Történeti felfogások, modellek

Figyelem, lehet, hogy most egy kicsit szakmai (történészi) szöveg fog következni. Ettől persze még bárki elolvashatja a bejegyzést.

Azt mondta egyszer Nádas Péter a Magyar Narancsnak adott interjúban:

„Azt már húsz évvel ezelőtt is tudtuk, hogy az országnak van egy horthysta hagyománya, van egy kádárista hagyománya, és van egy mára alig látható, de erős ’48-as hagyománya, azaz forradalmi, függetlenségi, emberjogi, szabadgondolkodói hagyománya. 1989-ben ez volt a domináns, ma pedig más.”
(Nádas Péter a Magyar Narancsnak 2010/ 16. szám, 8. o.)

Akkor ez pillanatnyilag tetszett, de ami azt illeti, érezni lehet, hogy ez is egy kicsit leegyszerűsítő vélemény. Például ez Horthy- és Kádár-hagyomány mintha nem is esne olyan nagyon messze egymástól. Manapság mintha a tömegeknek mindkettőre igényük lenne, bármit is jelentenek.

De nem is erről akartam beszélni igazából, hanem egy tanulmányról, ami nemrég kezembe akadt, és frappánsnak érzem. A fenti idézet csak azért jutott eszembe, mert az a tanulmány, amiről most ismertetőt fogok írni, többek között ezt a kérdést is tovább árnyalja.
Amúgy a többek között pont azért tetszett a szöveg, mert egy történész feladata nemcsak az, hogy leírja, hogy mi történt régen (erre végül is mások, amatőrök is képesek), hanem talán az is, hogy bizonyos fejlődési vonalakat felrajzoljon, tendenciákat, távlati történéseket modellezzen. Ettől válik igazán önálló gondolkodóvá, illetve tudóssá. És szerény véleményem szerint a társadalomnak is ezzel válhat hasznára.

Nemrég olvastam Pók Attila: A haladás hitele. Progresszió, bűnbakok összeesküvők a huszadik századi Magyarországon című könyvét (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010.). Pók Attila a MTA Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese, szóval nem lehet akárki. Ez a könyve egy tanulmánygyűjtemény, amelyben sokmindenről szó van. Ilyenekről is, mint bűnbakkeresés, antiszemitizmus, eszmék és tévhitek a legújabb kori magyar történelemről. Legelsősorban mégis a magyar baloldalról szól. Abban is olyan kiváló gondolkodókról, mint pl. Lukács György, Jászi Oszkár, stb.

Ennek a könyvnek az egyik tanulmányában (A Tanácsköztársaság helye a magyar történelemben 107-118. o.) a szerző bizonyos módon modellezni akarja a Magyarországon dívó történeti gondolkodásmódokat, irányvonalakat. Ötféle felfogást vázol fel, mindegyikre említ példaként egy-két történészt is, és felállít egy-egy „fonalat” is, amelyre egy-egy felfogás fel van fűzve, azaz megpróbálja ábrázolni, hogy milyen történelmi események, személyek, példák adják meg a felfogás alapját, mikre hivatkozik. Ezeket a „vonalakat” most, ha lehetőség van rá, igyekszem úgy ábrázolni, mintha matematikai képletek vagy effélék lennének, hogy szemléletesebb legyen a kép. (Az elnevezéseknél és az évszámoknál szó szerint átveszem Pók Attila szavait, a példák is az övéi, de a magyarázatok az én szavaimmal vannak.)


1. felfogás: "kurucos-romantikus-osztályharcos-dogmatikus nacionalista-kincstári optimista"
Példa: Mód Aladár

Alapvetése: Mód Aladár: Négyszáz év küzdelem az önálló Magyarországért
Vonal: 1437 – 1514 – 1703-1711 – 1848-1849 – 1918-1919 – 1945
Ennek a felfogásnak kettős alapja van: egyrészt a nemzeti függetlenség, másrészt az alávetett rétegek harca, közönséges nevén az osztályharc. Azaz: a magyar történelmet egyrészt függetlenségi harcok, másrészt osztályharcok sorozatának ábrázolja és azokat a harcokat tekinti szerencséseknek, amikor a kettő szerencsésen egybekapcsolódott. Kezdődik a sor a középkori parasztfelkelésekkel, Budai Nagy Antallal és Dózsa Györggyel, majd folytatódik az erdélyi fejedelmek harcaival a Habsburg-uralkodók ellen (Bocskai István, Bethlen Gábor, „öreg” Rákóczi György, Thököly Imre, és végül, mint az egésznek a kiteljesítője, a már-nemcsak-erdélyi-fejedelem Rákóczi Ferenc), aztán következik a magyar jakobinusok 1795-ös kísérlete (az annyira rövid és kisszabású, hogy a vonalon nincs is jelölve), majd az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc, utána 1918 forradalma, és vele az1919-es proletárforradalom, mint az előbbi kiteljesítője, végül 1945, mint a „germán iga lerázása”.
Nekem azért kétségeim vannak, hogy ez egy csoport-e és nem kettő összegabalyodása. Mert, arról nincs szó a tanulmányban, hogy ez a felfogás jóval régebbi, mint Mód Aladár könyve, vagy akár mint maga Mód Aladár. Arra a szemléletre gondolok, amely a magyar történelem céljának és értelmének az állami függetlenség kivívását tekinti. Ehhez az irányzathoz elsősorban Thaly Kálmán nevét szokták megemlíteni, a Rákóczi-kultusz úttörőjéét. Ennek a szemléletnek eredetileg nem feltétlenül volt része az osztályharc, atársadalmi felszabadulás célja is. Az csak később jött be nagyon markánsan, a hivatalos államszocialista kultúrpolitika részeként, amely azonban átvette a függetlenségi hagyományt is.
Mindezek miatt szerintem azt lehet mondani, hogy az összes történeti felfogás közül, amelyet Pók Attila felsorol, ez van a legmélyebben meggyökeresedve, és a közvélemény jelentős részében talán ma is ez a meghatározó. Azzal a kiegészítéssel, hogy ma is inkább ennek a vonalnak a régebbi, függetlenségi, osztályharctalanított, Thaly Kálmán-féle változata az, ami a legtöbb emberre hat. Vagyis, hogy az állami függetlenség mindennél fontosabb. Pók Attila nyomán akkor nevezhetnénk ezt az irányzatot kurucos-romantikus-dogmatikus nacionalista-kincstári optimista irányzatnak. A vonal pedig így módosul: erdélyi fejedelmek – 1703-1711 – 1848-1849 – 1956. Azaz 1956-nak is leginkább szabadságharcos-függetlenségi jellegét hangsúlyozza. Változó, hogy ehhez 1989-et mennyire veszik hozzá, mint pozitív vagy akár pozitív, de befejezetlen változást.


2. felfogás: "szociologizáló-realista-nemzeti illúzióoszlató-melankolikus tragikus"
Példa: Hanák Péter

A felfogás lényege, ha jól vettem ki az, hogy minden jelenségnek két oldala van, amelyeket nem lehet értelmezni, megérteni egymás nélkül, mert együtt alkotnak teljességet. A sikerek a vereségekkel, az előnyök a hátrányokkal, a hősies harcok a reális kompromisszumokkal.
A fonal ez alapján: (Rákóczi+Károlyi) – (1848-49+1867) – (1918+1919) – (1945+1949) – (1956+Kádár) – (1989+„a mai idők kiábrándultsága”)
Azaz (magyarázatképpen):
- a Rákóczi-szabadságharc lelkesedése, sikerei, kiépült állama, és egyáltalán a kurucos hév a szatmári béke reális kompromisszumával alkotnak teljességet.
- a szabadságharc a kiegyezéssel, a békekötéssel alkot teljességet (1849+1867)
- az 1918-as események, a forradalmi változások az azok későbbi kisiklásának tekintett 1919-es eseményekkel alkotnak egy teljességet (gondolom, most ide kellene képzelni egy rezignált sóhajt)
- az 1945-ös változások, a háború utáni újjáépítés és a demokrácia optimizmusa, az 1948-ban hatalomra jutó, és a magát az 1949-es alkotmánnyal megfogalmazó szerencsétlen kifejlettel, az új diktatúra kialakulásával alkotnak egy teljességet (még rezignáltabb sóhaj)
- 1956. október 23-a forradalma egyrészt a november 4-ei ellenforradalommal, másrészt a Kádár-korszak reális kompromisszumával, anyagi gyarapodásával, jólétével és megalkuvásaival alkot egy teljességet. Akár így is fel lehetett volna írni: (Nagy Imre+Kádár János)
- 1989 változásai és optimizmusa pedig „a mai idők kiábrándultságával” (ahogyan Pók Attila fogalmazott), de azt is mondhatjuk mai ismereteink birtokában, hogy nem kizárt, hogy néhány év múlva ezt már úgy fogják felírni: (1989+2011)? Vagyis a demokratikus rendszerváltás a kiábrándultságból fakadó új, autokratikus rendszerváltással alkot egy teljességet. Lehet. (sóhaj helyett itt most ijedt kérdőjelek következnének: ??????? stb.)
(Megjegyzés: Ezek nem matematikai, hanem történelmi képletek. A számok itt évszámokat, azaz eseményeket jelentenek. A + jelek pedig mellérendeléseket. Ezért ne adjátok össze az évszámokat és az „(1918+1919)”-re ne mondjátok, hogy 3837.
Megjegyzés 2: a felfogás elnevezéséhez Pók Attila azt is hozzáteszi, hogy „enyhén labancos”. Mivel én a „labanc” szót, mint azt már korábban kifejtettem másra szoktam használni, ezért az itteni elnevezéseknél mellőztem.)
Saját véleményem erről a felfogásról az, hogy remekül alkalmas arra, hogy a szakmabelit, a történészt egy-egy pillanatra visszafogja, és helyretegye, ha esetleg tárgya és „főszereplői" iránti túlzott lelkesedése folytán eltávolodna a valóságtól. Vagyis, ha a történész adott esetben nagyon lelkesedik például „Kossuth apánkért”, nem árt, ha eszébe jut, hogy néhány dologban ő is tévedett, és sokszor vitapartnerei ellenfelei okosabb dolgokat mondtak nála. A történésznek ez eszébe jut, és leírja, hozzátéve, hogy ez persze nem sokat von le Kossuth nagyságából általánosságban. Arra azonban nem alkalmas ez a szemlélet, hogy a közvélemény széles rétegeibe átmenjen. Éppen azért mert túlzottan pesszimista, azaz nem ad igazi cselekvési irányvonalat. Pillanatnyi haszna van tehát csak, hosszabb távú kevésbé. Ha nem szakmai, hanem politikai következtetéseket akarna valaki az ilyen felfogásból levonni, már régen rossz lenne, mert arra juthatna csak, hogy nem érdemes semmi komoly előremutató társadalmi cselekvésbe belekezdeni. Jól néznénk ki, ha mindenki csak búsongana! Egyébként ezt, amit most leírok Hanák Péter is tudja, és ő sem fog megcáfolni.


3. felfogás: "liberális-demokratikus-oktobrista-köztársasági-optimista"
Példa: Litván György

Vonal: 1848-1849 – 1918 – 1946 – 1956 – 1989
A függetlenség hangsúlyozása itt is jelen lehet, de annál tovább is lépve azt hangsúlyozza, hogy az aktuálisan szükséges társadalmi reformok végrehajtása még fontosabb. Tehát: 1848-1849-nek erősen hangsúlyozza (többnyire békés) forradalmi jellegét is, nem csak a szabadságharcos-függetlenségi jelleget. 1918-at egyfajta csúcsnak tekinti, kísérletnek a magyar demokrácia megvalósítására, amit nem hagytak aztán teljesen, organikusan kifejlődni, sem a kommunisták, sem Horthyék. Ezért a következő nagy kísérlet ennek megvalósítására és kiteljesítésére az 1945-1948 közötti időszak, ennek a csúcspontja pedig 1946, a Köztársaság újbóli kikiáltása. De ezt sem hagyta élni a következő diktatúra. A következő kísérlet 1956. Ennek is talán forradalmi-demokratikus jellegét, munkástanácsos, önigazgatásos jelenségeit hangsúlyozza elsősorban ez az irányzat. De ezt a forradalmat is elnyomják, jön egy megtorlás, majd egy élhetőbb puha diktatúra. Ezt hosszú idő után megbuktatják, jön az újabb nagy lehetőség, és az újabb nagy kísérlet, 1989. És még nincs vége a folyamatnak. Ha megint elnyomás következik demokrácia helyett, akkor újra próbálkozni kell. Éppen ezért nevezi ezt az irányzatot optimistának Pók Attila, mert akik ennek a hívei, azoknak meggyőződésük, hogy a demokrácia igenis megvalósítható, csak eddig főleg külső tényezők nem hagyták sosem élni. Ezért nem szabad feladni a próbálkozásokat, hogy végre saját kezünkbe vegyük a sorsunkat, stb.
(Megjegyzés: oktobristáknak Magyarországon az őszirózsás forradalom híveit nevezték, de mivel az 1956-os forradalom is októberben volt, hát ez szerencsés összecsengés.)


4. felfogás: "keresztény-nemzeti-humanista-hazafias"
Példa: Antall József (történészként és miniszterelnökként is)

Ennek a felfogásnak a lényege az, hogy legfőbb érték egy ország történetében a békés építőmunka. Ezért példának és kihangsúlyozandónak a stabil időszakokat tartja.
Éppen ezért az itteni „vonal” képletének megadásakor nem is használhatunk számokat, hiszen nem események, hanem időszakok lesznek a hangsúlyozandók. Pók Attila szerint ezt legjobban a bankjegyeinken lévő történelmi személyekkel lehet legjobban megoldani. Ők az „alapítók” és/vagy stabilizátorok, egyszóval a szervezők. Tehát:
Vonal: Szent István – Károly Róbert – Hunyadi Mátyás – Bethlen Gábor – Rákóczi Ferenc – Széchenyi István – Deák Ferenc
(Megjegyzés: A 200-as bankjegyeket már kivonták a forgalomból, de érthető, hogy Károly Róbert rajta marad a listán, mert kell ő ide.
Megjegyzés 2.: Természetesen itt a példa Rákóczi Ferencre is elsősorban mint államszervezőre tekint, nem pedig mint harcosra. Ez is azt jelzi, hogy ugyanarról az emberről különböző dolgokat is ki lehet emelni. Bethlen Gábornál ez talán még egyértelműbb is: őt a bankjegy hátlapja is mint mecénást, és nem mint hadvezért ábrázolja.
Megjegyzés 3.: A szervezők és stabilizátorok közé tartozna még a logika szerint Horthy Miklós és Kádár János is, de az ő személyük ma (még?) nem lehet a közvéleményben általánosan elfogadott, ezért nincsenek is rajta semmiféle pénzen.
Idézet: „E felfogás kijegecesedett formájában értékeli Horthy Miklós és Kádár János konszolidációs teljesítményét is, és szkeptikusan tekint a forradalmak bajkeverőire.”
Megjegyzés 4.: A mindenkori kormányzat természetesen hajlik efelé a felfogás felé, mert a mindenkori kormányzatnak az a legfőbb érdeke, hogy uralmát stabilizálja, így az egész ország szempontjából stabil, konszolidált, békés időszaknak tüntesse fel. Ha a kormányzat túl sokáig harcosként tünteti fel magát, ott valami nem oké, valami gyanús.)


5. felfogás: posztmodern-relativizáló-mikrotörténeti-társadalom- és mentalitástörténeti
Példa: Hajnal István Kör történészei
Jelemző: „nem feltételez fő vonalat, hiszen illúziónak minősíti a szakszerű tudományos objektivitást, megkérdőjelezi a nemzeti történeti narratíva szükségét és lehetőségét.”
Megjegyzés: éppen ezért érdekli viszont ezt az irányzatot maga az ember, a mikrotörténet (a kollektíva helyett)
Még egy példát hoz erre a szerző, mint művet:

Gyáni Gábor - Kövér György:
Magyarország társadalomtörténete (Osiris Kiadó, Budapest, 1998.)

Természetesen nagy baklövést követ el adott esetben az, aki az általa ismert történészek bármelyikének (akár az itt példaként hozottaknak) az életművére és gondolkodására egy az egyben akarná ráhúzni valamelyik kategóriát. Az ember gondolkodása ennél sokkal sokszínűbb ráadásul élete során változik is +a Tudományos Akadémia tagja is tévedhet. De azért na, ezt a fajta kategorizációt jóval frappánsabbnak és érdekesebbnek, azonkívül szellősebbnek, kényelmesebbnek, lazábbnak érzem, mint a korábbi szűkös és kényelmetlen kategorizációkat, még akkor is, ha olyan okos embertől származnak, mint Nádas Péter. (Tudom persze, hogy ő egymással küzdő politikai hagyományokról beszélt, és nem egymás mellett remekül megférő történetírói hagyományokról, de lássuk be, a kettő azért nem független egymástól.)

Továbbra is úgy gondom, hogy az első felfogás kissé módosultabb változata a legelterjedtebb a mai magyar közvéleményben. A kormányzat teheti hivatalos állami propaganda alapjává a 4. számmal jelöltet (ahogyan ma egyébként nem teszi), a legtöbb embert akkor sem a békés időszakok fogják érdekelni a múltból, mert a legtöbb ember a történelemmel történelmi kalandfilmek révén kerül kapcsolatba, azokat meg leginkább zaklatott időszakokról lehet készíteni. És ez jól is van így: végső soron azért (is) kellenek a hősök az embereknek, hogy dinamikus tevékenységük őket, az átlagembereket is cselekvésre, aktivitásra, gondolkodásra késztesse.

Én most elég jól látom, hogy felfogásom, látásmódom alapján melyik kategóriába vagyok jelenleg besorolható. Aztán később ki tudja, mi lesz.
Eláruljam, melyik vagyok én vagy már kitaláltátok az eddigiek alapján?