A Táncház Napja

Többen kérték, hogy írjak valamit a Táncház Napjáról is, ha már ott voltam május 5-én a Liszt Ferenc téren. Eredetileg én is úgy terveztem, hogy majd írok erről valamiféle beszámolót. De aztán úgy láttam, nincs nagyon miről írni: a Táncházmozgalomról meg annak előzményeiről és eddigi történetéről megemlékeztem egy bejegyzésben az első budapesti táncház évfordulóján, május 6-án egy bejegyzésben, azon túl meg mit mondhatnék a Liszt Ferenc téri eseményekről azon kívül sokkal többet, hogy egy remek buli volt, jót táncoltunk mindnyájan? De azért úgy gondoltam, mégiscsak írok valami kis beszámolót az eseményekről, ha megkésve is, mert miért ne?
Május 5-én szombaton pont akkor értem oda a Liszt Ferenc térre, amikor az Írók Boltjának falán felavatták az emléktáblát, és alatta ott állt a Mozgalom sok legendás alakja együtt, és kezdődött a közös éneklés és zenélés, szóval a közös ünneplés.
Nagyon örültem, hogy a 40 évvel ezelőtti esemény emléktáblát kap, szerintem abszolút méltó is rá, mégiscsak egy mérföldkő a magyar művelődés történetében, azt is mondhatnám, egy dicső pillanat a XX. század sok szörnyű eseménye mellett. (Csak a rock’n’roll születése mérhető vele, de annak nincs egy meghatározható jelképes napja, ünnepe, meg aztán az világviszonylatban hozott újat, míg a Táncházmozgalom elsősorban a mi saját kis nemzeti közösségünknek.)
Maga az emléktábla sokaknak nem tetszett. Merthogy – azt mondják – kicsi és magasan van, szóval nehezen észrevehető azon a nagy falon, és azt is csak nehezen lehet leolvasni róla, hogy pontosan minek is állít emléket. Meg az alakok is csúnyák rajta és csúnya, görnyedt tartásban táncolnak. Mások azt mondják ilyen esemény alkalmával nem illik így kötekedni, és örvendezzünk, hogy a Táncházmozgalomnak van emléktáblája az Írók Boltja falán, és ennyi ember együtt bulizik az avatásán ezen a szép napon.

Én nem mondtam egyiket sem. Egy az, hogy továbbra sem vagyok képzőművész, ezért festményeket, szobrokat és ilyeneket nemigen merek kritizálni (legfeljebb néha óvatosan megmondani, hogy nekem tetszik vagy nem tetszik az illető alkotás). Másik, hogy akkor ott a téren tényleg nem ilyenekre koncentráltam. Persze megnéztem a táblát, és zavart, hogy akárhogy meresztgetem a szememet, nem tudom a feliratát elolvasni, de egyáltalán nem ezt gondoltam a lényegnek. Sokkal inkább tényleg azt, hogy mennyien itt vannak most, többek között nagy öregek, meg régi jó ismerősök is, és milyen jó a hangulat, és még a véletlenül erre tévedt járókelők is megállnak egy kicsit gyönyörködni ebben az örömben és jókedvben, ami itt szaladgál gyermeki virgoncsággal a téren. Azt, aki nem sokat tud a mi Mozgalmunkról, úgyis ez a jókedv fogja meggyőzni arról, hogy ez a mozgalom egy jó dolog, amire érdemes odafigyelni. Mindamellett szeretnénk ezúton is hálánkat és köszönetünket kifejezni a dombormű alkotójának, hogy ezt ingyen, lelkesedésből megcsinálta.
Mint már említettem, a tábla alatt nagy volt a nyüzsgés, és forró a hangulat; ismét összegyülekeztek az „alapítók”; együtt húzta a széki tempót Halmos Béla, Sebő Ferenc, Éri Péter, aztán a többiek: Virágvölgyi Márta, Fekete Antal „Puma”, Papp István „Gázsa”, Havasréti Pál, Lányi György, Nagy Zsolt és még számos zenész; Tímár Sándor táncolni kezdett, aztán Novák Ferenc „Tata” és Tintér Gabi meg a fotóművész Korniss Péter énekeltek, és ebbe az éneklésbe aztán bekapcsolódtunk mi, a téren állók mindnyájan, zengett a Fel is szállnak, le is szállnak a fecskék meg a Nem loptam én életembe’ meg a Változtasd borrá a Tiszát, szóval szép volt ezt látni és jó hallani. (Elnézést kérünk mindenkitől, aki szintén ott állt a tábla alatt, de a szerző nem írta bele a nevét az előbbi hosszú körmondatba! A szerk.) Amikor a zene elhallgatott, az „alapítók”, az „élő legendák” (vagy mik) felváltva mesélni kezdtek. Érdekes, mert már sokszor és sok embertől hallottam annak a történetét, hogy hogyan indult a Mozgalom, de a sokszor ismételt részletek melett, mindig tud valaki valami újat is mondani. Meg sokszor egymásnak ellentmondó dolgokat is tudnak mesélni, máig sem tudom például biztosan, hogy a Bihari és a Bartók mellett melyik együttesek tagjai voltak még ott az első táncházban, és hogy kik voltak azok, akik szerint be kell engedni a külső érdeklődőket is, és kik szerint nem, stb. De talán nem is ez a legfontosabb. Azt mondhatnám, bájosak ezek a hatvan év körüli emberek ilyenkor, mikor egymás között felidézik a régi szép időket, aztán meg nekünk, a Mozgalom későbbi generációinak mesélnek a kezdetekről, a „hőskorról”.
Mindezek után tánc következett az egész téren, természetesen élőzenére; volt tánctanítás is, de lehetett szabadon is táncolni.

A székin kívül húztak békési, méhkeréki románt is (mégiscsak ez volt a másik tánc, ami a Mozgalom első éveiben a széki mellett egyből a nagy kedvenc lett), és még görög és bolgár körtáncok is voltak. De a legjobban nekem mégiscsak a szilágysági és a dél-alföldi tetszett. A dél-alföldit főleg a férfitánc része miatt szeretem, a szilágyságit meg a páros részek miatt, azonkívül a szilágyságinál pedig, aki táncot tanított rögtön úgy kezdte, hogy ez tulajdonképpen egy szép tisztelgés Ady Endre előtt is, hogy pont az ő szobra alatt táncoljuk az ő szülőföldjének a táncait.
Szóval nagy buli volt, és a szervezők szándékai szerint hagyományteremtő is: ha minden igaz ezentúl minden évben a május 6-ához legközelebb eső szombat a táncház napja lesz, így a Hagyományok Háza jövőre és azután is minden évben fog szervezni ilyen és ehhez hasonló programokat. Reméljük, akkor is sokan leszünk.

Ja, valaki megint volt a nagy tömegben, akinek kiszaladt a száján az a mondat, hogy ő bizony a néptánc tanítását kötelezővé tenné. Az ilyen véleményeken elnézően szoktam mosolyogni, de néha kicsit meg is ijedek tőle, mert a végén még valaki komolyan is veszi ezt a véleményt. Az csapná agyon az egész Mozgalmat, és ezt a spontán felszabadultságot ha ezt az egészet kötelezővé tennék. Igyekszem továbbra is jól észben tartani Bibó Istvánnak azt a mondatát, amit a Táncháztalálkozó kapcsán egyszer már felidéztem:
"A parasztkultúra megbecsülésének egyetlen igazi forrása az a meggyőződés, hogy annak alkotásai szépek, nem pedig az, hogy kötelezőek.”
(Bibó István: A Nemzeti Parasztpárt jellemzése. Parasztpárt és parasztkultúra c. fejezet)
http://kiviszitovabb.blogspot.com/2012/03/idezojel.html
De ha még ezt nem is ismerném, akkor sem gondolnám, hogy jó ötlet, legalábbis, ha úgy oktatják, ahogy én azt nemrég egy általános iskolai hospitálásom alkalmával láttam, hogy unott gyerekek próbálnak vezényszóra egyszerre lépkedni, anélkül, hogy értenék, hogy miért jó ez az egész, az elég káros következményekkel járna, csak megutáltatná mindenkivel a néptáncot. Persze magát a népzenét sem igen lehet „akadémikus módszerekkel”, „felülről” megszerettetni a gyerekekkel.
http://belaba.blog.hu/2010/10/28/a_mester_orszaga
Nálam például határozottan másképpen alakult ki a népzene és a néptánc szeretete. Mióta az eszemet tudom, mindig hallottam népzenét. A szüleim nagyon szerették, meg aztán, mint már említettem, édesapám is nagy népzenész (klarinétos és régebben dudás is volt). A táncot azonban nem úgy szerettem meg, hogy bárki valahol valamikor rám akarta volna tukmálni. Hanem éppen úgy, hogy azokon a helyeken, ahová a szüleim kis koromtól hordoztak magukkal, gyakran láttam nagyfiúkat és nagylányokat táncolni, és láttam éreztem, hogy örömmel csinálják, és aki ügyesen csinálja (főleg ha legény az illető), annak nagy becsülete van mindenki előtt, az népszerű lesz a haverok körében. Így hát sosem gondoltam, hogy ez cikis vagy gáz dolog lenne. (Egyébként pár éve jó barátom, Erdőjáró Mikkamakka is szinte szó szerint így mesélte el a saját történetét. De eléggé magas szintre is jutott a néptáncban, sokkal magasabbra, mint akár én. (Ha olvassa a blogot, lehet, hogy most úgy érzi egyébként, hogy én csak plagizálok, és az ő történetét a sajátomként mesélem el. Kedves Mikkamakka, ne haragudj rám, hidd el, hogy az én történetem is ilyesmi, bár nyilván hatott rám, ahogyan Te elmesélted a sajátodat. Nem akartam semmit "lenyúlni" Tőled. :-) ))
Igaz, ahhoz, hogy elkezdjek például együttesben táncolni, ahhoz másféle ösztönző erő is kellett, leginkább Sziszáé, az egyik osztálytársnőmé, aki már gimis koromban elhívott az együttesükbe táncolni. És mivel Szisza nagyon tetszett nekem, naná, hogy mentem vele. És nem is bántam meg, mert a néptánc, akkor is, azóta is sokérdekes emberrel összehozott. Hogy csak egy példát mondjak: az együttesben ismertem meg Rezgőfűt is, akihez annak idején az első suta verseimet írtam. Az persze régen volt, azóta Szisza is, Rezgőfű is férjhez mentek, bár Rezgőfű például azóta sem hagyta abba a táncot. Mindenesetre nem vagyok biztos benne, hogy ha külső kényszer hatására kerültem volna bele ebbe az egészbe, akkor is olyan sokáig kitartottam volna benne, és olyan nagy kedvvel csináltam volna végig.
Megkérdeztem a dologról Feketerigócskát is, aki éppen ilyesmikkel foglalkozik: népi játékokat oktat általános iskolás gyerekeknek. Az ő véleménye az volt, hogy maga a szűk értelemben vett néptánc valószínűleg csak akkor kezdi érdekelni az embert, mikor elkezd a másik nem iránt is érdeklődni (na tessék, ezek szerint nekem ilyen szempontból is szerencsém volt!), de a népzene csodálatos világába már előtte is be lehet vezetni a gyerekeket és érdemes is, csak meg kell találni a módját, tehát játszani kell velük, nem pedig sorbaállítani és koreografálni őket. Igazat adtam neki, mivel ismerem őt, és tudom, hogy jól csinálja, amit csinál. Ha mindenki úgy állna hozzá a néptáncoktatáshoz, mint Feketerigócska, akkor nem is félnék attól, hogy kötelezővé teszik a suliban a néptáncot, de amíg ilyen tapló módon tekintélyelvű a magyar oktatás, mint most, addig ez a legnagyobb veszélyek egyike a Mozgalomra.
Amúgy emlékszem, hogy az énektanárunk nekünk is egy idegbeteg és doktríner nő volt (ez a kettő együtt nagyon rossz párosítás), olyan rossz értelemben vett „akadémikus” hozzáállással, amiről Béla bá’ is írt. Viszont rendszeresen hordott minket hangversenyekre. Ahol pedig nagyon jó fej zenészekkel ismerkedtünk, meg, akik élvezték, hogy gyerekeknek játszhatnak és mesélhetnek mindenféle érdekességeket együtteseikről és hangszereikről. És bár mi, gyerekek eleinte csak azt élveztük a hangversenyekben, hogy több órát el lehetett lógni miattuk, azonban mindezzel együtt szép lassan megszerettük a klasszikus zene hallgatását.
Na ezért gondolom, hogy ha már valaki arra a bizonytalan kimenetelű lépésre akarja elszánni magát, hogy az iskolában, ahol tanít bevezesse a néptáncoktatást, először mindenképpen vigye el a gyerekeket valami jó kis műsorra ahol fiatalok („nagyfiúk és nagylányok”) táncolnak lelkesen és a szünetekben mesélnek a gyerekeknek mindenféle érdekességeket a táncokról, a vidékekről, és játékosan rávezetik őket, hogy táncolni tulajdonképpen szórakoztató és menő dolog. Az együtteseket (a sajátomat is) pedig továbbra is biztatom, hogy szervezzenek ilyen „ismeretterjesztő” műsorokat a környék iskolásainak, oktatástól függetlenül is.
Többek között a Táncház Napja, mint rendezvény is ezért volt jó (és lesz is még jó), mint már mondtam is, mert a véletlenül idetévedőnek is felvillant valamit abból a csodálatos élményből, amit egy táncház jelenteni tud.

(Másnap, május 6-án, azaz a tulajdonképpeni évfordulón, hazautaztam Budapestről. Kiderült, hogy otthon is megünneplik a negyvenéves évfordulót, egy nagyszabású műsorral, amin egy csomó helyi együttes részt vesz. Elmentem megnézni. Egy remek bulinak voltam megint részese. Egykori együttesem továbbra is töretlen lelkesedéssel ropja. Rezgőfű is ott van, és üdvözletét küldi a blog olvasóinak.)