2022. augusztus 30., kedd

Munkásmozgalmi western?

Még egy kicsit a szénháborúkról szólva
Azért nem igaz, hogy erről a témáról ne lennének filmek, de tény hogy a mainstream filmművészet kicsit mostohán bánt vele.
Az egyik ilyen témájú film az 1987-es Matewan című. (A címről eszünkbe juthat a Tombstone című western: az is egy valóban megtörtént híres lövöldözés köré építi a cselekményét, és a címe egyszerűen a helyszínül szolgáló városka neve.) A rendező, John Sayles, egy független filmkészítő.
(Saját magára egy kifejezetten ellenszenves szerepet osztott: egy manipulatív lelkészét, aki a híveit kifejezetten vissza akarja tartani attól, hogy kiálljanak a saját érdekeikért. De ez egy viszonylag rövid szerep.)

Sajnos az alkotás nem lett olyan jó, mint amilyen lehetett volna, mert nem használt ki minden lehetőséget. Nagyon fontos és nagyon elhallgatott témáról szól, és ezt a rendező is tudta, de lehet, hogy éppen ennek köszönhető, hogy inkább didaktikus lett, mint izgalmas.
Amiről a rendező elsősorban beszélni akart, az valószínűleg az emberi összefogás ereje, és az, hogy a valódi változáshoz nagyon gyakran nem a látványos hősködés, hanem egymás segítése vezet. Ezért aztán nem a szénháborúkat és a Blair-hegyi ütközetet állította a középpontba, hanem azt, ami ezt megelőzte: a szakszervezetek szervezésének munkáját. Valószínűleg mindenképpen el akarta kerülni az erőszak heroizálását, ezért van, hogy a matewani lövöldözés itt nem valaminek a kezdete, hanem a film tragikus végkifejlete. A legfőbb pozitív hős pedig éppen az, aki mindent megtesz, hogy az események ne vegyenek véres fordulatot.
Ez a pozitív hős pedig Joe Kenehan (Chris Cooper), a jó kiállású szakszervezeti aktivista, akit a UMWA (United Mine Workers of America - Amerika Szervezett Bányamunkásai) a helybeli bányászok titkos szervezkedésének segítésére küld Matewanbe. Mivel Matewan teljesen a bányavállalat irányítása alatt él (a Cég pedig bármikor ráküldheti a bányászokra a Baldwin-Felts Iroda „detektíveknek” nevezett terrorlegényeit), a bányászok csak titokban szervezkedhetnek. A nyilvánosság elé csak akkor akarnak lépni a szakszervezettel, ha már elég tag gyűlik össze ahhoz, hogy a siker reményével sztrájkot lehessen kezdeni. Joe feladata eközben az, hogy megteremtse az összeköttetést a helyi és az országos szervezet között, és az utóbbi anyagi segítségét is eljuttassa a matewanieknek, hogy legyen majd egy sztrájkalapjuk. Közben azonban, mint tapasztalt szervezőnek, abban is segítenie kell, hogy akik még kezdők, azok megtanuljanak átgondoltan és összehangoltan cselekedni.
Chris Cooper karizmája és a mellékkarakterek szerethetősége illetve átélhető ellenszenvessége kifejezetten jót tesz a filmnek.
Fontos szereplő még Elma Radnor (Mary McDonnell), aki segít Joe-nak eligazodni Matewanben (A színésznő a Farkasokkal Táncolóból lehet ismerős)
Valamint Danny Radnor (Will Oldham), Elma fia, aki Joe ifjú tanítványa és lelkes segítője lesz. (A színész a későbbiekben inkább country-zenészként lett ismert.)
A főgonosz pedig Mr Hickey, a Baldwin-Felts Agency egyik detektívje. Kevin Tighe alakítása kiváló. Egy rohadék szemétládának ábrázolja a figurát, olyan fajta lelketlen zsoldosnak, aki azért választotta ezt a munkát, mert kifejezetten élvezi, ha hatalmaskodhat másokkal. Valószínűnek tartom, hogy elég sok ilyen ember lehetett a Felts Iroda dolgozói között.
(Habár nem csak ezt a típust mutatja be a film: van az ügynökök között, aki kifejezetten fegyelmezett és katonás próbál maradni, azaz minél nagyobb távolságot tartani a bányászoktól, akiket terrorizál, illetve van egy olyan jelenet is, amikor a Felts-zsoldosokat, ezeket a rosszarcú alvilági fickókat arról halljuk beszélgetni, hogy ez is csak egy munka, amit egész jól megfizetnek.)
Vannak kevésbé kidolgozott, de azért nem elhanyagolható szerepű figurák is.
James Earl Jones például Johnsont, a fekete bányászok (nem a feketemunkások, hanem a fekete munkások) vezetőjét játssza. (A színész Darth Vaderként, illetve Tulsa főpapként, Conan, a barbár gonosz teokrata ellenfeleként lehet ismerős.) Illetve felbukkan még egy csomó olasz munkás is. Talán sejthető, hogy rajtuk, az olaszok és a feketék csapatán mutatja meg a rendező, hogy hogyan próbálnak a tőkések az irányítás érdekében ellentéteket szítani a különböző helyekről jövő, különböző nemzetiségű munkások között, és hogy hogyan lehet ezen esetleg mégis túllépni, és minden előzetes gyanakvás ellenére összefogni a közös célért.
Az egyetlen, ami számomra zavaróan erőltetett és hiteltelen, az Bridey (Nancy Mette) szála. Értem a szándékot, csak egyszerűen valószínűtlennek tűnik, hogy valaki ennyire átlátszó módon hagyná magát manipulálni, valaki olyantól, aki egyáltalán nem tűnik fontosnak az életében. (Mármint tudom, hogy a manipulációnak ravasz formái léteznek, de itt egyszerűen nem tűnik hitelesnek, hogy Brideyt ilyen könnyű legyen beugratni.)
Ők egyébként mind kitalált szereplők. A bányászok között érdekes módon csak egy viseli egy valóban létezett munkás nevét: az, akiről egyszercsak kiderül, hogy valójában áruló, és a Baldwin-Felts Ügynökség besúgója. (Merthogy a valódi figura is az volt.) Nem spoilerezem el, hogy ki az, bár viszonylag könnyű rájönni, már azelőtt, hogy a rendező leleplezné nekünk.
(Azt, hogy áruló van a csapatban, viszonylag gyorsan megtudjuk, mert látjuk a besúgó kezét, amint jelentést ír Mr Feltsnek, ezekkel a szavakkal zárva: "biztos, hogy a fickó egy Vörös")

A többi valóban létezett szereplőnek kevesebb szerep jut.
Itt van Sidney Hatfield (David Strathairn, b), a sheriff és Cabell Testerman (Josh Mostel, j), a polgármester, de kevésbé hangsúlyosak. Ez engem egy kicsit zavart is, hogy a film mintha nagyon szigorúan el akarná választani a kitalált (éppen ezért jelképes erejű, némileg tipizált) szereplőket a valóban létezettektől. Alig van közös jelenetük, és mintha az alkotók nemigen mernének kísérletezni azzal, hogy a saját fantáziájuk hozzáadásával jobban kibontsák pl. Cabell, Jenny és Sid különös kapcsolatát, pedig ebben a szálban azért bőven lenne drámai potenciál.
(Az igazi, mosolygós, és a filmbeli, többnyire morcos Sid)

Így azonban sajnos a film konfliktusai sem tudnak igazán izgalmasak lenni. Aki egyáltalán időt szán erre a filmre az talán már valamennyire tisztában lehet azzal, hogy a kizsákmányolás igazságtalan, a xenofóbia pedig rossz. Ezért mondom, hogy ezeknek a túlmagyarázása kissé szájbarágósnak, didaktikusnak hat. Amiről azonban szerintem tényleg izgalmas, nyugtalanító, továbbgondolásra érdemes és esetleg nyitva maradó kérdéseket lehetne felvetni a szénbánya-háborúk kapcsán az az erőszak. Lehet-e helyes? Mikor és mekkora erővel üthetünk vissza valakinek, aki elnyom és megaláz minket? Hol vannak a határok ebben? Mikor és hogyan lehet gátat szabni az elszabaduló indulatoknak, és kellenek-e mindig ezek a gátak vagy az erőszak bizonyos formái felszabadítóak is lehetnének?
Ezek érdekes témák, és éppen ezért érdemes lenne beszéltetni kicsit róluk olyan szereplőket, akik egy oldalon állnak, de eltérő válaszaik vannak ezekre a kérdésekre.
Johnson felvet egy fontos dolgot, de az ő felvetéséből sem lesz konfliktus, nem viszik végig a gondolatát. Pedig fontos, amit mond: azt mondja, ő nem szeretne fegyveres harcba keveredni, mert, ha egy fekete fog fegyvert, akkor mindegy, ha igaza van is, a fehéreket nem fogja érdekelni, és sokkal kegyetlenebbül fognak rajta bosszút állni, mint egy fehéren.
Amikor a bányászok a film végén belesodródnak a konfliktus eldurvulásába, az tényleg egy tragikus, sorsszerű esemény, de ennek a katarzisát jobban elő lehetne készíteni. Szerintem nagyon jól állna még a filmnek pl. egy vita Joe és Sid között, ahol Joe továbbra is kitart a maga békés eszközei mellett,
Sid viszont hivatkozhatna arra, hogy neki kifejezetten feladata a békés lakosok fegyveres védelme, hiszen őt erre választották ki. Vagy akár felbukkanhatnának a filmben az előző bejegyzésben emlegetett szakszervezeti vezetők:
Fred Mooney és Frank Keeney akik Joe-hoz hasonlóan elejét akarták venni a vérontásnak (illetve lehet, hogy egyenesen róluk mintázták magát Joe Kenehant is, amire az is utal, hogy neki is ír nevet adtak)
és Bill Blizzard, aki később maga is fegyvert fogott, és a bányászok felkelésének élére állt. Vajon már ekkor, a Blair-hegyi csata előtt hónapokkal megszületett benne ez az elhatározás, vagy kellett ehhez a tragikus matewani tapasztalat? Izgalmas lenne, hogy az alkotók hogyan képzelik ezt el.
Mindenesetre ha már az előző bejegyzést is végigolvastad, akkor tudom ajánlani neked a Matewant, mert már biztosan érdekelhet annyira a téma, hogy próbát tegyél az egésznek egy ilyen játékfilmes feldolgozásával is. Az biztos, hogy van az alkotásban egy afféle nyers, keresetlen őszinteség, amit a hozzánk általában eljutó amerikai (hollywoodi) filmekben ritkán látni. Én azért remélem, hogy születnek még a témáról érdekes alkotások a jövőben is, lehetőleg hasonló hangvételben, mert a téma mindenképpen olyan, hogy megérdemli a figyelmünket.

2022. augusztus 25., csütörtök

Széncsaták és bányászháborúk

101 éve zajlott a Blair-hegyi ütközet, az amerikai „szénháborúk” egyik legnagyobb csatája.
A „szénháborúkról” eddig én sem sokat tudtam. (Ezúton is köszönöm Knowing Betternek, hogy felhívta rá a figyelmünket!) Természetesen nekem is elsőre a „széncsata” propagandaszólama jutott róla eszembe, pedig a két kifejezésnek azonban a szénkitermelésen kívül nem sok köze van egymáshoz.
„Szénháborúknak” (másképpen bányaháborúknak vagy bányászháborúknak) az amerikai történészek azokat a konfliktusoknak a sorozatát nevezik, amelyek a XIX. század utolsó és a XX. század első évtizedeiben zajlottak le az amerikai szénbányászok és munkaadóik között többnyire a több szövetségi államon is átnyúló Appaleche-hegység szénmedencéiben. A „Munka és a Tőke” sokat emlegetett harcának különösen véres összecsapásai voltak. Az események általában azért mentek el a brutális erőszak irányába, mert a munkaadók általában nemcsak a sztrájkokat igyekeztek kegyetlenül elfojtani, hanem már magukat a munkavállalók szakszervezetekbe tömörülését is.
És persze hozzátehetjük azt is: másik oldalról a bányászok kemény fickók. A munkájuk erős fizikumot és szívós kitartást kíván. Ugyanakkor a nyersanyag, amit kitermelnek sokaknak stratégiai fontosságú. Tehát, ha sztrájkba lépnek, azt sok helyen sokan megérzik. Így aztán ők azok, akik tudhatnak kemény feltételeket szabni a munkaadóknak vita esetén. Nem véletlen, hogy a legöntudatosabb, legszervezettebb és egyben legnagyobb mozgalmi hagyománnyal rendelkező munkások mindig mindenhol a bányászok (a fenti okok miatt), a fémmunkások (hasonló okokból), a vasutasok és egyéb közlekedési dolgozók (mint szintén stratégiai ágazat képviselői), a nyomdászok (mint a legolvasottabbak) és a cipészek. (Ez utóbbinak az oka viszont rejtély, ámbár Eric Hobesbawm brit történésznek van egy egész jó tanulmánya róla.)

A hillbilly bányászok

Az Appalache-hegység szénmedencéi mindig is fontos nyersanyagforrást jelentettek a gyors ütemű amerikai iparosításhoz, így egymás után jöttek létre az újabbnál újabb bányásztelepek, szinte az erdők mélyén, az ország (és a világ) legkülönbözőbb részéről érkezett dolgozókkal. Az Appalache-ben élők egy sajátos kultúrát alakítottak ki, amelyben érdekes módon keveredtek a vadász és a bányász hagyományok. (Kicsit talán hasonlóan, mint a Borsod megyei barkóknál.) Az itt élő néprajzi csoport gúnyneve a hillbilly volt.
(Az Appalache-lakók sajátos karikatúrája volt a Hanna-Barbera Stúdió Hillbilly Bears című sorozata. Magyarul Mormogiék címen futott)

Az itteni bányászok
ahol lehetett, igyekeztek szakszervezetekbe szerveződni, a cégek pedig ezt igyekeztek ezt minden módon megakadályozni. Ezt annál könnyebben tehették, mivel az Appalache-hegység bányáiban a legtöbb várost maguk a bánya-részvénytársaságok építették fel, a cég tulajdonában álltak a házak, a boltok, sőt sok helyen a fizetést sem készpénzben, hanem csak a helyi boltban beváltható csekkekben adták ki. Így aztán nehéz volt akár munkahelyet váltani, akár érdekvédelmi szervezetet alapítani. Az adott bányacég azt is megtehette, hogy akiről kiderült, hogy szakszervezetet alapítana, azt nem csak az állásából tették ki, hanem rögtön a házából is. Mindennek ellenére a bányamunkások egy idő után mindenhol elég elszántak vagy elkeseredettek voltak ahhoz, hogy szakszervezeteket szervezzenek. Először persze általában titokban tartották a szakszervezet létezését, de felvették a kapcsolatot az országos bányászszakszervezet, a
UMWA (United Mine Workers of America - Amerika Szervezett/Egyesült Bányamunkásai) vezetőségével. Aztán ha már volt sztrájkalapjuk (a tagdíjakból és az országos szervezet segítségéből), akkor nyilvánosságra léptek, rögtön sztrájkkal vagy először csak az emberségesebb körülmények követelésével. Ezért a munkáltatók egy idő után drasztikusabb módszerekhez folyamodtak.

Hajcsárok, detektívek, terroristák

Méghozzá ahhoz, hogy felbérelt fegyveres zsoldosokkal terrorizáltatták a munkásokat. Egy idő után egész magáncégek alapultak a munkások fegyveres molesztálására, amelyek persze magukat magándetektív-irodáknak nevezték. A legnagyobb és leghíresebb (mert legbrutálisabb) ilyen ügynökség a
Baldwin & Felts Detective Agency volt, amelynek több száz fizetett és jól felfegyverzett zsoldosa volt, akik megfelelő díjazásért mindenhol készek voltak a sztrájkolók közé lőni, vagy megverni azokat, akikről az a hír járta, hogy szakszervezeti tagok voltak. Volt rá példa, hogy az otthonukból kitett, a vasúti sínek mellett táborozó bányászokba és családjaikba még külön is belegéppuskáztak.
(A durva egyébként az, hogy a jelenség, mármint a szakszervezetek akadályozása ma is létezik: az Amerikai Egyesült Államokban ma is egész magánvállalkozások szerveződnek arra, hogy a dolgozókat elrettentsék a szakszervezetalapítástól (sőt erre a tevékenységre egy külön kifejezés is létezik az angol nyelvben: union-busting). Igaz, ma már nem lőnek senkire, de azért a módszereik elég aljasak, ha nem is halálosak.)

A szakszervezeteknek ez az erőszakos üldözése és a „szénháborúknak” nevezett összeütközéssorozat valójában már az 1890-es években elkezdődött. (Vagyis amikor Magyarországon az állami szerv, a Csendőrség a mezőgazdasági munkásokat ütötte, vágta, lőtte egy arisztokrata elit magánérdekeinek és profitjának védelmében,

ugyanabban az időben Amerikában a bányászokkal csinálták ugyanezt különböző magánhadseregek hasonló okokból.)
De hogy az 1920-as évek elején az egész olyan drasztikus méreteket ölthetett, mint amilyen a Blair-hegyi ütközet volt, ahhoz nyilván hozzájárult az I. világháborút követő „vörös paranoia” is: az amerikai elitnek az a félelme, hogy Oroszország után Amerikában is kiüthet egy szocialista jellegű forradalom.

Matewan véráztatta állomása

1920 májusában Nyugat-Virginiában a Baldwin-Felts Agency ügynökei a Matewan nevű kis bányászvárosban garázdálkodtak állig felfegyverezve: számos családot kipakoltak az otthonukból, akiknél tudták, hogy a család valamelyik tagja szakszervezeti tag. Tetejébe általában az otthon lévő nőkkel és gyerekekkel keménykedtek így, olyan időpontban, amikor a családfők és a fiúgyerekek éppen dolgoztak a bányában. De más bányászokat brutálisan meg is vertek, akikről úgy sejtették, hogy szakszervezeti tagok.
Május 19-én újra néhány kilakoltatás volt soron. Matewan polgármestere,
Cabell Testerman és a helyi rendőrfőnök,
Sidney Hatfield ekkor közbeléptek, és távozásra szólították fel a „detektíveket”.
Arra hivatkoztak, hogy az ő feladatuk helyi hatóságokként megvédeni a város lakosait. Az ügynökök pedig arra, hogy ők a megbízásukat a város tulajdonosától, a bánya részvénytársaságától kapták, tehát az eljárásuk törvényes. A vitából egyre hevesebb szóváltás lett, míg végül lövések dördültek. Hogy ki lőtt először, azt máig nem tudni. De mint kiderült, a polgármester és a rendőrfőnök nem álltak egyedül. A vasútállomáson,
ahol a vita lezajlott, addigra összecsődült egy csomó bányász is jócskán felfegyverezve.
(Az hogy a bányászoknak volt puskájuk nem számított szokatlan dolognak: egyrészt akkoriban még az Appalache-ben is sok volt a medve, másrészt sok bányász volt, aki vadászattal igyekezett kiegészíteni a keresetét a környékbeli erdőkben.)
A tűzharcban meghalt Cabell Testerman polgármester és három bányász, viszont a Baldwin-Felts Agency hét tagja is. A többiek elmenekültek.
A helyi megyei bíróság vizsgálatot rendelt el, amely igazat adott a rendőrfőnöknek, megállapította, hogy önvédelemből, és a város lakóinak védelmében alkalmazott erőszakot. Függetlenül attól, hogy ki lőtt először, az, hogy valaki szembe mert szállni a rettegett Baldwin-Felts Ügynökséggel, ráadásul meg is futamította őket, és még el is tudta ismertetni az igazát a bírósággal, némileg felszabadító erővel hatott a bányászokra, akik ezután valamivel bátrabban léptek be a szakszervezetbe, és hősként ünnepelték
Sid Hatfieldet, a „matewani csata” hősét.

 
(Rosszindulatú pletykákra adott okot, hogy alig pár hónappal az események után Sid összeházasodott Jennyvel, a polgármester (Cabell) özvegyével. Valószínű, hogy már jóideje volt köztük valami. Az azonban nem tűnik túl valószínűnek, hogy Sid lőtte volna le Cabellt. Abban a helyzetben, amikor rá, mármint Sidre is egy csomó fegyver szegeződött, nem valószínű, hogy azon törte volna a fejét, hogy hogyan csinálja ki azt, aki az ő oldalán áll.)
A következő hónapokban mindenesetre a bánya vezetősége igyekezett minden lehetséges módon szítani az ellentéteket a nem szervezett munkások és a szakszervezeti tagok között, ami miatt számos verekedés tört ki a bányászok között szerte a környéken. Az egyik ilyen bunyó kivizsgálásakor
Sid Hatfieldet és egy haverját, Ed Chamberst (a képen balra) tanúként idézték be a közeli Welch város bíróságára. 1921. augusztus 19-én, mikor a bíróság ajtaján kiléptek, a Baldwin-Felts Agency lesben álló emberei mindkettőjüket lelőtték (kihasználva, hogy esélyük sem lehetett viszonozni a tüzet, mivel a bíróság előtt természetesen fegyver nélkül kellett megjelenni). Az, hogy meg sem várták, hogy Sid és Ed eltávolodjanak a bíróságtól, arra mutatott, hogy a gyilkosok elég biztosak a dolgukban. Sejteni is lehetett, hogy ahogyan a matewani lövöldözésért, így ezért sem fognak senkit felelősségrevonni a jól fizetett „detektívek” közül.

Az indulatok elmérgesedéséhez tehát leginkább Sid Hatfield halála és a Felts-detektíveknek a bányászok elleni ismétlődő támadásai járultak hozzá. De az is, hogy West Virginia állam kormányzója is elutasította a helyszínre érkező szakszervezeti vezetők kérelmét, hogy az eseteket kivizsgálja és a bányászok személyes szabadságjogait (konkrétan a gyülekezéshez és a szerveződéshez való jogot) az egész állam területére garantálja.

Frontvonal az erdőben

Az események az augusztus 20-a utáni napokban kezdték egy szabályos háború méretét ölteni.
A bányászok egyre több helyen már szervezetten és felfegyverkezve várták az ellenük küldött „detektíveket” szerte Mingo, Logan, Kanawha és Boone megyék területén. Majd egyre nagyobb csapatokba verődve végül megindultak a nagyobb városok felé is, azzal az elhatározással, hogy kiszabadítják lecsukott és jogtalanul fogva tartott társaikat.
A harcok gócpontja végül a Logan és Boone megye határán fekvő Blair Mountain lett, ennek sűrű erdejében lövöldöztek egymásra a dühös bányászok és a „detektívügynökök”, akiknek segítségére siettek West Virginia állam csapatai is.

A szakszervezeti vezetők különféleképpen reagáltak. Voltak, akik megpróbálták megakadályozni a polgárháborús konfliktust. Köztük volt a UMWA két fő szervezője Nyugat-Virginiában:
Fred Mooney és Frank Keeney. Mindketten igyekeztek minden békés eszközt megragadni: petícióztak, tüntetést szerveztek, segítséget nyújtottak a sztrájkolóknak. De a fegyveres harcot nem vállalták, ami érthető volt részükről. Inkább lecsillapítani igyekeztek a sorstársaikat. De már nem hallgattak rájuk.
Hasonlóan békítőleg lépett fel
Mary Harris-Jones („Jones anyó”) a munkások legendás gyámolítója is. Ő egyébként szintén egy érdekes alakja az amerikai történelemnek. Fiatal lányként az éhség és az elnyomás elől menekülve érkezett Írországból Amerikába. Miután férjét és négy gyermekét is elvesztette, és csak férje szakszervezeti barátai mentették meg a teljes nyomortól, Mary maga is annak szentelte az életét, hogy másokon segítsen. Így a következő évtizedekben ő lett az amerikai szakszervezetek legfőbb apostola: ösztönözte a munkások szervezkedését, tanított, gyógyított, segített, biztatott, tárgyalt és közvetített az ellentétes érdekek között. Ha kellett békített, ha kellett, nagyon keményen kiállt a gyengébb fél mellett, amit (ahogy az lenni szokott) sokan nem tudtak megbocsátani neki. Számtalan alkalommal kiáltották ki bűnbaknak, ha valahol elfajult egy sztrájk, vagy ha általában csak sztrájk tört ki, számtalan alkalommal tartóztatták le hosszabb-rövidebb időre, és látott már egy-két kemény helyzetet életében. A virginiai események idején már túl volt a 80. évén, de ismét a helyszínen volt: a szakszervezetek szervezésében segített, de a fegyveres fellépést megpróbálta megakadályozni. De akkor már késő volt.

Más következtetésre jutott az eseményeket illetően
Bill Blizzard, aki szinte beleszületett a szakszervezeti mozgalomba (az anyja Jones anyó egyik segítője volt), és mind bányászként, mind szakszervezeti vezetőként szintén átélt már jónéhány életveszélyes helyzetet, amikor különböző zsoldosok a sztrájkolók életére törtek. Bill úgy gondolta, kötelessége kitartania a szervezett munkások mellett a legnagyobb veszélyben is, ami szintén egy érthető álláspont volt. Így Bill (a világháború veteránjaként) inkább élére állt a fegyveres harcnak, gyakorlatilag ő lett a Blair-hegyi csatában a bányászok parancsnoka. Ami azt jelentette, hogy amennyire tudta, igyekezett megszervezni, hogy a különböző felfegyverzett bányászcsapatok ne veszítsék el egymással a kapcsolatot, és az erdős terep adottságait kihasználva eredményesen védekezhessenek. A bányászok (akik között voltak más világháborús veteránok is) augusztus utolsó napjaiban is kitartottak. A detektív-zsoldosoktól egyébként jónéhány géppuskát is zsákmányoltak, így nem volt könnyű megtörni őket. Az erdőben harcolva kicsit olyanok lehettek, mint John Rambo (aki ugye szintén a hatóságok igazságtalan vegzálása miatt húzódott be az erdőbe, és kezdett magánháborúba),

de míg John Rambo egyedül volt, a bányászok egymást segítve folytatták a harcukat. Nyilván reménykedtek abban, hogy valamiféle tárgyalásra kényszeríthetik a velük szemben állókat. Az állami hatóságok azonban ahelyett, hogy tárgyaltak volna, idővel repülőgépekről is bombázni kezdték a „hillbillyket”. Egyesek szerint célzottan dobtak bombákat a bányászok otthonaira is. Végül szeptember 2-án, mikor hírét vették, hogy már nem csak tagállami,
hanem szövetségi (azaz össz-amerikai) csapatokat is ellenük akarnak küldeni, a bányászok letették a fegyvert.
A Blair-hegyi ütközet tehát két hétig tartott. A halottak számáról nincs pontos adat, de kb. 150 körülire teszik az áldozatok számát a civilekkel (a bányászok családtagjaival) együtt. Várható volt, hogy az eseményeket elég nagyarányú megtorlás fogja követni. (Sajnos már a saját életemben is kénytelen voltam megtapasztalni, hogy ha kétségbe vonunk egy hierarchiát, az az adott rendszer kedvezményezettjeiben néha egészen képtelenül kegyetlen bosszúvágyat tud előidézni. Mikor ezt a saját munkahelyemen megtapasztaltam, elkezdtem jobban megérteni azt is, miért lehetett olyan kegyetlen az agrárszocialista aktivisták, vagy az 1956-ban munkástanácsokat alapítók elleni fellépés. Mármint kezdtem megérteni az egész dinamikáját és logikáját, de átérezni azt az egész lelkiállapotot szerencsére ma sem tudom. Mindenesetre láttam, hogy így van.) Végül a hatóságok mégsem kezdtek teljesen elborult bosszúhadjáratba. Igaz, majdnem 1000 bányászt tartóztattak le, és sokakat bebörtönöztek, de ahhoz képest, hogy mennyi vér folyt, senkit nem ítéltek halálra. Sőt, Bill Blizzardot, akit pedig megtehettek volna fő bűnbaknak, fel is mentették. Más kérdés, hogy a UMWA vezetői nem bocsátották meg, hogy Bill fegyvert ragadott, ahelyett, hogy más harcostársaival ellentétben ő is megfékezni igyekezett volna az indulatokat. Így Bill ezután évekig nem vállalhatott szakszervezeti tisztséget, noha a munkások nagy része őt is hősként tisztelte. A UMWA egyébként hosszú időre ellehetetlenült Nyugat-Virginia államban is. A szakszervezeti harc azonban nem ért véget.

Az emlékezet

Ismerve az Amerikai Egyesült Államok történetét, hogy hogyan próbálták a hidegháború idején az ottani munkásmozgalom gazdag hagyományainak még az emlékét is eltörölni, lekommunistázva mindenkit, aki és mindent, ami ehhez kapcsolódott (úgy, mint most nálunk), azt hittem, hogy a bányászháborúk is eléggé kiestek az ottani emlékezetből. Ez azonban nincs így.
Igaz, az Ismeretlen Bányászból nem lett az Év Embere, úgy, mint az Ismeretlen Magyar Szabadságharcosból. De azért az előbbit sem felejtették el. Főleg most, az utóbbi két év eseményei után, már nehéz nem beszélni arról, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak volt egy ilyen története is. És vannak is, akik beszélnek róla. Egyrészt ha az országos történeti emlékezet nem is, de a helyi annál inkább megőrizte Sid Hatfield, Bill Blizzard és Mary Jones anyó emlékét. Matewanben múzeum őrzi az ottani események emlékét. (Persze a matewani lövöldözésnek nincs akkora híre és renoméja, mint mondjuk a Tombstone város O.K. Corall nevű helyén történt nagy vadnyugati csatának, de azért a maga helyén megemlékeznek róla.) És a 100. évfordulón a Blair-hegyi ütközetnek is számos módon igyekeztek emléket állítani. Még egy film is készült a matewani eseményekről, de arról majd a következő bejegyzésben szólunk.

Hogy volt-e értelme a bányászok harcának, mármint annak, hogy a szakszervezeti harcon túl fegyvert is ragadtak? Nem tudom, tudnék-e erről így, a magam kényelmes távlatából kényelmesen tudálékos ítéletet mondani. A kizsigerelt, ütött-vágott bányászok indulatát meg tudom érteni, ahogyan azokat is, akik igyekeztek elejét venni a vérontásnak. Mindegyikük erőfeszítése megérdemli, hogy megemlékezzünk róla, és a tanulságairól elgondolkodjunk.