2020. június 4., csütörtök

Ha összetartozunk, tartozzunk össze!

Nemzeti Összetartozás Napja... (?)
Szeretném ezen a napon ténylegesen a más magyarokkal való összetartozást ünnepelni. Azt az összetartozást, amelyet határok nem szoríthatnak be, azt az összetartozást, amely áttöri, legyőzi, szétzúzza a határokat. Éppen ezért nem fogom azzal ellentmondásba keverni magam, hogy azt hazudom, hogy kizárólag a határok tologatása az, ami nekünk fájhat, azt pedig főleg nem, hogy a határok tologatása megoldást is jelenthet minden problémánkra. A magyar fájdalom sokrétűbb ennél. Az összetartozás hiányának fájdalma nem feltétlenül a földrajzból következik. És nem is térképek átrajzolása enyhítheti csak. Az összetartozás hiányának fájdalmát csak az egymás felé való közeledés enyhítheti, míg végül megérkezünk egymáshoz.
„Ahogy egymással bánunk, az a hazánk.”

Szolidaritást szeretnék vállalni a magyar emberekkel határon innen és túl. Elismerni az őket ért fájdalmas igazságtalanságokat, és kiállni igazságuk mellett. És szeretném, ha ezt a szolidaritást én is elvárhatnám más magyaroktól, határon innen és túl. Szeretném, ha a „határon belül szakadt” magyarok kiállnának a határon túliak szabadsága, kultúrája, tudománya, emberi méltósága mellett. De ugyanígy szeretném, ha a határon túliak is kiállnának a „határon belül szakadtak” szabadsága, kultúrája, emberi méltósága mellett.

„Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”
Szeretem a térképeket, eszközök a munkámhoz. De csak eszközök. Nem érzek semmiféle nosztalgiát régi határsorompók iránt, nem érzek áhítatot régi közigazgatási térképeket látva. Nem is akarok régi közigazgatási térképeket a fejem felett lengetni, nem akarom őket a házamra, az autómra vagy magamra festeni. Nem akarom a magam igazát ezekkel igazolni. Nem is fogok olyan vezetőket követni, akik kizárólag térképek átrajzolásában látják a megoldásokat, és az emberekről hallgatnak. Nem akarom, hogy ez a táj csak térkép legyen nekünk. Ott szeretnék járni az emberek között, akik ezen a tájon élnek, együtt örülve, búsulva és beszélgetve velük. Nem szeretném, ha félnünk kellene, egymástól, nem szeretném, ha belefojtanánk egymásba a szót. Nem akarok csak azért dolgozni, hogy az országnak szép kerek alakja legyen. Azért szeretnék dolgozni, hogy akik itt, velem együtt élnek, elégedettek, boldogok és szabadok legyenek. Nem akarok élettelen dolgokat, határokat, sorompókat, koronákat, államokat, térképeket, jelszavakat szolgálni. Ezek mind csak eszközök. Az élőket akarom szolgálni, a nemzeteket és benne a nemzetemet, a népeket és benne a népemet, az embereket és benne magamat. Nekik akarok segíteni érvényre jutni, szóhoz jutni, méltósághoz jutni.

Hegyeknek, erdőknek, folyóknak nincsen nemzetisége. Nemzetisége az embereknek van. Tartsuk tiszteletben mindkettőt!
Én nem akarok senkit elkergetni arról a helyről, ahol lakik. Akkor sem, ha nem beszél velem egy nyelvet. De szeretném, ha senkinek nem kellene menekülnie onnan, ahol lakik. Szeretném, ha mindenki elégedett lehetne az életével ott ahol él. Különösen, ha velem egy nyelvet beszél. Szeretném, ha nyelvünkön megértenénk egymást.

Én nem követelek vissza hegyeket, amelyek soha nem voltak az enyémek, mert nem is hiszem, hogy az ember tulajdonában tarthat hegyeket, erdőket, folyókat. Ha megpróbálja, annak mindig rossz vége van.

De igenis visszakövetelem mindazt, ami élő, ami mozgó, ami kapcsolat köztem és közted (méghozzá elsősorban attól a kevés, kisajátító kedvű magyar embertől minden magyar embernek):
Adjátok vissza közösségeinket! Adjátok vissza kapcsolataimat a velem együtt élőkkel! Adjátok vissza bizalmamat a velem egy nyelvet beszélőkben! Adjátok vissza elrabolt és meggyalázott nyelvünket! Adjátok vissza sokszínű és változatos kultúránkat! Adjátok vissza méltatlanul megalázott, elfeledett, megrágalmazott tudósaink, művészeink, íróink, életmentő hőseink megbecsülését! Adjátok vissza elhazudott történelmünket! (Nem azt a részét, ami tényleg a múlt homályába vész, amiről biztosat mondani úgysem lehet, azt majd megkeressük, felderítjük együtt. Ne követeljétek vissza azt, ami sosem volt! Ne vádoljatok hazugsággal senkit azért, mert nem mond biztosat arról, amiről nem lehet biztosat tudni. De azt a részét, amelyről egykor már tudtunk valamit, de most tudatosan kitörölni igyekeznek, adjátok vissza!)
Adjátok vissza a jogot, hogy gyarló, hibázó, javító, tévedő és tévedéseinket bevalló emberek legyünk! Adjátok vissza a jogot, hogy kimondhassuk: az emberek mindig is gyarló, hibázó, javító, tévedő és tévedéseiket bevalló, olykor bűnös és megbűnhődő, bűneiket levezekelni igyekvő emberek voltak! Ne kényszerítsetek a tökéletesség hazugságára! (Az egykorvolt hazával kapcsolatban sem!) Adjátok vissza a jogot a bocsánatkérésre és a megbocsátásra!

Adjátok vissza a mozgást! Ne verjetek cövekeket a kezeinkbe, lábainkba! Ne kényszerítsetek béna tehetetlenségbe, a saját sorsunk elkeseredett, de passzív szemlélésébe! Ne akarjátok, hogy ne vegyünk tudomást a minket körbevevő valóságról! Ne keverjétek össze a kábaságot az elégedettséggel! Ne keverjétek össze a kényszerű mozdulatlanságot a nyugalommal! Ne keverjétek össze a részegséget az önfeledt szabadsággal! Ne keverjétek össze a zsarnokságot a renddel! Ne keverjétek össze a gyűlöletet az igazságérzettel!

Az élettelen dolgok közül csak egyetlenegyet kérek vissza: a piros-fehér-zöld zászlót.

Már nem gondolom, hogy a „hazafi” a legkitüntetőbb cím, amit kaphatok. Népem és nemzetem hű fia szeretnék lenni. Népemé, amit gyaláznak és megtaposnak, amely gyalázza, alázza és tapossa saját magát is. És nemzetemé, amely talán már nincs is, de talán még lehet. Persze nem mondok le arról, hogy egyszer talán hazámnak is igazságot szolgáltat a világ. De igazságot elsősorban a népemnek, a magyar népnek követelek. Nem csak a külföldtől, hanem magától a magyar néptől is. Magyar embereknek egymástól.

Összetartozunk. Összetartozásunk záloga egymás iránti bizalmunk, igazságosságunk, segítségünk. Összetartozunk. Figyeljünk oda egymásra, hallgassuk meg egymást!

2020. március 15., vasárnap

Március 15-én a Marczius Tizenötödikéről II. rész

Folytatjuk a Marczius Tizenötödike című lap történetét, kiegészítve jópár idézettel, hogy lássuk, mi volt a radikális demokrata fiatalok véleménye 1848-ban és 1849-ben a korabeli politikai viszonyokról.

Az előző bejegyzés főleg az 1848-as évről szólt, ez pedig főleg az 1849-esről fog szólni, de nem kizárólag.

A lejárató kampányokról
A forradalmi ifjúság vezére, Petőfi Sándor valószínűleg viszonylag ritkán írt újságíróként a lapba, de amit írt, az érdekes. Itt mesélte el például, hogyan lehetetlenítették el képviselővé választását Szabadszálláson 1848 nyarán. Ebből most itt nem fogok hosszan idézni, de később talán még visszatérhetünk hozzá. Az ugyanis eléggé tisztán látszik, hogy a lelkes és tisztaszívű radikális demokrata ifjak lejáratására a korrupt megélhetési politikusok már százhetven éve is nagyjából hasonló módszereket használtak, mint most. Petőfi Sándort is hasonlóan próbálták megrágalmazni, mint mondjuk Gulyás Marcit.
Sándor cikke a szabadszállási eseményekről a lap 1848. június 19-ei számában jelent meg.

„Kezdtek becsteleníteni, hogy én olly ember vagyok, kinek már Pesten nem is szabad szólnia, kit Pestről kitiltottak, kinek megbuktatását, bezáratását, agyonveretését jó szívvel fogja venni a ministerium, és az egész nemzet, s hogy én az illírnek, orosznak és ki tudja kinek el akarom adni az országot, s minthogy még ezen gyalázatosságok által sem hitték biztosnak győzedelmüket, az utolsó éjjel leitatták a népet, s a részeg tömeggel erőszakosan buktattak meg. (…) De én azért nem a népet kárhoztatom, hanem ámítóit, félrevezetőit , kiket egykor törvény és Isten egyaránt meglakoltat.... A nép is előttem szent, annyival inkább szent, mert gyönge, mint a gyermek. — Dicsértessék a nép neve most és mind örökké!”
Lehet, hogy erre még majd máskor visszatérünk.

A köztársaságról
A Márciusi Ifjak a francia forradalmak példáját tekintve irányadónak, egyértelműen köztársaságpártiak voltak, de eleinte csak elviekben. Tudták, hogy ezt 1848 tavaszán még nem tanácsos belevenni a követelések közé, mert nem találkozna a többség támogatásával. Amikor azonban kitört a háború Magyarország és Ausztria között, a Marczius Tizenötödike az elsők között volt, akik propagálni kezdték a köztársaságot. (Ami persze abban a helyzetben jelentette Magyarország teljes függetlenségét is Ausztriánál, de annál többet is.)
Egy nappal a pákozdi győzelem után ezt lehetett olvasni a Marczius Tizenötödikében egy magát Radicalis néven megnevező szerzőtől:

„Eddig a nagy tömeg nem akart hallani, a néhány respublicanus pedig nem mert szólani a respublicáról. A nép szemei előtt respublica=borzasztó anarchia, guillotinirozás, rablás, gyújtogatás, et similia [és hasonlók], volt ezelőtt. (…) De – tempora mutantur et nos mutamur in illis! [Változnak az idők és velük változunk mi is.] Most már mindinkább fogy a monarchicusok száma. Osztani kezd az előítéletek hályoga az emberek szemeiről, és ha tán nem respublicanusok is még a többség, de biz a monarchiát sem tartja már valami mennyei kincsnek. És ezt nem lehet csudálni! Hisz magok a fejedelmek mindent elkövetnek, hogy azon kegyelet, mondhatni, bálványozás, mellyet, kivált a magyar nép táplált a monarchia iránt, melly neki, mintegy második vallása volt, gyökereiben megingattassék. (…) Martiusban felvirult a szabadság hajnala, és természetesen meg kelle dőlni a fejedelmek korlátlan hatalmának. (…) Magyarhonban leggyalázatosabban és legerősebben űzi játékát a reactio. Magyarhonban a leginkább van compromittálva maga a király. (…) Minden becsületes ember undorodva fordul el azon drámától, melly most szemeink elölt velünk játszatik, és ezen drámának indoka egyedül csak a monarchiában fekszik. A fejedelmek mindig a legnagyobb és legkorlátlanabb hatalommal akarnak bírni. (…) Egy felelősség nélküli, sérthetetlen ember mindig önkényleg igyekszendik cselekedni, önkéntes kormánnyal pedig, bár egyes kitűnő uralkodók alatt lehet nagy, hatalmas, dicső egy status [állam], de szabad... soha!
Érezték ezt legújabban a népek, s azért fel akartak szabadulni a fejedelmek gyámsága alól, de ezeknek nagyon ínyökre volt a tutori hivatal, nem akartak engedni, királyi tekintélyükkel felzúdíták egymás ellen a külön népfajokat, osztályokat, hogy (…) ismét mindannyit leigázhassák. A reactio a monarchia kifolyása! (…)
Hogy a monarchia nem a rend országa, azt bizonyítja az is, mert a monarchiában szabadság nincsen, szabadság nélkül pedig rend nem képzelhető. Szabadság nélkül felületes nyugalom lehet ugyan, de csak ollyan az, mint a tenger csendje, melly után annál zajlóbban szokott kitörni a vihar. (…)
A királynál szokván lenni a főpapi s katonai kinevezések, creaturája a hierarchia által elbolondítja a népet, hogy katonái segélyével annál könnyebben az igájába hajthassa, ennyi elem lévén használatára, mindinkább át kezdi lépni az alkotmány szabta határokat, és befolyást szerez magának az országgyűlésre ő, kinek kezében annyi eszközei vannak a megvesztegetésnek. (…)
Az aristokratia szükséges kifolyása a monarchiának, hol aristokratia van, ott egyenlőség nincs, e nélkül a testvériségnek, az egyetértésnek nyoma sem lehet. (…) megvédett-e vastag corpus iurisunk [törvénykönyvünk] a trón s aristokratia elnyomásai ellen ? (…)
De most pár szót tulajdonképp a respublicáról. Ennek első előnye, hogy sokkal olcsóbb a monarchiánál. Másodszor itt el van kerülve az a borzasztón nevetséges valami, hogy t. i. egy ember, - legyen bár rosszabb, ostobább, nyomorultabb alattvalói legutolsójánál – csupán azért, mert az apja, bátyja vagy mi az istennyilája király volt, ő is urává legyen millióknak, ezek élete, boldogsága rosszakaró, vagy tehetetlen kezeibe legyen letéve.
A nép nem csalatkozik, vagy ha mégis, hamar átlátja tévedését, és ha csakugyan rosszul választott volna, az sem igen ártalmas, mert a köztársaság felelős feje nem egyéb végrehajtójánál azon akaratnak, mellyet a nép képviselői által nyilvánít.”

A Szemere-kormányról
Még kíméletlenebbül volt kritikus a Marczius Tizenötödike a Szemere-kormánnyal és személy szerint

Szemere „Miután” Bertalannal szemben. (Úgy tűnik, Szemerének sűrűn használt szófordulata lehetett ez a „miután”, amit a Marczius Tizenötödike szerzői előszeretettel tettek szóvá.) Talán leginkább azért, mert tőlük már radikálisabban demokrata programot vártak volna el, ha már egyszer az Ausztriától való teljes függetlenség kimondása után került ez a kormány a végrehajtó hatalom élére. A kormány azonban pont azért igyekezett óvatos lenni, hogy a mérsékeltebbeket se riassza el magától.
Főként ezt a hozzáállást bírálta a Marczius Tizenötödike.
1849. június 8-án ezt írták:

„Összehasonlítva az első ministeriummal, a mostani a réginek hatalmával s tekintélyével századrészben sem mérkőzhetik. (…) Azonban leglényegesb hiánya a jelen kormánynak az, hogy legtöbb tagjai az előttük lobogó zászlónak nem annyira természetes és eredeti követői, mint inkább csak oda csatlakoztak ahhoz. Forradalom, respublica, democratia roppant nagy szavak, és ezerszerte szélesb értelműek, mint sem azokat ollyan emberek felfogni tudnák, kiknek az első eszmélet óta nem ezek voltak mindennapi kenyerök. Vannak a ministeriumban egyének, kik forradalmiak lenni nem mernek, republicanusok lenni nem tudnak s democraták lenni nem akarnak.”

Június 19-én így folytatták:

„Kérdjük, mi tartja fönn a mostani ministeriumot? A kimondott három dicsőséges elv: a forradalmiság, respublica és democratia. Ez ad neki népszerűséget. De csak addig, míg a nemzet ámítani engedi magát, hogy czifra beszédekben szópompánál egyebe nincsen. Mi annyit elmondhatunk, hogy ezen ministerium mind ekkorig három attribútumainak egyikében sem mutatta be magát a tettek mezőjén. Nincs egy lépése, melly forradalmi legyen, nincs egy intézkedése, melly republicanismusra mutatna, a mi pedig a democratiát illeti, ennek még az árnyékának árnyékát sem láttuk mindeddig. A nép azonban sokáig hisz s nagyon sokat tud eltűrni. (…) De (…) a mostani ministeriumban a népszerű név csak Szemere. Batthyány Kázmér jelességét csak azok látják, kik a dolgokat közelebbről vizsgálják. A többiekre nézve, ha egy kicsit Vukovicsot kivesszük, az ország borzasztóan indifferens, s arra, hogy azokat másokkal kipótoljuk, csak annyi szükséges, hogy valaki egy új névsorral lépjen elő.”

Ugyanezen a napon egy másik cikkben a Marczius Tizenötödike számonkérte a kormányon az arisztokrata címek eltörlésének halogatását is a nemzeti szolidaritás jegyében:

„Avagy a harcz zajában, a haza megmentése fáradalmának közepette, nem lehetett volna-e egy ünnepi órát szentelni, hogy kimondassék a nagy szó, hogy a czímek czafrangjai eltöröltetnek, letépetnek? (…) Az aristocratiának hűtlenje meghozta már az ítéletet magára, és úgy választá el ügyét a nemzetétől, hogy öngyilkolás nélkül a nemzet keblébe nem fogadhatja többé a mérges mételyt. A ki pedig hű maradt, ott barézol soraink között, s a vérmezőn maga keres nevet magának, mint kerestek ősei, kiknek tetteire (…) egyedül lehetett kevély. Mit bánja ő most, ha elveszik ősi nevének hiú czafrangját, midőn helyette méltóbbat a nemes büszkeségre fog szerezni tudni ő?! (…)
Kellett nekünk a régi és mások által szerzett dicsőség emléke mindaddig, míg lelkesített a harczra, míg fegyvert fogni parancsolt a kézbe. Most nincs szükség többé annak tudatára, hogy nagyapánk gróf volt. Lelkesítse most az ifjút saját tetteinek emléke, a saját kardján feketülő vér, s a vezértől kapott dicsérő szó. Ne mondjátok, hogy érdekeket sértene a czímek eltörlése... Vagyis inkább ne tartsátok kímélésre érdemeseknek azon keveseket, kik e miatt hűlnének az ügytől. (…)
A czímek eltörlése hitünk szerint érdekeket alig, nemes érdekeket teljességgel nem sért. Ellenben hasznos eredménye kiszámíthatatlan.
Láttátok volna a jóravaló magyar nép lelkesedését, midőn látta, hogy nem csak a szegény fog fegyvert, hanem az édes haza szent nevéért s becsülete éhalmára a sorokba áll grófja is, két-három fiával! Láttátok volna, hogyan küzd kétszerezve, midőn látja, hogy grófja vére is csakúgy (…) martaléka sorsnak mint övé... Láttátok volna ezt, s nem csodálnátok, ha mondom, hogy a czímek végeltörlése nem maradand hatástalanul a népre, mellynek egyetlen czímere a szegénység és hazaszeretet. Mert még ma is érzi a nép mindezek mellett a határfalat maga s egykori urai között. (…) Minél jobban késtek eltörölni a czímeket, annál tovább késik e különbség elenyészése is, mi még mind fal és rácsolat, hogy e nemzet minden fia össze ne ölelkezhessék. Republicanus a kormány és nem democrata? De hisz azt is ígéré, hogy democrata lesz. Democrata? És a népet még sem emeli föl oda, honnan a természet és Isten ellenére a setét századok által leszoríttatott?
Demokrata? S megtűri mégis az aristocratiát hiú czafrangjaival, mellyek bízón nem egyébre valók Isten előtt, mint hogy megkülönböztesse azokat, kiknek bőség és jogok élvezetében könnyű volt szeretni a hazát, — azoktól, kik szerették a hazát, melly nekik szűkén mérte a falatot, és mégis szerették azt, (…) fegyvert ragadtak érte veszélyében, s szívesen adták lelköket lábainál, neve becsületének megőrzésére.”

A június 27-ei számban aztán kimondták, hogy a Szemerével szembeni bizalmatlanság egyik oka az, hogy belügyminiszterként ő dolgozta ki azt a sajtótörvény-javaslatot, amit a radikális ifjúság és a Marczius Tizenötödike is olyannyira kifogásolt:

„Emlékezni fog az olvasó, hogy Szemere mennyi sok gyönyörű szépet és jót írt s beszélt össze hajdan az irodalomról és a sajtószabadságról. Minden ember azt mondta: Szemere a dicső ember. Ez mondja meg igazán! Ez gondolkodik szabadon! Ez barátja a népnek, az igazságnak! A sors úgy hozta magával, hogy a sajtótörvények kidolgozása épen Szemere kezébe esett. (…)
Mi volt ezen törvényekben, mi a democratia ellenében az orgyilkolás tőrét felemelte? Ott volt azon szemtelen rendelkezés, melly ha megáll, egy szegény sorsú szorgalmas ifjú ember soha az irodalomban elő nem mehet. Benne volt ez azon részében a törvénynek, mellyben a sajtóvétségi bírság megfizetésének kötelessége azon esetben, ha a szerző arra vagyonilag eleget nem tehetne, átháríttatott a kiadókra, sőt a nyomdatulajdonosokra. Mit tesz ez?
Semmi egyebet, mint választófalat húzni. A gazdagoknak megadni a sajtószabadságot, a szegényeket pedig alávetni a gazdagok censurája alá. (…) Az Országgyűlés belátta a törvénynek ezen nemtelen rendelkezését, mellyet aztán azon ember, ki azt írta, az alkalmazásban még iszonyatosabbá tehetett volna, és azért kitörlé azt, miután a törvényjavaslat készítője ezen a szegényebb sorsúak ellenében elkövetett igazságtalanságon tetten kapatott volna. (…)
És hogy mennyire barátja az a tiszta democratiának, ki sajtótörvényt hoz a gazdagok számára, a szegényeket pedig a gazdagok censurája alá veti? Mindezen szép csempészkedés azok után történt, hogy Szemere a sajtószabadságról olly sok szép dolgokat írt és mondott volna.”

A június 30-ai számban a lap újra a hűbériség és a jobbágyság maradványainak eltörlését sürgette ismét kemény szavakkal:

„Midőn a nemzetgyűlés Debreczenből eltávozásunkkor egész mostanig elhalasztotta üléseit, aki egy kicsit előbbre szokott nézni az orránál, nem örömest s egyedül azon ígéretre egyezett bele az elhalasztásba, hogy a tanácskozás legelső tárgya, ezen a hosszas forradalom gúnyául fönnmaradt hűbéri állapotok megszüntetése lesz. És ha elég erő lett volna az Országgyűlésben föláldozni néhány napi kényelmét az ügy biztosításának, azóta sok hasznát láttuk volna e kis önmegtagadásnak. És íme ott vagyunk most is, hogy ismét az elhalasztástól kell tartanunk. (…)
Pedig a hűbéri viszonyokat meg kell szüntetni. Ha az országgyűlés elmulasztotta, míg ideje volt, tegye meg a kormány. (…) Ha egyéb ok nem szólana mellette, mint hogy eleje vétessék az intelligentia elleni agitátiók sikerének. Ha a kormány egy kissé előbbre gondolkodik, lehetetlen nem értenie bennünket.”

Görgei Artúrról
A Marczius Tizenötödike az ország vezetői közül egyedül Kossuth Lajossal bánt némileg kíméletesebben. Neki (bármit is tartsunk róla utólag emberileg és szakmailag, és bármennyire is taszító lehet egyesek számára az a talán túlzó személyi kultusz, amit neki utólag teremtettek) 1848-ban tényleg nagy érdemei voltak az önvédelmi harc megszervezésében a csüggedők felrázásában és lelkesítésében. Ezt nem lehet elvitatni tőle.
Amikor viszont Kossuth és a Szemere-kormány is (elég komplex okok miatt, amikre most nem térünk ki) szembekerült Görgei Artúrral, a Marczius Tizenötödike nem habozott kiállni

Görgei Artúr mellett. Szigorúan szakmai alapon, mert úgy tartották, tényleg Görgei a legalkalmasabb ember főparancsnoknak.

A Szemere-kormány és Kossuth Lajos kormányzóelnök június utolsó, július első napjaiban próbálta meg először leváltani a fővezérségről. Közben július 2-án Görgei Artúr egy hatalmas győzelmet aratott Komáromnál és Szőnynél az osztrákok felett.

A csatát lezáró végső nagy lovasrohamot személyesen vezette, ennek során egy gránátszilánktól ő maga is koponyasérülést szenvedett
Erre a július 4-ei számban a Marczius Tizenötödike szerzője így reagált:

„Meg nem foghatja senki, hogy mi bajok van egy némellyeknek most ismét Görgeivel. Ezt bárkitől eredjen, érteni nem lehet. Az utóbbi kinevezésekből ítélve az ember nem tudja mit gondoljon. Ki parancsol Magyarországban? Felelős kormányunk van-e, vagy c mellett uralkodik még egy titkos honi, védegyleti camarilla is? (…)
Annyi bizonyosnak látszik, hogy Görgeinek nemigen lehetett ideje a levelet elolvasni, mert történetesen akkor, mint afféle makranczos nem engedelmeskedő ember, a hazának a szőnyi dicsőséget szerezte meg. Megszerezte úgy, mint Isaszegnél, hol Kossuth mondása szerint Görgei a vezér s a harczoló közvitéz, szerepét egyenlőleg dicsőségesen viselte. Félre az ollyan boldogtalan ministeriummal, melly nem irtózik illy vészes perczekben vezéri kravallokat előidézni. És méginkább félre azért, mert nyomorú rendelkezéseivel árt legnagyobb erősségünknek: Kossuth óriás nevének. Mert a közönség akaratlanul arra a gondolatra jő: hogy a hatalom legyen bárkinek kezében, mihelyt az le van téve, király, elnök, kormányzó azonnal féltékeny kezd lenni.”

Valamennyire tehát mégiscsak elvakította a szerzőt a Kossuth iránti tisztelet, mikor feltételezte, hogy Görgei leváltásának gondolata nem is tőle indult el.
A másnapi számban újra ez volt a vezércikk témája, még keményebb, sőt elkeseredett hangon:

„Itt Pesten egy pár malecontentus egyénnek sikerült kivívni azt, hogy Görgei azon helyről, hol a hazának hasznot és dicsőséget tán csak egyedül ő tud szerezni, egy¬szerűen visszahívassék. A kormány ezen utolsó tettével megadta magának a kegyelemdöfést, mert nevetség tárgya lett barát és ellenség előtt. A magyarok istene jó kedvében teremte Görgeit s megajándékozá vele szabadságügyünket. Görgei a hadseregben a legnépszerűbb vezér. Érte él-hal a tiszt és közember, s ha ő jelen van, bizton hiszi a győzelmet. Görgei azon férfi, ki januárban művészi hadjáratával az ellenséget a Tisza felől elhúzá, Görgei, ki Tiszafüredtől kezdve, Hatvanon, Bicskén Isaszegen, Váczon, Sallón, Komáromon keresztül egész Buda váráig győzelemről győzelemre vezette.
Görgei, ki a szőnyi sánczokban a hazát újólag megmenté, ki itt is, mint mindenütt, közvitéz volt és fővezér, s körötte a golyók minden lépten fütyültek — ezen embert, itt a mi kormányunk a butaságig süllyedt lelkiisméretlenséggel egy tollvonással vezéri kardjától meg akarja fosztani. Bosszankodjék-e ezen az ember, vagy nevessen ?
Egy pár, az idők áradása által elfulladott minister, egy pár vén invalidus [rokkant] generális, kik ifjú tábornoknak dicsőségére irigykednek. (…) A vidéki olvasó ki a dolgokat messziről látja, háromszor vágja a földhöz azon hírlapot, mellyből ezen monstrum újságot először hallja. És ha megpukkan is, el nem igazodhatik rajta, kérdvén önmagától: Miért e megfoghatlanság? Mi kifogás lehet Görgei ellen? Mi vész érheti a hazát ha ezen férfiú tovább is a vezéri zászlót viendi, miután ő kevesebb idő alatt, mint egy év Európa előtt ismert tisztelt és becsült név lőn, s minden igazság szerető ember őt Európának mos¬tan élő hadvezérei közül az elsők közé számítja? (…)
Kik rugdalóznak Görgei ellen? A szó teljes értelmében egy rakás megbukott tudós, kit a forradalom tett tönkre. A legcomicusabb szerep ama uraskodő első ministernek, Szemere Bertalan úrnak jutott. (…) És miért? Mert Szemere és a (…) tisztelt collegái féltik Görgeitől a hatalmat. (…) Mert Szemere, Horváth, s a többi úgynevezett ministerek: Görgeinek azt parancsolták, hogy positióját hagyja ott, s jőjön Pestre, Pestről Szegedre, Szegedről az Al-Dunára, hogy aztán a forradalmi kormány minden pereputtyaival együtt a hadsereggel az országból kisuttyanhasson.
Így van a dolog. Nem ugyanazon szavakkal, de lényegileg a dolog oda ment ki. (…) A harczmező történeteiből tudjuk, mi volt Görgeinek felelete e nyomorú parancsra. Ott a felelet: hogy Görgei megtartotta positióját. Megverte az ellenséget a legdicsőségesebb csatában. (…) Ha látta volna a nép, hogy a kormány nyomorultan fut lefelé, a seregeket pedig úgy kormányozzák, hogy a fő czél ne az ellenség elleni működés, hanem a tömegben futó revolutionariusok biztosítása legyen, bizonyosan azt mondta volna: íme néhány ember, ki a szent ügy palástja alá bujt, (…) mint fut, védi magát, s minket itt hagy egy tömeg pénzjeggyel, leégetett falvakkal, kipusztított mezőkkel, leöldöklött társainkkal, s megcsonkított gyermekeinkkel. (…)
De azért nem mondja [a nép], hogy az ügy, mellyért küzdött nem volt igazságos. Ezt nem mondja, mert van saját meggyőződése is. Hanem azt mondja, az önérdek emberei a hatalmat s befolyást fájlaló vármegyei urak, feltolakodtak a hatalomra, de élhetlenségüknél fogva a sarat meg nem állták. Görgei megmentette a hazát. (…) És mert nem követé a legundokabb poltronsággal egyenlő rendeletet, őt egy ismeretlen lényekből álló camarilla merészli letenni dicső hivataláról? Van-e ezen eljárásnak neve? Nincsen. (…)
Így lőn semmivé a híres installatióval beköszöntött forradalmi kormány. És csak, mert a magyar nép loyalis, igen elnéző, azért ülnek még ott helyeiken, s megtartják a szép titulust.”

A sajtó által is keltett felzúdulásnak megvolt az eredménye: a kormány végül mégsem merte leváltani a komáromi győzőt (csak felgyógyulása idejére).
A másnapi számban a Marczius Tizenötödike már örömmel üdvözölte a tényt, hogy Görgei mégis a helyén maradhat. De nem állta meg, hogy egy újabb bírálatot is oda ne szúrjon a kormánynak az esetet követő következetlen nyilatkozataiért. (Egy darabig ugyanis nem tudták eldönteni, hogy a sebesült Görgeit meghagyják a fővezérségben, vagy kinevezzék honvédelmi miniszternek.)

„A fővezérségi botrányos allématiók váratlanul ketté lőnek vágva. Minden ember örvend rajta. És legjobban teszi mindenki, ha rá vonja egyszersmind a feledés fátyolát, s a jövőre nézve a napokban történteket csak mint adandó alkalomra szolgálandó leczkét elteszi, s okul azokból magában. (…)
Azt gondolta a kormány, hogy most is a régi jó dők vannak, (…) midőn csak rikkantani kellett, s meghunyászkodott előtte minden ember. Nehány nap óta azonban kénytelenitve lőn, keservesen az ellenkezőt tapasztalnia. (…)
A kormány megbánta, amit tőn. Elismerte hibáját, megkövette a vezért, s kiadta rendeleteit, mellyel saját autoritását, mit a nemzetgyűléstől megőrzés végett átvett, örökre eltemette. Így szoktak tenni az afféle fajtájú emberek, akik mindenáron csak kormánykodni akarnak. (…) Nekik mindegy, ma fehéret, holnap feketét kiáltanak, csakhogy a hatalmat megtarthassák. Elválhatlanul ragaszkodnak ők ahhoz, s azért elszenvednek minden szégyent, egymásra halmozzák a következetlenségeket, s minden eseményhez tudnak ollyan arczot csinálni, amillyen csak szükséges. Azt követték el, hogy miután Görgei sebet kapott, őt felmentik a ministerségtől, s újra megbízzák a fővezérséggel. Nem az ellenkezőt várta volna-e az ember? Hogy tudniillik miután Görgei sebet kapott, a terhes vezéri foglalatosságtól felmentetik? (…) Ezért kellett a képviselőkre ráijeszteni, hogy azok szétugorjanak , ezért dolgozott a ministerium oda, hogy a nyilvános ülés meg ne tartassák, mert félt az interpellatiótól. Félt, hogy a szószéken Szemerét ki fogják fütyölni, ha a ház komolysága előtt a szószéken kellend a logica egyenes szabályai ellen olly szemtelenül vétkezni.”

Ez a július 6-ai azonban a Marczius Tizenötödike utolsó száma volt. A hatalomnak elege volt az örökké kritikus fiatalokból és egy kormányrendelettel betiltotta a Marczius Tizenötödikét. (Valószínűleg ebben az esetben is: a Görgei melletti kiállásuk csak az utolsó csepp volt a pohárban.)

A rendeletet pedig aláírta Kossuth Lajos kormányzóelnök is. Tervbe volt véve Pálfi Albert bíróság elé állítása is, egyesek szerint le is tartóztatták. Kosáry Domokos szerint azonban Albert önként követte a kormányt Debrecenbe, jelezve, hogy kész magát alávetni bármiféle jogi eljárásnak, ha kell. Erre azonban már nem maradt idő. Görgei mint tudjuk, az utolsó napokban teljhatalmat kapott, majd nem látván jobb megoldást letette a fegyvert, hangsúlyozottan az oroszok, és nem az osztrákok előtt. A külföldre menekülő kormány pedig, mint tudjuk, mindezért nagyon undok módon bánt ellen Görgeivel. Ezek után azonban nekem is határozottan az az érzésem, hogy a Görgei Artúr elleni veszett dühöt, ami a magyar történelem egyik legnagyobb hadvezérének olyan otrombán durva és ronda lejáratását okozta, többek között az váltotta, ki, hogy a szabadságharc civil hősei (akiknek persze szintén nem kell elvitatni a maguk fényes érdemeit) egyszer már kénytelenek voltak bocsánatot kérni tőle, elismerni az ő igazát. Lehet, hogy voltak, akiknek ezt a sértett büszkesége sohasem bocsátotta meg. (Nem vagyok biztos benne, hogy ez (csak) Kossuth volt. Lehettek mások is a környezetében, akik őt ebbe a véleménybe belelovallták, de ezt talán így részleteiben már sohasem tudjuk meg.)

Epilógus
A szabadságharcnak vége lett, a Márciusi Ifjak szétszéledtek. Petőfi Sándor és Vasvári Pál elestek a harcokban. Voltak, akik, mint Vajda János és Lisznyai Damó Kálmán, fogságba estek, és a fegyverletétel után besorozták őket a császári hadseregbe, és ezután évekig külföldön kellett szolgálniuk. Voltak, akik emigráltak, voltak, akik az országon belül próbáltak elrejtőzni. Vagy nem tudtak emigrálni, vagy nem akarták itthagyni a családjukat, vagy bíztak abban, hogy az első nagy megtorlási hullámot követni fogja egy enyhülés, és egy amnesztia.

Pálfi Albert is így tett. Különböző ismerőseinél bujkált álnéven évekig, különböző helyeken dolgozva. 1853-ban mert visszatérni Pestre, ekkor azonban rögtön le is csukták. Végül csak fél évet volt vizsgálati fogságban, utána elengedték. Később visszatért az újságíráshoz, de már sosem lett olyan radikális kritikus, mint 1848-ban és 1849-ben volt. Elfogadta a kiegyezést. Nevét Pálffynak kezdte írni, bár nem volt köze a híres erdődi Pálffy-családhoz, és továbbra sem békült ki a nemesi előjogokkal. Mint regényíró a maga korában többé-kevésbé sikeres lett, de manapság erről az oldaláról már kevesen ismerik.

Csernátoni Cseh Lajosnak viszont sikerült külföldre távoznia. A szabadságharc után Párizsban élt, majd az Itáliai Magyar Légió megszerveződésekor jelentkezett oda katonának. Jogi végzettségére való tekintettel hadbíró lett. (A fenti kép ekkor készült róla.) A kiegyezés után hazatért. Ő is folytatta az újságírást, de ő is megbékült az új rendszerrel, és Tisza Kálmánnak kifejezetten jó haverja lett. Ekkor már egyszerűen csak Csernátony Lajosnak írta a nevét.

Még sok olyan cikk van a Marczius Tizenötödikében, amelyeket érdemes lenne idézni, és ezek valószínűleg még elő is fognak kerülni a blogon a közeljövőben. (Továbbra is hangsúlyozom: nem mindennel értek egyet, ami abban a lapban megjelent, csak azért, mert a Márciusi Ifjak lapja volt.) Most azonban egyelőre befejezem itt. Ha gondoljátok, olvasgassátok ti is a Marczius Tizenötödikét, rendkívül tanulságos, és meglepően szellemes.

Március 15-én a Marczius Tizenötödikéről I. rész


A Márciusi Ifjaknak egy lapjuk is volt, Marczius Tizenötödike címen. (A link alatt megtalálható.) Szerkesztője

Pálfi Albert, Petőfi Sándor egyik író haverja volt. A Márciusi Ifjakat folyton azért cikizték az ellenfeleik, hogy csak kritizálni tudnak, de ők maguk nem mennek a harctérre, hogy vérükkel is szolgáljanak a hazának. Legtöbben előbb-utóbb megelégelték ezt, és vagy nemzetőrként vagy katonaként a frontra mentek. Albert maradt Pesten (majd Debrecenben) és végig folytatta a lap szerkesztését. Akkoriban a politikai ellenfelek folytonos piszkálódásai között talán ehhez is kellhetett némi bátorság. Látszott, hogy a lelkes ifjak harcra hergelése sokaknál arra volt eszköz, hogy elhallgattassák a forradalmárokat, ezeket a radikális demokratákat. Mondván, küldjük őket a frontra, addig sem kritizálják a kormányt. Ebben a helyzetben valakinek magára kellett vállalnia azt a feladatot, hogy nem vonul be, és vállalja az esetleges cikizéseket is annak érdekében, hogy megmaradjon az a radikális demokrata hang, ami a pesti forradalmat egyáltalán elindította. Kellett valaki, aki a hibákat is a nyilvánosság elé tárja, és nem hagyja, hogy a mérsékeltebb vagy megalkuvóbb végrehajtók esetleg elsikkasszák, megcsapolják a forradalom eredeti követeléseit. Nyilván emellett a Marczius Tizenötödike egy hírlap is volt, tehát tudósított a harctér eseményeiről is, a politikai történések kommentálása mellett.

(Vasvári Pál és Pálfi Albert egy korabeli karikatúrán)

A Marczius Tizenötödike először 1848. március 19-én jelent meg, ennek fényében talán meglepő lehet a lap címe, mármint az, hogy még egy hét sem telt el a nagy forradalmi tüntetés óta, és az azt kezdeményező ifjak már ekkor tisztában voltak azzal, hogy mekkora történelmi jelentőségű tettet hajtottak végre. Ennek ellenére mindez nem önfényezés volt, hiszen a lap címét olyan választotta, aki tagja volt ugyan a Pilvax Kávéházba járó ifjak baráti körének, de a Március 15-ei eseményekben egyáltalán nem volt főszereplő. Tehát a címadás inkább a barátai iránti tiszteletet fejezte ki, mint a dicsekvést.

(Karikatúra Pálfi Albertről)
A Marczius Tizenötödike történetét legrészletesebben Kosáry Domokos írta meg A magyar sajtó történetének II/1. kötetében A forradalom és szabadságharc sajtója résznél. Pálfi Albertről egy kortársa véleményét idézi:
„Gúnyolódása egyszersmind fejtegetés volt, élczei okokat emeltek ki, sarcasmusai ítéletekké váltak. Egyszerre mulattatta, felvilágosította és izgatta olvasóit, anélkül, hogy fárasztotta volna.”

Pálfi Albert mellett a lap fő munkatársa

Cseh Lajos volt, aki akkor felvette a Csernátoni Lajos nevet. Míg Albert a lelkes, meggyőződéses forradalmár-kritikus példája, Csernátoni Cseh Lajosban (egyik álnevén: „Cserzőben”) volt egy adag a rejtélyes és balhés bajkeverő politikai kalandorból, abból a fajtából, aki inkább izgágaságból, mint a Világ megjavításának igényével lázad. Olyan Bahorel-féle figura. (Megrögzött konzervatívok és/vagy a szellemileg lusta emberek azt hiszik, hogy minden forradalmár ilyen. Tévednek.) Legalábbis így látja őt a Marczius Tizenötödike történetét megíró Kosáry Domokos. Azt írja Cserzőről:
„Különösen jellemzően képviselte a nagyon tehetséges, nagyon szegény, de jellemileg labilis, gátlástalan értelmiséginek azt a típusát, amelyet (…) nem ritkán produkált a korszakváltás társadalma. (…) Ami Pálffynál csípős irónia, amely ízléssel, világos ítélettel párosul, az Csernátoninál nemegyszer személyeskedés, kíméletlen rámenősség.”
(Kosáry Domokos: A forradalom és a szabadságharc sajtója. In: A magyar sajtó története II/1. 1848-1867)

Egyébként a tág értelemben vett Márciusi Ifjak közül sokan írtak cikkeket a lapba, de hogy pontosan ki és mikor, azt nehéz felmérni, mert a legtöbb cikk név nélkül vagy álnév alatt jelent meg. A szűk értelemben vett Márciusi Ifjak közül csak Jókai Mór maradt látványosan távol ettől a körtől. Ő ekkor már más utakon járt. (Miután összejött Laborfalvi Rózával, eléggé eltávolodott a barátaitól, a szabadságharc idején pedig már nem a radikálisok, hanem kifejezetten a mérsékeltek közé tartozott, a kormányt általában támogató Pest Hírlapot szerkesztette, és általában kifejezetten szembeszállt a Marczius Tizenötödike hangvételével.)
Ezen kívül a Marczius Tizenötödike elég tág teret adott a vendégszerzőknek is (úgy, mint manapság a Mérce), ezért a vélemények széles skálája jelenhetett meg a lapban, néha egymással is vitatkozva, mégis kirajzolva egy markáns radikális demokrata politikai irányvonalat.

(Szeremley Miklós karikatúrája a „kávéházak félhomályában merengő” Pálfi Albertről és Petőfi Sándorról (a kép jobb oldalán). Hogy a többi figura kicsoda, azt máig nem tudjuk teljes biztonsággal megmondani.)

Éppen ezért gondoltam, a mai nap alkalmából kicsit szemlézgetek egyet a Marczius Tizenötödikében megjelent véleményekből. És ne essék itt tévedés! Egyáltalán nem azt akarom állítani, hogy akár történészként, akár mai radikális demokrata ifjakként teljesen azonosulnunk kellene a Marczius Tizenötödikében megjelent véleményekkel, csak azért, mert ezt azok mondták, akik. Nyilvánvaló, hogy a lap szerzői sokmindenben túloztak, sokakat igazságtalanul bíráltak és bántottak jóravaló embereket is, ha éppen elragadta őket a hév. Ezt mindenképpen észre kell venni. Ha valamit ez az egész összeállítás mégis üzenni akar, az talán inkább ez: lehetséges és kell is magunkban bizonyos kritikai érzéket megőrizni még szövetségeseinkkel szemben is, még azokkal szemben is, akikkel vállt vállnak vetve küzdünk valami nemes ügyért. Számon lehet kérni rajtuk az igazságosságot és az elveket, és ha velünk hasonlóan tesznek, nem kell megsértődni. Lehetséges vitázni és konstruktívan bírálni, még akkor is, ha szavaink adott pillanatban talán keménynek vagy egyenesen kíméletlennek tűnnek.

A sajtószabadságról
Bár a sajtószabadság a Március 15-ei tüntetés legfontosabb követelései között volt, az, ami az Áprilisi törvényekkel megvalósult, nem teljesen váltotta be a Márciusi Ifjak reményeit. Az 1848/XVIII. törvénycikk kaucióhoz kötötte a lapalapítást, és elég szabadon értelmezhetően határozta meg a „sajtóvétség” bűntettét. A Marczius Tizenötödike ezt már kezdettől, a törvénytervezeten is számonkérte:

„Nyolcz napja múlt, hogy itt a legszebb rendben, egy csepp vérontás nélkül lerontottuk azt, mit egy sötét középkori idő bilincselő ármánya reánk tukmált, s mit a később kor despoticus iránya, nem figyelve az idő intő szavára, még szorosabban iparkodott a szellem hatalma körül vonni, a sajtó korlátait. Kivívtuk azt, mi az ész —az emberi jobb résznek — legszentebb tulajdona, mihez nyúlni az emberi jogok megsértése nélkül nem lehet, nem szabad. (…)
A nép tudja, hogy a régi s korhadt institutiókkal a reform mezején megmérkőzni lehetlen, és átment egy uj mezőre — a forradalomra. Az új mező, rögtön a harcz mezeje lőn. (…)
És e törekvés, ez élénkség, ez uj mozgalom és diadal közepette mit tesz az Országgyűlés?
Nem átall a szabad és újonan ismét egy századot haladott Europa elébe, egy minden képzeletet túlhaladólag szigorú törvénnyel kiállani. Törvénnyel, melly criticailag nyomorú szerkezete miatt, senkinek biztosságot nem ád, mindenkitől úgy magyarázható, mint neki tetszik, s mellynek szavaiból a legloyalisabb eszmére is a „vétkes“t rá lehet sütni. (…)
Mi azt hittük, hogy, (…) a Követi Tábla (…) ez ügyben legalább elvárja a vélemények nyilatkozatát. (…) S mi lett hiedelmünkből? Egy olly metamorphorizált
[átváltoztatott] valóság, melly mint eszmeterjesztő eszköz a censuránál hasonlíthatlanul rosszabb. Ezzel pedig, polgártársak igen sok van mondva! (…)
E törvény két fegyvert hord kezében. Egyik a szűkkeblű monopólium. Másik az üldözés elviselhetlen szigorúsága.
Ha a Követek Táblája azon czélt akarta elérni, melly a javaslat minden sorából kirí, valóban nagy kár volt annyit összeírni. Mondták volna röviden ki, hogy a táblabíró politikának sajtóra semmi szüksége nincsen — ott vannak a megyei gyűlések, ott vannak a körlevelek, majd meg tesz az mindent.”

(A táblabíró valamikor fontos igazságügyi funkció volt a vármegyékben, de a reformkorra egy teljesen kiürült puszta címmé vált, amit egyes nemesek azonban továbbra is büszkén viseltek. Éppen ezért a Marczius Tizenötödikében ez a szó, „táblabíró” egy szitokszó lett, a szűklátókörű maradiság szinonímája. Ezért lett a lap egyik jelszava is: „Nem kell táblabíró-politika!”)
A törvényjavaslatból végül kihúztak egy-két nagyon kifogásolt dolgot, de a radikálisok így sem voltak teljesen elégedettek.

Nem kevesebb vehemenciával tiltakozott a sajtószabadság megsértése ellen a Marczius Tizenötödike 1849 nyarán is, mikor a Szemere-kormány a hadititkokra hivatkozva próbálta korlátozni a radikális sajtót (amely, mint minden valamire való magyar lap abban az időben, közölt bizonyos harctéri híreket is).
1849. június 29-én írta egy magát „Richardo”-nak nevező szerző:

„Tudva van, a kormány tegnap (…) behozá a censurát. Szép híre fog ennek lenni a külföldön! Azt fogják mondani, hogy Kossuth kormánya ellen naponkint annyira hevesbedni kezdtek a viták, hogy a sajtószabadságot fel kelle függeszteni. (…) A mi véleményünk szerint a sajtószabadságon ejtett ezen infamia [sérelem/rágalom] a földkerekségén a legszemtelenebb háládatlanság, mit va¬laha kormány elkövetett. (…)
Az, mit a kormány felhoz, hogy a lapok az ellenségnek (…) szolgálatokat tesznek, olly gyermekes és másokat elbolondítani akaró vád, mellyre komoly ember semmit sem ad. A bécsi lapok például legalább is százszor annyit írnak a hadi munkálatokról, mint mi. (…) Azután megverte volna a három Krisztus azon három hadi titkokat, mellyeket már egész a magános emberekig, milyen az újságíró szokott lenni, mindenki tudna, ismerne. (…) Azért jól tudjuk mi, hogy a kormány, midőn a censurával beszennyezte magát, nem gondolt illyes dőreségekre. Más oka van a kormánynak a sajtótól félni. (…)
Retteg, hogy a sajtó számon találja tőlök kérni az elpazarlott (…) júniust. Érzi, hogy baj az, hogy hivatalos orgánumában a Közlönyben állapotaink komolyodásáról mit sem mert a népnek tudtára adni, hanem egy¬szerre meghúzat minden lármaharangot, s kikiáltja, hogy az egész ország lángban ég. A Közlönyben az egész hó alatt olly nyugalom volt, mintha a muszka mindeddig hírünket sem hallotta volna. (…)
Aki a magyar sajtót üldözőbe veszi, az undok háládatlanságot követ el.
Mert a rettentő nagyszerűségű mű, hogy a nemzet párt nélkül egy tömegben áll, egyedül az összes sajtó érdeme. (…) A magyar sajtó kezelői mindnyájan életüket adják oda a haza szent ügyéért, vesztés esetére azok mindnyájan vagy a vesztő¬helyen múlnak ki, vagy számkivetve külföldön fognak bujdokolni. Azért egy kicsit ne olly gorombán Miskolcz városának érdemes képviselője, ministerelnök úr! Van ezen sajtónak érdeme abban is, hogy a democratiára, s illetőleg respublicára előkészítette a magyar népet. S ezért aztán, midőn Szemere nagy ékesen ki¬kiáltotta a Debreczeni Collegium oratóriumában, hogy revolutio, respublica, democratia, e szép szavak a nép előtt ismeretesek voltak.”


A Közbátorsági Választmányról
Már 1848-ban a pesti forradalomban is jelentkezett az önszerveződés igénye. Részben azért, amiről már szó volt, hogy a forradalmi vívmányok helyi végrehajtását társadalmilag ellenőrizni lehessen, részben azért, hogy megakadályozzák, hogy a forradalom káoszba forduljon, azaz a hatóságok átmeneti megbénulását egyesek fosztogatásra, a köztörvényes rabok kiengedésére, vagy ilyesmire használják fel.
Pesten az ilyen átmeneti önszervező-ellenőrző hatalmi szerv a Közbátorsági Választmány lett, amelynek a Márciusi Ifjak nagy része és a város köztiszteletben álló, nagy tekintélyű emberei is tagjai lettek.
(A „közbátorság” szót akkoriban „közbiztonság” értelemben használták, bár azért utólag visszatekintve sok szempontból többet, szebbet is jelenthet: nem csak az van benne, hogy afelől lehetsz biztonságban, hogy senki nem fog kirabolni, hanem az is, hogy lehet bátorságod elmondani a véleményedet.)
Később a kormány vidéken is engedélyezte a helybeli közbátorsági választmányok megalapítását (valószínű, akkor már voltak is ilyenek egy csomó helyen), és erre a Marczius Tizenötödike biztatta az állampolgárokat. Ez meg is kezdődött, habár az önszervezés még nem öltött akkora méreteket országosan, mint majd az 1956-os forradalom idején.
A közbátorsági választmányokról így írt a Marczius Tizenötödike március 26-án:

„A hazafiak, kik a választmány tagjai lesznek, érezni fogják szép feladatukat, okulhatnak, pedig, és példát vehetnek a pesti választmányon, melly erélyességével egy hét alatt többet tett, mint évek alatt a bezárkózott városi tanács. Soha a béke és rend jobban biztosítva nem lehet, mintha arra mindazok felügyelnek, kiknek érdeke azt kívánja, és illyen aztán a legnagyobb többség. (…) Mit mondjunk a sötétkedő bukott párt híresztelgetéseire, melly szerént a ministerium az országban statáriumokat akart volna felállítatni? E gyanúsítás leginkább jellemzi őket. Az ő politicájokat igaz gyakran csak illy iszonyatosságokkal lehetett fenntartani. A szabadelvűségnek illyesmire szüksége nincsen. (…) A statárium olly valami természetellenes, hogy annak felállítását Dósa György ideje sem igazolhatná. (…) A népet azonban ma már legyőzni nem lehet. A jog különben is mindig a nép részén van. Egy embert sem lehet eszközzé lealacsonyítani, azokat megvenni, eladatni. És éppen így van akkor, midőn valamelly nép a hatalmas szomszédok szerződései következtében erőhatalommal leigáztatik. A kik a szabadság vágyat akarják elfojtani, úgy tesznek , mintha erőszakosan a szerelmet tiltanák el.” – írta a lap.
Az utóbbi szavakkal azoknak is válaszolt, akik úgy vélték: a Magyarországnak adott engedményeknek az lesz az ára, hogy Magyarország vegyen részt a Habsburg Birodalom más (elsősorban olasz) részein felbukkanó függetlenségi és köztársasági mozgalmak elfojtásában. Később, 1848 nyarán még egyes miniszterek is hajlottak arra, hogy ha az az ára az önálló magyar haderőnek, hogy ezt először az olasz népmozgalmak ellen kell bevetni, akkor muszáj ezt az engedményt megtenni. A Marczius Tizenötödike következetesen kiállt amellett, hogy mások szabadságát is tiszteletben kell tartani.

A forradalomról
A Marczius Tizenötödike igyekezett cáfolni azt a vádat, hogy forradalmársága, a hatalomnak való ellentmondásai, lázadásai öncélúak lennének.
Április 4-én ezt írták:

„Sokan a revolutio szó alatt mást nem is képzelhetnek, mint a status , a törvény, jó rend , béke és csendesség ellen elkövetett legszörnyebb vétséget. (…) A háború és a revolutió magában véve, indifferens eszme. Sem jó sem rossz. A háború lehet igazságos, elkerülhetlen, szükséges, a revolutio szinte. A háború lehet dicsőséges, lehet gyalázatos és becstelen, a revolutio szinte. Mindakettőnek igazságossága a jogban és szükségességben alapszik.
De a jogok alatt, nem az Írott, hanem a természeti jogokat értjük.
Vannak némelly írott jogok, mellyek a természetivel ellenkeznek. Ezek, ha mindjárt a szerződés színét is viselnék, ha mindjárt a legnagyobb ünnepélyességgel köttetvék is, már magokban semmik.
Illyen soha valódi érvényességre nem jutható szerződés az, ha valamelly nemzet egy harczban függetlenségét elveszti, s kénytelen lesz meghódolni, hatalmasb szomszédjának, béke pontokat fogad el, mellyek őt megszennyezik, az illyen írott jog egyike azon természet ellenieknek, melly ellen, ha van erő, mindig jogosan feltámadni lehet, s a feltámadók a győzelem után dicsőségre számolhatnak. Erőszakot mindig lehet erőszakkal visszatorolni.
Ha valamelly gyengébb nemzet, két hatalmas szomszédtól elnyomatik, függetlenségét elveszti: feltámadása bármelly pillanatban jogos és igazságos leend.
E tétel áll akkor is, midőn az elnyomó és leigázó hatalom benn, a hazában lakik, ha a természeti jogok ellen egy párt hatalmas, a többi rabszolga. Ha nyilvános gúnyára az emberi szent jogoknak az országban az absolutismus üti fel fejét. (…)
Háború és revolutio nem más, mint erőszak az erőszak ellen.
Ha van valami e kettő között különbség az csak a revolutio javára van.
Háborúban egy fővezér van, kire a főhatalom bízatik. Minden gépszerűleg megyen. Az egyéniség felolvad az egészben. A háborút egyesek szeszélye és dicsvágya indíthatja, a zsoldosok mellette vak eszközök; a revolutio ellenben minden organisatio nélkül, az ezernyi egy véleményűek elvharcza. Millióknak kell egy véleményben lenni. Létezni kell egy nagyszerű elvnek, mellyért meghalni érdemes legyen. És illyen elv csak egy van: a szabadság. (…)
Az uralkodó, az igazi felség csak a nép lehet, ki ennek természetes jogait megtámadja, magához ragadja, azt bitorolja, az ollyan nem különb a külellenségnél. (…)
Hatalmat alkotmányos szabadság nélkül viselni, valóságos usurpatio
[bitorlás]. Nem állhat ez ellen az Írott jog sem. Mert a természeti jogok ellen kötött szerződések mindig érvénytelenek, azokat csak erővel, vagy legalább a tudatlanok és gyávák közönyösségével lehetett behozni. A mit tehát a tudatlanok és gyávák közönyössége elrontott, ám hozza helyre azt a bátrak és jelesek vitézsége.”

Az Országgyűlésről
A Batthyány-kormány április 14-én költözött Pestre. A Marczius Tizenötödike már másnap egy új választás kiírását kezdte sürgetni (az Áprilisi Törvényekben foglalt új, kiszélesített választójog alapján), hogy Magyarország további polgári átalakítását már egy szélesebb felhatalmazással, népképviseleti alapon lehessen megkezdeni.

„Itt a választási jog, századok óta egy korhadozó cast tulajdona. Néhány ezerből álló töredék élt avval, nagy sérelmére a millióknak, kiket a természet egyenként s egyiránt szabadnak szült. És e kiváltságos osztály hosszas időkig ragaszkodott képzelt jogához. Bírta századokig a hatalmat, mellyet kezéből ki venni csak az eseményekben olly nagyszerű 1848-dik évnek sikerülhetett. Egy nap alatt a néhány ezernyi választók száma egy millióra növekedett.
Hasonlítsuk most össze helyzetünket a múlt évi francziákéval!
Ott a választási lajstromokban huszonötezernyi szaporodás azonnali új választásokat vont volna maga után. Ez kétségtelen volt. Minden párt úgy hitte. És nálunk, hol a néhány ezerből rögtön egy millió lett, volnának-e emberek, kik a nemzeti gyűlés minél előbbi összehívatását, amint a választók lajstroma elkészül, első teendőnek nem hinnék? (…)
A jelen ministerium a régi országgyűlés teremtménye. Azonban olly férfiakból áll, kik a nép küldöttei előtt is kivívhatják a bizodalmát. (…) Ha valaha, most a legrosszabb politica volna e jó alkalmat, melly ma kínálkozik, használatlanul hagyni. E pillanatban az országban, a Batthyány-Kossuth név jelszóként hangzik. Most egy tűz alatt mindenen keresztül lehetne esni. (…) Nem használni fel az ország legnemesebb iránymozgalmát arra, hogy a felénk közelgő nagyszerű experimentumon könnyeden átfussunk, annyit tenne, mint nem ismerni saját érdekeinket. (…) Ha most a ministerium dolgozószobáiba akar vonulni, s csendes békében hozzá kezd azon munkálatokhoz, mellyeket a múlt gyűlés rájok bízott, vagy pedig, mellyeket ő maga tervez előterjeszthetni, nevetségessé teszi magát.
Többet mondunk, a halogatás bármelly ürügy alatt a nemzet ellenében méltánytalanság és illoyalis tett volna.”


Mint tudjuk, az új, népképviseleti Országgyűlés csak júliusban ülhetett össze.

A Batthyány-kormányról

A Marczius Tizenötödike tényleg nem kímélt a kritikával senkit és semmit. Az első magyar kormányt sem. Az a kormány egy „koalíciós” kormány volt, amelyben számos párt és irányzat képviseltette magát. Ez kellett akkor a nemzet egységének kifejezéséhez. Mégis, ennél is felvetődhetett egyesekben: vajon nem túlzott kompromisszum, azaz megalkuvás-e az, ahogyan az a kormány össze lett rakva. Nem tett-e a radikális irányzat túlzott engedményeket a reakciónak?
És ez a kérdés számos más megoldandó problémánál is felvetődött. A Marczius Tizenötödike minden ilyen kérdésnél igyekezett a forradalom eredeti, radikális célkitűzéseit képviselni.
Ettől függetlenül többnyire készek voltak az egyes miniszterek érdemeit is elismerni.
Március 27-ei számukban így méltatták a minisztereket:

Batthyány Lajost:

„Az országban mint nagy hazafi mindenki előtt ismeretes. (…)Mi azt hisszük Batthyány Lajos mint elnök igen szerencsés választás. A fő megkívánhatóság, a tevékenység nála nem fog hiányzani, lesz tudjuk önállása is , egész a makacsságig, mi jelen helyzetünkben, megbecsülhetlen tulajdon. Most a világért sem kellene nekünk ollyan ember,ki könnyen alkuszik , ki rá hagyná magát szedetni, kinek elve az volna, hogy ennyit, és ennyit, a conto fizetésül fogadjunk el.”

De Esterházy Pállal szemben már jóval kritikusabbak voltak. (Ő lett a külügyminiszter, de hivatalosan, „király személye körüli miniszternek” nevezték, hogy Ausztria iránti udvariasságból fenntartsák azt a látszatot, mintha továbbra sem lenne önálló magyar külügy.):

„A külügyek ministere Esterházy Pál lett. A törvényjavaslat e tárczát Ausztriával-érintkezésinek nevezi. (…) Nekünk Esterházy ellen egy kifogásunk van, és az elhatározó. Nekünk nem kell a Metternich-politikának semmi maradványa. Mi nem alkudtunk, mi követeltünk, és ügyünk igazságos lévén, mindent megnyertünk. Ki képzelhette volna, hogy a Metternich-Kolovrat Club angolhoni képviselője egy pár év után a Batthyány-Kossuth collegák közé szintúgy beüljék? A következetlen emberekben a világon senki sem bízhatik.”

És ugyanebben a cikkben kimondták azt is, hogy fenntartják a kritika jogát:

„Az ország a ministeriumok felett egy nagy jury [bíróság], minden egyes polgár e kérdésben született esküdtszéki tag, meghívatott ellenőr , a legcompetensebb bíráló. A ministerium nem más, mint a többség véleményének személyesített képviselője. Ha újabb vélemény emelkedik felől, a régi névsor, egy könnyű szavazat után fellebbvitel nélkül el van törülve. (…) Foglalja el elnök úr a széket, mellyre a király, s e nemzet bizodalma ültette önt. Mi kik a nézők soraiban állunk, midőn ön beül a hatalom székébe, üdvözölni fogjuk önt, de elvárjuk mit fog tenni! A ministerség nem pompás hivatal, nem méltóság, mellyhez pazarfényü beiktatási ünnepélyek szükségesek, a ministeri tárczát egy éjjel fel lehet venni, s a következő reggel már letehetni.”

Április 20-án aztán ezt írták:

„Azt kell tapasztalnunk, hogy sokan vannak, kik minket félreértenek. (…) Azt kérdik tőlünk, hogy lehet az, hogy mi a ministerium ellenében bizodalmatlanságot prédikálunk. És ez nem áll. Mi a ministereket jobbára a legnépszerűbb embereknek neveztük. Kinyilatkoztatjuk, hogy a jelen ministeriumnál egy más radicalabb combinatio most még azért sem lehetségeséért még az arra szükséges nevek nem fejlődtek ki. Azt csak a nemzeti gyűlés fogja felmenteni.
Mi radicalok vagyunk, s mint halljuk, a jelen ministerium is szereti, ha őket radicaloknak nevezik. De az a radical szó nálunk igen bő köpeny. (…) A mi radicalismusunk kiválólag nem szenvedheti azt, hogy a jelen ministerium az ország bizalmát csak per fictionem
[képzeletben] bírja.
Határozott véleményünk ez. Mi határtalan bizodalommal viseltetünk a jelen ministerium iránt úgy, mikint az az ország legnépszerűbb férfiaiból van összeszerkeztve, de egyszersmind határtalan bizodalmatlansággal viseltetünk azon diplomaticai többség iránt, mellyböl a ministerium származott. A ministeriumnak azon nyomasztó eredendő bűne van, hogy egy cast képviselőinek többségéből származott. A jelen ministeriumnak ezen bűnt expialni kell. Hívják össze a nemzeti gyűlést, és ha ennek tisztító tüzét kiállják, nem fog ellenök az országban egy hang sem emelkedni.”


Az igazán kemény összeütközést a radikális fiatalok és a kormány között egy május 10-ei esemény váltotta ki. A pesti ifjúság ekkor a budai kaszárnyák előtt tüntetést rendezett azért, hogy a felállítandó magyar katonaságot rendeljék a magyar kormány alá, az idegeneket pedig vigyék ki az országból. Ignaz Lederer tábornagy, a magyarországi csapatok főparancsnoka ráküldte a tüntetőkre a katonaságot. A gyalogság a tömeg közé lőtt, majd szuronyokkal is szurkálni kezdte a tüntetőket. A lovasok pedig nem csak a kard lapjával ütötték a magyar fiatalokat, hanem az élével is vagdalkoztak.

(A rajzoló tévedett, ez a jelenet nem a Lánchídnál, hanem a Budai Várban játszódott le.)
Több halálos áldozata is volt az eseményeknek.
A radikálisok elvárták, hogy ebben a helyzetben a kormány valamit lépjen, Lederer azonban nem tárgyalt a kormány hozzá küldött képviselőivel, Perczel Mórral és Hajnik Pállal.
Ebben a helyzetben a Marczius Tizenötödike minden haragját a Batthyány-kormányra zúdította, azt mondván, hogy tehetetlenül viselkedik. (Az adott helyzetben ez némileg jogtalan volt, de persze volt más is, ami miatt a MT így nyilatkozott; a május 10-i események és a kormány reakciója csak az utolsó cseppet jelentették a pohárban a radikálisok számára):

„Azzal hitegeték az országot, hogy ők a főhatalom, hogy az ő tudtuk, hírük nélkül a katonaság használtatni nem fog. (…) E gyáva hitegetésnek legelső áldozata maga az ifjúság, Magyarország legszebb leglelkesebb népe. (…) A ministerium semmit nem tesz, legfeljebb naponként mutatvány ad azon adatokból, mellyekböl megítélhetni őket, hogy kormányra teljesen alkalmatlanok. (…) Kiben bízzunk, ha azokban, kik e hon legnépszerűbb emberei, ha azokban, kik hazafiságukról leginkább ismeretesek, így kell csalatkoznunk? (…)
A tétlenség s gyávaság fekete bélyege ül rajtok. Magok is bűnösnek érezik magukat, azért nem merik összehívni a nemzeti gyűlést. Pedig ezen kívül nem vagyunk biztosítva. A ministerek halogatják az összehívást, keresik mindenkép a nehézségeket. Természetesen mert a képviselőkben szigorú bírójukat fogják feltalálni. (…)
Kik Magyarország függetlenségének vérünkkel is pártolói vagyunk, kimondjuk a jelen renyhe ministerium ellenében a legelhatározóbb bizodalmatlanságot. Óhajtásunk az: hogy Nyáry Pál alkosson egy új ministeriumot. Legyen egyesség Kossuthtal! Tegyünk most félre minden doctrina-kérdéseket. Első a haza. Nekünk ollyan emberekre van szükségünk, kik tenni tudnak, kik bátrak, és elhatározónak. (…)
Menjen nyugalomba Széchenyi (…), egy ollyan ember, ki 1840 óta csak azon igyekezett , hogy valahogy népszerű ne legyen. (…) Elégedjék meg eddigi koszorúival Deák Ferencz is. Vonuljon vissza a szépirodalomhoz, s csendes családi köréhez, hol annyira boldog a közoktatási minister is. Eötvösnek a költészet pályáján még sok virág van leszakasztani való. Mint politicus legyen ő csak író. Legyen független lelkű magyar pair, vagy ha tetszik nemzeti képviselő.”


(Valljuk be, ez azért némileg igazságtalan volt, különösen Széchenyivel szemben.)
Másnap, május 12-én a radikális ifjúság egy újabb tüntetést tartott, ezúttal átvéve a Marczius Tizenötödike jelszavát, és a kormány lemondását követelte. Ezen a tüntetésen hangzott el

Petőfi Sándortól, mint vezérszónoktól az az emlékezetes mondat, hogy ilyen kormányra a kutyáját sem bízná. Ez sokak rosszallását kiváltotta, és valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy később Petőfit később, mikor képviselőnek jelöltette magát, meg lehetett vádolni azzal, hogy „külföldi aknamunkát” folytat az ország vezetői ellen.

Az Országgyűlés összeülése után a Marczius Tizenötödike ismét a bizalom hangján nyilatkozott a magyar kormányról. Kemény bírálataik újabb óriási hullámát az „olasz segély” ügye váltotta ki, amire az előbb már utaltam: az, hogy nem sokkal az Országgyűlés összeülése után kiderült: a kormány tényleg szeretné az újonnan felszerelendő magyar katonaságot az olasz népmozgalmak ellen küldeni, cserébe a Habsburgoknak a Magyarországnak eddig tett engedményekért. Ezellen aztán a Marczius Tizenötödike is felemelte a szavát.

Nem érdemes tehát hinni annak a képnek, amelyik úgy állítja be, mintha az ifjú forradalmárok kritikátlan, hű kiszolgálói lettek volna a szabadságharcot vezető kormányoknak (aminek sulykolásával a mindenkori magyar kormányok természetesen azt akarják üzenni, hogy mi is hűen szolgáljuk ki őket). (Ahogyan ezt mondjuk a Feltámadott a tenger című, egyébként egészen jó kis film sugallja,

amelyben nem csak Petőfi (Görbe János), hanem még a parlamenti ellenzék egyik vezérének számító Madarász László (Sinkovits Imre) is Kossuth vallásos imádója. Hát ez nagyon nem volt így!) Az ifjú forradalmárok együttműködtek a szabadságharcot vezető kormányokkal, a kritika jogát mindig fenntartva, konstruktív ellenzékként. (Bizony ennek az emlékét is igyekeznek eltüntetni a tudatunkból, hogy lehet még konstruktív ellenzéknek is lenni.)

 Hogy ne legyen túl hosszú, ezt a bejegyzést is kettébontom. Mindjárt következik a folytatás.

Idézőjel (a Szabadság Barátai)

Egy fiatalos csapat, akik a maguk barátságának lelkesedésével indulnak környezetük megjavítására. Lelkesedés és intellektualizmus összefonódása, ész és érzelmek összefonódása, realizmus és romantika összefonódása, részvét és remény összefonódása, harc és békés beszélgetés összefonódása. Barátság, amely elég erős ahhoz, hogy nagy tetteket vigyen véghez, é még évszázadok múltán is példát adjon másoknak, akik ugyanilyen lelkes barátsággal indulnak javítani valamit a világnak egy kisebb vagy nagyobb részén. (És javítanak is, még akkor is, ha az egész Világot nem alakítják át.) Egyéniségek, akik baráti csapatot alkotnak, amiben mindenkinek megvan a maga szerepe. Segítik, támogatják, lelkesítik egymást. Mégis: együtt több mint egyéniségek. Több, mint harcosok, több, mint filozófusok. Több, mint apostolok. Barátok. Valami ilyesmi lehetett a Márciusi Ifjak köre.

És ilyesmi az ABC Barátai nevű társaság is Victor Hugo hatalmas regényében, A nyomorultakban. Ők azok, aki szellemükkel előkészítették az 1830-as második francia forradalmat, majd fegyverrel is résztvettek az 1832-es harmadik francia forradalomban is, esetleg ha ezt nem számítjátok a forradalmak közé, akkor az 1832-es párizsi felkelésben. Őket hívom most segítségül, hogy felidézzem a Márciusi Ifjak tizenhat évvel későbbi csapatát.
Ezekkel az alakokkal olyan sokszor találkoztam. Én is ott voltam közöttük.

A csapat neve: Les Amis de l’ABC (Abaissés). Ez egy szójáték. Abaissés – Elsüllyedtek vagy Lesüllyedtek, amely hangzásra (kiejtve) franciául hasonlít az ABC szóra, tehát az Elsüllyedtek Barátai, akik az ABC Barátai egyben, azaz: akik a tudással, a tudás terjesztésével akarnak segíteni az elsüllyedteken. Azaz: a Nép Barátai.
Révay József magyar fordításában így próbálta ezt visszaadni:
„Mi volt ez az ABC Barátainak Egyesülete? Olyan egyesület, amelynek célja látszólag a gyermekek nevelése, valójában azonban a férfiak talpra állítása.
Azt mondták magukról, hogy az ABC Barátai. Az Aljassá Bélyegzett Céh: a nép volt. Ezt akarták felemelni. (…) Ez a társaság figyelemre méltó volt. Beleveszett abba a láthatatlan mélységbe, amely mögöttünk van.”


A tagok pedig

Enjolras
„Enjolras kedves fiatalember volt, aki rettenetes is tudott lenni. (…) Úgy élt benne a forradalom hagyománya, mintha kortársa lett volna. (…) Főpapi és harcos természet volt, ami meglepő ilyen fiatalemberben. Miséspap és harcos katona volt; első tekintetre a demokrácia katonája; az időszerű mozgalmon túl az eszmény papja. (…) A forradalom logikáját képviselte.”


Combeferre
„Combeferre a forradalom filozófiáját testesítette meg. A forradalom logikája és filozófiája között az a különbség, hogy logikája a háborút vonhatja le következményül, viszont filozófiája csak a békébe torkollhat. Combeferre kiegészítette és helyreigazította Enjolras-t. Nem volt olyan magasröptű, de szélesebb területet fogott át. (…) A meredek hegy körül feltárta a roppant kék látóhatárt. (…) Minden nézetében volt valami elfogadható és gyakorlatias. Enjolras a forradalom isteni jogát, Combeferre a természetes jogát testesítette meg. (…) Enjolras férfiasabb volt, Combeferre emberibb. (…) Combeferre szelíd volt, mint ahogy Enjolras zord volt, természetes tisztaságból. (…) Combeferre (…) mindent elolvasott, (…) figyelemmel kísérte a nyilvános előadásokat, (…) színvonalon volt, lépést tartott a tudománnyal. (…) Azt akarta, hogy a társadalom fáradhatatlanul dolgozzék az értelmi és erkölcsi színvonal emelésén, a tudomány terjesztésén, az eszmék körforgásba lendítésén, az ifjúság szellemének gyarapításán. (…) Tudós volt, purista, pontos sokoldalú, magoló és egyúttal gondolkodó, egészen az ábrándozásig. (…) Különben pedig egyáltalán nem ijedt meg azoktól a váraktól, amelyeket mindenfelé építettek az emberi nem ellen a babonák, a zsarnokságok és az elfogultságok. (…) Nem riadt vissza attól hogy szemtől szembe mérkőzzék az akadállyal és elszánt erővel és nekidühödten megtámadja; de inkább kedvére volt lassan-lassan, az axiómák oktatásával és pozitív törvények oktatásával kibékíteni az emberi nemet sorsával; és kétféle világosság közül inkább a megvilágosítás, mint a gyújtogatás felé hajlott. Többre tartotta a szépség fehérségét a fennséges lángolásnál. (…) Megriadt attól, hogy a népet fejjel belehajszolják az igazságba, (…) azonban a pangás még inkább ellenére volt, érezte benne a rothadást és a halált. (…) Nem akart sem megállni, sem rohanni. (…)
(…) Enjolras vezér volt, Combeferre vezető. Az ember szívesen harcolt volna az egyikkel, és menetelt volna a másikkal.”


Jean Prouvaire („Jehan”)
„Jean Prouvaire egy árnyalattal még szelídebb volt, mint Combeferre. Jehannak nevezgette magát egy afféle kis futó szeszélyből, amely együtt jár azzal a hatalmas és mély mozgalommal, amelyből a középkornak oly nélkülözhetetlen tanulmánya fakadt. Jean Prouvaire (…) cserépvirágot ápolt, fuvolázott, verseket írt, szerette a népet, sajnálta a nőt, siratta a gyermeket, egyforma bizalommal ölelte magához a jövendőt s az Istent. (…) Rendesen lágy volt a hangja, s egyszerre csak férfiassá erősödött. Művelt volt, már szinte tudós, és majdnem orientalista. Mindenekfelett jó ember volt; és költészet dolgában a végtelent kereste, ami rendkívül egyszerű dolog annak szemében, aki tudja, hogy a jóság milyen közel van a nagyszerűséghez. Tudott olaszul, latinul, görögül és héberül; és ez csak arra kellett neki, hogy négy költőt olvasgasson: Dantét, Iuvenalist, Aiszkhüloszt és Izaiást. (…) Szívesen csatangolt vadzabos és búzavirágos mezőkön, és a fellegekkel majdnem éppen annyit foglalkozott, mint az eseményekkel. Szellemének két iránya volt, egyfelől az ember, másfelől az Isten; vagy tanulmányozott, vagy szemlélődött. (…) Szociális kérdésekben merült el,: munkabér, tőke, hitel, házasság, vallás, gondolatszabadság, szabad szerelem, nevelés, bűnözés, nyomor, társulás, tulajdon, termelés és elosztás, a földi rejtély, amely árnyékot vet az emberi hangyabolyra; és esténként a csillagokat, ezeket a roppant lényeket szemlélte. (…) Szelíden beszélt, (…) zavarodottan mosolygott, hanyagul öltözködött, (…) minden semmiségért elpirult, nagyon félénk volt. Különben pedig rettenthetetlen.”


Feuilly
„Feuilly legyezőkészítő munkás volt. (…) Egy gondolata volt: hogy felszabadítsa a világot. Volt más gondja is: önmaga felszabadítása. A maga erejéből tanult meg olvasni és írni; mindent a maga erejéből tanult meg, amit tudott. Feuilly nemes szív volt. Végtelen volt az ölelése. Ez az árva magához ölelte a népeket. (…) Azt akarta, hogy a Földön egyetlenegy hazátlan ember se legyen. (…) Öntudatosan azért tanulta a történelmet, hogy az okok ismeretében felháborodhasson. (…) Különösen foglalkoztatta Görögország, Lengyelország, Magyarország, Románia, Olaszország. (…) Nincs fölényesebb ékesszólás, mint mikor az igazság fűti a felháborodást, és ő mestere volt ennek az ékesszólásnak. (…) Ez a szegény munkás az igazság gyámjául szegődött, és az igazság azzal kárpótolta, hogy naggyá tette.”


Courfeyrac
Courfeyracban megvolt az ifjúságnak az a lendülete, amelyet a ficánkoló szellemesség szépségének lehetne nevezni. Később ez elhamvad, mint a kiscica bájossága, és ez az egész kedvesség kétlábúaknál nyárspolgárrá, és a négylábúaknál kandúrrá közönségesedik.
A nemzedékek, amelyek egymást váltják az iskolákban, a fiatalság újabb évfolyamai áthagyományozzák egymásra ezt a szellemet, kézről kézre adják. (…) Courfeyrac derék fiú volt. (…)
Enjolras volt a vezér, Combeferre a vezető, Courfeyrac volt a gócpont. A többiek több fényt árasztottak, ő több meleget adott. Annyi bizonyos, hogy a gócpontnak minden tulajdonsága megvolt benne, a kerekdedség is, a sugárzás is.”


Bahorel
„Bahorel jó kedélyű és rossz modorú fiú volt, derék, tékozló és pazarló, néha a nagylelkűségig, fecsegő, néha az ékesszólásig, vakmerő, néha az arcátlanságig; az elképzelhető legrakoncátlanabb fickó. Merész mellényei voltak és rikító vörös véleményei. Nagy bajkeverő, vagyis mindennél jobban szeretett valami veszekedést, ha éppen nem akadt lázadás, és mindennél jobban szeretett egy lázadást, ha éppen nem akadt forradalom. Mindig kész volt beverni egy-egy ablakot, felszedni az utca kövezetét, aztán megbuktatni a kormányt, csak azért, hogy lássa a hatást. Tizennegyedik éve volt már az egyetemen. (…) Szülei parasztok voltak. (…) Így beszélt róluk: Parasztemberek, nem pedig polgárok, és éppen ezért értelmesek.
Bahorel szeszélyes ember volt, hol az egyik, hol a másik kávéházba járt; a többieknek volt törzskávéházuk, neki nem. Ő csavargott. Tévelyegni emberi dolog, csavarogni párizsi. Alapjában véve mély szellemű és gondolkodó ember volt, ami nem is látszott meg rajta. Ő volt az összekötő kapocs az ABC Barátai és más alakulófélben lévő társaságok között, amelyek később kijegecesedtek.”


Bossuet
„Így írta alá a nevét: Laigle de Meux. A pajtásai a rövidség okáért Bossuet-nek nevezték.
Bossuet olyan vidám fiú volt, akire rájárt a szerencsétlenség. Különös nevezetessége az volt, hogy semmi sem sikerült neki. Ezzel szemben ő mindenen kacagott. Huszonöt éves korára kopasz volt. (…) Volt tudománya, volt benne szellem, de mindegyik csütörtököt mondott. Minden cserbenhagyta, minden megcsalta; amit épített, az a fejére omlott. (…) Minden pillanatban lesújtott rá valami csapás, ezért volt olyan vidám. (…) nemigen döbbent meg, mert minden balesetre el volt készülve, a balszerencsét derülten fogadta, és nevetett a sors piszkálódásain, mint olyasvalaki, aki érti a tréfát. Szegény volt, de kedélyességének tarisznyája kimeríthetetlen. (…) Sohasem fogyott el a kacagása. Mikor a balsors belépett hozzá, szívesen köszöntötte ezt a régi ismerősét. (…) Bizalmas lábon állt a végzettel, annyira, hogy becéző nevén szólítgatta.
-Szevasz, balfiú! – mondta neki.
A sorsnak ezek az üldözései leleményessé tették. Mindig tudott segíteni magán.”


Joly
„Joly volt a fiatal Képzelt Beteg. Az orvostudománynak köszönhette, hogy inkább beteg volt, mint orvos. Huszonhárom éves korára meg volt győződve róla, hogy csupa betegség. (…) Különben a legvidámabb volt valamennyi közt. Mindezek az össze nem illő tulajdonságok, fiatalság, bolondság, nyavalygás, kedélyesség, jól megfértek egymással és valami különc és kellemes ember alakult ki belőlük.”

És persze

Marius Pontmercy
„Az ifjúkori szegénységben, ha jól üt ki, az a nagyszerű, hogy minden akaratunkat az erő megfeszítésére és egész lelkünket az eszményre irányítja. A szegénység hamarosan megmutatja az anyagi életet a maga meztelenségében, és megutáltatja; innen van az a kimondhatatlan fellendülés az eszményi élet felé. (…) A szegény fiatalember keservesen dolgozik a kenyérért; eszik; ha evett, nincs egyebe, mint az ábrándjai. Megnézi azokat az ingyen látványosságokat, amelyeket Isten rendez, megszemléli az eget, a világűrt, a csillagokat, a gyermekeket, az emberiséget, amelyben gyönyörködik, a teremtést, amelyben sugárzik. Addig szemléli az emberiséget, míg végül meglátja a lelkét, addig szemléli a teremtést, míg végül meglátja Istent. Ábrándozik, és nagynak érzi magát; tovább ábrándozik, és gyöngédség száll a szívére. A szenvedő ember egoizmusától eljut a gondolkodó ember részvétééig. Valami csodálatra méltó érzés virágzik ki benne, az önzetlenség és a szeretet mindenki iránt. (…) Ő, az értelem milliomosa, sajnálja a pénz milliomosait. Minden gyűlölet elszáll a szívéből, amint egyre több és több világosság sugárzik az értelmébe. (…) Míg kezei a kenyerét keresik, hátgerince büszkén megkeményedik, agyveleje megtelik eszmékkel. Munkája végeztével visszatér a kimondhatatlan átszellemülésekhez, a szemlélődésekhez, az örömeihez. (…) Szilárd, derűs, szelíd, nyugalmas, figyelmes, komoly, kevéssel megelégszik, jóindulatú; és áldja az Istent, hogy megadta neki azt a két kincset, ami nincs meg nagyon sok gazdagnak: a munkát, amely szabaddá teszi és a gondolatot, amely méltóságossá teszi. (...)
Ez ment végbe Mariusban.”

Azt írja még róluk a szerző

„Valamennyi a francia forradalom édesgyermeke volt. (…) Fiatalok voltak, semmi közük nem volt (…) az őket megelőző összevisszasághoz; ereikben az elvek tiszta vére csörgedezett. Közbeeső árnyalat nélkül kapcsolódtak a megvesztegethetetlen joghoz és az abszolút kötelességhez. (…) Titokban munkálkodtak az eszményen.”

De volt ott még egy ember, egy szokatlan figura, aki azonban megint egy olyan típus képviselője, amelyik néha a valóságban is hozzácsapódik az ilyen forradalmár csapatokhoz.


Grantaire
„E sok szenvedélyes szív és meggyőződéses szellem között volt egy szkeptikus. Hogy került ide? Az ellentétesség révén. Ennek a szkeptikusnak Grantaire volt a neve. (…) Grantaire olyan ember volt, aki gondosan óvakodott attól, hogy valahogy higgyen valamit. (…) Mindenre tudta a jó helyeket; ezenfelül tudott gáncsolni és rúgni, tudott bizonyos táncokat, és nagyszerűen bánt a bottal. Ráadásul nagy ivó volt. (…) Csúf volt, (…) azonban elbizakodottságában nem zavartatta magát. (…) Barátaival mindenképpen el akarta hitetni, hogy minden nő bomlik érte.
Mindezek a jelszavak: a nép joga, az ember joga, társadalmi szerződés, francia forradalom, köztársaság, demokrácia, emberség, civilizáció, vallás, haladás: Grantaire szerint egy hajszál híján nem jelentettek semmit. Mosolygott rajtuk. A szkepticizmus, az értelemnek ez a száraz odvasodása egyetlen eszményt sem hagyott épen a lelkében. Ironikusan élt. Alapelve ez volt: csak egy bizonyosság van, a teli poharam. kicsúfolta minden pártnak minden önfeláldozását, a testvért éppúgy, mint az apát. (…) Nők után szaladgált, játszott, dorbézolt, gyakran részeg volt, és rontotta ezeknek a fiatal álmodozóknak a kedvét. (…)
Különben ebben a szkeptikusban volt valami fanatizmus. Ennek a fanatizmusnak nem eszmény, nem dogma, nem művészet, nem tudomány, hanem egy ember volt a tárgya: Enjolras. Grantaire csodálta, szerette és tisztelte Enjolras-t. Az abszolút szellemnek ebben a falanxában kihez csatlakozott ez az anarchisztikus kételkedő? A legabszolútabbhoz. Milyen módon nyűgözte le Enjolras? Eszméivel? Nem. Jellemével. Gyakran tapasztalt tünemény ez. Egy szkeptikus, aki hozzátapad egy hívőhöz, ez olyan nagyszerű valami, mint a kiegészítő színek törvénye. Vonz bennünket az, ami hiányzik belőlünk. (…) Grantaire, akiben csúszott-mászott a kételkedés, gyönyörködve nézte Enjolras-ban a hit szárnyalását. Szüksége volt Enjolras-ra. Anélkül, hogy világosan számot tudott volna adni magának róla, és anélkül, hogy eszébe is jutott volna megmagyarázni önmagának, ez a szűzies, egészséges, szilárd, egyenes, kemény és hófehér jellem elbűvölte. Ösztönszerűen csodálta a maga ellentétét. (…) Enjolras mellett Grantaire megint lett valamivé. Különben ő maga két, látszólag összeférhetetlen elemből volt összetéve. Gúnyos volt és kedélyes. Közömbös volt és szeretett. Értelme fittyet hányt a hitnek, szíve nem tudott fittyet hányni a barátságnak. Gyökeres ellentmondás, mert az érzelem egyúttal meggyőződés. Ő ilyen volt. Vannak emberek, akik arra születtek, hogy másnak a hátlapja, megfordítottja, a visszája legyenek. (…) Életük (…) csak a másik fele egy sorsnak, amely nem az ő sorsuk. Grantaire ilyen ember volt. A visszája Enjolras-nak. (…)
Grantaire e fiatalemberek körében Enjolras igazi csatlósaként tanyázott; ebben élt, (…) itt érezte jól magát. Mindenütt velük volt. Az volt az öröme, ha láthatta gomolyogni ezeket a sziluetteket a bor gőzében. Eltűrték a jelenlétét jókedvéért.”
(Révay József fordítása)

Nem szükségszerű, hogy minden ilyen csapatban pont ezek az egyéniségek legyenek, de sokuk tulajdonságaival lehet találkozni az ilyen csapatokban. Már ha olyan szerencsés vagy, hogy találsz egy ilyen csapatot valamikor.

Hogy ki vagyok ebben én? Sokmindenkiből van bennem egy kicsi. Ha kiteljesedhet egy ilyen csapat, akkor talán Combeferre lehetek. Nem vezető, de olyan valaki, aki nagy teret lát, kijózaníthatja az elvadult tombolókat, megállíthatja a túlzottan előrerohanókat, de ha kell, rohan előre, aki humanista lehet, amikor annak kell lenni, harcos, amikor arra van szükség. De ez még odébb van. Még csak próbálok ilyenné válni. (Egyelőre, akik kívülről látnak és csak felületesen ismernek, inkább látnak hasonlatosnak a magányosan töprengő Mariushoz. Egy jó csapat kell ahhoz, hogy Combeferre legyek.) Hogy mit hoz a jövő, majd meglátjuk.

(Update: találtam egy ilyen kvízt, mert miért pont ilyen kvíz ne lenne az Interneten:
https://www.playbuzz.com/emilyt56/which-amis-de-labc-are-you
Kitöltöttem. Na vajon mi jött ki?
Természetesen: Combeferre.
Azt írja: "Your heart is true and innocent, and you believe all people are entitled to equal rights. You are a keen reader and learn a lot from the books you are almost always seen reading. There's not a doubt in your mind that you are dedicated to the right things in life and there are many people who count on you to guide them to the right path as well. Though you are a bit shy and soft spoken, you will never hesitate to insert your opinion on a matter you are passionate about or provide words of encouragement to those you love."
 Azaz:
 „Szíved igaz és ártatlan. Hiszel az emberi jogegyenlőségben. Lelkes olvasó vagy, és abból, amit elolvastál, sokat tanulsz is. Nincsenek kétségeid afelől, hogy a jó ügyet szolgálod, és hogy sok ember számít is rád abban, hogy majd utat mutatsz. Bár alapból egy kissé félénk és udvarias vagy, mindig kimondod a véleményed arról, ami érdekel, és mindig bátorítod azokat, akiket szeretsz.”)

(Remélem, egyszer azért majd eljön az idő, mikor annyit fogunk tudni a Márciusi Ifjakról, hogy csinálhatunk egy Melyik márciusi ifjú lennél? tesztet is... Bár az én eredményem azért elég jó eséllyel megjósolható ott is.)