2014. július 10., csütörtök

Bárdok, tekerők, balladák földjén XIV. (befejező rész)

2008. augusztus 10. vasárnap
A mai napra már nem sok minden maradt. Jacekkel (Kozłowski) meg Szymonnal még megnéztük a közeli zsidótemetőt

és a lengyel partizánok sírjait, meg elköszöntünk, akitől lehetett. Leginkább Dorotától és Marcintól, a két régi baráttól, akikről már volt szó. Végül délután 3 körül kiültünk a szczebrzeszyni vasútállomásra. A vonat 80 percet késett...
Így aztán leginkább felváltva ültünk a padokon és a síneken, és persze előbb-utóbb megint zenélni kezdtünk.
De hogy milyen agyament dolgokat találtunk ki még az idő elütésére, azt talán most nem részletezném. Csak annyit mesélek el, Piotr Balczaknál ott volt egy harmonia, amin nem tudott játszani, csak rángatta, ebből született a Super Mario balladája című szám. Meg ilyenek.

Végre megjött a Warszawába tartó vonat és mi felszálltunk. Jó társaság utazott együtt: ott volt Paulina (aki megbetegedett, de mára rendbe jött), Sylwia (Arszennik), Szymon, Asia, Kasia Pilzak, Mariusz , Piotr Balczak (bár ő kicsit fárasztó volt) meg még többen, nem emlékszem mindenki nevére. Kellemesen utaztunk, csevegtünk, énelkelgettünk, meg minden. Végül mi, Szymonnal Lublinban elköszöntünk a többiektől, és leszálltunk, mert az elkövetkezendő pár napban még meg akartuk nézni barátom szülővárosát. Hogy aztán ott még milyen kalandjaink voltak, hogyan találkoztunk a bájos Kasia Bednarskával, és csavarogtuk végig vele együtt Lublin szép városát, az már egy másik történet. Mindenesetre elmondhatom, hogy ez is szép volt.

Lublin jó hely, de azért vártam már azt is, hogy továbbinduljunk Warszawába, merthogy ott már nagyon várt valaki Szymonra is, meg valaki rám is...

Ami a tábort illeti, elmondhatom, hogy nagyon megérte eljönni. Sok szép érdekes dolgot láttam, hallottam, tapasztaltam, a lengyel folklórról és a Dom Tańcáról is, amik még hasznosak lehetnek, na és az sem utolsó, hogy megint jó barátokat szereztem. Vándor hírünk pedig remélem még itt marad egy darabig, Zamość szép vidékén .
KONIEC
U. i.:
Íme a teljes útinapló:
Bárdok, tekerők, balladák földjén I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

2014. július 9., szerda

Bárdok tekerők, balladák földjén XIII.

2008. augusztus 9. szombat

Este viszont már, a Zsinagógában előadott koncerten mindenki fellépett, aki hét közben valahogyan énekeket tanult. Fiúk is, lányok is, aki tudott. Az elején Szczebrzeszyn polgármestere köszöntötte az egybegyűlteket, és meghívott minket újra, vagyis, hogyha megint itt Szczebrzeszynben lenne egyszer a Dom Tańca tábora, akkor szívesen látnak minket, és várják is, hogy visszatérjünk.
Mielőtt azonban a műsor elkezdődött volna Remek (aki minden eddigi műsorban is konferansziéként lépett fel), felemelte a Szakharthvelo (Grúzia) zászlóját.

Merthogy amíg mi itt, a táborban töltöttük az időt, a Világban szomorú események történtek. Grúzia lerohanta Dél-Oszétiát, mire Oroszország Grúziát. A polákok természetesen a grúzokkal szimpatizálnak, mint mindig, most is az oroszok ellenfeleivel.

Így aztán kicsit vészjósló hangulatban indult a koncert... Furcsa érzés volt.
...


Kezdte a műsort Łukowa község asszonykórusa.
Meg aztán Ewa Grochowska, Beata Oleszek és Janina Kowalczuk és tanítványaik.

Eljött a Biłgoraj-vidék híres nótafája,

Stanisław Fijałkowski is.
És Zbigniew Butryn (hagyományos Biłgoraj-vidéki viseletben)

a szukán játszó tanítványaival,…

…akik között ott volt Kataszka és Magda is.

S aztán Godziszów kórusa velünk együtt;

elénekeltük az „Oj niedobrze ci rodzice,…”-kezdetű dalt, meg a kedvenc partizándalunkat, a lányról meg a varjúról.

És ukrán dalokkal Jaroszlav és Tarasz a tanítványaikkal.

Aztán Agata Harz, Kasia Szurman és Kasia Żytomirska (Marcin húga)

városi balladákkal.

És a Charivari együttes

(Zosia Janiczek, Basia Wilińska és Ksenia Starzyńska) bolgár népzenével.

Végül pedig Jacek Hałas egy bús balladával, a harcba indult legényről, a szomorú grúz népnek ajánlva.

Hát ilyen volt a tábor utolsó napja.

A táncházban a Charivari is tanított bolgár táncokat, meg a végén megéljeneztük Stanisław Głazt, elénekelve, hogy „Sto lat!”.

Stanisław Głaz pedig búcsúzóul eljátszott egy marsot, a „Marsz Pana Głaza”-t. És még táncolt is egy obereket! (Ezt nem gondoltátok volna ugye? Hogy a végén még táncolni is fog. Én sem.) És aztán folyt a buli meg a tánc a Jurtában hajnalig, sőt akkor sem akart még abbamaradni. Még akkor sem, amikor Jacek Hałas, a házigazda letette a hangszerét, és udvariasan kezdte elbontani a fejünk fölül a Jurtát.

Mi még akkor is táncoltunk.

Ööö... legalábbis egy darabig...

2014. július 8., kedd

Bárdok, tekerők, balladák földjén XII.

2008. augusztus 9. szombat
Janusz Prusinowski (aki, mint a tegnapi események alapján láthatjátok, tegnap tért vissza Poznańból) megint tartott egy énektechnika-fejlesztést, és tanított néhány przyśpiewkát is:

Serce, moje serce leży na przycieszy,
A kochaneczki ni mam, ktoś mi je pocieszy.

Stoi dąb nad wodą, gałęzie się chwieją,
Do ładnej dziewczyny oczkami się śmieją.

Egyébként kíváncsian várjuk, mi lett a lemezfelvétel eredménye.

A mai nap egyik színes eseménye volt a gyerekek játékos előadása „A szerencse keresése” címmel, amire egész héten készültek Kasia Szurmannal, meg Kasia Zedellel. Az előadás az iskola udvarán kezdődött, és két testvérről szólt, akik apjuk birtokát két részre osztották. Az egyik fiúhoz eljött a bőség és a szerencse,…

…a másikhoz beköltözött a Szegénység. A szegény testvér végül elindult megkeresni a maga szerencséjét, amit egy tündér (Iga, Grzegorz lánya) tanácsa alapján a művház környékén találhat meg. Mi pedig követtük.
Ebből tehát egy hatalmas, színes, zenés felvonulás lett, végig Szczebrzeszyn utcáin, amit a járókelők ámulva néztek. Elöl mentek a gyerekek, a menetet vezetve a két Kasia zenélt ifjú tanítványaikkal,…

Hátrébb a nagyobbak, ott pedig Jacek harmonikázott, nagyon szépen, ahogy az útonjárók magukban hallják a zenét, mikor vándorolnak. Dobon eleinte Agata Harz kísérte, aztán átvette ezt a tisztességet Agatától Jacek asszonya, Alicja.

Csak közben az eső is esni kezdett, ezért Jacek ráterített egy kendőt a hangszerére, aztán ott termett mellette Szerhij is, aki gyorsan fölétartott egy esernyőt. Hanem… a felvonulásra való „meghívó” így szólt: „Kto ma uszy do słuchania, niechaj słucha. Kto ma instrument do grania, niechaj na paradzie dmucha!” („Akinek füle van, hallja meg, akinek hangszere van, játsszon rajta!”) Így hát ezen felbátorodva végül én is beálltam Hałasék mellé, és játszani kezdtem a magam hangszerén. (A dorombon.) Jacek pedig egy idő után végérejárt ennek a szép, vándornótának, és rákezdett egy Durumu Draguluira. Annál lelkesebben pengettem én mellette. Minek hatásásra egy menettánc is elkezdődött. Szymon, Magda meg Grzesiek összekapaszkodtak, és menetben kezdték járni a Durumu Draguluit. Annál lelkesebben játszottunk mi! S annál viccesebb látvány is volt ez, mivel Szymon ráadásul egy esernyőt tartott a szabad kezében.

Végül aztán megérkeztünk a Zsinagógába, és leültünk.

S vártuk, kíváncsian Magdával meg Szymonnal meg Jacekkel, hogy mi lesz. (Mármint Jacek Kozłowskival.) Hát lett nagy happy end: megtalálta a szegény fiú is a szerencséjét, s hogy megtalálhassa mindenki, s hogy jó szívvel emlékezzünk meg ezekről a gyerkőcökről, rögtön közöttünk is szétosztottak egy csomó szerencsecukrot, meg titkos papírokat, amikből ki-ki kiolvashatta a maga szerencséjét, és még egy csomó lufit is, amire meg mi mind felugráltunk, fiatalok, öregek, és rögtön játszani kezdtünk velük. Hát ilyen szép volt ez az előadás.

Délután a szczebrzeszyni templomban volt koncert, felléptek vallásos énekekkel a lányok: Janina Kowalczuk tanítványai; meg a helybeli asszonykórus népviseletben; meg a godziszówi templomi kórus férfitagjai, Mirosław Maksim kántor vezetésével, és tanítványaik, azaz mi, de én nem voltam köztük, mert csak késve érkeztem a templomba Jacekkel (mármint Kozłowskival) együtt.

2014. július 6., vasárnap

Bárdok, tekerők, balladák földjén XI.

Augusztus 8. péntek
(folytatás)
Az esti koncert megint két részből állt. Az elején Janusz Prusinowski és felesége Karolina adtak koncertet a gyerekeknek, Pra pra sen címmel. Hogy milyen volt? Mesés. Érdekes, színes fülbemászó, kedves. Amilyennek egy gyerekelőadásnak lennie kell(ene): sok zenével, mesével, játékkal.

Na meg aztán nem is tudtam eddig Januszról, hogy tekerőn és cimbalmon is ilyen jól játszik.


S aztán kezdődött a második koncert, ami az ukrán énekesekről és az ukrán énekkeről szólt. Fellépett mindhárom ukrán barátunk, akik most itt vannak a táborban; előadtak egyszerű népdalokat, vallási énekeket és hősi kozák balladákat is.

Elsőként Szerhij Petrîcsenko lépett színpadra. Szerhij nagyon jól beszél lengyelül, Szymon szerint alig lehet észrevenni, hogy nem ez az anyanyelve, míg Tarasznak van egy kis akcentusa. Szerhij évek óta Lengyelországban él (felesége, Monika is lengyel). Mikor a Rzeczpospolitába jött, alapító tagja volt a Węgajty Színháznak, amely leginkább a középkori misztériumjátékok előadására szakosodott. Ha belegondolunk a hagyományőrzésnek ez a formája sem sokban különbözik attól, mint amikor régi fegyvereket rekonstruálunk, és bemutatjuk, hogy kell velük bánni. Ők is különböző források alapján mutatják be, hogy nézhetett ki a középkorban egy-egy ilyen „színházi” előadás, milyen technikai feltételek mellett oldották meg ezeket a feladatokat, stb. Érdekes, izgalmas vállalkozás. Egyszer megnézném egy előadásukat. Mindemellett Serhij továbbra is játssza szülőföldje népzenéjét (ahogyan Tarasz is). Most ő is tekerővel lépett fel, először egy-két kozák balladát énekelt.

Utána Tarasz következett, aztán többen együtt. Mint már említettem mindkettejüknek van egy pár lelkes tanítványa, meg feleségeik is csatlakoztak hozzájuk.

Az együttes neve egyébként: Muzyka z Drogi (Útonjáró Muzsika).

a következő fellépő természetesen Jaroszlav Krîsko volt.

Jaroszlav megintcsak egy elég érdekes figura. Ő nemigen tud, vagyishát csak nehezen beszél lengyelül, de ez nem gond, mert a lengyelek és az ukránok viszonylag jól megértik egymást. Jaroszlav azért különös, mert (bár egy szép, jóképű férfi) a mindennapi életben meglehetősen félénknek tűnik. Néha egy kicsit dadog beszéd közben. De ha énekelni és/vagy zenélni kezd, akkor teljesen megváltozik. Szinte megszűnik körülötte a külső világ, szemét behunyva átadja magát a zenének, kiereszti csodálatos, gyönyörűszép hangját, és mindenkit ámulatba ejt. Benne is valami ismeretlen varázs rejlik. Ha Taraszt fesztelen és egyszerű természetességéért lehet szeretni, akkor Jaroszlavot meg pont ezért a titokzatos tehetségéért.

A hangszert, amin játszik bandurának hívják, egy speciálisan ukrán hangszer. Többféle változata van, a legnagyobb huszonnégyhúros. A tábori ismertetőben nem írtak róla, ezért most segítségül hívom a népszerű történészt és thriller-írót, Jacek Komudát, aki Bohun című, kozák témájú történelmi regényében is megemlékezik erről a hangszerről, a jegyzetekben pedig az alábbi adatokat közli róla:

Bandura - ukrán hangszer. (...) A klasszikus bandura húsz- vagy huszunnégyhúros, a hangszertest egyetlen darab fából van kifaragva. (...) A bandura már valószínűleg a Krisztus utáni VI. században megjelent Görögországban, az ukrajnai bandurásokról pedig a XVI. század nyolcvanas éveiből vannak az első források. A közhiedelemmel ellentétben a hangszer előbb jelent meg a nemesi udvarházakban, és csak utána a parasztok és a kozákok körében, de ott hamar kiszorította a sokkal régebbi kobozt.”
(Fordítás: tőlem)

A bandura az ukrán énekmondók, dziadok másik hangszere volt a tekerőlant mellett. Azt mondják viszont, hogy ezeket a vándor bandurásokat a cári majd később a szovjet hatalom is üldözte. Nyilván túl sokat tudtak. És amit láttak, hallottak és tapasztaltak, azt dalba is foglalták. Ezt tarthatták egyesek veszélyesnek, lelki fegyverténynek. Az ukránok viszont a mai napig büszkék erre a hangszerre, erre a hagyományra, nem csoda hát, ha az reneszánszát éli.

És fellépett még a Dzicka nevű énekegyüttes is. Ez Varsóban szerveződött, lengyel lányokból, mondhatnám Taras tanítványaiból és „rajongóiból”, akik lelkesednek az ukrán éneklés iránt.
De, mint azt egyiküktől, Maniuchától (jobbról a második) megtudtam, némelyikük litván dalokkal is foglalkozik. És még a magyarok is érdekelnék őket alkalomadtán.

Az ukrán népdalok tényleg csodálatosak, de a csajok már olyannyira elhúzták a műsort, hogy kezdtem kókadozni az álmosságtól, és nem csak én voltam így ezzel. Már kicsit sok volt az egészből. Így hát mikor táncház előtt még visszamentem a szállásra a sörömért, úgy éreztem, muszáj ledőlnöm egy kicsit. Gondoltam, egy órát alszom, aztán visszamegyek a Jurtába. De tévedtem. Csak másnap reggel ébredtem fel. Mint kiderült, ez kár volt. Fontos dolgokról maradtam le.

Először is: vlach barátaink ma voltak itt utoljára, és a táborlakók egy nagyon szép búcsúestet szerveztek nekik.

(B-j: Slobodan, Petar és Novica)

Volt itt minden, ami kellett: ének zene, tánc. De még milyen! Megköszöntötték őket, és aztán még ők, Slobodan, Petar és Novica is beálltak táncolni.

Méghozzá ilyen pólókban, amiket itt láttok.  Nem tudom, hogy ezt ajándékként kapták-e a lengyel barátaiktól, vagy ők maguk szerezték be valahonnan, és most, erre az alkalomra felvették, de mindenesetre frappáns.

A táncház másik nagy attrakciója volt, hogy az itt lévő lányok kórust alkottak, és megénekelték a táborban lévő fiúkat. Jellegzetes alakok nevét foglalták dalba, egy ismert népdal dallamára, ami a lóháton érkező legényről szól, akit nagyon vár egy leány.
Megénekelték Jaceket, a fő zenészt, a Jurta gazdáját,
Megénekelték Remeket az egész tábor, az egész Dom Tańca főszervezőjét, akinek mindannyian hálásak lehetünk,
Megénekelték vlach barátainkat,
Megénekelték Mateuszt, aki annak idején Gałkiban volt a tábor főszervezője,
(és akinek idén volt az esküvője, Agnieszkával)
megénekelték Grzesieket,
Régi jó haveromat Marcint,
Legjobb haveromat és kollégámat, Szymont,
végül engem is; a magyar fiút, „akinek a lova csárdást táncol”  Köszi lányok!