2019. szeptember 8., vasárnap

Miért ég...?


Brazíliában nagy terülten ég az Esőerdő. Valószínű, hogy mindennap ritka fajok tűnnek el a bolygóról véglegesen, növények, állatok tömegei halnak tűzhalált, és ősi életmódjukat még őrző őslakos (indián) kultúrák is veszélybe kerültek. Az egész Világ meg van rökönyödve. Itthon is a kétségbeesett megdöbbenés a legjellemzőbb reakció.
És mégis: vannak sokan, akik még ebben az egyértelműnek tűnő helyzetben is képesek a lelkiismeretüket elhallgattatni. Az állampárti média pedig megint a cinizmust pumpálja az állampolgárok fejébe. Ezúttal nem olyan harsányan, csak finoman adagolva.

Rögtön felkaptam a fejem, mikor egy hazai portál képes volt leírni ezeket az elképesztő mondatokat: „Brazília szuverén állam, azt csinál a területén, amit akar. Brazília esőerdőt akar irtani, mert úgy gondolja (…), hogy ezzel élénkíteni tudja a gazdaságát, és javítani tudja a brazil emberek életszínvonalát.”
Mi az, hogy „Brazília akar irtani”???? Komolyan gondolják, hogy egy 200 milliós ország minden lakosa egyetért azzal, ami most történik??? A brazil állampolgárságú őslakosok is helyeslik a lakóhelyük porig égetését???
Aztán egyszercsak azt kezdik finoman adagolni nekünk, hogy Bolsonaro, ez az elborult őrült, aki a diktatúra iránt nosztalgiázik, Pinochetet és az amerikai népirtás felelőseit tekinti példaképeinek, tulajdonképpen egy rendes, „egyenes”, „szókimondó” ember. (Aahogy az lenni szokott: aki hülyeségeket beszél, uszít, rágalmaz és fenyegetőzik, az nyilván egyszerűen csak „szókimondó ember” a szemükben, ha a parlament patkójának jobb oldalán ül.)

Nyilván a háttérben kemény üzleti érdekek állnak, mármint az állampárti vezetők üzleti magánérdekei, amikor arra utasítják az őket kiszolgáló médiumokat, hogy ilyeneket írjanak, illetve, hogy ne kommentálják, amikor Bolsonaro egyik embere így nyilatkozik a főnökéről, és ne próbáljanak kényelmetlen keresztkérdéseket feltenni ennek a brazil vezetőnek.
A világkép, amit sugallni akarnak szintén ismerős, ugyanaz az analógia, mint amikor minket magyar tiltakozókat akartak leszerelni magyar ügyekben: minden konfliktus a világon csak „nemzetállamok” és „nemzetközi szervezetek” között lehetséges, minden nemzetállam a Vezetőjével (legyen az ember vagy párt) azonos, a nemzeten vagy államon belüli konfliktusok pedig nem számítanak, illetve azok is csak a „nemzetközi szervezetek” aknamunkájának eredményei lehetnek. Tehát ha egy kajapó indián sokadmagával tiltakozik az esőerdők pusztítása ellen, azt szerintük nem azért teszi, mert az élőhelyét, lakóhelyét, megélhetését pusztítják éppen el, nem azért, mert sérelmezi, hogy megverik és lelövik a barátait, rokonait, nem azért, mert nem ért egyet azzal, hogy szabad vadászból rabszolgává akarják zülleszteni, hanem azért, mert őt valami „nemzetközi szervezet” lefizette, hogy tegyen keresztbe az élőhelyére behatoló nagyvállalatoknak.

(Világos az analógia: a cél az, hogy ugyanezt gondold majd, ha egy magyar ember tiltakozik az iskolái, kórházai, egyetemei, Tudományos Akadémiája szétverése ellen, a maga és haverjai agyondolgoztatása ellen; hidd azt, hogy ezt a magyar embert is mindenféle „nemzetközi szervezetek” fizetik le, mert egyébként magától frankón beletörődne mindenbe.)

"Brasil is the first"?
Brazília azonban egy 200 millió lakosú szövetségi köztársaság, amelyben nagy hagyományai vannak a központi hatalom elleni lázadásoknak. Még az ország egyes tagállamai is gyakran kerültek és kerülnek konfliktusba egymással (mondjuk ezeket „belső horizontális konfliktusnak”), és a hatalmas társadalmi különbségek elég nagy társadalmi („vertikális”) konfliktusokhoz is vezettek és vezetnek is.

Száma nincs a lázadásoknak, forradalmi és polgárháborús helyzeteknek a brazil történelemben. Azt hinni, hogy Brazília egy „egyakaratú” ország, ami most egy emberként támogat egy ilyen ellentmondásos lépést, amiről még mi, egy távoli ország állampolgárai is ilyen heves vitákat tudunk folytatni: ehhez nem naivnak, hanem hülyének vagy nagyon cinikusnak kell lenni.

De nézzük meg: mi áll az állítás mögött, hogy a környezetrombolás „élénkíti az ország gazdaságát és javítja az emberek életszínvonalát”! Nyilván az a feltételezés, hogy az esőerdőtől megszerzett földterületeken majd hagyományos kisparaszti, családi gazdaságok jönnek létre, amelyek sok család szerény, de tisztességes megélhetését biztosítják majd. Hát ez pont nincs így. A földterületek nagy része ültetvényes gazdálkodáshoz, pálmaolaj-termeléshez és nagyüzemi marhatartáshoz kell. Egyik sem olyan dolog, amit családi kisgazdaságokban, ökologikus kisüzemekben lehetne termelni. Sőt, éppen ellenkezőleg: mindegyik inkább nagyüzemi termelést kíván, ahol persze nem a hatalmas birtok milliomos tulajdonosa fogja kisajtolni a földből a terményt, hanem bérmunkásokat fog éhbérért agyondolgoztatni, a nagy hagyományokkal rendelkező brazil rabszolgatartó ültetvényesek méltó utódaként. De még ha lehetne is ezeken a helyeken kisgazdaságokat létrehozni, valószínűleg lenne az egésznek jobb megoldása, mint az esőerdők nagy területen való felégetése. Ez a jobb megoldás pedig valószínűleg a meglévő, azaz már megművelt földek jobb elosztása lehetne. Könnyen okoskodok innen, biztonságos távolságról –gondolhatnátok. A helyzet azonban az, hogy mindezt nem én találom ki.

Föld és szabadság
Létezik egy mozgalom Brazíliában, amely évek óta egy földreformért (de szélesebb értelmezésben: egy igazságosabb, egyenlőbb társadalomért is) küzd:

a Movimento dos Trabalhadores Rurais Sem Terra (Földnélküli Mezőgazdasági Dolgozók Mozgalma) (Nevezik olykor röviden „Földnélküli Mozgalomnak” (Movimento Sem Terra – MST), tagjait pedig „földnélkülieknek” is.)
Brazíliában ugyanis nem volt olyan nagy méretű földreform, mint más országokban, így hatalmas különbségek vannak az egyes birtokok nagysága között. Rendkívül nagy földterületek vannak rendkívül kevés ember kezében, és amint már mondtam ezek a földbirtokosok nem azok a keményen dolgozó parasztok, kisgazdák, akik a maguk verejtékével szerzik meg a mindennapi kenyerüket, hanem szerencsétlen földmunkásokat dolgoztatnak a földjeiken. Ha ezeknek a nagyobb birtokoknak a helyén kisebbeket lehetne létrehozni („a föld azé, aki megműveli” régi elvének megfelelően), az nem csak azért lehetne előnyös, mert több ember lehetne kistulajdonos és dolgozhatna a saját földjén a saját megélhetéséért (és nem a főnökei profitjáért), hanem azért is, mert kisbirtokokon jóval könnyebb ökologikusabb gazdálkodást folytatni, amely a dolgozókon kívül a földet is jobban kíméli, nem zsákmányolja ki olyan hamar, és nagyobb összhangban tud működni a természeti környezettel is.
Földreformot mindig úgy lehet létrehozni, ha az adott ország parlamentje elfogad egy törvényt arról, hogy mekkora lehet az országban a maximális földterület egy birtokos kezében. Az ezen felüli birtokrészeket pedig szétosztják az eddig földnélküli vagy a megélhetéshez túl kis földdel rendelkező földművesek között. (Ez történt 1945-ben Magyarországon is, és nem az, amit ma sok helyen sugallnak, hogy a földbirtokosoktól MINDEN földet elszedtek, és koldusbotra juttatták őket. Az a földreform kifejezetten egyenlősítő célú volt. A kollektivizálás már egy későbbi történet, és más lapra tartozik.)
Ezért, egy igazságos földreformért küzd a MTRST a maga eszközeivel.

Azonban nem csak hatalmas és látványos demonstrációkat tartanak: fontosnak tartják, hogy azokon is segítsenek, akiknek már van földük, ezért a MTRST tevékenységének még fontosabb részét képezi az oktatás: a fölművelés modern és ökologikus módszereinek oktatása. De az analfabétákat írni, olvasni és számolni is megtanítják. Szóval olyasmi a MTRST eszménye, mint egykor Magyarországon a Nemzeti Parasztpártnak, az agrárszocialistáknak és a Független Kisgazdapártnak is volt: művelt, nyitott, önállóan dolgozó, de összefogásra, szövetkezésre (azaz szövetkezetek létrehozására) is képes kisparasztok.

Addig is, amíg a földreform megvalósul, a MTRST igyekszik kihasználni egy kiskaput is: Brazíliában törvény rendelkezik róla, hogy aki nem műveli, parlagon hagyja a földjét, attól az adott földterületet el is lehet kobozni. (Ilyen törvény egyébként Latin-Amerika több másik országában is van, és nem is mai találmány: már a spanyol és portugál gyarmati időkben is létezett. Szóval: nagy hagyományai vannak ennek is.) Sok földtulajdonos csinálta ugyanis azt, hogy a maga már meglévő földjeihez csak azért szerzett újabb területeket, hogy azok ne más versenytársak kezében legyenek. Azaz, hogy spekulálhasson velük, adott helyzetben majd drágán adhassa őket tovább. Nyilván nem azok csinálták ezt, akiknek alig egy zsebkendőnyi földjük volt, hanem éppen azok, akiknek amúgy is volt egy nagy birtokuk mellette. Az ilyen birtokok elkobzására vonatkozó törvényt az állam nem mindig tartatja be a nagy földbirtokosokkal.

A MTRST azonban számos ilyen esetben megjelent egy-egy parlagon hagyott földterületen és elfoglalta azt. Ezeket a birtokba vett földeket aztán vagy szétosztották a MTRST szegény tagjai között, de gyakoribb az, hogy ezeket együtt közösségi, szövetkezeti művelésbe veszik. A közösségek ezeken a helyeken általában iskolákat is létrehoznak, és ez sok ember sorsán javít. Az ilyen földfoglalások miatt indított pereket a MTRST általában megnyeri, azaz a bíróságok el szokták ismerni, hogy a régi törvény miatt jogosan foglalták el a földeket. Egyébként ezek a földfoglaló akciók sem ritkák Latin-Amerika más országaiban sem. (A legtöbb helyen ezeket az őslakos (indián) lakosság indítja, sokszor olyan földek visszaszerzésére, amikhez valamikor korábban már az állam is elismerte az indiánok jogát, csak az állami adminisztráció nem sietett ennek érvényt szerezni. Ezeknek a földfoglaló akcióknak az általános menetéről a nagy angol történész, Eric Hobsbawm írt egy érdekes tanulmányt, amely a Hétköznapi hősök című kötetében olvasható. Ő ott elsősorban perui példákat mutat be. Brazíliában ezek a földfoglalások nem kizárólag az indiánok akciói, hanem náluk szélesebb kisemmizett rétegé.)

A MTRST nem párt. Sosem kívánt a parlamentbe jutni. Ettől függetlenül természetesen készek voltak támogatni azokat, akiktől a szegény emberek védelmét remélhették. Például a korábbi munkáspárti (azaz szocdem) elnököt Luiz Inácio da Silvát, azaz „Lulát”.

Lula a legutóbbi elnökválasztáson is jó eséllyel indult volna, csakhogy ellenfeleinek sikerült egy (valószínűleg hamis) korrupciós váddal előzetes letartóztatásba juttatniuk. Így lett elnök az egykor a katonatisztként a katonai diktatúrát védelmező, most pedig azután nosztalgiázó Bolsonaro, akit korábban mindenki egy agresszív, de komolyan nem vehető figurának tartott. (Ha Trump jut eszetekbe róla, az bizonyára nem véletlen.)
Bolsonaro amellett, hogy egy agresszív köcsög, és amellett, hogy egykori katonatisztként katonás rendet ígért megválasztása esetére, összességében a nagyvállalatok, nagytőkések és nagybirtokosok embere. (És az USA-ból jövő külföldi tőke embere is. Erre azért mindenképpen érdemes lenne felhívni azok figyelmét, akik úgy gondolják, hogy ez a tahó a „nemzetállami önállóságért” küzd. Aki Dél-Amerikában „jobboldalinak” mondja magát, az általában nem a nemzeti függetlenség harcosa, hanem az USA kiszolgálója.)

A MTRST-t régóta egyik fő ellenségének tekintette. Amióta elnök lett, a MTRST-nak egyre több aktivistája lesz halálos lövések áldozata.

Egyrészt több helyen a rendőrség próbálta kidobni a MTRST-tagokat azokról a földekről, amelyeknek a birtokbavételét már bíróság is jóváhagyta. Úgy tűnik, Bolsonaro, vagy kormányzatából valaki biztosította a rendőröket: nem fogják őket felelősségrevonni, ha egyből éleslőszerrel lőnek is a földfoglalókra. Viszont eszerint a cikk szerint már nem is csak rendőröket küldenek a szerencsétlen kisparasztokra, hanem konkrétan fegyveres bűnözőket, akiket nem köt semmi törvényi előírás, és a felbérlőiket is nehéz kinyomozni. De hogy megnövekedett az erőszak (olykor a fegyveres erőszak) a MTRST tagjai ellen hogy nem félnek őket lelövöldözni, az mindenképpen egyenes következménye lehet Bolsonaro elnökségének...

Ezek után már nem nehéz levonni egy másik következtetést: az esőerdők felégetése szintén a MTRST elleni harc eszköze is. Egyrészt az erdőktől való területelvonást lehet feltüntetni a földfoglalás illetve az igazságosabb földelosztás alternatívájának. Ezzel el lehet téríteni bizonyos kisbirtokos híveket a MTRST-tól. Vagy egy másik esetben, ha nagyon eldurvul a helyzet, rá is lehet fogni a MTRST-ra, hogy ők biztatták gyújtogatásra a földműveseket. Hiszen a hírekben általában az szerepel, hogy a gyújtogatók „földfoglalók”. Ez a „földfoglaló” szó pedig sok ember számára kifejezetten a MTRST-val asszociálódik. És sajnos valószínűleg lesznek, akikkel majd el lehet hitetni, hogy aki képes egy spekuláció céljából parlagon hagyott földet szegény nyomorgó parasztok számára elfoglalni, az arra is képes, hogy felgyújtson egy erdőt, pusztán a földéhség miatt. Hiába látjuk, hogy a Via Campesina, a nemzetközi földműves-szervezet, amelynek a MTRST is tagszervezete, elítéli a gyújtogatást, és az Amazonas védelmére szólít fel. A gyújtogatás többek között Bolsonaro kettős játéka a MTRST ellen.

És hol van most az indián-romantika?
A másik csoport azonban, amelyet Bolsonaro ellenségének jelentett ki már kampánya alatt, az őslakos indiánok. (Mert Bolsonaro nemcsak katona-tahó, hanem egy rasszista tahó is.) Az Amazonas pusztítása az őslakosok élőhelyeit és hagyományos életmódjukat is veszélyezteti.

Sok törzs és civil szervezeteik folytatnak már régóta egyenlőtlen küzdelmet a maguk, családjaik és élőhelyeik védelméért a hatóságokkal, függetlenül attól, milyen kormány és milyen elnök van éppen hatalmon Brazíliában.

Ezzel kapcsolatban most nem is az lepett meg, hogy ezekre is újra lőnek, hanem az, ahogyan némely ismerősöm ezt itt, Magyarországon lereagálja.
Vannak ugyanis egy páran, akik rendszeresen nyilvánosan aggódnak azon, hogy „a globalizáció veszélyezteti az ősi kultúrákat”, de persze ki nem ejtenék a szájukon azt a szót, hogy „kapitalizmus”. Vannak közöttük olyanok is, akik az indián kultúrák tisztaságára, természetközeliségére, fenntarthatóságára, ökologikusságára hivatkoznak, ami rendben is van. Az is teljesen rendben van, hogy felháborodottan emlegetik az „indián népirtást”, ami valamikor az Amerikai Egyesült Államokban lezajlott. Ez tényleg az emberiségnek olyan szégyenfoltja, amiről beszélni kell. De érdekes módon vannak olyanok, akik csak két esetben hajlandóak az indián népirtásról is beszélni. Vagy ha az a céljuk, hogy eltereljék a szót a holocaustról (mintha kizárná egymást az, hogy mindkét népirtásról beszéljünk, és nem éppen arra kellene, hogy figyelmeztessen minket az egész, hogy érdemes szolidaritással állni az üldözött népcsoportokkal, bárhol legyenek is). Vagy olyan esetekben, ha diplomáciai konfliktus támad az USA kormányzata és a magyar kormány között, és akkor is olyan összefüggésben, hogy „az USA ne oktasson ki minket demokráciából”. Megint, mintha nem az üldözöttek melletti szolidaritásról, hanem csak az adott beszélgetés félreviteléről szólna számukra a téma. Vannak viszont olyanok, akiket az indiánok témája, a hagyomány iránti vonzódásuk okán tényleg érdekel.

Most viszont, még ez utóbbi népes csoportban is vannak olyanok, akik, amikor Brazíliában halomra lövik az esőerdőt védelmező indiánokat, megmukkani sem mernek, vagy csak hápognak. És mi kellett ehhez a hatáshoz? Egyszerűen annyi, hogy néhány újságíró néhány lapban, amiket ezek az ismerőseim olvasnak, kicserélje a „globalizáció” szót a „nemzetállami politika” kifejezésre.
Mert azt megtanulták, hogy a „globalizáció” (jelentsen ez bármit is) rossz, amiben meg a „nemzet” szó szerepel (jelentsen bármit is), az jó. Holott senki sem fog a „globalizáció” nevében embereket megfosztani az otthonuktól, mert a globalizáció nem egy ideológia, hanem egy jelenség. (De még így is több jelentése lehetséges a szónak. Nem teljesen egyértelmű, hogy pontosan melyik jelenségre használjuk ezt. Lehet kulturális, gazdasági, kölekedési, kommunikációs vagy politikai értelme is, és még így is sokminden eltérő dolgot jelenthet.) Annál inkább fog egy erőszakos nagyhatalmi politika a „nemzetállam” érdekére hivatkozni, amikor a területén élő törzsek autonómiáját megnyirbálja, vagy letöri, otthonaikat felégeti, tagjait lelöveti. A „nemzetállami politikának” ugyanis lehet egy ilyen jelentése is: egy felülről jövő, erőszakosan egységesítő politika, amely felszámolja a törzsi kereteket. A törzsi kereteket, amelyek a hagyományos, ősi kultúra elsődleges őrzői. Ezt sokan elfelejtik, vagy nem tudják, akik azt hiszik, hogy „nemzet” és „hagyomány”, jelentsen ez a kettő bármit is, minden esetben a legszorosabban összefügg. Hát, nem feltétlenül. Az élet sokszor egy kicsit bonyolultabb azoknál a rövid, egyszavas kifejezéseknél, amikkel felcímkézzük a dolgokat.

(Mások, jószándékú emberek szemében már az is furcsa, illetve kissé visszatetsző lehet, hogy én itt csak az emberekre, kultúrákra, hivatkozom, miközben az esőerdő égésével egész ökoszisztémák bomlanak meg, és talán egész állat- és növényfajok halnak ki elképesztően rövid idő alatt, a „nemzetállami politika” és a nemzetközi nagyvállalatok nagyobb dicsőségére. De ennek a szörnyűségével nyilván én is tisztában vagyok. Csak vannak emberek, akik annyira a szavak bűvöletében élnek, hogy amikor az esőerdőről beszélünk nekik, érdemes hozzájuk elsőre ezzel, „az ősi kultúrák védelmének” szlogenjével közeledni, és afelől kibontani az egészet, különben nem fognak megérteni.)
(Mundano festménye)
De hogy mit tehetünk mi ebben a helyzetben? (Azon túl, hogy beszélünk a kérdésről a tisztánlátás elősegítése érdekében…) Nem tudom, és ez a tehetetlenség-érzés a legrosszabb. Mi, akiknek capoeiristaként fontos a brazil kapcsolat, még mi is le vagyunk dermedve.

Az viszont talán elvárható, hogy ne „Brazília érdekével” magyarázzák ezt az egész borzasztó pusztítást, mert ez a cinizmus és rosszindulat vissza fog hullni arra, aki kimondta. Legalább szavak szintjén álljunk most tényleg a brazil emberek és Brazília mellett!

2019. szeptember 7., szombat

Történelemhamisítás egy kerítésen

A Magyar Nemzeti Múzeum a jelek szerint egy ravasz és alattomos történethamisítás terjesztéséhez járult hozzá.

Budapesten a Magyar Nemzeti Múzeum kerítésén egy kiállítás függ, amely a Gdański II. Világháború Múzeumának kiállítása magyarra fordítva. Maga a kiállítás egésze még akár korrekt is lehetne, csak ne lenne az az első tabló.

Egy háború történetének bemutatását illik a háború okainak bemutatásával kezdeni. Azaz normál esetben: a geopolitikai viszonyokkal, a harcoló felek helyzetével és céljaival, azzal, hogy milyen politika folytatása volt a háború. Erről itt semmit nem tudunk meg. Ehelyett egy zagyva ideológiai bevezetőt kapunk, ami az egész kiállítás hitelességét agyoncsapja.
Az első tabló így néz ki:

Ami miatt pedig ez elsősorban egy hazug propaganda lesz, az az,

hogy azt sugallja, a háború oka pusztán ideológiai jellegű volt, és a "háborús ideológia" kitalálói XIX. századi filozófusok.

Így, Marxot és Engelst Sztálin mellé téve (ami persze eredetileg a szovjet kommunisták történelemhamisítása, a kiállítás alkotói csak kritikátlanul átveszik ezt a hülyeséget)

és Nietzschét Rosenberg és Hess mellé téve azt a képet sugallják, hogy ezek az emberek a fő felelősei Lengyelország lerohanásának. Ez orbitális baromság. (Mindjárt kifejtem miért, habár a kép annyira alapjaiban hibás, hogy azt sem tudom, hol kezdjem az ijesztő agygubanc kibogozását.)

Tévedések rétegei
Szóval: Ez az első tabló azt sugallja, hogy Lengyelország német és szovjet lerohanásáért valahogyan felelőssé tehető Karl Marx, Friedrich Engels és Friedrich Nietzsche is. Hogy honnan szedik ezt a képtelenséget?
Amit mondani akarnak, az valami olyasmi, hogy ezek az emberek találták ki azokat az ideológiákat, amelyek alapján lerohanták Lengyelországot.
Az állításban három egymásra rétegződött súlyos tévedés van.
Az egyik: hogy Nietzsche találta ki a nácizmust, Marx és Engels pedig a sztálinista államszocializmust és a szovjet birodalmi gondolatot. Ez az állítás annyira alul van minden szellemi és műveltségi színvonalon, hogy legszívesebben nem is foglalkoznék vele. Egy magát történeti múzeumnak nevező intézménynek, amelyben valószínűleg diplomás történészek is dolgoznak, ezen a színvonalon azért illene túllépnie, és nem hülyét csinálnia magából ilyen állításokkal.
A másik: az, amelyik a kipécézett személyek felelősségét veti fel Lengyelország német és szovjet megtámadásában. Ezt viszonylag könnyű megcáfolni, és a kiállítás alkotóinak már-már röhejes tudatlanságára rámutatni. (De a helyzet az, hogy már ez az első tévedés sem mondható pusztán tudatlanságból eredő tárgyi tévedésnek, hanem szándékos rosszindulat eredménye.)
A harmadik téves gondolat, amit sugallni akarnak: Lengyelországot tulajdonképpen nem is agresszívan terjeszkedő birodalmak rohanták le 70 évvel ezelőtt, hanem ideológiák. Vagyis az üzenet burkoltan: minden konfliktus ideológiai jellegű, még az agresszív birodalmi terjeszkedő politika is. Ez nem egyszerűen téves, hanem veszélyes gondolat is. De erre még később visszatérünk.

Első tévedés: ideológiák alapítói
Fárasztó már mindig ismételgetni, de ha kell, megteszem: Friedrich Nietzsche nem a nácizmust találta ki, hanem egy saját filozófiai rendszert. Lehet, hogy bizonyos gondolatai hatottak a nácik ideológusaira is, de Nietzsche emiatt a maga személyében nem tehető felelőssé a nácizmus bűneiért (mint ahogyan például Pál apostol sem a Szent Inkvizíció tömegmészárlásaiért).
Karl Marx és Friedrich Engels nem a totalitárius kommunizmust, nem a pártdiktatúra-ideológiát találták ki, és pláne nem a szovjet imperializmust, hanem egy társadalomtudományi elemző módszert (amelynek számunkra lényege, hogy mindig a gazdasági változások következnek be először, ezeket követik a társadalmi, majd a politikai változások). Bizonyos gondolataik hatottak a kommunista diktatúra és a szovjet politikai rendszer kidolgozóira és működtetőire, de ők ezért nem tehetők egy az egyben felelőssé a kommunizmus bűneiért. Pláne nem a szovjet birodalmi terjeszkedésért.

A XX. század totalitárius ideológiái a maguk formájában az I. világháborút követő káoszból, dühből és elkeseredettségből nőttek ki.

Friedrich Nietzsche 1900-ban meghalt. Alfred Rosenberg első művei a zsidó világösszeesküvésről, amelyek a valóságban megalapozták a náci ideológiát, az 1920-as években jelentek meg. Karl Marx 1883-ban halt meg. Friedrich Engels 1895-ben halt meg. Vlagyimir Lenin Állam és forradalma, amely a valóságban megalapozta az államkommunista proletárdiktatúra-ideológiát 1917-ben jelent meg

(de még abban sincs szó az egyetlen Párt kizárólagos szerepéről).

A birodalmi gondolatoknak persze voltak előzményei. De Nietzsche az egyéni tökéletesedés hirdetője volt, és nem a porosz militarizmusé, nem a német birodalmi terjeszkedésé. Ahogyan Karl Marx és Friedrich Engels sem mondták sohasem, hogy Oroszországnak küldetése lenne meghódítani a Világot. (Sőt Karl Marx ennek az ellenkezőjét mondta, mint erre mindjárt rátérek.)

Második tévedés: a lengyelellenesség vádja
Nézzük a másik tévedést: a lengyelekkel szembeni rosszindulat vádjának tévességét.
Friedrich Nietzsche, Karl Marx és Friedrich Engels mindhárman németek voltak. Egy olyan korban éltek, amelyben a lengyel államiság megszűnt, és egyik megszüntetője éppen az ő hazájuk, a Német Császárság volt. Ez nem jelenti azt, hogy bármelyikük kiegyezett volna ezzel az állapottal, hogy lenézték volna a polákokat, és valami gyarmatosítói szemmel tekintettek volna rájuk, hogy azt hangoztatták volna, hogy helyes hogy a polákokat alattvalójává teszi egy német vagy egy orosz birodalmi gépezet.

Nietzcshénél hirtelen nem találtam nyomát annak, hogy írt volna bármit a lengyel államiságról magáról. Arról viszont igen, hogy Nietzsche kifejezetten szimpátiával tekintett a régi Lengyel-Litván Köztársaság nemesi ethoszára, a szarmata/szarmatista eszményre.

Azaz nemhogy lenézte volna, hanem éppen nagyra becsülte a lengyel kultúrát, legalábbis annak egy nagyon fontos szeletét, amely a lengyel állameszményre és nemzettudatra is olyan nagy hatással volt.

Karl Marx viszont egy másik fontos lengyel hagyománnyal, a lengyel szabadságharcos eszményével foglalkozott sokat, és ennek kapcsán ő viszont állást foglalt a lengyel államiság kérdésében is.

A XIX. század folyamán az államiságuk helyreállításáért küzdő lengyel szabadságharcosok lettek Európa nagy forradalmi serege.

Ott voltak mindenütt, ahol a zsarnokok és elnyomó birodalmak ellen lehetett harcolni (eleinte csak a három felosztó hatalom, Porosz-Németország, az Orosz Birodalom és az Osztrák Császárság ellen, de később más helyeken is, például a Párizsi Commune Nemzetőrségében). És mint az ismert, 1848-1849-ben ott harcoltak Magyarországon is

a Wysocki-légióban. Zászlójukra majdnem minden helyszínen azt írták:

„Za Waszą a Naszą Wolność” (A Ti Szabadságotokért s a Mienkért).
Pontosan ezzel a „világforradalmi” lelkesedéssel szimpatizált Marx és Engels is.
Karl Marx azt írta:
„A munkásosztály Lengyelország iránti rokonszenvének fő oka mégis a következő: a lengyel (…) az egyetlen európai nép, amely a forradalom katonájaként harcolt és harcol. (…) 1848-ban kimagasló részt vállalt a magyarországi, németországi és itáliai forradalmi harcokban.”


A két hosszúszakállú haver, ahol tudott, segített is a száműzetésbe kényszerült lengyel szabadságharcosoknak: például az 1863-as lengyel szabadságharc egyik fontos katonai parancsnokának, a párizsi Commune mellett is harcoló

Walery Wróblewskinak, akit az 1890-es években Engels húzott ki az érdemtelen nyomorból.

De nem csak arról volt szó, hogy a két elméleti közgazdász egy jövendő, valószínűleg csak az ő álmaikban megvalósítható világforradalom, „végső nagy harc” katonáiként számítottak a polákokra. Marx és Engels konkrétan állást is foglaltak Lengyelország függetlensége mellett is. Abba is beleegyeztek volna, hogy ennek érdekében a Német Birodalom lemondjon lengyel területeiről. Marx ezt hangoztatta 1848-ban is amikor egy köztársasági német egység mellett szállt síkra, a porosz Hohenzollern-diansztia által vezetett Német Császárság modelljének ellenében. Majd később egy befejezetlen tanulmányában azt fejtegette, hogy egy önálló és újraegyesített Lengyel Köztársaság létrejötte érdeke lehet egy egyesített Német Köztársaságnak is, ugyanis Lengyelország jó szövetséges lehet az egész Európát fenyegető Orosz Birodalom ellen.
Ennek szellemében 1863-ban Marx támogatta volna egy Német Légió létrejöttét a lengyel szabadságharcosok mellett. A Légió a köztársasági fekete-piros-sárga (fekete-vörös-arany) német lobogó alatt küzdött volna. De végül ez nem valósult meg. (Küzdöttek viszont a polákok mellett magyar és olasz önkéntesek, utóbbiak Garibaldi csapatának veteránjai.)
Marx kapcsolatával a lengyel emigránsokról részletesen írt például Adam Ciołkosz, a száműzött lengyel szocialista teoretikus, akinek műveit otthon, Lengyelországban a kommunista hatalom betiltotta. Az ő tanulmánya itt olvasható lengyelül, ezt ajánlom a mostani kiállítás alkotóinak szíves figyelmébe. (Tájékozódjanak, mielőtt hülyeségeket beszélnének.)
Legjobb barátjához hasonló szellemben fogalmazott a kérdésről Friedrich Engels is:

„Ameddig az osztrák és a német burzsoázia és kormányzat mögött az oroszok állnak, az egész német munkásmozgalom lendülete megtörik. Nekünk tehát mindenkinél inkább érdekünk, hogy az orosz reakciót és az orosz hadsereget lerázzuk a nyakunkról.
És ebben a munkánkban csak egyetlen (…) minden körülmények között megbízható szövetségesünk van: a lengyel nép. (…)
Azt, hogy Lengyelországot nem lehet megölni, ez az ország megmutatta 1863-ban, és megmutatja most is nap mint nap. Igénye arra, hogy az európai népek családjában önálló léte legyen, elvitathatatlan. De restaurációja különösen két nép számára szükséges: a németek és maguk az oroszok számára.
Az a nép, amely más népeket elnyom, nem szabadíthatja fel önmagát. Az a hatalom, amelyre más népek elnyomásához szüksége van, végül mindig saját népe ellen fordul. Ameddig Lengyelországban orosz katonák állomásoznak, addig az orosz nép sem politikailag, sem társadalmilag nem szabadíthatja fel magát.”
(Friedrich Engels: Egy lengyel proklamáció)

Mint látható tehát: mi sem állt távolabb Marxtól és Engelstől, mint az önállóságát visszanyert Lengyelország oroszok általi lerohanásának ideológiai megalapozása. Sőt, éppen ennek az ellenkezőjét igyekeztek ideológiailag megalapozni: Lengyelország önállóságát és biztonságba helyezését a német és orosz agressziótól. A fentiek egyben tehát cáfolják azt az általános tévhitet is, hogy Marxék valamiféle vörös homályba burkolózó és „vörös rongyokba öltözködő” elvont nemzetköziségen, az országhatárok teljes eltörlésén és a nemzettudatok elfelejtésén törték volna a fejüket. Mindezek megint csak az I. világháború okozta káosz folyományai voltak. Még egyszer érdemes elismételni: Marx és Engels nem a bolsevizmust találták ki, hanem egy társadalmi-történeti-közgazdasági elemző módszert.

Természetesen a mostani kiállítás első tablója nem kizárólag Marx, Engels és Nietzsche személyének ronda lejáratása akar lenni. Az ő képükkel sugallt másik állítás az, hogy az 1939-es támadás bizonyos eszmék következménye.
A náci eszmék esetében valóban elmondhatjuk, hogy egy másik ország lerohanása azok következménye is lehetett. Hiszen a nácizmusnak már eleve a lényegéhez tartozik az az állítás, hogy bizonyos emberek magasabbrendűek másoknál, és nekik joguk van kiterjeszteni az életterüket. Ily módon tehát a náci eszmék eleve azért készültek, hogy megindokoljanak egy agresszív, birodalmi terjeszkedő politikát. (De, még egyszer mondom, ezt az agresszív birodalmiságot nem Nietzsche találta ki. Nietzsche az ember egyéni tökéletesedésének lehetőségeiről és azok elmulasztásáról beszélt.)

Az nyilván egy nagy hazugság, hogy Lengyelország megtámadása, állami létének fenyegetése a szocialista eszmék következménye lenne. Láttuk, hogy a lengyel ügy, többek között Marx és Engels propagandatevékenységének köszönhetően éppen egy csomó külföldi szimpatizánst köszönhet a szocialista eszmének. Maga az I. Internacionálé alapítása is egy polákok melletti szimpátiatüntetés kapcsán született.

Valamint a szocialista mozgalomnak köszönhet a lengyel nemzet egy csomó önfeláldozó harcos hazafit, többek között magát Józef Piłsudskit is.

(Balra: a szabadságharcos Lengyel Szocialista Párt (PPS) jelvénye. Jobbra: a PPS küldöttsége 1896-ban Londonban a II. Internacionálé I. kongresszusán. Állnak: Bolesław Miklaszewski és Witold Jodko-Narkiewicz („Jowi”), ülnek: Ignacy Mościcki (a későbbi köztársasági elnök), Bolesław A. Jędrzejowski („Baj”), Józef Piłsudski („Ziuk”, a későbbi hadvezér), Aleksander Dębski. Ma valamennyien a nemzeti szabadság tiszteletreméltó harcosainak és a független állam ideológiai előkészítőinek számítanak a lengyel történeti emlékezetben. És méltán.)
Még ha a PPS nem is számíthatott akkora szimpátiára a II. Internacionálétól, mint Wróblewskiék az I. Internacionálétól.

Igaz, a kiállítás tablója nem a szocializmusról, hanem a kommunizmusról beszél. De hogy ennek eredetét elintézi annyival, hogy egy XIX. „vallásellenes” ideológia, és nem beszélni arról, hogy mi lenne az eszme eredeti célja, hogy az egész a nyomor miatti elkeseredésben gyökerezik, elég durva hiba. Mert nemcsak arra ad alkalmat, hogy a néző majd elmossa a kommunizmus és a szocializmus közötti különbségeket, hanem további tévedésekre is.

A harmadik tévedés: ideológiák káosza
Mi mindent lehet leszűrni az első tablónak ebből a pongyolán megfogalmazott mondatából:
„Gyökereik abba a XIX. századba, az ún. ’ideológiák századába’ nyúlnak vissza, amelynek során számos, gyakran vallásellenes, ezen belül pedig keresztényellenes filozófiai politikai fogalom született.”?
Az nincs leírva, hogy a XIX. század ideológiái közül pontosan mivel van probléma, csak az, hogy „számos ideológiával”, és hogy a XIX. század az ideológiák százada. Mintha azt akarnák (csak nem mernék) kimondani, hogy 1. a XIX. század minden ideológiája vallásellenes, tehát rossz, 2. minden ideológia rossz úgy általában. Nem kell ideológiákat, „filozófiai-politikai fogalmakat” kitalálni, elég a kereszténység, és kész. Ez elég ijesztően hangzik...

Már a szóhasználat is elég zavaros itt. Mi az, hogy vallásellenes „filozófiai-politikai fogalom”. Fogalmak nem valami ellen születnek, hanem valami létezőnek a leírására. Egy fogalom még nem ideológia. Azzal, hogy kimondjuk, hogy létezik olyan dolog, hogy fasizmus (fogalom), még nem állítottuk azt, hogy ez helyes is és ennek szellemében kell cselekedni. Az előbbi fogalom az utóbbi már ideológia. Hogy milyen eszméletlen zavarokat tud okozni, ha egy fogalom használatát önmagában ideológiának minősítünk, azt láttuk az utóbbi években. (Ha valaki a ’társadalmi nem’ fogalmát használta, rögtön rásütötték, hogy a „dzsenderideológia” híve, holott csak jelenségeket akart leírni, nem értékítéletet alkotni.)

Ha valaki úgy gondolja, hogy egy háború történetének elbeszélését egy ilyen zagyva ideológia szövegeléssel kell kezdeni, akkor elég valószínűnek látszik, hogy azt hiszi, a háborúnak ideológiai okai voltak. Jelen esetben: ha a két ideológia „keresztényellenes”, akkor nyilván azt akarják sugallni, hogy a két birodalom, aminek hivatalos ideológiája volt a két totalitarizmus, azért támadta meg Lengyelországot, mert az keresztény ideológiájú volt.
Hát ez nagyon nincs így. Kezdve ott, hogy a két világháború közötti Lengyelország rendkívül sokszínű volt: ideológiák, eszmék, vallások, politikai filozófiák és elképzelések vitájának és összecsapásaiknak rendkívül változatos terepe. Nem lehet egy szóval („keresztény”) elintézni az egészet. De lehet, hogy a kiállítás ezt nem is akarja. (Nem tudni, mert mint mondtam, elég zavaros a szöveg.)
Azt viszont állítja a kiállítás ezek szerint, hogy az 1939-es támadásnak tisztán ideológiai okai voltak (bármilyen ideológiát is képviselt ebben a harcban Lengyelország). Pedig nem úgy tűnik, hogy ez lett volna a helyzet: sokkal inkább úgy tűnik, az egész egy kíméletlen birodalmi terjeszkedési politika következménye volt, mind német, mind szovjet részről. Az ideológiák csak ennek utólagos megmagyarázására szolgáltak.
Ha valóban tisztán ideológiai okok miatt támadtak volna, hogy lehet, hogy a németek nem kímélték a fasiszta ideológiájú lengyeleket sem? (Akik ugyanakkor nemritkán vallották magukat egyúttal hitbuzgó „keresztényeknek” is.) Hogy lehet mellesleg, hogy saját országukban nem tiltották be a keresztény istentiszteleteket?
Ha tényleg tisztán ideológiai előkészítésen múlik egy-egy ország megtámadása, nem lett volna indokoltabb az első tablóra Friedrich Nietzsche helyett mondjuk

Roman Dmowskit, a lengyel soviniszták (az endekek) fő ideológusát, a hitbuzgó katolikust is odatenni, aki egy időben szimpátiával írt Hitlerről is? (Mondjuk meghalt, mielőtt a német támadás bekövetkezett volna, szóval nem tudjuk, mit csináltak volna vele a nácik, de gyanítom, hogy ő nem állt volna neki kiszolgálni a hazáját megszálló idegeneket, azok pedig nem kímélték volna.) Ja, hogy az ő személye nem képes igazolni a totalitárius-keresztény ellentétpárt, amit a kiállítás annyira sugallni akar? Pedig sajnos az eszméi sokkal közelebb állnak a fasizmushoz, mint Nietzsche filozófiai rendszere...
(Amúgy volt olyan katolikus pap Lengyelországban (Dmowski pártjában), aki 1938-ban kijelentette, hogy Jézus nem volt zsidó, és hogy a német nácik jól teszik, hogy verik a zsidókat. Ez az illető pap, aki azt hiszem nem érdemli meg, hogy leírjam a nevét, később, a német megszállás alatt feljelentette az állítólag „keresztényellenes” náci hatóságoknál egy zsidó származású katolikus paptársát. A fogoly papot szerencsére a lengyel ellenállók megszöktették, bár így sem sikerült megérnie a háború végét. A történelem groteszk tréfája, hogy a varsói felkelés alatt a feljelentő pap is áldozatul esett egy németek által civil lakosok ellen bosszúból elkövetett tömegmészárlásnak. Mindenesetre felvetődik a kérdés: ez az antiszemita pap nem érdemelné meg még Dmowskinál is jobban, hogy ott legyen a képe az első tablón a  „keresztényellenes” ideológusok között?)

Sajnos tapasztaltam Lengyelországban, amíg ott voltam, hogy terjed az az ostoba szemlélet, nem csak a történelemre, hanem a mára vonatkozóan is, hogy ami nem keresztény, az valami szélsőséges, totalitárius ideológia. Ha nem vagy megkeresztelve, az olyan, mintha sztálinista lennél. Ez elég veszélyes, mert ez maga a szélsőséges ideológia.

(Senki nem várta, mégis visszatértek...)

A Harc és szenvedés kiállítás első tablója erősen sugall valami ilyesmit. Ki konkrétan nem mondja, ezért nem lehet az alkotók szemére vetni, de erősen sugallja, így egy eléggé torz történelemszemlélet szolgálatába áll. Mivel ugyanez terjed itt, Magyarországon is, nem hiszem, hogy túl jó hatása lenne annak, hogy ez a történelmi torzítás pont Magyarország fő múzeumának, a Nemzeti Múzeumnak a kerítésén jelenik meg.

Végszó
Már kiderülhetett párszor, hogy mekkora rajongója vagyok a lengyel kultúrának, hogy mennyire érdeklődéssel figyelek mindent, ami ott történik. Bizonyos rálátással arra, ami ott történik, talán ki merhetem mondani: akármennyire is jó barátaink a polákok úgy általában, elvárható lenne némi kritikus szakmai igényesség azzal kapcsolatban, hogy mit veszünk át tőlük, és mit fordítunk le a magunk nyelvére. Különösen elvárható lenne ez az igényesség a Magyar Nemzeti Múzeumtól, ami a történelem bemutatására vállalkozik, sőt ez a fő megfogalmazott feladata. A polákok mesterei az igényes és ötletes utcai plakátkiállításoknak. Annyi érdekes dolgot lehetne a II. világháborúval kapcsolatban is átvenni tőlük, nem lenne muszáj pont az indulatból megfogalmazott, hatalmi érdekeket kiszolgáló vonalas szennyhez fordulni.