Vannak az ismerőseim között is sokan, akik ilyen vagy olyan módon kettős életet élnek. Végzik az ún. „rendes” munkájukat, miközben tisztában vannak azzal, hogy sokszor mennyire felesleges dolgokat csinálnak, és mégis igyekeznek jól helytállni, valami belső késztetésnek engedelmeskedve. És közben, amikor tudnak, még önzetlenebbül azért dolgoznak azon is, amit igazán fontosnak tartanak. Egy jobb, igazságosabb világért, emberibb viszonyokért sokaknak. Próbálják életeiket, különböző irányú jószándékú céljaikat összeegyeztetni, remélve, hogy valami eredménye is lesz annak, amit tesznek, és valaki hálával is gondolni fog rájuk.
Sokszor eszembe jutnak, amikor én is próbálom a különböző irányú céljaimat összeegyeztetni, és jól csinálni. Ők jutottak eszembe akkor is, amikor elolvastam a lengyel nemzeti hős, Zygmunt Sierakowski életrajzát.
Zygmunt Sierakowski tulajdonképpen kettős ügynök volt. De legalábbis kettős életet élt. Mint Bruce Wayne/Batman. Vagy mint Makszim Iszajev/Max Stirlitz. Ugyanis a nyilvánosság előtt az Orosz Birodalom cári hadseregének elismert, többszörösen kitüntetett tisztje volt, közben azonban titokban mint lengyel hazafi egy lengyel szabadságharc kirobbantásán munkálkodott. Valójában azonban a két cél, amiért két párhuzamos életében dolgozott, nem is állt olyan távol egymástól, mint elsőre gondolnánk. Ilyen szempontból tehát, bár elsőre inkább Stirlitzhez, vagy mivel lengyel emberről és lengyel ügyről van szó: inkább Kloss kapitányhoz tűnik hasonlónak, ha jobban megnézzük, mégis inkább Batmanre hasonlít. Vagy Zorróra.
Katonatisztként ugyanis azért tevékenykedett, hogy az orosz hadseregnek egy új szolgálati szabályzatot dolgozzon ki, amely jobban megvédi az egyszerű kiskatonát a tisztek öncélú hatalmaskodásától, a „csicskáztatástól”, a bullyingtól és a méltatlan agyonveretéstől. Forradalmár-szabadságharcos összeesküvőként pedig azon, hogy egy olyan új Polskát hozzon létre, amely nem csak egyszerűen egy független állam lesz, hanem egy olyan független állam, amiben jó lesz élni, nem csak nemesként, hanem egyszerű parasztként is, amelyben egyenlőbbek a társadalmi viszonyok és igazságosabbak a társadalmi dinamikák, mint a régiben, amely eltűnt az ország XVIII. századi felosztásakor.
Arról van szó tehát, hogy Zygmunt egyik életében egy mérsékelt társadalmi reformer volt (de ezt is jól, nagy odaadással csinálta), másik életében pedig már jóval radikálisabb, forradalmi célokért küzdött titokban. De mind a kettőben egy komolyan vett humanizmus vezette.
Ellentétben jó barátjával, Jarosław Dąbrowskival, Zygmunt Sierakowski eredetileg egyáltalán nem akart a cári hadsereg katonája lenni, még olyan célból sem, hogy majd így készüljön fel a cári hadsereg elleni harcra. Erre meg is volt minden oka. Zygmunt 1827-ben született volhíniai lengyel nemes családban, és mindössze négy éves volt, amikor elveszítette az apját, Ignacy Sierakowskit, aki 1830-1831-es lengyel szabadságharcban (az ún. novemberi felkelésben) az oroszok ellen harcolva esett el. (Más hírek szerint még csak nem is harc közben halt meg, hanem fogságba esett, de az orosz katonák nem kegyelmeztek neki. Ha így van, Zygmuntnak méginkább meglehetett az oka, hogy ne akarja a cári hadsereg egyenruháját viselni. Ekkoriban egyébként még Oroszországban sem volt kötelező sorkatonaság.)
Zygmunt 1845-ben kezdett matematikát tanulni Petyerburgban (Péterváron) az egyetemen. Később jogi tanulmányokra váltott, mert már ekkor is érdekelték a nagy társadalmi kérdések.
1848 áprilisában aztán megpróbált átmenni a Habsburg Birodalom területére, Galicjába. A határon azonban a cári hatóságok letartóztatták. Máig nem tisztázott egészen, hogy mi volt az ő eredeti célja. Egyesek szerint a Krakkóban megszerveződő Nemzetőrséghez akart csatlakozni, amelyben egyesek akkor szintén egy potenciális forradalmi/szabadságharcos erőt láttak. Mások szerint egyenesen a forradalmi Párizsba akart eljutni. Az sem zárható ki, hogy Magyarország volt a célja, bár a márciusi nagy napok után áprilisban Magyarországon már viszonylagos nyugalom volt, úgy nézett ki az akkor meghozott törvények garantálják a forradalom céljainak teljesülését. A Magyarország és Ausztria közötti összeütközés ekkor még távol volt, így aztán ekkor még arról sem volt sehol szó, hogy Magyarországon létre kellene hozni egy Lengyel Légiót. De mégis, lehet, hogy látni akarta Magyarország példáján, milyen egy vértelen, sikeres forradalom.
Mindenesetre eléggé érthető módon az őt letartóztató cári hatóságok előtt Zygmunt mindegyik változatot tagadta, és kitartott amellett, hogy bizonyos családi ügyek intézésére indult Galicjába, és nem akart végleg lelépni. Politikai összeesküvést végül is sehogyan sem tudtak rábizonyítani, mégis elítélték, méghozzá száműzetésre.
A cárhoz engedetlen alattvalók száműzetésének háromféle módja létezett.
A legsúlyosabb a száműzetés volt kényszermunkával. Az enyhébb forma a sima száműzetés volt, amikor az elítélt számára kényszerlakhelyet jelöltek ki a hatalmas Orosz Birodalom valamelyik távoli pontján, de az adott területen belül az illető viszonylag szabadon mozoghatott, szóval nem volt teljes időben rabosítva. (A kettőt persze lehetett kombinálni is: pl. öt év száműzetés, amiből három év kényszermunka.)
A harmadik forma pedig az volt, hogy az illetőt katonai szolgálatra kötelezték a Birodalom valamelyik távoli pontján. Zygmunt esetében ez utóbbi történt, valószínűleg tényleg az ügy zavarossága miatt. Ilyen esetekben, ha az illető nemesember volt, akkor kérvényezhette, hogy tiszti képzést kapjon a seregben. Zygmunt esetében viszont ezt is elutasították. Így végül négy és fél évet húzott le a seregben közlegényként.
Első állomáshelye a Kaszpi-tó keleti partján fekvő Petropavlovszk erőd volt. Ugyanitt szolgált ugyanekkor hasonló besorozott száműzöttként a nagy ukrán költő,
Tarasz Sevcsenko is. Zygmunt és Tarasz nagyon összebarátkoztak, sokat beszélgettek irodalomról és művészetekről, és későbbi életükben is leveleztek. De sok más ukrán és lengyel bajtárs is szolgált itt velük együtt, akik eléggé összetartottak. Később többüket (Zygmunttal és Tarasszal együtt) Oralba (Uralszkba), majd Orenburgba helyezték.
Zygmunt számára 1854-ben vált lehetővé az előlépés altisztté. Ezzel együtt járt a lehetőség arra is, hogy erődítéstant tanuljon. Gyakorlati erődítésekre is küldték, ezeken megint kitűnt a munkára odavezényelt rabokkal való emberséges bánásmódjával. Tőlük tanult meg tatárul és kirgizül is.
Mivel a felettesei meg voltak vele elégedve, Zygmuntot 1856-ban zászlóssá léptették elő. Ekkor ez számított a legalacsonyabb tiszti rangnak. Ekkor Katerinoszlavba (a mai Dnyipropetrovszkba) helyezték, ahol már lehetősége volt arra, hogy anyját és nővérét is maga mellé vegye. Ez év novemberében, mikor lehetősége nyílt volna leszerelni, úgy döntött, hogy inkább folytatja katonai tanulmányait. Másfél évvel korábban halt meg a merev I. Nyikolaj cár (aki a magyar szabadságharcot is leverte), és az utóda, a fia II. Alekszandr úgy nézett ki, hajlandó lesz lazítani valamennyit a Birodalom népeit sújtó elnyomáson. Zygmunt ezt látva úgy döntött, hogy jelentkezik a Vezérkari Akadémiára, hogy a legmagasabb tiszti képzést is megkapja. Megfogalmazott célja az volt, hogy elismert katonai jogásszá képzi magát, és megpróbál keresztülvinni az akkori katonai szabályzat reformját, többek között eltöröltetni a súlyos testi fenyítést az orosz hadseregben. A II. Alekszandr cár által ekkor kinevezett katonai felső vezetők közül többen nyitottnak bizonyultak erre.
Zygmunt tehát 1856-ban kezdte meg tanulmányait a Katonai Akadémián Petyerburgban (Péterváron). Anyja és húga ekkor szintén Petyerburgba költöztek. A fővárosban ekkor egyébként is nagyszámú lengyel közösség élt, akik közül igen sokan nyitottak voltak a forradalmi eszmékre is, és orosz haladó körökkel is keresték a kapcsolatot. Magán a Katonai Akadémián belül is kialakult a lengyel kadétoknak egy ilyen köre, amelynek Zygmunt az egyik vezéregyénisége lett.
A Lengyel Tiszti Kör rendszeresen találkozott, és egyre merészebb terveket kezdtek szövögetni. Hosszú beszélgetéseik alatt egyre inkább radikalizálódtak, és egyre inkább kezdtek egyetérteni abban, hogy a céljuk egy önálló lengyel állam létrehozása kell, hogy legyen, amelyben meg kell valósítani a jobbágyfelszabadítást és a felszabadított parasztok földhözjuttatását is. Ez utóbbi a lengyel főúri konzervatívoknak már sok volt. Kiderült viszont, hogy a Lengyel Tiszti Kör nincs egyedül az elképzeléseivel. A hazájukkal az akkori Lengyel Kongresszusi Királysággal élénk kapcsolatokat tartottak fenn mind, és mint kiderült nagyon sokan, szegényebb nemesek és forradalmi gondolkodású értelmiségiek támogatták őket. Lassan kialakult egy egész nagy szervezkedő hálózat, amelynek csak egy része, viszont nagyon fontos része volt a Pétervári Lengyel Tiszti Kör. Katonák és civilek egyre inkább kiépítették a kapcsolataikat a falvakban is, és megkezdték a fegyverek és muníció gyűjtését is egy leendő lengyel felkeléshez. A Lengyel Tiszti Kör vezére egyébként Zygmunt mellett ekkor már egyre inkább
Jarosław Dąbrowski lett, akiről
már itt is olvashattatok. A Kongresszusi Királyságban ekkor két nagy politikai csoport működött, akik a lengyel zászló két színéről nevezték el magukat: a mérsékelt/konzervatív Fehérek (Biali), akik csak az önálló lengyel államot akarták megteremteni. És a radikális Vörösök (Czerwoni), akik társadalmi reformokat, azonnali jobbágyfelszabadítást akartak az egykori földesurak kárpótlása nélkül, és földosztást a szegényparasztoknak. A Pétervári Lengyel Tiszti Kör egyértelműen a Vörösök mellett köteleződött el. A Fehérek túl óvatosnak látszottak a szemükben, akikről nem lehetett tudni, nem fognak-e utolsó pillanatban lepaktálni a cárral. (Végül nem tették.)
Zygmunt 1859-ben végzett az Akadémián. Ezután egy több évig tartó európai utazást kezdett, amit az új, akkoriban felvilágosult gondolkodásúnak ismert orosz hadügyminiszter,
Dmitrij Miljutyin tett lehetővé számára. (Miljutyin tehát Zygmunt számára egy jófej és korrekt főnöknek bizonyult. Más kérdés, hogy eközben ő is az orosz birodalmi elnyomó gépezet eszköze volt: a Kaukázusban nem kis része volt az adigék (cserkeszek) felkelésének kegyetlen vérbefojtásában, és az azt követő népirtásokban.) Az utazások célja az volt, hogy Zygmunt tanulmányozhassa Európa akkori összes hadseregének szolgálati szabályzatait, és azok alkalmazását a gyakorlatban egy új orosz katonai szolgálati szabályzat kidolgozásához. Ez a lehető legjobb dolog volt, ami Zygmunttal történhetett. A következő években Nyugat-Európa összes országát bejárta, a hadseregek vezetőin kívül olyan nagy vezető politikusokkal is beszélt, mint Otto Bismarck, Camillo Cavour, Henry Palmerston vagy III. Napoléon császár. Tanulmányozta a szolgálati szabályzatokat és a kiképzési módszereket, és ezekről rendszeresen jelentéseket küldött, és tanulmányokat közölt orosz szaklapokban. Szóval egy Európa-szerte ismert és elismert ember lett. Tudományos-kutató munkásságáért több magas orosz katonai kitünteteést is megkapott. És mindeközben…
…és mindeközben meg tudta oldani azt is, hogy minden helyen, ahol járt, találkozzon az emigráns lengyel és orosz forradalmi szervezkedőkkel is, és tárgyaljon velük egy jövendő lengyel felkelés támogatásáról. Egészen magas szintre tágította tehát a forradalmi és szabadságharcos szervezkedést.
Ekkoriban Franciaországban és Itáliában is
Ludwik Mierosławski kezdett az ottani kormány beleegyezésével emigráns polákok katonai képzésébe, akik majdan hazatérve egy szabadságharcos hadsereg tisztjei lehetnek. Ez rendkívül hasznosnak bizonyult később. Más kérdés, hogy Mierosławski nem volt az a katonai őstehetség, aminek hitte magát.)
Londonban pedig a haladó orosz emigránsok központja volt Alekszandr Hercen és Mihail Bakunyin vezetésével. Zygmunt velük is felvette a kapcsolatot, és a lapjukba, a Kolokolba álnéven cikkeket is küldött.
1861-1862 folyamán forrongások kezdődtek a Lengyel Kongresszusi Királyságban. Ekkor már alábbhagyott a kezdeti lelkesedés és bizalom, amelyet a nép a kezdetben reformistának tűnő II. Alekszandr cárba vetett. A reformok csak nem akartak jönni. A teljes jobbágyfelszabadítás is késett. Főleg Warszawában egymást érték a tüntetések, amelyeket a cári katonaság általában durván elfojtott. Látszott, hogy a népben megvan a forradalmi hangulat. És a szabadságharcos szervezet is egyre jobban kiépült.
Zygmunt ekkor már újra Petyerburgban volt. Az új orosz szolgálati szabályzaton dolgozott, és közben feleségül vette szíve választottját, Apolonia Dalewskát. Közben azonban más dolgokra is figyelnie kellett.
A Pétervári Lengyel Tiszti Kör egyáltalán nem volt könnyű helyzetben. Egyfelől, belelátva az orosz hadsereg legmagasabb köreibe, eléggé jól látták, hogy a jól kiépített politikai szervezet ellenére a leendő lengyel szabadságharcosok egyáltalán nincsenek még annyira felszerelve, hogy a siker reményével felvegyék a harcot a világ egyik legnagyobb haderejével. Másfelől varsói, vilnói, białystoki és lublini barátaik folyamatosan küldték nekik az üzeneteket a nép harcrakészségéről, és úgy tűnt, hogy egy lengyel felkelésnek külföldi diplomáciai támogatottsága is lenne. A krími háború pedig azt mutatta meg, hogy még a világnak ez a legnagyobb hadserege is verhető nemzetközi összefogással, mert közel sem mindig olyan szervezett, amilyennek kívülről látszik. Harmadrészt pedig a lengyel tiszteknek azt is látniuk kellett, hogy minél több a cári rendszert nyugtalanító mozgolódás a Kongresszusi Királyságban, annál gyanúsabbak lesznek ők, a rendszeresen összejáró lengyel tisztek Petyerburgban. Annál valószínűbb, hogy egyre szorosabban figyelni kezdik őket, aztán egyszercsak majd elindulnak a lecsukások. Ezért aztán ez is a felkelés minél előbbi megindítása mellett szólt. A fegyveres harc legtürelmetlenebb sürgetője Jarek Dąbrowski volt, míg Zygmunt valószínűleg óvatosabb próbált lenni. Azt jó kapcsolatai révén Zygmuntnak sikerült elérnie, hogy Jareket helyezzék át Warszawába. Így bármikor a kezdődő felkelés élére tudhatott állni. Végül azonban a dolog fordítva sült el. Jareket jobban megfigyelték Warszawában, mint Petyerburgban, és 1862 őszén végül lecsukták.
A felkelés megindítására azonban mégsem ez adta a végső lökést, hanem az, hogy a cári kormányzat 1862-1863 fordulóján kényszersorozásokat kezdett a Kongresszusi Királyság területén. Ezzel akarták a legharcrakészebb fiatalokat eltávolítani.
Így végül 1863. január 22-én a varsói titkos Nemzeti Központi Bizottság megadta a jelet a felkelés megkezdésére. A Pétervári Lengyel Tiszti Körből sokan a helyszínre igyekeztek sietni, mások még mindig reménykedtek abban, hogy orosz területeken az ottani harcostársakkal kirobbanthatnak egy orosz forradalmat is.
Zygmunt és Apolonia végül némi habozás után titokban elhagyták Petyerburgot. Zygmunt nem sokkal korábban végzett az új orosz katonai szabályzattal, és még megvárta annak érvénybe léptetését (többek között a testi fenyítés eltörlésének kimondását az orosz hadseregben), mielőtt Apoloniával együtt leléptek. Ami azonban az egészben a legérdekesebb, hogy mikor már biztos távolban voltak, Zygmunt levelet juttatott el Miljutyin tábornoknak, amelyben közölte, hogy lemond a cári hadseregben viselt rangjáról, és kilép a hadseregből, mert úgy érzi, harcoló honfitársaihoz kell csatlakoznia. Azt persze nem írta meg, hogy ő maga már évek óta dolgozott ennek a harcnak az előkészítésén. (Nyilván ha még ezt is beleírta volna, azzal sok tiszttársát is bajbasodorta volna.) Mindenesetre az hogy ilyen lovagias volt, szerintem azt mutatja, hogy mégiscsak elég jó személyes viszonyban lehetett Miljutyin tábornokkal, és úgy érezhette, sokat köszönhet az orosz hadügyminiszternek, ha ezt az egész munkakapcsolatot ilyen korrektül akarta lezárni.
A felkelésben Zygmunt a litvániai erők főparancsnoka lett. Harci álnévként címernemzetsége nevét, a Dołęga nevet használta.
Egyike volt azoknak, akik képesek voltak nagyobb csapatokat is összefogni, illetve több, egymástól külön működő partizáncsapat mozgását koordinálni is. (Mert tényleg igaz volt, hogy amilyen jól szervezett volt a titkos politikai vezetés, olyannyira rendetlen, részekre szabdalt és koordinálatlan volt összességében a felkelés fegyveres ereje, amely tulajdonképpen külön-külön partizáncsapatokból állt, amik hol együtt tudtak működni, hol nem.)
Emellett nagyon odafigyelt két dologra: az egyik, hogy amennyire lehetett, ellenőrizte közben, hogy a helyi földesurak végrehajtják-e a lengyel titkos Ideiglenes Nemzeti Kormánynak (TRzN) a parasztok földhözjuttatásáról szóló rendeletét. Akik megpróbálták ezt elsumákolni, azokat erre akár fenyegetésekkel is igyekezett rászorítani. A másik: igyekezett a helyi litván és belorusz lakosságot is a saját nyelvükön (röplapokkal és beszédekkel) tájékoztatni a harc társadalmi és politikai céljairól, arról, hogy az új Lengyelországban nekik is állampolgári és kulturális jogegyenlőséget és szabad nyelvhasználatot biztosítanak majd. (Ezt ő komolyan is gondolta.)
Éppen ezek miatt nagyon sok paraszt és kiemelten sok litván és belorusz nemzetiségű ember állt be Zygmunt Sierakowski zászlói alá.
Ő pedig többször győzelemre is vezette a csapatait, de végül mégis viszonylag korán, még a felkelés korai szakaszában elérte a végzet. 1863 májusának első hetében a Biržai környékén vívott nagy, többnapos ütközetben több golyótól találva súlyosan megsebesült.
Csapata vezetését át kellett adnia a helyetteseinek. Őt magát két segédtisztje ápolta és rejtegette a környéken járó orosz csapatok elől, de végül elfogták őket. A kíméletlenségéről hírhedt vilnai cári kormányzó, Mihail Muravjov (akit sokak csak „Vjesátyelnek”, azaz Akasztónak hívtak) gyorsan lefolytatott egy hadbírósági eljárást a sebláztól szenvedő Zygmunt ellen. Mint Haynau az aradi tábornokok esetében Muravjov sem ismerte el Sierakowski kilépését a cári hadseregből, ugyanakkor azt sem akarta, hogy a felkelővezér katonai halállal fejezze be az életét.
Zygmunt Sierakowskit 1863 júniusának végén akasztották fel Vilniusban. Halála után számos nyugat-európai lap is megemlékezett róla. Már a halála után, orosz fogságban megszületett a kislánya, Zygusia, aki azonban még egészen kiskorában meghalt. Apoloniát, az özvegyet sokszoros tragédia sújtotta. Elvesztette szeretett férjét, majd fogságban kellett megszülnie a gyermekét. Muravjov és néhány embere folyamatos lelki terror alatt tartotta. A következő év januárjában az orosz csapatok agyonlőtték a testvérét (Zygmunt sógorát), Tytus Dalewskit is. Végül elveszítette a lányát is. Emellett neki is évekre kényszerlakhelyet jelöltek ki, távol a családjától, Pszkovban, majd Novgorodban.
Zygmunt Sierakowski maradványait csak pár éve találták meg, és ünnepélyes katonai pompával újratemették Vilniusban a felkelés szintén kivégzett belorusz hősével, Kasztusz Kalinouszkival együtt. Mint a képen is látható, a temetésen együtt kísérték a koporsókat a lengyel és a litván katonák, és a kísérő tömeg a belorusz zászlókat is lobogtatta, hisz közös hősöket búcsúztattak.
Zygmunt Sierakowski tehát kettős életet élt. Élete céljait azonban össze tudta egyeztetni. Meg tudta oldani, hogy hosszú távú ügye és „fedőfoglalkozásának” rövid távú céljai ne kerüljenek ellentétbe egymással. A nép iránti elkötelezettsége régóta megvolt. Nemcsak a lengyel nemzet és egy új, jobb lengyel nemzeti állam iránt, hanem a legszegényebb, földművelő nép iránt is. (Ifjúkorától tanújelét adta az emberséges érdeklődésnek a szűkebb hazája ukrán parasztjai iránt is.) Hogy az ügyet katonaként fogja szolgálni, azt nem tudta előre. A hadseregbe csak belecsöppent. De jó tapasztalatokat gyűjtött ott. Lehet, hogy voltak, vagy talán vannak is, akik nem értették, nem értik, miért akarhatott mindenáron annak a hadseregnek a katonáin segíteni, sorsukon javítani, amelyik hadsereg ellen harcra készült. Számára azonban nem így vetődött fel a kérdés. A különböző nemzetiségű orosz egyenruhás katonákban ugyanúgy embereket, egy rossz rendszer szenvedő áldozatait látta, mint az orosz elnyomás alatt álló lengyel honfitársaiban, ukrán, belorusz és litván polgártársaiban, akiknek a felszabadításáért egykori hadserege ellen is harcba szállt. Talán éppen a kényszersorozás tapasztalata, a kaszárnyában megismert emberek, szenvedéseik látványa és történeteik segítettek neki abban, hogy az orosz egyenruhában már ne csak az apját elveszejtő intézményt lássa, hanem az egyenruha mögötti emberi sorsokat is. Lengyelekét, ukránokét, tatárokét, litvánokét, lettekét és oroszokét. Története a maga tragikusságával nagyon szomorú, de ha nem csak mártírhalálát látjuk, hanem az életét, annak egészét is, valahol mégis szép.
Zygmunt Sierakowski mindenekelőtt emberséges ember akart lenni, orosz tisztként és lengyel felkelővezérként, segítve és kutatva, ravaszkodva és harcolva, cselezve és egyenességgel. Akik az életét utólag olvassuk, nem tudhatjuk, de azért reméljük: mindebből az emberségből élete során talán azért ő is visszakapott valamit mindazoktól, akikkel útja során találkozott.
