazán tényleg neki is egy életrajzi játékfilmmel lehetne, amely bővelkedik kalandos elemekben, szóval olyasmi lehetne, mint a Michael Collins-film.
Ha lenne valaki, aki hajlandó egy ilyen filmre pénzt adni, én szívesen vállalom a forgatókönyvírást. Cserébe csak némi jelképes honoráriumot kérek (mert élni azért nekem is kell valamiből) és Szabó Zoltán szerepét a filmben. (Titokban persze igazából Erdei Ferencet szeretném eljátszani, csakhát rá nemigen hasonlítok.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése