Széncsaták és bányászháborúk

101 éve zajlott a Blair-hegyi ütközet, az amerikai „szénháborúk” egyik legnagyobb csatája.

A „szénháborúkról” eddig én sem sokat tudtam. (Ezúton is köszönöm Knowing Betternek, hogy felhívta rá a figyelmünket!) Természetesen nekem is elsőre a „széncsata” propagandaszólama jutott róla eszembe, pedig a két kifejezésnek azonban a szénkitermelésen kívül nem sok köze van egymáshoz.

„Szénháborúknak” (másképpen bányaháborúknak vagy bányászháborúknak) az amerikai történészek azokat a konfliktusoknak a sorozatát nevezik, amelyek a XIX. század utolsó és a XX. század első évtizedeiben zajlottak le az amerikai szénbányászok és munkaadóik között többnyire a több szövetségi államon is átnyúló Appaleche-hegység szénmedencéiben. A „Munka és a Tőke” sokat emlegetett harcának különösen véres összecsapásai voltak. Az események általában azért mentek el a brutális erőszak irányába, mert a munkaadók általában nemcsak a sztrájkokat igyekeztek kegyetlenül elfojtani, hanem már magukat a munkavállalók szakszervezetekbe tömörülését is.

És persze hozzátehetjük azt is: másik oldalról a bányászok kemény fickók. A munkájuk erős fizikumot és szívós kitartást kíván. Ugyanakkor a nyersanyag, amit kitermelnek sokaknak stratégiai fontosságú. Tehát, ha sztrájkba lépnek, azt sok helyen sokan megérzik. Így aztán ők azok, akik tudhatnak kemény feltételeket szabni a munkaadóknak vita esetén. Nem véletlen, hogy a legöntudatosabb, legszervezettebb és egyben legnagyobb mozgalmi hagyománnyal rendelkező munkások mindig mindenhol a bányászok (a fenti okok miatt), a fémmunkások (hasonló okokból), a vasutasok és egyéb közlekedési dolgozók (mint szintén stratégiai ágazat képviselői), a nyomdászok (mint a legolvasottabbak) és a cipészek. (Ez utóbbinak az oka viszont rejtély, ámbár Eric Hobesbawm brit történésznek van egy egész jó tanulmánya róla.)

A hillbilly bányászok

Az Appalache-hegység szénmedencéi mindig is fontos nyersanyagforrást jelentettek a gyors ütemű amerikai iparosításhoz, így egymás után jöttek létre az újabbnál újabb bányásztelepek, szinte az erdők mélyén, az ország (és a világ) legkülönbözőbb részéről érkezett dolgozókkal. Az Appalache-ben élők egy sajátos kultúrát alakítottak ki, amelyben érdekes módon keveredtek a vadász és a bányász hagyományok. (Kicsit talán hasonlóan, mint a Borsod megyei barkóknál.) Az itt élő néprajzi csoport gúnyneve a hillbilly volt.

(Az Appalache-lakók sajátos karikatúrája volt a Hanna-Barbera Stúdió Hillbilly Bears című sorozata. Magyarul Mormogiék címen futott)

Az itteni bányászok

ahol lehetett, igyekeztek szakszervezetekbe szerveződni, a cégek pedig ezt igyekeztek ezt minden módon megakadályozni. Ezt annál könnyebben tehették, mivel az Appalache-hegység bányáiban a legtöbb várost maguk a bánya-részvénytársaságok építették fel, a cég tulajdonában álltak a házak, a boltok, sőt sok helyen a fizetést sem készpénzben, hanem csak a helyi boltban beváltható csekkekben adták ki. Így aztán nehéz volt akár munkahelyet váltani, akár érdekvédelmi szervezetet alapítani. Az adott bányacég azt is megtehette, hogy akiről kiderült, hogy szakszervezetet alapítana, azt nem csak az állásából tették ki, hanem rögtön a házából is. Mindennek ellenére a bányamunkások egy idő után mindenhol elég elszántak vagy elkeseredettek voltak ahhoz, hogy szakszervezeteket szervezzenek. Először persze általában titokban tartották a szakszervezet létezését, de felvették a kapcsolatot az országos bányászszakszervezet, a

UMWA (United Mine Workers of America - Amerika Szervezett/Egyesült Bányamunkásai) vezetőségével. Aztán ha már volt sztrájkalapjuk (a tagdíjakból és az országos szervezet segítségéből), akkor nyilvánosságra léptek, rögtön sztrájkkal vagy először csak az emberségesebb körülmények követelésével. Ezért a munkáltatók egy idő után drasztikusabb módszerekhez folyamodtak.

Hajcsárok, detektívek, terroristák

Méghozzá ahhoz, hogy felbérelt fegyveres zsoldosokkal terrorizáltatták a munkásokat. Egy idő után egész magáncégek alapultak a munkások fegyveres molesztálására, amelyek persze magukat magándetektív-irodáknak nevezték. A legnagyobb és leghíresebb (mert legbrutálisabb) ilyen ügynökség a

Baldwin & Felts Detective Agency volt, amelynek több száz fizetett és jól felfegyverzett zsoldosa volt, akik megfelelő díjazásért mindenhol készek voltak a sztrájkolók közé lőni, vagy megverni azokat, akikről az a hír járta, hogy szakszervezeti tagok voltak. Volt rá példa, hogy az otthonukból kitett, a vasúti sínek mellett táborozó bányászokba és családjaikba még külön is belegéppuskáztak.

(A durva egyébként az, hogy a jelenség, mármint a szakszervezetek akadályozása ma is létezik: az Amerikai Egyesült Államokban ma is egész magánvállalkozások szerveződnek arra, hogy a dolgozókat elrettentsék a szakszervezetalapítástól (sőt erre a tevékenységre egy külön kifejezés is létezik az angol nyelvben: union-busting). Igaz, ma már nem lőnek senkire, de azért a módszereik elég aljasak, ha nem is halálosak.)

A szakszervezeteknek ez az erőszakos üldözése és a „szénháborúknak” nevezett összeütközéssorozat valójában már az 1890-es években elkezdődött. (Vagyis amikor Magyarországon az állami szerv, a Csendőrség a mezőgazdasági munkásokat ütötte, vágta, lőtte egy arisztokrata elit magánérdekeinek és profitjának védelmében,

ugyanabban az időben Amerikában a bányászokkal csinálták ugyanezt különböző magánhadseregek hasonló okokból.)

De hogy az 1920-as évek elején az egész olyan drasztikus méreteket ölthetett, mint amilyen a Blair-hegyi ütközet volt, ahhoz nyilván hozzájárult az I. világháborút követő „vörös paranoia” is: az amerikai elitnek az a félelme, hogy Oroszország után Amerikában is kiüthet egy szocialista jellegű forradalom.

Matewan véráztatta állomása

1920 májusában Nyugat-Virginiában a Baldwin-Felts Agency ügynökei a Matewan nevű kis bányászvárosban garázdálkodtak állig felfegyverezve: számos családot kipakoltak az otthonukból, akiknél tudták, hogy a család valamelyik tagja szakszervezeti tag. Tetejébe általában az otthon lévő nőkkel és gyerekekkel keménykedtek így, olyan időpontban, amikor a családfők és a fiúgyerekek éppen dolgoztak a bányában. De más bányászokat brutálisan meg is vertek, akikről úgy sejtették, hogy szakszervezeti tagok.

Május 19-én újra néhány kilakoltatás volt soron. Matewan polgármestere,

Cabell Testerman és a helyi rendőrfőnök,

Sidney Hatfield ekkor közbeléptek, és távozásra szólították fel a „detektíveket”.

Arra hivatkoztak, hogy az ő feladatuk helyi hatóságokként megvédeni a város lakosait. Az ügynökök pedig arra, hogy ők a megbízásukat a város tulajdonosától, a bánya részvénytársaságától kapták, tehát az eljárásuk törvényes. A vitából egyre hevesebb szóváltás lett, míg végül lövések dördültek. Hogy ki lőtt először, azt máig nem tudni. De mint kiderült, a polgármester és a rendőrfőnök nem álltak egyedül. A vasútállomáson,

ahol a vita lezajlott, addigra összecsődült egy csomó bányász is jócskán felfegyverezve.

(Az hogy a bányászoknak volt puskájuk nem számított szokatlan dolognak: egyrészt akkoriban még az Appalache-ben is sok volt a medve, másrészt sok bányász volt, aki vadászattal igyekezett kiegészíteni a keresetét a környékbeli erdőkben.)

A tűzharcban meghalt Cabell Testerman polgármester és három bányász, viszont a Baldwin-Felts Agency hét tagja is. A többiek elmenekültek.

A helyi megyei bíróság vizsgálatot rendelt el, amely igazat adott a rendőrfőnöknek, megállapította, hogy önvédelemből, és a város lakóinak védelmében alkalmazott erőszakot. Függetlenül attól, hogy ki lőtt először, az, hogy valaki szembe mert szállni a rettegett Baldwin-Felts Ügynökséggel, ráadásul meg is futamította őket, és még el is tudta ismertetni az igazát a bírósággal, némileg felszabadító erővel hatott a bányászokra, akik ezután valamivel bátrabban léptek be a szakszervezetbe, és hősként ünnepelték

Sid Hatfieldet, a „matewani csata” hősét.

 

(Rosszindulatú pletykákra adott okot, hogy alig pár hónappal az események után Sid összeházasodott Jennyvel, a polgármester (Cabell) özvegyével. Valószínű, hogy már jóideje volt köztük valami. Az azonban nem tűnik túl valószínűnek, hogy Sid lőtte volna le Cabellt. Abban a helyzetben, amikor rá, mármint Sidre is egy csomó fegyver szegeződött, nem valószínű, hogy azon törte volna a fejét, hogy hogyan csinálja ki azt, aki az ő oldalán áll.)

A következő hónapokban mindenesetre a bánya vezetősége igyekezett minden lehetséges módon szítani az ellentéteket a nem szervezett munkások és a szakszervezeti tagok között, ami miatt számos verekedés tört ki a bányászok között szerte a környéken. Az egyik ilyen bunyó kivizsgálásakor

Sid Hatfieldet és egy haverját, Ed Chamberst (a képen balra) tanúként idézték be a közeli Welch város bíróságára. 1921. augusztus 19-én, mikor a bíróság ajtaján kiléptek, a Baldwin-Felts Agency lesben álló emberei mindkettőjüket lelőtték (kihasználva, hogy esélyük sem lehetett viszonozni a tüzet, mivel a bíróság előtt természetesen fegyver nélkül kellett megjelenni). Az, hogy meg sem várták, hogy Sid és Ed eltávolodjanak a bíróságtól, arra mutatott, hogy a gyilkosok elég biztosak a dolgukban. Sejteni is lehetett, hogy ahogyan a matewani lövöldözésért, így ezért sem fognak senkit felelősségrevonni a jól fizetett „detektívek” közül.

Az indulatok elmérgesedéséhez tehát leginkább Sid Hatfield halála és a Felts-detektíveknek a bányászok elleni ismétlődő támadásai járultak hozzá. De az is, hogy West Virginia állam kormányzója is elutasította a helyszínre érkező szakszervezeti vezetők kérelmét, hogy az eseteket kivizsgálja és a bányászok személyes szabadságjogait (konkrétan a gyülekezéshez és a szerveződéshez való jogot) az egész állam területére garantálja.

Frontvonal az erdőben

Az események az augusztus 20-a utáni napokban kezdték egy szabályos háború méretét ölteni.

A bányászok egyre több helyen már szervezetten és felfegyverkezve várták az ellenük küldött „detektíveket” szerte Mingo, Logan, Kanawha és Boone megyék területén. Majd egyre nagyobb csapatokba verődve végül megindultak a nagyobb városok felé is, azzal az elhatározással, hogy kiszabadítják lecsukott és jogtalanul fogva tartott társaikat.

A harcok gócpontja végül a Logan és Boone megye határán fekvő Blair Mountain lett, ennek sűrű erdejében lövöldöztek egymásra a dühös bányászok és a „detektívügynökök”, akiknek segítségére siettek West Virginia állam csapatai is.

A szakszervezeti vezetők különféleképpen reagáltak. Voltak, akik megpróbálták megakadályozni a polgárháborús konfliktust. Köztük volt a UMWA két fő szervezője Nyugat-Virginiában:

Fred Mooney és Frank Keeney. Mindketten igyekeztek minden békés eszközt megragadni: petícióztak, tüntetést szerveztek, segítséget nyújtottak a sztrájkolóknak. De a fegyveres harcot nem vállalták, ami érthető volt részükről. Inkább lecsillapítani igyekeztek a sorstársaikat. De már nem hallgattak rájuk.

Hasonlóan békítőleg lépett fel

Mary Harris-Jones („Jones anyó”) a munkások legendás gyámolítója is. Ő egyébként szintén egy érdekes alakja az amerikai történelemnek. Fiatal lányként az éhség és az elnyomás elől menekülve érkezett Írországból Amerikába. Miután férjét és négy gyermekét is elvesztette, és csak férje szakszervezeti barátai mentették meg a teljes nyomortól, Mary maga is annak szentelte az életét, hogy másokon segítsen. Így a következő évtizedekben ő lett az amerikai szakszervezetek legfőbb apostola: ösztönözte a munkások szervezkedését, tanított, gyógyított, segített, biztatott, tárgyalt és közvetített az ellentétes érdekek között. Ha kellett békített, ha kellett, nagyon keményen kiállt a gyengébb fél mellett, amit (ahogy az lenni szokott) sokan nem tudtak megbocsátani neki. Számtalan alkalommal kiáltották ki bűnbaknak, ha valahol elfajult egy sztrájk, vagy ha általában csak sztrájk tört ki, számtalan alkalommal tartóztatták le hosszabb-rövidebb időre, és látott már egy-két kemény helyzetet életében. A virginiai események idején már túl volt a 80. évén, de ismét a helyszínen volt: a szakszervezetek szervezésében segített, de a fegyveres fellépést megpróbálta megakadályozni. De akkor már késő volt.

Más következtetésre jutott az eseményeket illetően

Bill Blizzard, aki szinte beleszületett a szakszervezeti mozgalomba (az anyja Jones anyó egyik segítője volt), és mind bányászként, mind szakszervezeti vezetőként szintén átélt már jónéhány életveszélyes helyzetet, amikor különböző zsoldosok a sztrájkolók életére törtek. Bill úgy gondolta, kötelessége kitartania a szervezett munkások mellett a legnagyobb veszélyben is, ami szintén egy érthető álláspont volt. Így Bill (a világháború veteránjaként) inkább élére állt a fegyveres harcnak, gyakorlatilag ő lett a Blair-hegyi csatában a bányászok parancsnoka. Ami azt jelentette, hogy amennyire tudta, igyekezett megszervezni, hogy a különböző felfegyverzett bányászcsapatok ne veszítsék el egymással a kapcsolatot, és az erdős terep adottságait kihasználva eredményesen védekezhessenek. A bányászok (akik között voltak más világháborús veteránok is) augusztus utolsó napjaiban is kitartottak. A detektív-zsoldosoktól egyébként jónéhány géppuskát is zsákmányoltak, így nem volt könnyű megtörni őket. Az erdőben harcolva kicsit olyanok lehettek, mint John Rambo (aki ugye szintén a hatóságok igazságtalan vegzálása miatt húzódott be az erdőbe, és kezdett magánháborúba),

de míg John Rambo egyedül volt, a bányászok egymást segítve folytatták a harcukat. Nyilván reménykedtek abban, hogy valamiféle tárgyalásra kényszeríthetik a velük szemben állókat. Az állami hatóságok azonban ahelyett, hogy tárgyaltak volna, idővel repülőgépekről is bombázni kezdték a „hillbillyket”. Egyesek szerint célzottan dobtak bombákat a bányászok otthonaira is. Végül szeptember 2-án, mikor hírét vették, hogy már nem csak tagállami,

hanem szövetségi (azaz össz-amerikai) csapatokat is ellenük akarnak küldeni, a bányászok letették a fegyvert.

A Blair-hegyi ütközet tehát két hétig tartott. A halottak számáról nincs pontos adat, de kb. 150 körülire teszik az áldozatok számát a civilekkel (a bányászok családtagjaival) együtt. Várható volt, hogy az eseményeket elég nagyarányú megtorlás fogja követni. (Sajnos már a saját életemben is kénytelen voltam megtapasztalni, hogy ha kétségbe vonunk egy hierarchiát, az az adott rendszer kedvezményezettjeiben néha egészen képtelenül kegyetlen bosszúvágyat tud előidézni. Mikor ezt a saját munkahelyemen megtapasztaltam, elkezdtem jobban megérteni azt is, miért lehetett olyan kegyetlen az agrárszocialista aktivisták, vagy az 1956-ban munkástanácsokat alapítók elleni fellépés. Mármint kezdtem megérteni az egész dinamikáját és logikáját, de átérezni azt az egész lelkiállapotot szerencsére ma sem tudom. Mindenesetre láttam, hogy így van.) Végül a hatóságok mégsem kezdtek teljesen elborult bosszúhadjáratba. Igaz, majdnem 1000 bányászt tartóztattak le, és sokakat bebörtönöztek, de ahhoz képest, hogy mennyi vér folyt, senkit nem ítéltek halálra. Sőt, Bill Blizzardot, akit pedig megtehettek volna fő bűnbaknak, fel is mentették. Más kérdés, hogy a UMWA vezetői nem bocsátották meg, hogy Bill fegyvert ragadott, ahelyett, hogy más harcostársaival ellentétben ő is megfékezni igyekezett volna az indulatokat. Így Bill ezután évekig nem vállalhatott szakszervezeti tisztséget, noha a munkások nagy része őt is hősként tisztelte. A UMWA egyébként hosszú időre ellehetetlenült Nyugat-Virginia államban is. A szakszervezeti harc azonban nem ért véget.

Az emlékezet

Ismerve az Amerikai Egyesült Államok történetét, hogy hogyan próbálták a hidegháború idején az ottani munkásmozgalom gazdag hagyományainak még az emlékét is eltörölni, lekommunistázva mindenkit, aki és mindent, ami ehhez kapcsolódott (úgy, mint most nálunk), azt hittem, hogy a bányászháborúk is eléggé kiestek az ottani emlékezetből. Ez azonban nincs így.

Igaz, az Ismeretlen Bányászból nem lett az Év Embere, úgy, mint az Ismeretlen Magyar Szabadságharcosból. De azért az előbbit sem felejtették el. Főleg most, az utóbbi két év eseményei után, már nehéz nem beszélni arról, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak volt egy ilyen története is. És vannak is, akik beszélnek róla. Egyrészt ha az országos történeti emlékezet nem is, de a helyi annál inkább megőrizte Sid Hatfield, Bill Blizzard és Mary Jones anyó emlékét. Matewanben múzeum őrzi az ottani események emlékét. (Persze a matewani lövöldözésnek nincs akkora híre és renoméja, mint mondjuk a Tombstone város O.K. Corall nevű helyén történt nagy vadnyugati csatának, de azért a maga helyén megemlékeznek róla.) És a 100. évfordulón a Blair-hegyi ütközetnek is számos módon igyekeztek emléket állítani. Még egy film is készült a matewani eseményekről, de arról majd a következő bejegyzésben szólunk.

Hogy volt-e értelme a bányászok harcának, mármint annak, hogy a szakszervezeti harcon túl fegyvert is ragadtak? Nem tudom, tudnék-e erről így, a magam kényelmes távlatából kényelmesen tudálékos ítéletet mondani. A kizsigerelt, ütött-vágott bányászok indulatát meg tudom érteni, ahogyan azokat is, akik igyekeztek elejét venni a vérontásnak. Mindegyikük erőfeszítése megérdemli, hogy megemlékezzünk róla, és a tanulságairól elgondolkodjunk.

Jó ügyekért nyíltan és titokban. Zygmunt Sierakowski, a lengyel Zorro

 Vannak az ismerőseim között is sokan, akik ilyen vagy olyan módon kettős életet élnek. Végzik az ún. „rendes” munkájukat, miközben tisztában vannak azzal, hogy sokszor mennyire felesleges dolgokat csinálnak, és mégis igyekeznek jól helytállni, valami belső késztetésnek engedelmeskedve. És közben, amikor tudnak, még önzetlenebbül azért dolgoznak azon is, amit igazán fontosnak tartanak. Egy jobb, igazságosabb világért, emberibb viszonyokért sokaknak. Próbálják életeiket, különböző irányú jószándékú céljaikat összeegyeztetni, remélve, hogy valami eredménye is lesz annak, amit tesznek, és valaki hálával is gondolni fog rájuk. Sokszor eszembe jutnak, amikor én is próbálom a különböző irányú céljaimat összeegyeztetni, és jól csinálni. Ők jutottak eszembe akkor is, amikor elolvastam a lengyel nemzeti hős, Zygmunt Sierakowski életrajzát.

Zygmunt Sierakowski tulajdonképpen kettős ügynök volt. De legalábbis kettős életet élt. Mint Bruce Wayne/Batman. Vagy mint Makszim Iszajev/Max Stirlitz. Ugyanis a nyilvánosság előtt az Orosz Birodalom cári hadseregének elismert, többszörösen kitüntetett tisztje volt, közben azonban titokban mint lengyel hazafi egy lengyel szabadságharc kirobbantásán munkálkodott. Valójában azonban a két cél, amiért két párhuzamos életében dolgozott, nem is állt olyan távol egymástól, mint elsőre gondolnánk. Ilyen szempontból tehát, bár elsőre inkább Stirlitzhez, vagy mivel lengyel emberről és lengyel ügyről van szó: inkább Kloss kapitányhoz tűnik hasonlónak, ha jobban megnézzük, mégis inkább Batmanre hasonlít. Vagy Zorróra.

Katonatisztként ugyanis azért tevékenykedett, hogy az orosz hadseregnek egy új szolgálati szabályzatot dolgozzon ki, amely jobban megvédi az egyszerű kiskatonát a tisztek öncélú hatalmaskodásától, a „csicskáztatástól”, a bullyingtól és a méltatlan agyonveretéstől. Forradalmár-szabadságharcos összeesküvőként pedig azon, hogy egy olyan új Polskát hozzon létre, amely nem csak egyszerűen egy független állam lesz, hanem egy olyan független állam, amiben jó lesz élni, nem csak nemesként, hanem egyszerű parasztként is, amelyben egyenlőbbek a társadalmi viszonyok és igazságosabbak a társadalmi dinamikák, mint a régiben, amely eltűnt az ország XVIII. századi felosztásakor. Arról van szó tehát, hogy Zygmunt egyik életében egy mérsékelt társadalmi reformer volt (de ezt is jól, nagy odaadással csinálta), másik életében pedig már jóval radikálisabb, forradalmi célokért küzdött titokban. De mind a kettőben egy komolyan vett humanizmus vezette. Ellentétben jó barátjával, Jarosław Dąbrowskival, Zygmunt Sierakowski eredetileg egyáltalán nem akart a cári hadsereg katonája lenni, még olyan célból sem, hogy majd így készüljön fel a cári hadsereg elleni harcra. Erre meg is volt minden oka. Zygmunt 1827-ben született volhíniai lengyel nemes családban, és mindössze négy éves volt, amikor elveszítette az apját, Ignacy Sierakowskit, aki 1830-1831-es lengyel szabadságharcban (az ún. novemberi felkelésben) az oroszok ellen harcolva esett el. (Más hírek szerint még csak nem is harc közben halt meg, hanem fogságba esett, de az orosz katonák nem kegyelmeztek neki. Ha így van, Zygmuntnak méginkább meglehetett az oka, hogy ne akarja a cári hadsereg egyenruháját viselni. Ekkoriban egyébként még Oroszországban sem volt kötelező sorkatonaság.)

Zygmunt 1845-ben kezdett matematikát tanulni Petyerburgban (Péterváron) az egyetemen. Később jogi tanulmányokra váltott, mert már ekkor is érdekelték a nagy társadalmi kérdések. 1848 áprilisában aztán megpróbált átmenni a Habsburg Birodalom területére, Galicjába. A határon azonban a cári hatóságok letartóztatták. Máig nem tisztázott egészen, hogy mi volt az ő eredeti célja. Egyesek szerint a Krakkóban megszerveződő Nemzetőrséghez akart csatlakozni, amelyben egyesek akkor szintén egy potenciális forradalmi/szabadságharcos erőt láttak. Mások szerint egyenesen a forradalmi Párizsba akart eljutni. Az sem zárható ki, hogy Magyarország volt a célja, bár a márciusi nagy napok után áprilisban Magyarországon már viszonylagos nyugalom volt, úgy nézett ki az akkor meghozott törvények garantálják a forradalom céljainak teljesülését. A Magyarország és Ausztria közötti összeütközés ekkor még távol volt, így aztán ekkor még arról sem volt sehol szó, hogy Magyarországon létre kellene hozni egy Lengyel Légiót. De mégis, lehet, hogy látni akarta Magyarország példáján, milyen egy vértelen, sikeres forradalom. Mindenesetre eléggé érthető módon az őt letartóztató cári hatóságok előtt Zygmunt mindegyik változatot tagadta, és kitartott amellett, hogy bizonyos családi ügyek intézésére indult Galicjába, és nem akart végleg lelépni. Politikai összeesküvést végül is sehogyan sem tudtak rábizonyítani, mégis elítélték, méghozzá száműzetésre. A cárhoz engedetlen alattvalók száműzetésének háromféle módja létezett.A legsúlyosabb a száműzetés volt kényszermunkával. Az enyhébb forma a sima száműzetés volt, amikor az elítélt számára kényszerlakhelyet jelöltek ki a hatalmas Orosz Birodalom valamelyik távoli pontján, de az adott területen belül az illető viszonylag szabadon mozoghatott, szóval nem volt teljes időben rabosítva. (A kettőt persze lehetett kombinálni is: pl. öt év száműzetés, amiből három év kényszermunka.)A harmadik forma pedig az volt, hogy az illetőt katonai szolgálatra kötelezték a Birodalom valamelyik távoli pontján. Zygmunt esetében ez utóbbi történt, valószínűleg tényleg az ügy zavarossága miatt. Ilyen esetekben, ha az illető nemesember volt, akkor kérvényezhette, hogy tiszti képzést kapjon a seregben. Zygmunt esetében viszont ezt is elutasították. Így végül négy és fél évet húzott le a seregben közlegényként.

Első állomáshelye a Kaszpi-tó keleti partján fekvő Petropavlovszk erőd volt. Ugyanitt szolgált ugyanekkor hasonló besorozott száműzöttként a nagy ukrán költő,

Tarasz Sevcsenko is. Zygmunt és Tarasz nagyon összebarátkoztak, sokat beszélgettek irodalomról és művészetekről, és későbbi életükben is leveleztek. De sok más ukrán és lengyel bajtárs is szolgált itt velük együtt, akik eléggé összetartottak. Később többüket (Zygmunttal és Tarasszal együtt) Oralba (Uralszkba), majd Orenburgba helyezték.

Zygmunt számára 1854-ben vált lehetővé az előlépés altisztté. Ezzel együtt járt a lehetőség arra is, hogy erődítéstant tanuljon. Gyakorlati erődítésekre is küldték, ezeken megint kitűnt a munkára odavezényelt rabokkal való emberséges bánásmódjával. Tőlük tanult meg tatárul és kirgizül is. Mivel a felettesei meg voltak vele elégedve, Zygmuntot 1856-ban zászlóssá léptették elő. Ekkor ez számított a legalacsonyabb tiszti rangnak. Ekkor Katerinoszlavba (a mai Dnyipropetrovszkba) helyezték, ahol már lehetősége volt arra, hogy anyját és nővérét is maga mellé vegye. Ez év novemberében, mikor lehetősége nyílt volna leszerelni, úgy döntött, hogy inkább folytatja katonai tanulmányait. Másfél évvel korábban halt meg a merev I. Nyikolaj cár (aki a magyar szabadságharcot is leverte), és az utóda, a fia II. Alekszandr úgy nézett ki, hajlandó lesz lazítani valamennyit a Birodalom népeit sújtó elnyomáson. Zygmunt ezt látva úgy döntött, hogy jelentkezik a Vezérkari Akadémiára, hogy a legmagasabb tiszti képzést is megkapja. Megfogalmazott célja az volt, hogy elismert katonai jogásszá képzi magát, és megpróbál keresztülvinni az akkori katonai szabályzat reformját, többek között eltöröltetni a súlyos testi fenyítést az orosz hadseregben. A II. Alekszandr cár által ekkor kinevezett katonai felső vezetők közül többen nyitottnak bizonyultak erre.

Zygmunt tehát 1856-ban kezdte meg tanulmányait a Katonai Akadémián Petyerburgban (Péterváron). Anyja és húga ekkor szintén Petyerburgba költöztek. A fővárosban ekkor egyébként is nagyszámú lengyel közösség élt, akik közül igen sokan nyitottak voltak a forradalmi eszmékre is, és orosz haladó körökkel is keresték a kapcsolatot. Magán a Katonai Akadémián belül is kialakult a lengyel kadétoknak egy ilyen köre, amelynek Zygmunt az egyik vezéregyénisége lett.

A Lengyel Tiszti Kör rendszeresen találkozott, és egyre merészebb terveket kezdtek szövögetni. Hosszú beszélgetéseik alatt egyre inkább radikalizálódtak, és egyre inkább kezdtek egyetérteni abban, hogy a céljuk egy önálló lengyel állam létrehozása kell, hogy legyen, amelyben meg kell valósítani a jobbágyfelszabadítást és a felszabadított parasztok földhözjuttatását is. Ez utóbbi a lengyel főúri konzervatívoknak már sok volt. Kiderült viszont, hogy a Lengyel Tiszti Kör nincs egyedül az elképzeléseivel. A hazájukkal az akkori Lengyel Kongresszusi Királysággal élénk kapcsolatokat tartottak fenn mind, és mint kiderült nagyon sokan, szegényebb nemesek és forradalmi gondolkodású értelmiségiek támogatták őket. Lassan kialakult egy egész nagy szervezkedő hálózat, amelynek csak egy része, viszont nagyon fontos része volt a Pétervári Lengyel Tiszti Kör. Katonák és civilek egyre inkább kiépítették a kapcsolataikat a falvakban is, és megkezdték a fegyverek és muníció gyűjtését is egy leendő lengyel felkeléshez. A Lengyel Tiszti Kör vezére egyébként Zygmunt mellett ekkor már egyre inkább

Jarosław Dąbrowski lett, akiről már itt is olvashattatok. A Kongresszusi Királyságban ekkor két nagy politikai csoport működött, akik a lengyel zászló két színéről nevezték el magukat: a mérsékelt/konzervatív Fehérek (Biali), akik csak az önálló lengyel államot akarták megteremteni. És a radikális Vörösök (Czerwoni), akik társadalmi reformokat, azonnali jobbágyfelszabadítást akartak az egykori földesurak kárpótlása nélkül, és földosztást a szegényparasztoknak. A Pétervári Lengyel Tiszti Kör egyértelműen a Vörösök mellett köteleződött el. A Fehérek túl óvatosnak látszottak a szemükben, akikről nem lehetett tudni, nem fognak-e utolsó pillanatban lepaktálni a cárral. (Végül nem tették.)

Zygmunt 1859-ben végzett az Akadémián. Ezután egy több évig tartó európai utazást kezdett, amit az új, akkoriban felvilágosult gondolkodásúnak ismert orosz hadügyminiszter,

Dmitrij Miljutyin tett lehetővé számára. (Miljutyin tehát Zygmunt számára egy jófej és korrekt főnöknek bizonyult. Más kérdés, hogy eközben ő is az orosz birodalmi elnyomó gépezet eszköze volt: a Kaukázusban nem kis része volt az adigék (cserkeszek) felkelésének kegyetlen vérbefojtásában, és az azt követő népirtásokban.) Az utazások célja az volt, hogy Zygmunt tanulmányozhassa Európa akkori összes hadseregének szolgálati szabályzatait, és azok alkalmazását a gyakorlatban egy új orosz katonai szolgálati szabályzat kidolgozásához. Ez a lehető legjobb dolog volt, ami Zygmunttal történhetett. A következő években Nyugat-Európa összes országát bejárta, a hadseregek vezetőin kívül olyan nagy vezető politikusokkal is beszélt, mint Otto Bismarck, Camillo Cavour, Henry Palmerston vagy III. Napoléon császár. Tanulmányozta a szolgálati szabályzatokat és a kiképzési módszereket, és ezekről rendszeresen jelentéseket küldött, és tanulmányokat közölt orosz szaklapokban. Szóval egy Európa-szerte ismert és elismert ember lett. Tudományos-kutató munkásságáért több magas orosz katonai kitünteteést is megkapott. És mindeközben…

…és mindeközben meg tudta oldani azt is, hogy minden helyen, ahol járt, találkozzon az emigráns lengyel és orosz forradalmi szervezkedőkkel is, és tárgyaljon velük egy jövendő lengyel felkelés támogatásáról. Egészen magas szintre tágította tehát a forradalmi és szabadságharcos szervezkedést. Ekkoriban Franciaországban és Itáliában is

Ludwik Mierosławski kezdett az ottani kormány beleegyezésével emigráns polákok katonai képzésébe, akik majdan hazatérve egy szabadságharcos hadsereg tisztjei lehetnek. Ez rendkívül hasznosnak bizonyult később. Más kérdés, hogy Mierosławski nem volt az a katonai őstehetség, aminek hitte magát.)

Londonban pedig a haladó orosz emigránsok központja volt Alekszandr Hercen és Mihail Bakunyin vezetésével. Zygmunt velük is felvette a kapcsolatot, és a lapjukba, a Kolokolba álnéven cikkeket is küldött.

1861-1862 folyamán forrongások kezdődtek a Lengyel Kongresszusi Királyságban. Ekkor már alábbhagyott a kezdeti lelkesedés és bizalom, amelyet a nép a kezdetben reformistának tűnő II. Alekszandr cárba vetett. A reformok csak nem akartak jönni. A teljes jobbágyfelszabadítás is késett. Főleg Warszawában egymást érték a tüntetések, amelyeket a cári katonaság általában durván elfojtott. Látszott, hogy a népben megvan a forradalmi hangulat. És a szabadságharcos szervezet is egyre jobban kiépült.

Zygmunt ekkor már újra Petyerburgban volt. Az új orosz szolgálati szabályzaton dolgozott, és közben feleségül vette szíve választottját, Apolonia Dalewskát. Közben azonban más dolgokra is figyelnie kellett.

A Pétervári Lengyel Tiszti Kör egyáltalán nem volt könnyű helyzetben. Egyfelől, belelátva az orosz hadsereg legmagasabb köreibe, eléggé jól látták, hogy a jól kiépített politikai szervezet ellenére a leendő lengyel szabadságharcosok egyáltalán nincsenek még annyira felszerelve, hogy a siker reményével felvegyék a harcot a világ egyik legnagyobb haderejével. Másfelől varsói, vilnói, białystoki és lublini barátaik folyamatosan küldték nekik az üzeneteket a nép harcrakészségéről, és úgy tűnt, hogy egy lengyel felkelésnek külföldi diplomáciai támogatottsága is lenne. A krími háború pedig azt mutatta meg, hogy még a világnak ez a legnagyobb hadserege is verhető nemzetközi összefogással, mert közel sem mindig olyan szervezett, amilyennek kívülről látszik. Harmadrészt pedig a lengyel tiszteknek azt is látniuk kellett, hogy minél több a cári rendszert nyugtalanító mozgolódás a Kongresszusi Királyságban, annál gyanúsabbak lesznek ők, a rendszeresen összejáró lengyel tisztek Petyerburgban. Annál valószínűbb, hogy egyre szorosabban figyelni kezdik őket, aztán egyszercsak majd elindulnak a lecsukások. Ezért aztán ez is a felkelés minél előbbi megindítása mellett szólt. A fegyveres harc legtürelmetlenebb sürgetője Jarek Dąbrowski volt, míg Zygmunt valószínűleg óvatosabb próbált lenni. Azt jó kapcsolatai révén Zygmuntnak sikerült elérnie, hogy Jareket helyezzék át Warszawába. Így bármikor a kezdődő felkelés élére tudhatott állni. Végül azonban a dolog fordítva sült el. Jareket jobban megfigyelték Warszawában, mint Petyerburgban, és 1862 őszén végül lecsukták. A felkelés megindítására azonban mégsem ez adta a végső lökést, hanem az, hogy a cári kormányzat 1862-1863 fordulóján kényszersorozásokat kezdett a Kongresszusi Királyság területén. Ezzel akarták a legharcrakészebb fiatalokat eltávolítani.

Így végül 1863. január 22-én a varsói titkos Nemzeti Központi Bizottság megadta a jelet a felkelés megkezdésére. A Pétervári Lengyel Tiszti Körből sokan a helyszínre igyekeztek sietni, mások még mindig reménykedtek abban, hogy orosz területeken az ottani harcostársakkal kirobbanthatnak egy orosz forradalmat is. Zygmunt és Apolonia végül némi habozás után titokban elhagyták Petyerburgot. Zygmunt nem sokkal korábban végzett az új orosz katonai szabályzattal, és még megvárta annak érvénybe léptetését (többek között a testi fenyítés eltörlésének kimondását az orosz hadseregben), mielőtt Apoloniával együtt leléptek. Ami azonban az egészben a legérdekesebb, hogy mikor már biztos távolban voltak, Zygmunt levelet juttatott el Miljutyin tábornoknak, amelyben közölte, hogy lemond a cári hadseregben viselt rangjáról, és kilép a hadseregből, mert úgy érzi, harcoló honfitársaihoz kell csatlakoznia. Azt persze nem írta meg, hogy ő maga már évek óta dolgozott ennek a harcnak az előkészítésén. (Nyilván ha még ezt is beleírta volna, azzal sok tiszttársát is bajbasodorta volna.) Mindenesetre az hogy ilyen lovagias volt, szerintem azt mutatja, hogy mégiscsak elég jó személyes viszonyban lehetett Miljutyin tábornokkal, és úgy érezhette, sokat köszönhet az orosz hadügyminiszternek, ha ezt az egész munkakapcsolatot ilyen korrektül akarta lezárni.

A felkelésben Zygmunt a litvániai erők főparancsnoka lett. Harci álnévként címernemzetsége nevét, a Dołęga nevet használta.

Egyike volt azoknak, akik képesek voltak nagyobb csapatokat is összefogni, illetve több, egymástól külön működő partizáncsapat mozgását koordinálni is. (Mert tényleg igaz volt, hogy amilyen jól szervezett volt a titkos politikai vezetés, olyannyira rendetlen, részekre szabdalt és koordinálatlan volt összességében a felkelés fegyveres ereje, amely tulajdonképpen külön-külön partizáncsapatokból állt, amik hol együtt tudtak működni, hol nem.)Emellett nagyon odafigyelt két dologra: az egyik, hogy amennyire lehetett, ellenőrizte közben, hogy a helyi földesurak végrehajtják-e a lengyel titkos Ideiglenes Nemzeti Kormánynak (TRzN) a parasztok földhözjuttatásáról szóló rendeletét. Akik megpróbálták ezt elsumákolni, azokat erre akár fenyegetésekkel is igyekezett rászorítani. A másik: igyekezett a helyi litván és belorusz lakosságot is a saját nyelvükön (röplapokkal és beszédekkel) tájékoztatni a harc társadalmi és politikai céljairól, arról, hogy az új Lengyelországban nekik is állampolgári és kulturális jogegyenlőséget és szabad nyelvhasználatot biztosítanak majd. (Ezt ő komolyan is gondolta.)

Éppen ezek miatt nagyon sok paraszt és kiemelten sok litván és belorusz nemzetiségű ember állt be Zygmunt Sierakowski zászlói alá. Ő pedig többször győzelemre is vezette a csapatait, de végül mégis viszonylag korán, még a felkelés korai szakaszában elérte a végzet. 1863 májusának első hetében a Biržai környékén vívott nagy, többnapos ütközetben több golyótól találva súlyosan megsebesült.

Csapata vezetését át kellett adnia a helyetteseinek. Őt magát két segédtisztje ápolta és rejtegette a környéken járó orosz csapatok elől, de végül elfogták őket. A kíméletlenségéről hírhedt vilnai cári kormányzó, Mihail Muravjov (akit sokak csak „Vjesátyelnek”, azaz Akasztónak hívtak) gyorsan lefolytatott egy hadbírósági eljárást a sebláztól szenvedő Zygmunt ellen. Mint Haynau az aradi tábornokok esetében Muravjov sem ismerte el Sierakowski kilépését a cári hadseregből, ugyanakkor azt sem akarta, hogy a felkelővezér katonai halállal fejezze be az életét.

Zygmunt Sierakowskit 1863 júniusának végén akasztották fel Vilniusban. Halála után számos nyugat-európai lap is megemlékezett róla. Már a halála után, orosz fogságban megszületett a kislánya, Zygusia, aki azonban még egészen kiskorában meghalt. Apoloniát, az özvegyet sokszoros tragédia sújtotta. Elvesztette szeretett férjét, majd fogságban kellett megszülnie a gyermekét. Muravjov és néhány embere folyamatos lelki terror alatt tartotta. A következő év januárjában az orosz csapatok agyonlőtték a testvérét (Zygmunt sógorát), Tytus Dalewskit is. Végül elveszítette a lányát is. Emellett neki is évekre kényszerlakhelyet jelöltek ki, távol a családjától, Pszkovban, majd Novgorodban.

Zygmunt Sierakowski maradványait csak pár éve találták meg, és ünnepélyes katonai pompával újratemették Vilniusban a felkelés szintén kivégzett belorusz hősével, Kasztusz Kalinouszkival együtt. Mint a képen is látható, a temetésen együtt kísérték a koporsókat a lengyel és a litván katonák, és a kísérő tömeg a belorusz zászlókat is lobogtatta, hisz közös hősöket búcsúztattak.

Zygmunt Sierakowski tehát kettős életet élt. Élete céljait azonban össze tudta egyeztetni. Meg tudta oldani, hogy hosszú távú ügye és „fedőfoglalkozásának” rövid távú céljai ne kerüljenek ellentétbe egymással. A nép iránti elkötelezettsége régóta megvolt. Nemcsak a lengyel nemzet és egy új, jobb lengyel nemzeti állam iránt, hanem a legszegényebb, földművelő nép iránt is. (Ifjúkorától tanújelét adta az emberséges érdeklődésnek a szűkebb hazája ukrán parasztjai iránt is.) Hogy az ügyet katonaként fogja szolgálni, azt nem tudta előre. A hadseregbe csak belecsöppent. De jó tapasztalatokat gyűjtött ott. Lehet, hogy voltak, vagy talán vannak is, akik nem értették, nem értik, miért akarhatott mindenáron annak a hadseregnek a katonáin segíteni, sorsukon javítani, amelyik hadsereg ellen harcra készült. Számára azonban nem így vetődött fel a kérdés. A különböző nemzetiségű orosz egyenruhás katonákban ugyanúgy embereket, egy rossz rendszer szenvedő áldozatait látta, mint az orosz elnyomás alatt álló lengyel honfitársaiban, ukrán, belorusz és litván polgártársaiban, akiknek a felszabadításáért egykori hadserege ellen is harcba szállt. Talán éppen a kényszersorozás tapasztalata, a kaszárnyában megismert emberek, szenvedéseik látványa és történeteik segítettek neki abban, hogy az orosz egyenruhában már ne csak az apját elveszejtő intézményt lássa, hanem az egyenruha mögötti emberi sorsokat is. Lengyelekét, ukránokét, tatárokét, litvánokét, lettekét és oroszokét. Története a maga tragikusságával nagyon szomorú, de ha nem csak mártírhalálát látjuk, hanem az életét, annak egészét is, valahol mégis szép. Zygmunt Sierakowski mindenekelőtt emberséges ember akart lenni, orosz tisztként és lengyel felkelővezérként, segítve és kutatva, ravaszkodva és harcolva, cselezve és egyenességgel. Akik az életét utólag olvassuk, nem tudhatjuk, de azért reméljük: mindebből az emberségből élete során talán azért ő is visszakapott valamit mindazoktól, akikkel útja során találkozott.