Akasztófavirágok

Két évvel a Talpuk alatt fütyül a szél után, 1978-ban Szomjas György forgatott egy másik betyárfilmet is. Nem tudni, az volt-e a célja, hogy ezzel iskolát teremtsen, mármint, hogy az általa elindított és mások által easternnek elnevezett filmes vonalat önálló műfajjá tegye a magyar filmgyártásban. Ha igen, akkor ez a kísérlet nem sikerült. Talán azért mert ez a Rosszemberek címet viselő alkotás (amelynek eredeti címe Se szó, se törvény lett volna) közel sem lett akkora kultuszfilm, mint az elődje. Ennek megvannak a maga okai, de ezek közül a fő ok biztosan nem az, hogy a film nem annyira jó, mint a Talpuk alatt fütyül a szél. Tényleg nem annyira jó, de ami ennél fontosabb volt: sokkal kevésbé közönségbarát.
A Rosszemberek nem a Talpuk alatt fütyül a szél folytatása olyan értelemben, hogy az ottani történet itt folytatódna. (Mert hiszen a Talpuk alatt fütyül a szél kerek, egész, lezárt történet. Bár nem tagadom, jól nézne ki, ha Farkos Csapó Gyurkáról kiderülne, hogy alföldi rablóból dunántúli pandúr lett. De nem erről van szó, Đoko Rosić nem ezért van benne ebben a filmben.)
?
Ha viszont a koncepciót nézzük, akkor azt mondhatjuk: valamennyire folytatja, de át is alakítja, tovább is fejleszti az előző „easternt”. Ha a Talpuk alatt fütyül a szél félig számolt le a betyárromantikával, a Rosszemberek már teljesen. Ebben a történetben és a megvalósításban már semmi líraiság nincs, csak vér, erőszak és naturalizmus. Ilyen értelemben tehát ez már teljesen beleilleszkedik abba a trendbe, amit az előző bejegyzésben volt szerencsém felvázolni, erőszakosságában Móricz Zsigmond Barbárokjától továbblépett egy lépést, és lassan, de biztosan közelít a korábbiakban szintén bemutatott überbrutális filmhez, A trombitáshoz.

Akinek pozitív illúziói vannak a betyárvilágról, az, ha ezt a filmet nézi meg először, sokkot fog kapni. (Ha a Talpuk alatt fütyül a szelet már látta, akkor talán kevésbé.) Ha úgy tudja, hogy a betyárok mindig ártatlanul üldözött, szegényeken segítő, jólelkű, lovagias, rendes népség voltak, próbáljuk ki rajta, hogy ezt a filmet nézve meddig gondolja úgy, hogy a betyárbandának kell drukkolni, hogy a „rosszemberek” a jó fiúk. Talán ez a mítoszromboló jellege tette, hogy a film egyáltalán nem lett olyan népszerű, mint a Talpuk alatt fütyül a szél, mint azt az elején előrebocsátottam.
Amúgy a történet időpontja és helyszíne is más, mint a Talpuk alatt fütyül a szélben. Az az Alföldön játszódott a reformkorban, itt pedig már 1864-ben járunk egy emberöltővel Farkos Csapó Gyurka és Mérges Balázs után. Van azonban egy közös pont, ami talán fel sem tűnik elsőre: a betyárok mindkettőben a modernizáció hátráltatói, miközben persze régi értékek őrzői is (illetve lehet, hogy csak annak hiszik magukat). A Talpuk alatt fütyül a szélben Farkos Csapó Gyurka nem akarja hagyni a békés földművelőknek, hogy feltörjék a legelőket, sem a vármegyének, hogy a földműveseket csatornázással segítse. A Rosszemberekben a Gelencsér-banda a vasútépítést veszélyezteti, pedig az segítene fellendíteni a megye gazdaságát.

A történet egyébként itt is egy megtörtént eseten, és az azt leíró levéltári forrásokon alapult. Állítólag tényleg volt egy Gelencsér Jóska nevű betyár, akit egyik társa (felesége erős rábeszélésére) elárult, hogy ő maga kegyelmet kaphasson. Hogy hogyan végződik a történet a film szerint, azt megint nem spoilerezem el, de annyit elárulhatok, én végig azt éreztem a film hangulatán, hogy mintha egy klasszikus görög sorstragédiát néznék: minden szereplő elég erőteljesen (bár általában akaratlanul) a saját vesztén munkálkodik. Az első perctől nyilvánvaló, hogy itt aztán senkinek nem lesz semmiféle happy end.

A ritmus is teljesen más, mint a Talpuk alatt fütyül a szélnél: ott sok volt a lassú, szép, hangulatteremtő rész, ahhoz képest a Rosszemberek egy nagyon pörgős mozi. Mindig, minden jelenetben történik valami. Mexican standoff nincs, akciófilmeket idéző heves tűzharc viszont annál több akad. Sokan halnak meg, és halálukban semmi pátosz nincs.

Mint mondtam, a fő hangsúly azon van, hogy a betyárok itt nem nemeslelkű hősök, hanem féktelen, vad, senkit és semmit nem tisztelő bűnözők. Egyetlen értékük a bajtársiasság lehetne, de sokszor még ez sem működik, az elszabaduló, gátlástalan indulatok ezt is gyakran felülírják: akik egyik pillanatban még együtt isznak és hátbaveregetik egymást, egy pillanattal később már képesek a legpitibb apróságok miatt lelőni vagy leszúrni egymást. Egyvalaki pedig az összes társát képes elárulni, hogy saját irháját mentse. (Igaz, mondhatjuk, hogy mindezt a családja védelmében teszi, de akkor is…)

De az is kiderül a filmből, hogy ezekből a veszedelmes bűnözőkből miért lett a nép szemében hős, miért tisztelték őket annyira, miért foglalták nótákba és mesékbe a nevüket. Nem feltétlenül csak azért, mert ezek a fickók néha valóban olyanokkal is kegyetlenül elbántak, akik megérdemelték, akik igazságtalanul bántották a szegényeket, gyengébbeket. Hanem azért is mert a betyárok ezen kívül is olyat tettek, amit az egyszerű szegény emberek nem nagyon mertek: kiléptek a saját társadalmi státuszukból, kötöttségeikből, mertek otthagyni mindent, a korábbi rossz életüket, és merték ezért még az életüket is kockára tenni. És valljuk be: mind szeretnénk néha illegális dolgokat tenni. Szeretnénk másokat indulatból fejbeverni, megszerezni, ami nem a miénk, egyszerre több párral is keverni, fegyverrel menőzni stb. De nem tesszük. Sokszor nem csak morális megfontolásokból, hanem félelemből. Aki viszont megteszi, arra nem feltétlenül csak deviánsként tekintünk, hanem sokszor titokban irigyeljük is. Minél korlátozottabbak a lehetőségeink, annál inkább irigykedünk arra, aki ott mer hagyni mindent, és kockára teszi az életét is, hogy egy kicsit intenzívebben élhessen.

A betyárok pedig ilyenek voltak. Gátlástalanul megtettek mindent, amit mások nem mertek. Ezért volt, hogy betyárnak lenni, lőfegyverrel vagánykodni meg ilyenek, szupermenőnek tűnt, és tűnik ma is. A filmben kiderül, hogy még a rájuk küldött pandúrok is ezért néztek (félelemmel vegyes) tisztelettel a betyárokra.

A szereplők:

Hegyessy főszolgabíró (Đoko Rosić): érdekes, hogy a karakter keresztneve nem is derül ki a filmből. A Talpuk alatt fütyül a szélben Đoko Rosić volt a betyár, és Bujtor István a csendbiztos. Úgy látszik, Szomjas György úgy döntött, hogy a két szereplőt összevonja: Đoko Rosić lesz a csendbiztos, de Bujtor István hangján szólal meg (ami sokkal inkább passzol ehhez a karakterhez, mint Bessenyei Ferencé). Amúgy nagyon érdekes szereplő. Az előbb azt mondtam, az a kérdés, van-e olyan néző, aki képes végig a betyárokkal szimpatizálni, de az igazi kérdés talán nem is ez, hanem az, hogy mit gondolsz nézőként a főszolgabíróról. Tudsz-e vele azonosulni, pozitív szereplőnek tartod-e. Volt ez a rádióműsor, ahol áttekintették a filmes hőstípusokat a műsorvezetők. Tulajdonképpen Hegyessy főszolgabíró is köztük van. (kb. 50 percnél) Ugyanis az ő karaktere nem más, mint Piszkos Harry figurája, azaz Batmané azaz az összes Steven Seagal-film főszereplőjéé, stb. (Ha pedig már westerneknél tartottunk: a valóságban is létező Wyatt Earp sheriffé.)

Azaz azé a zsarué, aki mocskos, illegális illetve amorális eszközökkel száll szembe a bűnözőkkel, a törvény, a közbiztonság, a nyugalom érdekében, a békés polgárok védelmében. Pontosan azért, mert tudja, hogy az ellenfelei nem ismernek gátlásokat és szabályokat, így ő sem küzdhet mindig tiszta eszközökkel. De lehet-e ilyen nemes célokért ilyen mocskos eszközöket használni? –vetődik fel ilyenkor mindig a nagy kérdés. Ebben a konkrét esetben: köthet-e szövetséget a törvény embere azzal a bűnözővel, aki az összes közül a leghitványabbnak bizonyul, mert még a zsiványbecsületet, a bajtársiasságot, az egyetlen megmaradt értéket is elárulja, és feladja a társait? Érdekes probléma. (Ezért is lenne érdekes eljátszadozni a gondolattal, hogy lehet, hogy sokkal inkább Hegyessy főszolgabíró a folytatása a lovagias Farkos Csapó Gyurka alakjának, mint a gátlástalan Gelencsér Jóska.) A néző szimpátiáját igyekszik növelni az is, hogy sokszor meg van említve, hogy ez a Hegyessy egy szabadságharcos veterán. Amit viszont a betyárok – persze fiatal koruknál fogva – nem mondhatnak el magukról. Tehát Hegyessyről tudjuk, hogy tud önfeláldozóan küzdeni egy ügyért, míg a betyárokon ezt nem látjuk sosem.

Gelencsér Jóska (Derzsi János): Már az elején kiderül, hogy Gelencsér nem az a fajta megfontolt, okos és higgadt bűnöző, mint Csapó Gyurka volt. Gelencsér egy ösztönlény, aki csak jól akarja érezni magát, akár röviden, de intenzíven akar élni. Nagy szíve van: úgy látszik, bajtársait őszintén szereti. De egyébként telibe lesz*r mindent. Míg a többi betyár között vannak, akik tervezgetik, hogy dél felé elhagyják az országot, nehogy elkapják őket, vagy esetleg önként beállnak a "Mexi Maxi-huszárok" közé, Gelencsér nem tervez ilyesmit: ő azt sem bánja, ha holnap felkötik vagy főbelövik, neki az a lényeg, hogy jót piálhasson, meg ilyenek. Van egy olyan érzésem, hogy úgy általában a betyárok többsége ilyen ember lehetett, így állt hozzá a dolgokhoz. Valószínűleg másképp nem is lehetett ezt az életet élni, mert aki a holnapon kezdett gondolkodni, könnyen ott köthetett ki, ahol Soromfai Jóska.

Soromfai Jóska (Dörner György): valószínűleg az volt a koncepció, hogy egy minél jobban kinéző férfi játssza el az áruló Soromfai szerepét. Meg van vonva, ki is van mondva a párhuzam közte és Júdás apostol között, talán ennek ellenpontozására is kell hogy a színésznek meg minél inkább ártatlan, Krisztus-i arca legyen. Eszembe jutott most egy másik film, ami szlovák-lengyel koprodukcióban készült a híres tátrai betyárról, Jurko Jánošíkról. A főszereplő abban nem volt igazán karakteres, de a banda gyáva árulóját ott is egy különösen jóképű, férfi-szépségként ismert színésszel, Michał Żebrowskival játszatták el, hogy nagyobb legyen a kontraszt. Egy elhivatott színész általában örülni szokott az ilyen kihívást jelentő, nem beskatulyázó szerepnek. Lefogadom, hogy Dörner György is örült neki.

Soromfai Kató (Kiss Mari): egy női karakter, aki a háttérből mozgatja a szálakat, a maga eszközeivel, a maga ügyes módján. Volt ilyesmi a Talpuk alatt fütyül a szélben is, csak most jobban meg van írva, és több szerep jut neki. Ő az, aki árulásra biztatja a férjét, hogy visszakaphassa. Míg Soromfai Jóska sokáig tipródik, Kató végig tudja mit akar. Ezzel azonban már le is nyomta a férjét, fölébe kerekedett, és ez láthatóan őt is zavarja. Remekül van ez kitalálva, remekül eljátszva is. Hogy hova fejlődik ez a végén? Majd fogjátok látni. Még valami. Egy régi jó barátom, akivel együtt néztük meg a filmet, azt mondta: Gelencsér valószínűleg azért is akarja végig becserkészni Katót, mert fél tőle. Érzi, hogy ez a nő ravaszabb nála, és akár fölébe is tud kerekedni, ha nem vigyáz. De nincs eszköze rá, hogy ezt megakadályozza. Érdekes gondolat, és valószínűleg lehet benne valami.

A többi betyár közül csak egyet emelnék ki:

Tilinkóst (Szilágyi István „Pityi”): úgy is felfoghatjuk a dolgot, hogy bizonyos szerepek a Talpuk alatt fütyül a szélhez képest megcserélődtek. Ott Đoko Rosić volt a betyár, és Szilágyi Pityi a pandúr, itt meg fordítva: Đoko Rosić a csendbiztos és Szilágyi Pityi a betyár. Ebben a filmben egyébként keveset beszél, inkább furulyázik és lő. A kettőt megfelelő ritmusban váltogatja, illetve néha ravaszul és hatékonyan kombinálja, mint arról egyszer már volt szó.

A film lezárásában pedig az a jó, hogy a Végső Nagy Lövöldözés egyáltalán nem azonos a Végső Nagy Leszámolással. A Végső Nagy Leszámolás, azaz a film tetőpontja sokkal drámaibb annál, hogy csak annyival intézzék el, hogy valakit lepuffantanak...

A Rosszemberek elég meghökkentő élmény, de mindenképpen érdemes megnézni. A magyar betyárfilmben pedig voltak nagy lehetőségek azalapján, ahogy ekkor, a ’70-es évek végén, a Talpuk alatt fütyül a szél és a Rosszemberek után állt. Egy későbbi bejegyzésben majd még foglalkozunk vele, hogy ez miért nem folytatódott, illetve amikor megjelent egy újabb betyárfilm, az miért nem ilyen lett, és ha nem ilyen, akkor milyen lett mégis. Tanulságos lesz azt is megvizsgálni.

Ballada pusztai sárban (Filmajánló)

Egy újabb filmet szeretnék a Kedves Olvasó figyelmébe ajánlani. Sok helyen kultfilmnek számít de biztos vannak, akik még nem ismerik, nekem viszont egyik nagy kedvencem. Ez Szomjas György első betyárfilmje, a Talpuk alatt fütyül a szél 1976-ból.

A film forrásvidékét több helyen is lehet keresni. Egyrészt ha valaki megkérdezné, hatottak-e a népi írók a magyar filmművészetre, akkor Kósa Ferenc mellett Szomjas Györgyöt tudnám említeni igenlő válaszom igazolására. A Talpuk alatt fütyül a szél a nagy magyar Alföldet akarja bemutatni, csikósokkal, gulyásokkal és gémeskutakkal, de némileg azért elszakadva a külfödieknek feltálalt betyárromantikától, jóval „földszagúbban” és életszerűbben, mint azt a pesti Váci utca kirakatai teszik. (A tapasztalat azt mutatja, hogy ez a fajta idilli-romantikus eelképzelés nagyon sokszor megtéveszti magukat a magyarokat is, tehát egy ilyen film nagyon-nagyon hasznos nekünk is.) A hangulatról eszünkbe juthatnak a pásztorköltő, Sinka István novellái és versei, de még inkább Móricz Zsigmond: Barbárok című elbeszélése. Az is egy erősen népballadaszerű történet, de olyan, ami mentes a stilizáltságtól, nagyon kemény már-már naturalista valószerűségre törekszik. Tulajdonképpen a Talpuk alatt fütyül a szél is egy ballada, egy ének, aminek a története kevés mondattal összefoglalható, de igazi íze, zamata a hangulatteremtésben van.
Nem mellékes, hogy az 1970-es években megindult a Táncházmozgalom, amelynek szintén volt ilyesmi célja: a szirupos mű-folktól térjünk vissza az eredeti falusi paraszti zenéhez és tánchoz. Nyilván maga ez a törekvés is meghozta az érdeklődést a paraszti és pásztori élet más aspektusai iránt is. Ez az érdeklődés is segíthette a film létrejöttét. És hát az sem véletlen, hogy a film zenéjét eredeti népdalokból maga a Táncházmozgalom atyja, Sebő Ferenc állította össze.

A Talpuk alatt fütyül a szél illeszkedik ugyanakkor az 1970-es évek második felének egy jellegzetes magyar filmművészeti trendjébe. Ez is egyfajta romantikus illúziókkal leszámoló trend volt a maga idején, valamilyen szinten ez is kapcsolódik a Móricz Zsigmond-féle kőkemény realizmusigényhez. Lényege röviden összefoglalható: csináljunk olyan filmet, ami valahogyan valami nagy történelmi eseményünkhöz (például az 1848-as szabadságharchoz) kapcsolódik, de vessük el belőle az emelkedettséget és a pátoszt, ábrázoljuk a kisember szemszögéből („alulnézetből”) és lehetőleg minél naturalistábban, szenvedéssel, vérrel, csúnya halállal, hogy megtudja a néző: harcolni és hősi halált halni nem is olyan romantikus dolog, mint hinni lehetne.

Mielőtt rátérnék a mostani elemzésünk tárgyául szolgáló filmre, mondok néhány példát, a teljesség igénye nélkül.

Sára Sándor: 80 huszár. Ez talán a legismertebb ilyen darabja ennek a trendnek. Egy külön bejegyzésben majd részletesebben szólok róla.

Rényi Tamás: Élve vagy halva. Az 1849 utáni évek ellenállási kísérleteiről szól. A főszereplő, a valóban létezett Noszlopy Gáspár (Balázsovits Lajos) szabadcsapatot szervez, és ahol lehet, fegyveres partizánakciókkal próbál bosszút állni az osztrákokon. A film az első magyar akciófilmek egyike is lehetne tele lövöldözéssel és robbantgatásokkal, néhol már-már öncélúan. Lehet, hogy erről is írok majd egy külön bejegyzést, és ha be tudom szerezni a felvételt, készítek hozzá egy „kill-countert” is. (Ilyesmit.)

Rózsa János: A trombitás. Ez talán a lebrutálisabb, legerőszakosabb magyar film, amit valaha láttam. Ez a kuruc-romantikával számol le. Kibelezés, karóbahúzás, ilyesmik is vannak benne, de nem öncélúan. Magáról az emberi brutalitásról és annak önigazolásáról, szóval az elaljasodásról mondanak el egy történetet. (Amúgy zseniális benne az ifjú Koltai Róbert mint ártatlan arcú rablógyilkos haramia és Szörényi Levente filmzenéje is egészen rendkívüli, kicsittalán Ennio Morricone-utánérzés, de ez senkit nem zavar.)


Szóval a Talpuk alatt fütyül a szél illeszkedik is ebbe a trendbe, de azért kicsit még visszatér a romanticizáláshoz (vagy mihez) is. Nem akar még annyira fejbevágóan mítoszromboló lenni, mint amennyire Szomjas György másik, későbbi betyárfilmje, amiről majd a következő bejegyzésben lesz szó. Például: a betyár itt még sokkal közelebb áll a népmesék igazságtevő hősének alakjához, és csak részben veszélyes bűnöző. Majd látni fogjuk, hogy ez hogyan változik később.

És van egy harmadik forrása is a Talpuk alatt fütyül a szélnek, az eddigiekkel egyébként szoros összefüggésben: ez tulajdonképpen egy western-film, magyar környezetre átültetve. (Nem véletlenül nevezték el a kritikusok azonnal easternnek.) Az általános hangulat és a történetvezetés mellett a klasszikus westernfilmek egy-két tipikus eleme konkrétan is benne van. Pl.: a kocsmaajtón kizuhanó ember vagy az ún. Mexican standoff.

(Mexican standoff: (egyeseknél szó szerinti fordításban, „mexikói felállásként” is előfordul): minden olyan feszültségteremtő jelenet, aminél a fő kérdés (és a feszültség forrása): ki fog először lőni, és mikor?)

A történet maga a Sergio Leone-filmekre annyiban is utal, hogy sokszor emlegetik a szereplők, hogy bizony más világ van már, mint régen volt, nem olyan vad, szabad, kezdünk elfogyni mi régivágású fickók stb. (Ugyanaz a hangulat, mint ami a Volt egyszer egy Vadnyugatból árad…) Pedig a történet szerint még csak 1837-ben járunk, korántsem a végén, hanem éppenséggel a kellős közepén a magyarországi betyárvilágnak. Amúgy állítólag ennek a filmnek az alakjai is állítólag legalább részben léteztek, mert a forgatókönyv alapját a néprajzi gyűjtések mellett levéltári kutatások is képezték, ott találták az alkotók a betyárok és csendbiztos neveit. És akkor végre rátérve a történetre:

Karcag környékén megszökik a börtönből a rettegett betyárvezér, Farkos Csapó Gyurka (Đoko Rosić), akinek célja, hogy bosszút álljon azokon, akik annak idején a törvény kezére adták, másrészt, hogy újra átvegye az uralmat a pusztán. A pásztorok örülnek Gyurka visszatértének, de a földet nyugiban művelni akaró parasztok nem igazán. És persze a vármegye sem, ezért megbízzák az elfogásával Mérges Balázs csendbiztost (Bujtor István). A csendbiztos pedig őrlődik két malomkő között: szeretne is eleget tenni kötelességének, de valahogy mégsem akarja komolyan elkapni az általa nagyon tisztelt Gyurkát. Kettejük ellentmondásos viszonya egy igen érdekes (vicces) üldözési jelenetben jut kifejezésre, aminek poénját/ kimenetelét most nem lövöm le árulom el, nézzétek meg inkább.


A szereplők: a Szomjas György-filmek jellegzetessége (ezt mindig elmondom) sosem a bonyolult/ kifinomult színészi játék, hanem a hiteles arcok felvillantásának igénye. Ez itt is igaz. A színészek mély tekintetükkel maguk is hozzájárulnak a film atmoszférateremtéséhez. (Nem, nem olyan semmintmondó, hosszú közelikre kell gondolni, mint Koltay Gábor Honfoglalásában. Itt minden tekintetnek (mint ahogy minden szónak is) súlya, mondanivalója van.)

Đoko Rosić mint Farkos Csapó Gyurka: a félig szerb, félig bolgár színész nagyon keresett volt a magyar filmesek körében, különösen a ’70-es és ’80-as években. Minden rendező bele akarta tenni a filmjébe, különösen, ha történelmi filmről volt szó. Ő volt a kemény, hiteles magyar arc, pedig nem is tudott magyarul. (Később azért megtanult.) Itt, erre a szerepre telitalálat volt. A hangja Bessenyei Ferenc, aki egészen biztosan nem tudott volna saját személyében ekkorát alakítani, de szinkronhangnak tök oké. (Amúgy Gyurka elég keveset beszél a film során, így sok rontanivaló nem volt.)

Bujtor István mint Mérges Balázs csendbiztos: hát ő azért szerintem vehette volna egy kicsit kevésbé merevebbre a figurát. Mint mondtam, a karakterek túlbonyolítása helyett a hitelesség volt a cél, de Bujtor színészi játéka néha már-már túl minimalistára sikeredett. Azért a csendbiztos vívódása, belső küzdelme így is remekül átjön a vászonról.

Vladan Holec mint Jeles Matyi: egy másik szerb színész. Az ő esetében kevésbé világos, hogy a Gyurka helyére törő ambiciózus ifjú betyár szerepére miért kellett egy külföldi színművész. Tök jól eljátszhatta volna akár Cserhalmi György is (aki a hangját kölcsönözte hozzá). De azért nem rossz, bár ő is lehetne egy fokkal karakteresebb.

Bordán Irén mint Parti Bözse (csaplárosné): az egyetlen komolyabb női szereplő. Intrikus, veszedelmes végzet asszonya, de lehetne még több szerepe.

Szilágyi István „Pityi” mint pandúr: mivel Szilágyi István valamikor zsoké volt, korábban gyakran kapott lovas szerepeket. Mint itt is. De neki is juthatna kicsit több szerep is. Ha lenne ebben a filmben comic relief, akkor azt rá lehetne bízni. De nincs. És nem tudom, hogy szándékosan nincs-e vagy akartak bele tenni, csak aztán nem sikerült viccesre. Mindenesetre Pityi bácsinál mindig az volt az érzésem, hogy nagyon ügyes színész, csak a filmesek sosem hagyják az ügyességét kibontakoztatni, mindig csak egy kicsivel bíznak kevesebb szerepet rá, mint amivel kellőképpen felvillanhatna. (Kivéve A rab ember fiai című filmet). Na de ez másik téma.

Reviczky Gábor mint Babák Ferkó: ez egy nagyon rövid, és igazából nem is túl fontos szerep. Csak gondoltam, megmutatom, hogy Reviczky Gábor ilyen is volt valamikor. Nem mondtátok volna meg, hogy ez ő, igaz-e?

Összességében a Talpuk alatt fütyül a szél egy kellemes kis film. Vannak, akik szerint megöregedett, túlságosan a ’70-es években gyökerezik, de szerintem ez nem akadály. (Főleg mert a ’70-es évek nem volt egy rossz kor, ami a magyar szellemi életet illeti. Sőt szerintem egy kifejezetten pezsgő kor lehetett.) Úgy tud meríteni a western-műfajból, hogy nem válik erőltetetté, gagyi utánérzéssé. Nagyon magyar film, méghozzá a lehető legjobb értelemben vett nagyon magyar. Egy haverom szerint: ezt a filmet minden „népi arcnak” (értsd: népzenésznek és néptáncosnak) látnia kellene, hogy fogalma legyen az „autentika”, hitelesség mibenlétéről.

Ünnepi beszéd

„Az egész társadalomfejlődésben kizárólag az nevezhető fejlődésnek és jövőbe mutatónak, amely az embert embertől gyötrő félelem feloldása és ennek eszközeként a társadalomtechnikák humanizálása (…) felé mutat.”
(Bibó István: Az európai társadalomfejlődés értelme)


Az alábbi beszéd ma délelőtt hangzott el egy magyar kisváros ünnepségén. Aki ott volt hallotta, akinek értelme van, értse.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

A mai napon, Október 23-án kettős ünnepet ünneplünk, csakúgy, mint Március 15-én. Egy forradalom és egy szabadságharc emléknapja ez. Két olyan eseményé, amelyek 1848-ban és 1956-ban is szorosan összekapcsolódtak. Talán kicsit össze is mosódtak a fejünkben. Kulturális közösségünk, azaz nemzetünk szempontjából mindkettő nagyon fontos, de más-más szempontok miatt.

Talán a szabadságharc tűnik elsőre az egyszerűbb esetnek. A szabadságharc, másképpen függetlenségi háború az az esemény, mikor egy ország függetlenségét védi egy másik országgal szemben. Mint látjuk, ez történt 1956-ban is. Magyarország ugyan formálisan független ország volt, de egy idegen nagyhatalom durván beavatkozott a belügyeibe, sőt novemberben konkrétan támadást indított hazánk ellen. Az idegen hatalom elleni védekezés során szép és megindító példái akadtak a hősiességnek. A pesti srácokról, Angyal Istvánról, Iván Kovács Lászlóról, Király Béláról mind sokat hallottunk, emléküknek tisztelettel adózunk.

A forradalom már egy kicsit kevésbé egyszerű ügy.

Mi a forradalom? Egyrészt hatalom aktuális birtokosainak hirtelen soron kívüli letétele tisztségükről, azonban sosem egyszerű elitcsere, mint egy katonai puccs, hiszen a forradalom civil tömegek mozgalmából nő ki. A forradalom, mint rendszerváltás sosem öncélú: a legfontosabb társadalmi kérdések megoldását szolgálja, mindig a nagyobb emberi szabadság, a nagyobb önrendelkezés érdekében valósul meg. Minden forradalom jelszava: szabadság és egyenlőség. S mivel ez a kettő gyakran kerül egymással ellentmondásba, kell közöttük egy harmadik, kiegyenlítő erőnek is lenni. Ezért a forradalmak harmadik jelszava a testvériség. Azaz az emberek közötti szolidaritás, empátia, közösségiség, a tettrekészség egymásért.

1956-ban tehát valóban forradalom zajlott Magyarországon. Fegyvertelen tömegek mozgalmából nőtt ki az az esemény, aminek köszönhetően egy embertelen államhatalom összeomlott. Egy olyan hatalom, amely 1949-től erőszakos eszközökkel számolta fel az olyan szép reményekkel induló II. Magyar Köztársaságot, annak pluralizmusát, társadalmi szervezeteit. Egy olyan hatalom, amely ellentmondást, kritikát nem tűrve rendelte az egész ország népét egyetlen párt uralma alá. Annak a Pártnak is csak egy szűk elitje vehetett részt a konkrét döntéshozatalban. Egy olyan hatalom volt ez, amely tömegeket küldött igazságtalanul börtönbe és sokakat akasztófára, amely felszámolta Magyarországon a jogbiztonságot, a bírói függetlenséget, elherdálta a közvagyont, elpazarolta a rendelkezésére álló tudást és tettvágyat, olyan hatalom, amely megkísérelte teljesen elzárni Magyarországot a világtól, kétségbevonta a magyar kultúra, humanista elemeit, és általában semmilyen szinten nem kímélte a haza, a nemzet legfőbb értékét: az embert. Egy olyan hatalom, amelyhez még alkalmazkodni is nehéz volt, mert mindig talált ürügyet arra, hogy az egyes embert valamilyen szempontból megalázza, megbélyegezze, bűnössé tegye.

Ryszard Kapuściński, a nagy lengyel riporter-író, a forradalomról elmélkedve azt mondta: „tiszteletben kell tartanunk a történelmi pillanat irracionalizmusát”. A forradalom kitörése ugyanis egy ilyen irracionális, misztikus pillanata a történelemenek, amit lehet tanulmányozni, az odavezető okokkal együtt, de előre kiszámítani sohasem. Forradalmat nem lehet előre eltervezni, mert Forradalom mindig olyan időben keletkezik, amikor hatalmas tömegekben egyszerre nagyobb lesz az elégedetlenség, mint a félelem. Pedig félni még a forradalom idején is lehetne mitől. Emlékezzünk Illyés Gyula szavaira:

„Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van
Nemcsak puskacsőben, nem csak börtönökben”….

Egy korlátlan (állam)hatalomnak a kivégzéseken és a becsukásokon kívül is mindig rengeteg eszköze van az állampolgárok megfélemlítésére, irányítására, elhallgattatására és megalázására vagy egyszerűen csak elbizonytalanításukra. Néha elég, ha csak ijesztget a kivégzéssel és a becsukással. Betilthat sajtótermékeket. Kirúgathat embereket az állásukból, megfoszthatja őket munkájuktól, házuktól. Néha elég, ha csak ijesztget a kirúgással. A korlátlan hatalom a korlátlanul rendelkezésére álló propagandaeszközökkel lejárathat embereket, vagy a népharag átirányítására kijelölhet bűnbakokat, akiknek veszélyességét aztán minden eszközzel sulykolhatja az állampolgárokba. A másként gondolkozókat minősítheti idegen hatalmak ügynökeinek, hazaárulónak. Néha mindezt úgy, hogy közben még az aktivitás és a szabad választás hamis illúzióját is megadja a népnek. A kelet-európai sztálinista rendszerek iskolapéldái mindennek. Utólag persze könnyű okosnak lenni, a maga korában az elnyomást nem mindenki veszi észre.

1956-ban a forradalommal a magyar nép egy ilyen államhatalmat kergetett el, egy ilyen rendszerre mondott nemet. De (és ezt elég sok dokumentummal lehet igazolni) nemet mondott a korábbi idők zsarnokságainak visszahozására is. Nem akarta restaurálni a múltat. Elutasította a Horthy-rendszer látszat-többpártrendszerét és látszat-demokráciáját, földesúri hatalmaskodásait és csendőruralmát is. Valami új született akkor 1956-ban.

Az 1956-os események jelentősége ugyanis valószínűleg nem csak egy hazug és kegyetlen hatalom leváltásában és nemcsak a bátor harcban van, hanem abban is, hogy ami a forradalomból, a helyenként véres, máshol vértelen eseményekből megszületett, az új mintát mutatott a társadalomszervezésre.

A régi hatalom embereinek eltakarodása után a nép mindenhol megszervezte az új közigazgatást. Jogot formált arra, hogy legszűkebb környezetében is beleszólhasson az őt közvetlenül érintő ügyekbe, anélkül, hogy ismeretlen önjelölt vezérek parancsaira vagy dogmatikus útmutatásaira várna. 1956 őszén minden település megválasztotta a maga új vezetését, forradalmi tanácsát, helyi emberekből, akiknek eszét, szívét szakértelmét jól ismerte, akikben megbízott. És hasonlóképpen minden munkahely megválasztotta a maga munkástanácsát, és sok gyárban azt is kimondták: ez a gyár az itt dolgozóké. És ha előbb a fegyveres harc hőseiről beszéltem, mindenképpen melléjük kell tennem a szervezés, a mindennapi munka szelíd, fegyvertelen, de határozott hőseit is, akik tárgyaltak és szerveztek, akik gyógyítottak és intézkedtek, akik életeket mentettek. Brusznyai Árpád, Szigethy Attila és Földes Gábor, Bibó István és Földvári Rudolf és persze a legismertebb, Nagy Imre: nem kevésbé fontos alakjai 1956 őszi napjainak. És nem haláluk: életük miatt. Azaz: nem elsősorban azért, mert a megtorlás kegyetlenségét is lehet szemléltetni a sorsukon, hanem mert tetteikkel mutattak példát.

Talán kevés szó esik ma arról is, hogy a fegyveres ellenállás leverése után a munkástanácsok jelentették a reményt, hogy a forradalom nem bukott el, hogy a magyar dolgozók legalább még részben kezükbe vehetik a sorsukat mindenféle hatalommal, mindenféle párttal szemben.

Sajnos 1956-1957 fordulóján az önigazgatásnak ezek a szervei is felőrlődtek a hatalommal való küzdelemben. Kérdés, hogy örökségükből maradt-e ránk valami.

Aminthogy az is kérdés: élnek-e 1956 eszméi ma? Egyáltalán: a sokarcú 1956-os eseményeknek van-e valami egységes eszmerendszere, szellemisége? Hiszen ahány ember, annyiféle értelmezés, annyiféle örökség, amely sokszor mai mindennapi döntéseinket is befolyásolja.

A keserű emlékű XX. század mindenesetre nagyon fontos tapasztalatokkal szolgált mindannyiunknak, és én azt hiszem, hogy ami 1956-ban elkezdődött, azt akkor vihetjük csak méltóképpen tovább, ha ezeket a tapasztalatokat szem előtt tartjuk. Látjuk 1956-ból, elsősorban a munkástanácsok egyenlőtlen küzdelméről, hogy az ország szabadsága bár nem elégséges, de szükséges feltétele a nép szabadságának. Viszont azt is láthatjuk, egyebek közt Magyarország gyászos világháborús történetéből, hogy a nép szabadsága nélkül nem sokat ér az ország szabadsága.

A nép szabadsága, a sokat emlegetett „félelem nélküli élet” pedig akkor valósul meg, ha mi, emberek, sokféle állampolgárok elismerjük egymást szabadnak: barátnak, szövetségesnek vagy akár vitapartnernek, de mindenképpen egyenrangú félnek. És hiszünk abban, hogy érdekeinket megfelelő tárgyalással össze tudjuk egyeztetni, tudunk úgy együtt dolgozni, hogy egyikünk se szakadjon meg terhei súlya alatt, de hogy a közös munkából mindnyájan részt vállaljunk.

Hogy egyességre hozzuk a magunk szabadságát mások szabadságával, másképpen a szabadságot az egyenlőséggel, ahhoz pedig szükségünk van a testvériségre, a szolidaritásra mások iránt. Tudatában kell lennünk annak, hogy van választási lehetőségünk. Általában több mint kettő, és több mint amennyit felülről, hatalmi erővel sugallnak vagy parancsolnak nekünk. De edzenünk is kell magunkat, hogy éles helyzetben, ha igazságtalansággal, nyomorúsággal, bánattal és szegénységgel szembesülünk, és döntenünk kell, úgy dönthessünk, hogy ne kelljen szégyenkeznünk később önmagunk előtt. Hogy kiálljunk ne csak magunkért, de együtt egymásért is, hogy ne ragadjunk bele olyan undok közhelyes mondatokba, mint „nem-az-én-ügyem”, „úgysem-tehetünk-semmit”, „nem-érdekel-mások-hülye-élete”. Vagy ami még rosszabb: „úgy-kell-neki-minek-ugrált-minek-kezdett-ki-az-erősebbel”.
Ehhez kritikát mondani, és kritikát hallgatni, elviselni is tudni kell. Bibó István sok helyen idézett mondása nyomán: „nem félni a más véleményűektől (…) és mindazoktól az imaginárius (elképzelt) veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.” Tudnunk kell elviselni egymást, tudnunk kell művelni magunkat is, egymást is. De megéri, mert együtt csodálatos dolgokat hozhatunk létre. Lehet, hogy nekünk nem az a sorsunk, hogy tankokra lőjünk, talán még az sem, hogy forradalmi tanácsokat szervezzünk. De ha el merjük mondani egymásnak jó ötleteinket, és neki is merünk vágni a megvalósításuknak; ha merünk egymástól segítséget kérni és segítséget elfogadni, illetve bocsánatot kérni és bocsánatot elfogadni, ha egymással úgy tudunk a mindennapokban együtt dolgozni, hogy mindnyájan hasznosnak és egy közösség megbecsült tagjának érezhetjük magunkat, embernek az emberek között, akkor azt hiszem, megtettük azt, amivel méltóképpen léphetünk 1956-os elődeink nyomába.

Idézőjel (Rőtszakállú Árpád tanár úr)

Részletek Brusznyai Árpád börtönben írt Számvetéséből:

„Az október-novemberi események történeti értékelése nyugodt idők tudósaira vár majd: a számvetés azonban emberi kötelessége mindenkinek, aki résztvett az eseményekben: s minél nagyobb szerepet játszott, annál sürgetőbb kötelessége.
(...)
Egy lépést sem tettem volna, egy intézkedésben sem vettem volna részt akkor, ha nem tudtam volna, hogy ezek a követelések, ez a program, amiért mi vállaljuk a munkát, a nép érdekeit szolgálják. Tudtam, s tudom, hogy vannak ebben az országban erők, (…) akik szívesen felhasználták volna a mi tiszta ügyünket új rabláncok kovácsolására. Nem ezt akarjuk – kiáltottuk akkor is, s kiáltjuk ma is. Becsületes ember, becsületes vezető nem akarhat mást mint a nép. Egyetlen becsületes politika van: a nép érdekeinek szolgálata.
(...)
Vallom, hogy a gondolat, az éltető szellem szabadsága éltető eleme és alapfeltétele az emberiség fejlődésének. De vallom, hogy visszaél az emberi szellem és gondolat kincsével az, aki a nép ellen használja fel.
(...)
Vallom az egyházzal, hogy Isten országa nem e világból való. S vallom népünkkel, hogy nem lehet a vallás lelki hatalmát feudális és kapitalista politikai célok jármába fogni. Vallom, hogy aki a hit kihasználásával akar földbirtokos és tőkés restaurációt, az a nép ellensége.
(...)
Ebben az országban nem mindenki marxista. De van egy program, aminek megvalósítása filozófiai kérdésektől függetlenül minden józan és becsületes hazafinak kötelessége is, érdeke is. Meggyőződésem, hogy dolgozó népünk nagy többsége e program, e célok megvalósítása érdekében vett részt az októberi napok eseményeiben.”


Lásd még:
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2015/11/szepen-eltek-miert-haltak.html
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2013/06/amit-tavolbol-uzennek.html

Szállj, szállj, szabad Bogár!

„Hős születik, mikor az ellenség megtorpan, és elköveti a legnagyobb hibát: elhiszi, hogy mindennek véget tud vetni, amikor akar. Pedig éppen ez az a pillanat, amikor minden elkezdődik…”

Visszatértünk. És újra filmajánló következik. (João Tikhomiroff: Besouro) (Brazil film 2009-ből)
https://www.youtube.com/watch?v=fVJDQRmlCSM&list=PLPc7zvy85pSxn3_mqum_xkv9uzf7CF4dS&index=1

Sajnos sokaknak, ha a „brazil film” kifejezést hallják, akkor az 1990-es és 2000-es évtizedben a magyar tévén vetített borzalmas sorozatok, „szappanoperák” jutnak eszeébe. Pedig sejthető, hogy az országban, ahol a capoeirát kitalálták, ennél eredetibb és minőségibb dolgok is készülnek.
A capoeirát nem véletlenül emlegettem. Ez a film részben éppen ennek a harcművészeti táncnak a népszerűsítéséért, illetve eszmeiségének bemutatására készült. Szereplői is mind a capoeira kiváló művelői. A címszereplő pedig nem más, mint a capoeira egyik legendás népi hőse, Besouro Mangangá.

A film ugyanakkor nem feltétlenül, illetve nem csak életrajzi és történelmi filmként értelmezendő. Sokkal inkább szól Besouro (Aílton Carmo) legendává, eposzi hőssé válásáról, és sokszor az az érzése lehet a nézőnek, hogy nem Besouro alakja maga a legérdekesebb ebben a történetben, hanem a hatás, amit barátaiban, sorstársaiban kivált, vagyis az a folyamat, ahogyan egy mítoszból egy felszabadító erő, egy szabad emberből egy másokat is cselekvésre ösztönző szabadságszimbólum lesz.

A történet 1924-ben játszódik, mikor Brazíliában a törvények már majdnem 40 éve tiltják a rabszolgaságot, de a feketék még mindig elnyomás alatt élnek, rabszolgaként, de legalábbis jobbágyként kezelik, és rettegésben, terrorban tartják őket. Egy fehér urak bárkit agyondolgoztathatnak, elcsalhatják a bérét, megverhetik, vagy akár le is lőhetik, büntetlenül. Egy fiatal harcos, Besouro Mangangá, eredeti neve szerint Manoel Pereira azonban fellázad ezellen az igazságtalan helyzet ellen. Miután a lehető legmagasabb szintre jut a capoeirában, beveszi magát az őserdőbe, és mindenféle váratlan akciókkal nyugtalanítja a fehér elnyomókat, és példájával ellenállásra biztatja saját sorstársait. Ezt az első látásra egyszerűnek tűnő történetet azonban a rendező João Tikhomiroff egészen innovatív művészi eszközökkel, nagy kísérletező kedvvel meséli el.

A film ugyanis Besouro harca mellett Besouro belső utazásáról is szól. Rejtőzködése alatt megismeri magát és a természet rejtett erőit, hogy egészen különleges, szinte természetfelettinek tűnő képességekre tehessen szert. Érdekes, hogy ennek bemutatásánál a film gyakran vált perspektívát: időnként egy úszó béka vagy egy repülő bogár nézőpontjából kezdjük látni a világot, mintha hirtelen pár pillanatra mi is belebújnánk az átváltozott Besouro bőrébe. (A besouro szó ugyanis portugálul bogarat jelent, és Besouro Mangangáról azt mondja az ének, hogy a végén tényleg bogárként röpködött az őserdő fái között.) Közben megismerjük a Yoruba vallás (közkedvelt nevén: a vudu) isteneit, az Orishákat is, akiknek kultuszát az Amerikába hurcolt feketék még Afrikából hoztak magukkal, de akik az új helyükön is segítették őket.
(Eshu isten szerepében: Sérgio Laurentino)
A capoeira mellett éppen ez, az ősi istenekben való hit volt, ami tartotta a lelket és a büszkeséget az elnyomott, lenézett, megalázott feketékben. A film igyekszik némiképpen ezekről a kultuszokról is képet adni.

További érdekesség, hogy a rendező a lineáris történetmeséléshez sem ragaszkodik mindig. Anélkül, hogy spoilereznék: a film utolsó jelenetei között jónéhány van, amiknek a sorrendje nem egészen tisztázott, és aszerint, hogy ezeket hogyan rakod sorba a fejedben, a befejezés is többféle értelmet kaphat. Mindez azonban úgy, hogy mégiscsak átjön valamiféle üzenet, amit az alkotók át akartak adni, és a történet mindenképpen kerek lesz.

Mint már említettem: a szereplőkön látszik, hogy maguk is a capoeira lelkes és elkötelezett művelői.

A főszereplő: Aílton Carmo mint Besouro

Mestre Alípio (Macalé dos Santos), Besouro mestere

Dinorá (Jessica Barbosa), Besouro szerelme

Chico (Leno Sacramento), Besouro haverja és segítője

Quero-Quero (Anderson Grillo), Besouro másik haverja.

De nagyon érdekesen vannak megrajzolva a film negatív alakjai is: az Ezredes/ Coronel (Flávio Rocha), aki a helyi földesúr és maffiafőnök, illetve az ő legfőbb segítője, jobbkeze, Noca (Irandhir Santos).

Noca alakját elsősorban Irandhir Santos kiváló színészi alakítása miatt kell kiemelni. Ez a kedves és mosolygós színész itt nagyon meggyőzően alakítja a másokon átgázoló féktelen, szemét alakot.

A Coronel (Flávio Rocha) alakja más miatt érdekes. Őt a forgatókönyvírók is remekül kitalálták. A Coronel egy olyan csendes és hatalmas főnök, aki eléggé tudatában van a hatalmának. Mivel azonban a piszkos munkát, a félelemkeltést és a megtorlást elvégeztetheti Nocával, ezért ő maga megteheti, hogy az atyáskodó, sőt néha már bratyizó, jófej főnököt adja az alkalmazottak felé. Néha még színleg vagy szavak szintjén segíteni is hajlandó a lenézett feketéknek. Sőt, még az elvileg betiltott capoeirát is tolerálja, és a mai politikusok álságos mű-gyönyörködésével képes szemlélni az ezt űző feketéket. És ilyen hatásos trükkökkel képes elérni, hogy sokakban ne is tudatosodjon az elnyomatásuk ténye. Még annak ellenére sem, hogy az agresszív Nocától mindenki fél, és Noca általában árnyékként követi a Coronelt, mégis vannak, akiknek ez a kettő nem áll össze. Mert az ember annyira szeret hinni vezetői kompetenciájában és jóindulatában…

Szóval ez a film valahogyan az emberi kapcsolatokról, a szabadságról és az elnyomásról is egészen finom árnyalatokkal tud néha mesélni, főleg ahhoz képest, hogy egyszerű hősi énekeken alapul.
És külön kiemelném még a film elképesztően menő zenéjét is, különösen a főcímdalt (az elején és a végén) ami szintén a capoeirát kísérő hagyományos zenét ötvözi a modern rockos hangzásvilággal, nagyon innovatív módon. Valahogyan nagyon illk az egész filmhez.
A modernnek és hagyományosnak, az elnagyoltnak és az árnyaltnak, a valóságnak és a fikciónak, reálisnak és misztikusnak ilyen zseniális művészi ötvözése teszi, hogy bátran tudom ajánlani a Besouro című filmet mindenkinek. Aki foglalkozik capoeirával, annak mindenképpen kötelező, de aki nem, annak is érdekes lehet.
https://www.youtube.com/watch?v=fVJDQRmlCSM&list=PLPc7zvy85pSxn3_mqum_xkv9uzf7CF4dS&index=1

Leliwa lovagjainál VII. (Befejező rész)

Az Úrnak …. esztendeje, Tarnów

Eljött az az idő, mikor a szolgálatunk lejárt, s el kellett búcsúznunk Tarnówtól, el egymástól is. Nehéz szívvel, könnyek között tettük meg. Nem is tudom, részletesen elmesélni, hogyan, így hát csak egy rövid epilógra futja itt most tőlem.

Búcsút kellett mondanunk a sok jó barátnak, a Gladii Amicinek. Hogy emiatti keserű fájdalmunkat enyhítse, Tarnowski uram igazán nagy tiszteletben részesített minket: mi adtuk az ő hetmani kíséretét, amellyel Kraków városába bevonult.

Merthogy Tarnowski uramat is nagy tisztesség érte: kinevezték nagyhetmanná, azaz egész Polska hadainak egyik főparancsnokává. S hogy mi is díszkíséretében lehettünk, mikor eképp Krakówba vonult, arra igazán nem számítottunk. S hogy ezután kivel mi történt, azt mondom el most az epilógban.

Székely barátaink hamarosan letették a szolgálatot Krakówban, s gazdagon megjutalmazva, miután mindnyájunkat megöleltek, elindultak hazafelé, a szép Erdélybe, Sepsiszékre.
Mi azután még Krakówban maradtunk, de idővel a szaladai küldöttségből is mindenki hazaszállingózott. Ki előbb, ki később. Végtére, hogy Eufrozina leányasszony is hazafelé vette az útját, Krakówban már csak ketten maradtunk a régi csapatból: Bende és én. Megmaradtunk a nagyhetmani szolgálatban egy darabig, mígnem aztán a Hetman elküldött minket a 10. gyalogregiment vadászszázadába, hogy jól kitanuljuk az erdei s terepi lövészetet.

S így aztán ezt követően egy darabig a 10. lövészek sárga hajtókás zöld ruhájában jártuk a Góral-vidék erdeit.

Mihelyt ez befejeződött, visszamentünk Krakówba. S ekkor kiderült, hogy nem akármilyen szolgálatra szánt minket Tarnowski uram. Tagjai lettünk a zöldkabátos Nagyhetmani Magyar Lövészszázadnak, mely csupa magyarokból áll, s a lengyel nagyhetman oldala mellett teljesít szolgálatot.

Tele van ez különféle székely legényekkel is, de leginkább Észak-Magyarországról jövőkkel.


S akkortól itt szolgáltunk a zöldkabátosoknál, míg át nem kerültünk Warszawába. De akkor már nem Tarnowski uram volt a hetman, hanem más, s oda már Bende nem jött velem. Megöleltük egymást, elköszöntünk egymástól, s ő hazafelé vette az irányt. Aztán itthon élt, de mostanra ő is elment erről a szomorú hazáról, s most Itáliában él, de ha jól tudom, ott (már) nem az Itáliai Magyar Légió tagja, csak egyszerű dolgozó ember.
Én meg Warszawában nem sokáig maradtam. Én is visszaindultam. S a többi aztán már másik történet. Jártam én azóta mindenfelé. Kolozsváron viszontláttam székely harcostársaim egyikét-másikát is, majd hosszú idő után, Ráday Pál uram nyomán visszatértem Warszawába és újra magamra öltöttem a Hetman magyar lövészeinek zöld kabátját. Ott kezdtem a régi blog írásába, s mikor onnan újra visszatértem Magyarországra, akkor kezdtem ezt a blogot. Azóta is járok néha Warszawába, s a zöld kabátot újra felöltöm, ha kell. De hogy fogok-e még kelleni ezek után is, nem tudom.

A sorozat részei:
I. A zászlók találkoznak 
II. Kiképzés 
III. Tűzvarázs 
IV. Csata az erdőben (A Ţepeş-akció) 
V. Lovagi torna és keresztelő 
VI. Rege Arthur királyról