2016. szeptember 24., szombat

Szállj, szállj, szabad Bogár!

„Hős születik, mikor az ellenség megtorpan, és elköveti a legnagyobb hibát: elhiszi, hogy mindennek véget tud vetni, amikor akar. Pedig éppen ez az a pillanat, amikor minden elkezdődik…”

Visszatértünk. És újra filmajánló következik. (João Tikhomiroff: Besouro) (Brazil film 2009-ből)
https://www.youtube.com/watch?v=fVJDQRmlCSM&list=PLPc7zvy85pSxn3_mqum_xkv9uzf7CF4dS&index=1

Sajnos sokaknak, ha a „brazil film” kifejezést hallják, akkor az 1990-es és 2000-es évtizedben a magyar tévén vetített borzalmas sorozatok, „szappanoperák” jutnak eszeébe. Pedig sejthető, hogy az országban, ahol a capoeirát kitalálták, ennél eredetibb és minőségibb dolgok is készülnek.
A capoeirát nem véletlenül emlegettem. Ez a film részben éppen ennek a harcművészeti táncnak a népszerűsítéséért, illetve eszmeiségének bemutatására készült. Szereplői is mind a capoeira kiváló művelői. A címszereplő pedig nem más, mint a capoeira egyik legendás népi hőse, Besouro Mangangá.

A film ugyanakkor nem feltétlenül, illetve nem csak életrajzi és történelmi filmként értelmezendő. Sokkal inkább szól Besouro (Aílton Carmo) legendává, eposzi hőssé válásáról, és sokszor az az érzése lehet a nézőnek, hogy nem Besouro alakja maga a legérdekesebb ebben a történetben, hanem a hatás, amit barátaiban, sorstársaiban kivált, vagyis az a folyamat, ahogyan egy mítoszból egy felszabadító erő, egy szabad emberből egy másokat is cselekvésre ösztönző szabadságszimbólum lesz.

A történet 1924-ben játszódik, mikor Brazíliában a törvények már majdnem 40 éve tiltják a rabszolgaságot, de a feketék még mindig elnyomás alatt élnek, rabszolgaként, de legalábbis jobbágyként kezelik, és rettegésben, terrorban tartják őket. Egy fehér urak bárkit agyondolgoztathatnak, elcsalhatják a bérét, megverhetik, vagy akár le is lőhetik, büntetlenül. Egy fiatal harcos, Besouro Mangangá, eredeti neve szerint Manoel Pereira azonban fellázad ezellen az igazságtalan helyzet ellen. Miután a lehető legmagasabb szintre jut a capoeirában, beveszi magát az őserdőbe, és mindenféle váratlan akciókkal nyugtalanítja a fehér elnyomókat, és példájával ellenállásra biztatja saját sorstársait. Ezt az első látásra egyszerűnek tűnő történetet azonban a rendező João Tikhomiroff egészen innovatív művészi eszközökkel, nagy kísérletező kedvvel meséli el.

A film ugyanis Besouro harca mellett Besouro belső utazásáról is szól. Rejtőzködése alatt megismeri magát és a természet rejtett erőit, hogy egészen különleges, szinte természetfelettinek tűnő képességekre tehessen szert. Érdekes, hogy ennek bemutatásánál a film gyakran vált perspektívát: időnként egy úszó béka vagy egy repülő bogár nézőpontjából kezdjük látni a világot, mintha hirtelen pár pillanatra mi is belebújnánk az átváltozott Besouro bőrébe. (A besouro szó ugyanis portugálul bogarat jelent, és Besouro Mangangáról azt mondja az ének, hogy a végén tényleg bogárként röpködött az őserdő fái között.) Közben megismerjük a Yoruba vallás (közkedvelt nevén: a vudu) isteneit, az Orishákat is, akiknek kultuszát az Amerikába hurcolt feketék még Afrikából hoztak magukkal, de akik az új helyükön is segítették őket.
(Eshu isten szerepében: Sérgio Laurentino)
A capoeira mellett éppen ez, az ősi istenekben való hit volt, ami tartotta a lelket és a büszkeséget az elnyomott, lenézett, megalázott feketékben. A film igyekszik némiképpen ezekről a kultuszokról is képet adni.

További érdekesség, hogy a rendező a lineáris történetmeséléshez sem ragaszkodik mindig. Anélkül, hogy spoilereznék: a film utolsó jelenetei között jónéhány van, amiknek a sorrendje nem egészen tisztázott, és aszerint, hogy ezeket hogyan rakod sorba a fejedben, a befejezés is többféle értelmet kaphat. Mindez azonban úgy, hogy mégiscsak átjön valamiféle üzenet, amit az alkotók át akartak adni, és a történet mindenképpen kerek lesz.

Mint már említettem: a szereplőkön látszik, hogy maguk is a capoeira lelkes és elkötelezett művelői.

A főszereplő: Aílton Carmo mint Besouro

Mestre Alípio (Macalé dos Santos), Besouro mestere

Dinorá (Jessica Barbosa), Besouro szerelme

Chico (Leno Sacramento), Besouro haverja és segítője

Quero-Quero (Anderson Grillo), Besouro másik haverja.

De nagyon érdekesen vannak megrajzolva a film negatív alakjai is: az Ezredes/ Coronel (Flávio Rocha), aki a helyi földesúr és maffiafőnök, illetve az ő legfőbb segítője, jobbkeze, Noca (Irandhir Santos).

Noca alakját elsősorban Irandhir Santos kiváló színészi alakítása miatt kell kiemelni. Ez a kedves és mosolygós színész itt nagyon meggyőzően alakítja a másokon átgázoló féktelen, szemét alakot.

A Coronel (Flávio Rocha) alakja más miatt érdekes. Őt a forgatókönyvírók is remekül kitalálták. A Coronel egy olyan csendes és hatalmas főnök, aki eléggé tudatában van a hatalmának. Mivel azonban a piszkos munkát, a félelemkeltést és a megtorlást elvégeztetheti Nocával, ezért ő maga megteheti, hogy az atyáskodó, sőt néha már bratyizó, jófej főnököt adja az alkalmazottak felé. Néha még színleg vagy szavak szintjén segíteni is hajlandó a lenézett feketéknek. Sőt, még az elvileg betiltott capoeirát is tolerálja, és a mai politikusok álságos mű-gyönyörködésével képes szemlélni az ezt űző feketéket. És ilyen hatásos trükkökkel képes elérni, hogy sokakban ne is tudatosodjon az elnyomatásuk ténye. Még annak ellenére sem, hogy az agresszív Nocától mindenki fél, és Noca általában árnyékként követi a Coronelt, mégis vannak, akiknek ez a kettő nem áll össze. Mert az ember annyira szeret hinni vezetői kompetenciájában és jóindulatában…

Szóval ez a film valahogyan az emberi kapcsolatokról, a szabadságról és az elnyomásról is egészen finom árnyalatokkal tud néha mesélni, főleg ahhoz képest, hogy egyszerű hősi énekeken alapul.
És külön kiemelném még a film elképesztően menő zenéjét is, különösen a főcímdalt (az elején és a végén) ami szintén a capoeirát kísérő hagyományos zenét ötvözi a modern rockos hangzásvilággal, nagyon innovatív módon. Valahogyan nagyon illk az egész filmhez.
A modernnek és hagyományosnak, az elnagyoltnak és az árnyaltnak, a valóságnak és a fikciónak, reálisnak és misztikusnak ilyen zseniális művészi ötvözése teszi, hogy bátran tudom ajánlani a Besouro című filmet mindenkinek. Aki foglalkozik capoeirával, annak mindenképpen kötelező, de aki nem, annak is érdekes lehet.
https://www.youtube.com/watch?v=fVJDQRmlCSM&list=PLPc7zvy85pSxn3_mqum_xkv9uzf7CF4dS&index=1

2016. szeptember 2., péntek

Leliwa lovagjainál VII. (Befejező rész)

Az Úrnak …. esztendeje, Tarnów

Eljött az az idő, mikor a szolgálatunk lejárt, s el kellett búcsúznunk Tarnówtól, el egymástól is. Nehéz szívvel, könnyek között tettük meg. Nem is tudom, részletesen elmesélni, hogyan, így hát csak egy rövid epilógra futja itt most tőlem.

Búcsút kellett mondanunk a sok jó barátnak, a Gladii Amicinek. Hogy emiatti keserű fájdalmunkat enyhítse, Tarnowski uram igazán nagy tiszteletben részesített minket: mi adtuk az ő hetmani kíséretét, amellyel Kraków városába bevonult.

Merthogy Tarnowski uramat is nagy tisztesség érte: kinevezték nagyhetmanná, azaz egész Polska hadainak egyik főparancsnokává. S hogy mi is díszkíséretében lehettünk, mikor eképp Krakówba vonult, arra igazán nem számítottunk. S hogy ezután kivel mi történt, azt mondom el most az epilógban.

Székely barátaink hamarosan letették a szolgálatot Krakówban, s gazdagon megjutalmazva, miután mindnyájunkat megöleltek, elindultak hazafelé, a szép Erdélybe, Sepsiszékre.
Mi azután még Krakówban maradtunk, de idővel a szaladai küldöttségből is mindenki hazaszállingózott. Ki előbb, ki később. Végtére, hogy Eufrozina leányasszony is hazafelé vette az útját, Krakówban már csak ketten maradtunk a régi csapatból: Bende és én. Megmaradtunk a nagyhetmani szolgálatban egy darabig, mígnem aztán a Hetman elküldött minket a 10. gyalogregiment vadászszázadába, hogy jól kitanuljuk az erdei s terepi lövészetet.

S így aztán ezt követően egy darabig a 10. lövészek sárga hajtókás zöld ruhájában jártuk a Góral-vidék erdeit.

Mihelyt ez befejeződött, visszamentünk Krakówba. S ekkor kiderült, hogy nem akármilyen szolgálatra szánt minket Tarnowski uram. Tagjai lettünk a zöldkabátos Nagyhetmani Magyar Lövészszázadnak, mely csupa magyarokból áll, s a lengyel nagyhetman oldala mellett teljesít szolgálatot.

Tele van ez különféle székely legényekkel is, de leginkább Észak-Magyarországról jövőkkel.


S akkortól itt szolgáltunk a zöldkabátosoknál, míg át nem kerültünk Warszawába. De akkor már nem Tarnowski uram volt a hetman, hanem más, s oda már Bende nem jött velem. Megöleltük egymást, elköszöntünk egymástól, s ő hazafelé vette az irányt. Aztán itthon élt, de mostanra ő is elment erről a szomorú hazáról, s most Itáliában él, de ha jól tudom, ott (már) nem az Itáliai Magyar Légió tagja, csak egyszerű dolgozó ember.
Én meg Warszawában nem sokáig maradtam. Én is visszaindultam. S a többi aztán már másik történet. Jártam én azóta mindenfelé. Kolozsváron viszontláttam székely harcostársaim egyikét-másikát is, majd hosszú idő után, Ráday Pál uram nyomán visszatértem Warszawába és újra magamra öltöttem a Hetman magyar lövészeinek zöld kabátját. Ott kezdtem a régi blog írásába, s mikor onnan újra visszatértem Magyarországra, akkor kezdtem ezt a blogot. Azóta is járok néha Warszawába, s a zöld kabátot újra felöltöm, ha kell. De hogy fogok-e még kelleni ezek után is, nem tudom.


A sorozat részei:
I. A zászlók találkoznak 
II. Kiképzés 
III. Tűzvarázs 
IV. Csata az erdőben (A Ţepeş-akció) 
V. Lovagi torna és keresztelő 
VI. Rege Arthur királyról