Közvélemény?

Sok okos ember mondja –és ezt a véleményt többnyire példákkal is tudják igazolni–, hogy a zsarnokság többnyire úgy próbálja bebiztosítani magát, hogy miközben hangsúlyozza a társadalom egységét, igyekszik szeparálni egymástól a társadalom különböző csoportjait, nehogy összefogjanak ellene. Azaz titokban, fű alatt felerősíteni próbál néhány történelmi ellentétet. Például ellentéteket szít (vagy megpróbál a meglévőkre ráerősíteni) a munkások és az értelmiség között, az egyház és a liberálisok között, a diákok és munkások között, stb.
Polákországban például egy idő után rájöttek erre. Sokszor szokták hangsúlyozni, talán nem minden leegyszerűsítés nélkül, de alapvetően mégis találóan, hogy ott 1968-ban a diákok mentek az utcára, és a munkások nem tartottak velük, 1970-ben és 1976-ban bizonyos üzemek munkásai lázadtak fel, és a diákok (illetve más üzemek munkásai) nem tartottak velük. Ha valaki látta a Vasembert (nem ezt a mostani sci-fit, hanem az 1980-as Andrzej Wajda-félét, a Człowiek z żelaza-t), ott eléggé a néző szájába is van rágva mindez. De a folytatás is: hogy a Solidarność épp azért lehetett sikeres, mert tanult ezekből, és nem állt meg a munkások szakszervezeteinek összefogásánál, hanem ennél szélesebb alapra helyezkedett. Így történhetett, hogy 1980 augusztusa és 1981 decembere között a taglétszáma 10 millióra emelkedett. Tegyük hozzá, hogy a Solidarność keletkezését egy évekig tartó titkos ellenzéki párbeszéd is megelőzte Polákországban. Adam Michnik például megírta az Egyház, baloldal, párbeszéd (Kościół, lewica,dialog) című könyvet; azonkívül régi barátaival Jacek Kurońnyal és Karol Modzelewskivel létrehozták a Munkásvédelmi Bizottságot (Komitet Obrony Robotników –KOR), annak érdekében, hogy az értelmiség is kiállhasson a munkások szempontjai és követelései mellett.
Az államszocializmus elnyomó rendszere Magyarországon is megszűnt 1989-ben, de különböző kis zsarnokságok a demokráciában is létezhetnek. Krausz Tamás és Márkus Péter az Önkormányzás vagy az elitek uralma? című könyvükben Alexis de Tocqueville-től és John Stuart Milltől sűrűn idézve hívják fel a figyelmet olyan jelenségekre, mint a többség zsarnoksága, a közvélemény zsarnoksága, a politikai állam zsarnoksága, és még néhány ilyesmi.
Talán nem olyan nehéz észrevenni, hogy Magyarországon a kétezres években a közvélemény zsarnoksága bizony elég erős volt. Nevezhetnénk a pártok zsarnokságának is, mivel elsősorban a politikai pártok formáltak igényt arra, hogy a közvéleményt befolyásuk, uralmuk alatt tartsák. Előre meghatározott sémákat adtak a gondolkodásra, és a közvéleményben elültették a kategorizálás igényét, annak meghatározását, hogy ha valaki erről és erről ír, akkor ehhez és ehhez a csoporthoz tartozik, ezzel és ezzel a párttal szimpatizál, stb. Ez az előítéletes gondolkodás olyannyira elterjedt, hogy a különböző publicistákban tényleg öncenzúrázó folyamatok kezdtek megjelenni. Ez nagyban akadályozta az eredeti gondolatok megjelenését.
Márpedig John Stuart Mill azt írta:
„Minden társadalomban kevés a zseni, de ha a középszerűség uralma miatt kevesen mernek eredetiek lenni, teljesen megszűnhet az a talaj, amelyen a zseni megteremhet.”
(Ezt az idézetet is az Önkormányzás vagy az elitek uralmából szedtem.)
Ez, a közvélemény zsarnoksága készítette elő a mostani helyzetet, amit én leginkább a képviselet zsarnoksága kifejezéssel jellemeznék. Amelynek lényege: ha leszavaztál, akkor utána kussolj. Nevezhetjük a parlamenti többség zsarnokságának is, nem kell magyarázni miért.

Emerkával Gdańskban ismerkedtem meg. Emerka velem egyidős magyar lány, szociológiát tanult Budapesten, a Hármasvárosba (így hívják a polákok a Gdańsk-Gdynia-Sopot tengerparti sávot) önkéntes munkára érkezett. Gyerekekre vigyázott egy napközis otthonban, közben a szakdolgozatát is írogatta.
Jó kis beszélgetéseket folytattunk egymással, magasröptű, intellektuális stílusban (többnyire). Sokat kérdezgettem őt a szociológiáról is, és arról, hogy a szociológia és a történelem, mint végső soron rokon tudományok szerinte felhasználhatják-e egymás módszereit a maguk területén, ha igen hogyan, illetve igaz-e, hogy a szociológia az alkalmazott történelem. Emerka sokmindent mondott erről, de volt, ami nagyon szíven ütött.
- Nézd, az a helyzet, hogy a történészek és szociológusok együttműködését nagyon megnehezítik a mostani sztereotípiák. Mármint, hogy ha valakiről megtudják, hogy szociológus, egyből levonják a következtetést, hogy liberális, szabadelvű gondolkodású, urbánus és balra szavaz. A történészről ugyanígy, hogy konzervatív, magát keresztény-nemzeti értékrendűnek és népinek mondó valaki és jobbra szavaz. Ezek a sematizálások egyszerűen lehetetlenné teszik a közös munkát egy-egy kérdés fölött. Pedig például egy újfajta falukutatáshoz (amit mindkét nemlétező „oldalon” szeretnének felújítani, a régi falukutatások mintájára) szükség lenne a szociológusra, aki felméri a falut a társadalmi, gazdasági viszonyok szempontjából és szükség lenne a történészre is, aki a hely történetét kutatja, és ebből von le következtetéseket. Régen még tudták, hogy a falukutatás csapatmunka. Egyébként azt veszem észre, hogy minket, szociológusokat manapság már az állásfoglalástól is gondosan óvnak. Problémákat kell felvázolnunk egy-egy helyen, de hogy megoldási javaslatokat is tegyünk, na arra már nem biztat senki. Óvatoskodásba átmenő korrektség van.

Fura volt ezt hallani. Holott tudtam, hogy így van, szemem előtt zajló folyamatokról van szó, de mindig próbáltam ezek felett elsiklani. Ha igaz, hogy a történész és szociológus hallgatók tényleg ilyen bizalmatlanul tekintenek egymásra, akkor tényleg nagy gáz van. Ez ugyanis azt is jelenti, hogy nemcsak a közvélemény zsarnokságának nemcsak az egyes társadalmi osztályokat, hanem még ennyire közeli rokonszakmák, testvérszakmák képviselőit is sikerült egymástól elszigetelniük. Furcsa ellentmondás, de úgy néz ki, így van: közvélemény zsarnoksága két véleményalkotási sémát vázolt fel, mire a társadalom ezer meg ezer darabra esik szét. Atomizálódik, ahogy manapság mondják.
És közben persze ott van a számomra ijesztő jel, hogy a közvélemény eddigi zsarnokságától én magam sem tudom függetleníteni magam. Mihelyt megtudtam ugyanis, hogy Emerka szociológiát tanult, alternatív suliba járt, és ősei között zsidók is voltak, egyből levontam a következtetést, hogy vele valószínűleg beszélhetek ilyen témákról is, kritizálhatom a mostani kormányt, véleményt mondhatok a magyar politikai életről stb.. Ha mondjuk ő is történész hallgató lenne és egyházi suliba járt volna, és katolikusnak mondaná magát, akkor egyáltalán nem biztos, hogy szóba mernék hozni előtte ilyen témákat, akkor sem, ha ugyanilyen szimpatikus lenne nekem, mert jobb a békesség.
Én a magam részéről egyébként továbbra is bízom benne, hogy egy nagy változás közben vagyunk: hogy mindaz, amiről Emerka beszélt, az most, a szemünk láttára változik meg, az elmúlt hónapok eseményeinek hatására. Azaz pont most kezdenek széttörni a régi sémák; a képviselet zsarnoksága kezdi akaratlanul is szétzúzni a közvélemény zsarnokságát, és kezdenek új együttműködések kialakulni a társadalomban.
Én bizakodom. Emerka továbbra is kételkedik, és lehet, hogy jogosan.