Prokrusztész és a nemzet ágya

Továbbra is szeretek a nemzetre úgy gondolni, mint kulturális közösségre, amelynek (legalábbis nálunk, magyaroknál) alapja a közös nyelv. Arról már nincsenek illúzióim, hogy eltekinthetnénk attól, hogy ez más, mint egy kisközösség (egy törzs, egy klub, egy baráti társaság), amelyben mindenkit ismersz. Egy nemzet nagyobb ennél, és nem is működhet úgy, akkora bizalmi alapon, mint egy tényleges közösség. De azért az, hogy egy nyelvet beszélünk, szerintem mégiscsak annak az alapja elsősorban, hogy sokszínűségünkben is megértsük egymást, és inspirálódva egymás példájából remek alkotásokat hozzunk létre egyénileg vagy közösségileg.

Sajnos tapasztalom, hogy nem mindenki így fogja fel a nemzetet. Vannak, akik úgy képzelik el, mint egy egységesített öntőformát, aminek fazonra kell igazítania az embereket. Mint egy egyenruhagyárat, vagy, ami talán még rosszabb, még inkább úgy, mint Prokrusztész ágyát. Amelybe mindenkit bele lehet gyömöszölni, és ami esetleg kilóg belőle, azt könyörtelenül le kell nyisszantani, nem törődve a fájdalommal. Vagy, ha túl kicsi hozzá, akkor szintén kegyetlenül hozzá kell nyújtani az ágyhoz, ahogyan Prokrusztész csinálta.

Vannak, akik ettől félnek, hogy őket majd belekényszerítik ebbe a Prokrusztész-ágyba, ezért nem is szeretnek beszélni a nemzetről, mert rögtön ez a kegyetlen „egyenlősítő” kínzóeszköz jut eszükbe róla. Meg tudom érteni ezeknek az embereknek a félelmét, de nagyon zavar, hogy egyáltalán elfogadják a gondolatmenetet, hogy ennek így kell működnie. Pedig, ha le akarjuk győzni Prokrusztészt, nem szabad elfogadnunk a logikáját.

Mert vannak mások – és ők a veszélyesebbek – akik maguk akarnak lenni Prokrusztész: arra érzik magukat elhivatottnak, hogy az embereket belenyomják bizonyos öntőformákba, és levagdossák a kinyúló végtagjaikat. Egyesek meg még arra is, hogy maguk készítsék el azt az ágyat, ami majd annyi emberhez öntőformaként szolgál. És persze, mint a középkori inkvizítorok, sokszor azt hiszik ezzel az illető áldozatuknak is jót tesznek.

Lehet, hogy Prokrusztész is azt hitte, isteni feladatot teljesít, hogy az ágyat az istenektől kapta, és kijelölt küldetése az, hogy fazonra igazítsa az embereket. Én azonban azt hiszem, hogy nem az a fontos, hogy Prokrusztész erről tudatosan mit gondolt. Mert akár isteni küldetésnek fogta fel a maga kegyetlenkedését, akár nem, biztos, hogy amit csinált, azt élvezte is, vagy az elejétől, vagy csak egy idő után. Más emberek pedig ettől szenvedtek. Prokrusztész tehát jó eséllyel egy szadista pszichopata, akármire is hivatkozik tevékenysége igazolására. Arról nem beszélve, hogy az áldozatait ki is fosztotta. Útonálló volt, a nyereségvágy volt az egyik motivációja, a kínzás csak plusz szórakozás volt.

Ha találkozunk valakivel, aki elfogadja Prokrusztész logikáját, beszéljük le róla. Ha találkozunk valakivel, aki Prokrusztésszá akar válni, pláne beszéljük le róla! Ha viszont magával Prokrusztésszal találkozunk, lehetőleg csapjuk le, mielőtt kárt tesz valakiben.

(Nem muszáj úgy, ahogy Thészeusz tette, Prokrusztész saját módszerével, de azért lehetőleg hatékonyan fékezzük meg Prokrusztészt.)

Stop Procrustes!

Királyság a Köztársaságban? Miért ne?

Monarchistának lenni valami miatt nagy divat lett az utóbbi másfél évtizedben. Egy úri hóbort persze, amit eleinte senki nem vett komolyan, de ahogy ez lenni szokott, elterjedt a dolog, és „lecsorgott” a kevésbé úri osztályok közé is. A magyar monarchizmus XX. századból örökölt formája viszont összekapcsolódott a Habsburg-pártisággal, azaz a Habsburg-legitimizmussal is. Az egész legitimizmus alapja egy olyan szemlélet, amely a törvényeket a népen felül helyezi. Azaz úgy tartja, nem azt kell nézni, mi a jó a népnek, hanem azt mi volt egykor „törvényes”. Mintha a törvényeket nem emberek alkotnák emberek érdekében eszközként, hanem tőlünk függetlenül léteznének, fejünk felett lebegve vagy nyakunkon ülve, szóval rajtunk uralkodva.

Hogy mitől terjedt el a legitimizmus és a monarchizmus? Sokan úgy látták ez olyan „lázadó” dolog, tehát menő. Méghozzá az ún. „mainstream-történetírás” vagy mi ellen akartak fellázadni, amelynek központi eleme korábban (politikai oldalaktól részben függetlenül) egy nemzeti függetlenségi hagyomány volt (ez pedig részben/lazán összekapcsolódott a köztársaságpártisággal is). Hogy miért jó, mitől „nemzetibb a nemzetinél”, és általában milyen szempontból tehet jót az egységes nemzettudatnak az, ha szanaszét vernek egy korábban meglévő nemzeti konszenzust vagyis egy olyan dolgot, amiről korábban széleskörű társadalmi egyetértés volt (ebben az esetben: a nemzeti függetlenségi és ezzel összekapcsolódó köztársasági tradíciót), azt a monarchisták legitimisták sohasem tudták elmagyarázni. Jelenleg láthatjuk ténykedésük eredményét: sikeresen szétrugdosták az egységes magyar nemzettudatot, mondhatni szétverték a magyar nemzetet. (Nem egyedül tették ezt, de jelentős részük volt benne.) Nekik köszönhetően már olyan kérdésekről sem tudunk egyetérteni, mint hogy az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc modern magyar államiságot és nemzettudatot megteremtő eszméi, hagyománya, céljai mai nemzettudatunk alapja is kell hogy legyenek. Nemhogy egymás közt, hanem az egyes emberek még saját magukban is a legsúlyosabb belső veszekedéseket képesek erről lefolytatni, folytonos önellentmondásba keverve magukat ezzel a kérdéssel, és csak saját belső frusztrációjukat növelve ezzel.

A monarchizmus-legitimizmus jelenlegi virágzása a jelenlegi rezsim uralkodásának köszönhető. A jelenlegi rezsim ugyanis az élet minden területén szigorú hierarchiát hirdet. Szerintük az az optimális, ha nincs visszapofázás, parancskövetés van. („Maul halten und weiter dienen.”) A monarchizmus is részben ezen a szigorúan hierarchikus világszemléleten alapszik. Így hát a monarchizmus alapjai jól egymásra találtak a mostani rendszerrel. Persze ez az egymásra találás ellentmondásokkal teli: a jelenlegi rezsim „szabadságharcosnak”, tehát lázadónak próbálja beállítani magát, hol meg a totális engedelmesség mintáit propagálja. A kettő nemigen illik össze, persze a rendszer ellentmondásossága nem csak ebben áll. A monarchisták is ellentmondásosan viszonyulnak a jelenlegi rendszerhez: a „rebellisségért” látszólag haragszanak rá, de a lelkük mélyén titkon hálásak neki a totális engedelmesség és a gyáva opportunizmus mintáinak terjesztésért,

Nade: ma, miután a legitimista zavarkeltés és az egységes nemzettudat elleni áskálódás olyan eredményesen szétverte a nemzetet, van-e még a monarchizmusnak illetve a Habsburg-legitimizmusnak valamiféle célja, illetve filozófiája? Mármint: van-e bármi politológiailag is értékelhető gondolat, cselekvési terv a monarchisták és legitimisták fejében azon kívül, hogy legyen újra egy királyunk (ill. legitimisták esetében: legyen újra egy Habsburg a királyunk), oszt’ akkor jó lesz, mert csak?

Hogy erre a kérdésre általában nem kapunk választ, ha egy monarchistával beszélgetünk, az azért is van, mert rosszul tesszük fel a kérdést. Általában rögtön azt kérdezzük tőlük: na és ki legyen a király? (Bár vannak akik már erre is kellően zavaros és röhejes választ tudnak adni, olyasmit, hogy nem számít ki a király, a lényeg, hogy királyság legyen, mert az egy ilyen szakrálisan áldott izé, meg egyébként vannak hagyományai a király nélküli királyságnak is Magyarországon. Nem vicc, tényleg hallottam ilyet. Szóval ja, amit a megalkotói is egy átmeneti kényszermegoldásnak szántak, és ami miatt az egész világ röhögött rajtunk, azt nevezzük ki „nemzeti hagyománynak”, legyünk rá büszkék, hiszen az az igazi hungarikum…) (Abba meg már bele sem megyek, hogy amikor ugyanezek az emberek olyanokat mondanak, hogy a köztársaság és a demokrácia egy rossz vagy „elátkozott” rendszer, akkor nem jut eszükbe, hogy a király nélküli királyság rendszerében annak idején egykori tökkelütött vezetőink történetének valaha volt legsúlyosabb katonai vereségébe vezették bele az országot…)

 

Szóval miért nem azt kérdezzük inkább: milyen legyen szerinted a királyság rendszere? Milyen jogosítványai legyenek pontosan a királynak? Abszolút monarchiát akarsz? Miben lenne más a király, mint államfő hatalma, mint egy köztársasági elnöknek? Vagy a hatalma ugyanolyan lenne, csak szebb ruhákban parádézna nemzeti ünnepeken és ennyi lenne a lényege az egésznek? Feloszlathatná például a király az Országgyűlést? Megvétózhat vagy visszaküldhet törvényeket? És ha igen, milyen feltételekkel? Pedig ilyen kérdéseket kellene elsősorban tisztázni. Ha a monarchista ideológia ilyenekre nem ad választ, akkor az nem politikai ideológia, nem politológiai kategória.

Egy monarchista újságíró azt mondta: „Királyságpárti úgy lesz az ember, hogy felnő.” Így tehát most tegyük fel, hogy a monarchizmus mögött tényleg áll valamiféle politikai gondolkodás, tartalom cél, és nem csak abból a random gondolatból származik, hogy legyen királyunk, mert a gyerekkorunk meséiben is mindig voltak királyok meg királyfik és királylányok és ők mindig annyira jófejek… (Bármennyire is valószínűbbnek tűnik ez utóbbi változat...) De mi akkor ez a gondolat?

Pontosan erről, a monarchista gondolatról beszélgetett egy tavalyi cikkben két monarchista-legitimista egymással. Méghozzá nem két random arc az utcáról, hanem két nagyon művelt pasas, kiemelkedő történelmi és politológiai olvasottsággal. Tehát idejük és képességük is lehetett végiggondolni, mit beszélnek. A kérdező, mint tisztességes újságíró azért eljátszotta „az ördög ügyvédjének” szerepét is, de azért érezni, hogy az igazán súlyos ellentmondásokkal nem akarta szembesíteni az interjúalanyt, inkább amennyire lehet, „alákérdezni” igyekezett.

A szöveget szétfeszítik az ellentmondások: „nemzet szuverenitása” és „tömegek alja igényei”, majd: „a monarchiában (…) érvényesül a fékek és ellensúlyok rendszere” és: a parlamentáris rendszerben „a parlament bitorolja az uralkodói jogköröket”. És számos hasonló. Az interjúból számomra ismét pontosan az derült ki, hogy ezeknek a legokosabb monarchistáknak fogalmuk sincs arról, hogy milyen politikai rendszert akarnak. Halvány lila gőzük sincs. Szerintük: legyen királyság és király, mert az fontos, aztán a többi majd valahogy lesz. Csak hablatyolnak összevissza Szent Koronáról, meg szakralitásról meg üdvözülésről, stb. Pont úgy, mintha két random arc lennének az utcáról, mindenféle történeti és politológiai olvasottság nélkül. (Közben meg persze könnyű egy kényelmes jólétből az ember fizikai és anyagi szükségleteit és a Maslow-piramist is lefitymálni annak, aki sosem volt igazán megszorulva anyagilag, nem éhezett és nem fenyegette a kilakoltatás veszélye...)

Mindez engem meggyőzött arról, hogy a monarchizmus jelenleg nem egy politikai ideológia és nem politológiai kategória. A monarchizmus egy vallás és egy szekta, tehát vallási kategória. (Hiszen a monarchisták szerint ugye a királynak és az államnak „nem az az elsődleges feladata, hogy a gazdaságot menedzselje, adózási meg közbeszerzési jogszabályokat bütyköljön, hanem hogy segítse az alattvalókat az üdvözülésben, lelkük mennybe juttatásában”. Ezt az interjúalany azután mondja, miután kifejtette, hogy a törvényhozás az uralkodó jogkörének bitorlása.) Semmiféle politikai érveléssel nem tudják alátámasztani azt, hogy miért jó, ha van egy királya Magyarországnak. Csak arra hivatkoznak, hogy az ilyen szakrális izé, tehát szerencsét hoz, mint egy jó amulett. A király valójában az ő kabalafigurájuk, élő címerállatuk vagy ilyesmi lenne. Ezzel olyan nagy baj nincs is, amíg nem akarják az elképzeléseiket másokra is rákényszeríteni. Egy ilyen vallási szektával gond nélkül együtt lehet élni, amíg nem akarják, hogy a címerállatuknak mi, a vallásukon kívüli emberek is engedelmeskedjünk. Ezért szerintem az Abdullah Öcalan-féle demokratikus konföderalizmus szellemében a kisközösségi autonómiák alapján simán össze lehetne egyeztetni akár a Magyar Királyságot a Magyar Köztársasággal is.

Javaslatom a következő: tartsuk tiszteletben a monarchisták vallását és legyen a Magyar Királyság a Magyar Köztársaságnak egy autonóm része. Kapjon egy kis területet a monarchista szekta, ahol autonóm módon megvalósíthatja a maga kis Királyságát. Mivel nincsenek sokan, egyetlen nagyobb község valószínűleg bőven elég lenne. (Meg aztán ha tényleg ilyen istenáldotta dolog ez a királyság, a legfőbb hívei meg tényleg ilyen magasabb szellemi szinten álló emberek, amilyennek mondják magukat, akiknek nem az anyagiak a fontosak, akkor nyilván működnie kell ennek az egésznek egy kis helyen, nagybirtokrendszer nélkül is... Ugye? Nyilván...)

Én még abba is beleegyeznék, hogy a Szent Koronát is megkapják. Vigyék nyugodtan, ha hitük szerint az teszi csak érvényessé a király felavatását!

Emeljék trónra, akit szeretnének, akár egy Habsburgot is, de szigorúan azzal, hogy az ő hatásköre nem terjed túl ennek az autonóm Királyságnak a határain. Azonkívül a Magyar Köztársaságnak ő is csak egy ugyanolyan állampolgára lehet, mint bárki más. Nem próbálhat terjeszkedni, diplomáciai tevékenységet sem folytathat. Csak a saját alattvalói életét irányítja. Aki monarchistának tartja magát, és tényleg annyira szeretne egy szép ruhákban lovagló király alázatos és engedelmes alattvalója lenni, az költözzön oda erre a területre, ebbe az Autonóm Királyságba. Majd meglátjuk, meg tudják-e szervezni ott a maguk monarchiáját, ki tudják-e építeni a maguk politikai rendszerét, meg tudnak-e egyezni a király hatáskörében, és fel tudnak-e mutatni egy csábító gazdasági és társadalmi alternatívát azoknak is, akik ezen a Királyságon kívül élnek szabad állampolgárokként. Kényszeríteni azonban nem kényszeríthetnének senkit, hogy az Autonóm Királyság alattvalója legyen, és minden ilyen kényszerítő kísérlet azonnali büntetést, visszaesés esetén pedig az autonóm terület felszámolását vonná maga után. De ha nem balhéznak, és nem veszélyeztetnek, rágalmaznak és sértegetnek senkit, akkor miért ne állíthatnának fel szobrokat a Habsburg-királyoknak, ünnepelhetnék meg a kiegyezést, vagy amit éppen akarnak, és A kőszívű ember fiai helyett olvastathatnák a suliban a gyerekeikkel Szekfű Gyula műveit, vagy amit akarnak. A királyukat őriztethetik pompázatos piros ruhás testőrökkel, a koronájukat meg a Koronaőrséggel, ha akarják, és lesz rá pénzük. Természetesen ezeket az őrségeket csak kardokkal és víbárdokkal (farkaskaszákkal) fegyverezhetnék fel, semmi lőfegyver. Hadseregük sem lehetne, csak a pirosruhások látnának el polgárőri feladatokat. (Ha nem tudnak kiegyezni Habsburg-pártiak és a szabad királyválasztók, akkor az utóbbiak akár kaphatnának egy másik külön községet is, és nekik meg oda lehetne adni a Bocskai-koronát, hadd használják azt. De persze ezeket majd mind eldöntik maguk, illetve egymás között.)

Még csak azt sem lehetne mondani, hogy egy ilyen elképzelésnek ne lenne történelmi előképe (ami a monarchisták számára olyannyira fontos), más szóval hogy ne lenne rá precedens. Ez a rendszer működik ugyanis az Aotearoa-szigeteken (amelyet a sápadtarcúak Új-Zélandnak neveznek). Aotearoa független állam, de a Brit Nemzetközösség tagja, ami azt jelenti, hogy államfője a mindenkori brit uralkodó (jelenleg II. Elizabeth királynő). (De lehet, hogy Aotearoa uralkodójaként I. Elizabethnek kellene nevezni.) Azonban Aotearoa őslakói, a maorik saját királyt is választhatnak. De a maori király

(jelenleg: Tūheitia király) sem minden maori királya, csak azoké a törzseké, akik saját akaratukból beléptek a Maori Kingitangába (Királyságba).

 

Tisztelt monarchista és legitimista olvasók!

Mi a véleményetek egy ilyen megoldásról? Kiegyeznétek vele? Ha igen, hogyan képzelnétek el egy ilyen autonóm terület politikai rendszerét? Teokratikus, abszolút vagy alkotmányos monarchiaként? És hogyan képzelitek el az ottani társadalmi rendet? Valamiféle feudalizmusként vagy modern polgári államként? Írjátok meg kommentben!

Két egyéni véleményt azért engedjetek meg, hogy hozzáfűzzek!

1. Ha egy ilyen államban a feudalizmust akarjátok visszaállítani, ne nagyon számítsatok arra, hogy majd tömegesen tódulnak a jámbor hívek, hogy a ti jobbágyaitokként dolgozzanak majd feltétlen engedelmességgel, hogy ti díszmagyarban parádézhassatok.

2. Bizonyára lesznek köztetek páran, akik azt mondják majd: ez nem jó megoldás, mert csak az az elfogadható, hogy egy király az egész Magyarország királya legyen, és ne csak egy szekta vallási vezetője, azaz uralkodjon azok felett is, akik ezt nem akarják. (A fent idézett cikkben is határozottan mondják: „Erről ne szavazzon a nép” és, hogy nem mennek bele „megalázó demokratikus játékokba”, annak ellenére, hogy „visszaszállt a nemzetre a döntés joga”.) Ebben az esetben viszont felvetnék egy kérdést. Nem kell válaszolni rá, legalábbis nekem nem, csak magatoknak. Valóban az számít nektek, mint mondjátok, hogy a nép boldog legyen egy Apostoli Királyságban? Nem lehet, hogy ez az egész nem is a szakralitás által biztosított általános boldogságról szól, hanem a hatalomról? Nem lehet, hogy nem is elsősorban egy szépen öltözött, kékvérű uralkodót szeretnétek, hanem azt, hogy ez a jóvágású apostoli király majd hatalmas nagy birtokokat adományozzon nektek, amiért hűen trónra segítettétek?

Nem lehet, hogy pont azt akarjátok, hogy az uralkodó, míg a pórnép lelki üdvén ügyködik, majd szépen rátok bízza az adózási és közbeszerzési jogszabályok bütykölését, amit ti majd persze az alattvalók üdvössége érdekében úgy bütyköltök meg, hogy pont nektek jusson a legtöbb közbeszerzés, és pont tőletek folyjon be a legkevesebb adó? Nem lehet, hogy titokban inkább arra vágytok, hogy sok ember dolgozzon nektek, hogy majd díszmagyarban parádézgathassatok, és az alárendeltjeitek alázatosan kalapot emeljenek, amikor vasárnap tekintetes/nagyságos/kegyelmes vagy mittudomén milyen úrként végigkocsikáztok ezeken a birtokaitokon?

Remélem nem voltam túl offenzív. Én mindenesetre bízom a közösségi autonómiák megtartó erejében. Talán maguk a monarchisták is kevésbé áskálódnának a magyar nemzettudat ellen, ha nem éreznék elnyomva saját magukat és történelmi felfogásukat, és minden téren kiteljesíthetnék és kipróbálhatnák a maguk elképzeléseit, ideáit. Talán még jobban is integrálhatóak lennének a magyar nemzetbe. Amíg nem zavarnak minket, és nem terveznek puccsot ellenünk, szerintem jól meglehetünk egymás mellett.